XXXII.
Valóban az volt az általános vélemény, hogy a könyvemet le kell fordítani franciára. Mindenki ezt tanácsolta, az egész boulevardon mindenki ezt tanácsolta. Azzal a mély bölcsességgel s azzal az üde könnyedséggel tanácsolta ezt mindenki, ahogy az emberek általában ellátják egymást tanácsokkal. Legszegényebb honfitársaim is ezt tanácsolták, olyan üde könnyedséggel, olyan optimisztikusan, olyan tájékozottan, olyan bravúros technikájával a tanácsosztásnak, oly pazar kikalkulálásával a leggyönyörűbb eredményeknek, hogy csak ámultam, miért nem tudnak ezek magukon segíteni, amikor olyan jól tudnak mindent a mások számára! Az igazság az, hogy ezekben a tanácsadókban még izzón ég, lidérctüzekben, egy jobb sors és boldogság eszménye! Letörve, sajnos, csak éppen az az energiájuk hiányzik, ami a dolgok megvalósulásához szükséges, s amit másban még feltételeznek. Ezért ilyen kitünő tanácsadók. Ilyen makacs tanácsadók. Ilyen aranyosak. Nem tehetvén semmit többé, mást buzdítanak, lódítanak s indítanak a küzdelembe.
A küzdelembe! Szaladtam a könyvemmel. Mindig csak szaladtam a könyvemmel. Közben Justh Zsigmond is visszatért Párizsba s hozzá is szaladtam a könyvemmel. Abba a kis szállodába szaladtam a rue Duphot-ba, ahol lakott s ahol kirakta összes selyemharisnyáit egy gyüjteményes csoportozatban.
– Beöthy Zsolt nagyon dícséri a könyvemet, – mondtam. – Apponyinak is küldtem egy példányt.
– Le kell fordítani franciára! – mondta Justh hasonlóképpen könnyedén, de a finom szőke szakálla rezgésével. – Én is lefordíttattam A puszta című könyvemet, – mondta. – Le livre de la Pousta! – így mondta finom franciásan s nagyon boldognak látszott a finom szőke szakállával, ahogy ezt így mondta, a könyve címét lendülettel, franciásan. – De Ollendorfhoz ne menjen, az nagyon drága, – mondta még, de már ezt kevésbbé lendületesen.
Drága? gondoltam, hogyan? Én nem így gondoltam ezt, a saját költségemre, mint egy magyar főúr, gavallérosan! Ez egy más világ itt, gondoltam, Le livre de la Pousta! Neki van pusztája, Justhnak! Magyarországon, nekem is van, a zsebemben! nekem! pusztám! s megint szaladtam Türr Istvánhoz, hogy vele is megtárgyaljam az esetet.
– Nagyon fontos dolog ez, – mondta Türr barátsággal, holott sejtelme nem volt róla, miről van szó. Annyira nem volt sejtelme, hogy Massenethez adott egy levelet.
– Itt lakik a szomszédban! – mondta, mintha csak azon múlna az egész, hogy Massenet hol lakik.
– Mit tehet Massenet ebben az ügyben? – kérdeztem ámulva. – Hiszen az zenész.
– Magyarország barátja! Ez már valami, – felelte Türr katonásan.
De végül Bertha Sándorhoz is adott egy levelet, azzal az atyai készséggel, tájékozatlanul, mint aki minden problémát megold s elsöpör minden bajt és nehézséget ebből a világból.
Megint mentem a könyvemmel, megint mentem. Bertha Sándor! Ez már olyan reménytelen volt, hogy már semmi sem volt reménytelenebb s akkor megint nekivágtam a térnek, a nagy utaknak, a végtelennek, hogy lejárjam benne a két lábamat s valahogy összetörjek minden idegemben, ahogy ezt szoktam, a végső reménytelenségben. Megint mentem, megint mentem! Nem egyszer, a háromlovas omnibuszok előtt, melyeket szerettem, egy-egy olyan spontán félmozdulatom volt, hogy elébük vessem magamat. Energiák nélkül az öngyilkosságra, csak éppen ez az egy mozdulatom volt hozzá, csak egy lelki omladásom, csak egy benső hangom az elhatározáshoz, mint egy költőnek egy érzése egy vershez! S megint mentem a könyvemmel Neuilly-be, Rippl-Rónaihoz, mert itt már nem lehetett csalódnom.
Az első az volt, hogy elkérte a könyvemet.
– Nincs mit olvasnom! – mondta.
Mikor elhárítottam, bevallván nagy céljaimat a könyvemmel, egy képet ajánlott cserébe. Néztem a falakat, ahol ezek a képek lógtak, a falak alját, ahol sorakoztak abban a sivár szobában, mely pedig egy kertre nyílt, de micsoda kertre búbánatosságban, egyetlenegy fával, egy keserű fűzfával, mely villámsujtottnak látszott. És micsoda képek ehez a sivár szobához, ehez a kerthez, ehez az egyetlenegy fához, ehez a keserű fűzfához, micsoda borzasztó képek! Mind szürke és fekete képek, egymásra rakott s egymásra kent szürkeségek és feketeségek s még szürkébb szürkeségek s még feketébb feketeségek, mintha egy pince mélyén, koromsötétben festették volna őket, amúgy látatlanba!
– Akarod ezt? – kérdezte s levett a falról egy ilyen képet s levett egy másikat, egy harmadikat, egy még szürkébbet és feketébbet s mindig kérdezte: »Akarod ezt?«, »Vagy talán ezt?« s egy almárium árnyékából mutogatta, szakszerű állásban, félig elbújva az almáriumban, amivel annyit nyertek ezek a képek, hogy kevésbbé látszottak. A mellett mind, tagadhatatlanul, az igaz valót kívánták ábrázolni, szép, egyszerű tárgyakat kívántak ábrázolni, egy asztalt virággal, két széket búsan egymás mellett valami tragikus magányban, egy tálcát egy könyvvel, két narancsot egy tálban, egy egész kertet egy almafával kívül a kerítésen, de mindezt szürkében és feketében, mindezt olyan formatitkokban s lehetetlenségben, olyan álmokba és ájultságokba vetítve, olyan síkokra feszítve és kenve, hogy megszűnvén anyagszerűségük, térbeliségük, minden néven nevezhető megtapinthatóságuk, az élettel is megszünt közösségük s korrespondenciájuk, az élettel? nem! még illúziókkal s kimérákkal is megszünt kötelékük s valami kiszámított gyermekesség benyomását tették. Ez az omlatag modor, ha ennek mondhatom, ez a festészeti ákombákom és kígyóbűvölés, ez a szent naivitása a zseninek, aki felmegy aludni a legmagasabb magaslatokra, annál meglepőbb volt, hogy Rippl, egyénileg, nem igen adta oda magát a tulajdon regényének s nem igen kedvelte, az élet útján, azokat a kis fekete lángokat és villanásokat a messzeségben, melyek a képein oly közelről lobogtak. Soha ember, legalább e neuilly-i időkben, nem volt reálisabb és izzóbban és áhítozóbban a földhöz kötve, javakhoz és örömökhöz! Soha senkit nem éreztem ennyire tudatában az igaz valóságnak, plaszticitásnak, reliefnek, megtapinthatóságnak. Az álma az élet volt, az egész élet, szinte kontúrok nélkül, az egész élet a maga számára. Nem is tanácsolt, az egyetlen! aki nem tanácsolt semmit. Egyszerűen elkérte a könyvemet. Majd bolond leszek! gondoltam, egy képért, egy ilyen képért, jut eszembe! Holott egy nap, amint energikus fejlődésével, kivágta magát ezekből a ködökből és káoszokból az életbe s a szépségbe, már egyik leghíresebb képét nekem adta volna, – »azt a hosszú fekete női alakot (virágvázával a kezében)«, ahogy írta. Ez sem kellett, nem is tudom, miért? Nem kutatom, mi zárta el a szívemet e művész szíve elől, mi vette el a kedvemet, holott máskülönben oly könnyen tudtam fölengedni, szeretni! oly könnyen!
Inkább kimentem a kertbe, csalódás nélkül a kertbe, s nem hagytam el a könyvemet egy percre sem s csak vittem a hónom alatt a kertbe. Körülnéztem a kertben, megint csalódás nélkül, mint az olyan kertben, ahol nincs egy szál virág s azon az egyetlenegy fán is, ami van a kertben, fehérneműt szárítanak. Amerre csak néztem a távolban köröskörül, a fortifikációk kőmasszái álltak kietlen házfalak alatt, amelyek tetejében a megszámlálhatatlan kéménycső, mint egy fekete népség füstölgött az égnek, felhőknek és kéknek, halovány és elborult kéknek, amelyben fecskék szálltak, rézsútosan, hanyatthomlok, mintha hullanának.
De a fa alatt, az egyetlen fa alatt a kertben, tele aggatva ingekkel és gatyákkal, egy fiatalember állott e vásznak árnyában, mint levegő-szufiták alatt egy színpadon. Egy gyönyörű fiatalember, Knowles skót festő, felejthetetlen Knowles! aki Ripplnek lakótársa volt. A fa alatt állott magányosan, mintha őrizné a ruhákat, a vásznakat, a szufitákat, holott imádkozott! Igen elegáns fiatalember volt, igazi skót fiatalember walterscott-i messzeségekből, kék messzeségekből, ibolyaszín szemekkel, mint egy nő, hullámos szőke hajjal, mint egy másik nő, karcsú, nyulánk, finom, mint egy zerge a hegyekből s aki csak állott a fa alatt és csak imádkozott. Nemrég tért át héberségéből a római apostoli vallásra s el volt bűvölve szentségtől, szimbolumtól, dogmától s skolasztikától s a fa törzsén is volt egy kis oltára, egy kis Szűz Máriája, kék porcellánból! Elragadtatva, a mennyekbe szárnyalva, főleg a Szent Szűzhöz ájult el neophita lelkének miszticizmusában s úgy imádott egy álmot, annyi szent gyönyörrel, annyi valósággal, annyi reménységgel a rögtönös megvalósulásban, hogy a könnye folyt, amint hebegte: »Oh ma sainte Vierge! Oh ma bonne Vierge!«, amint ezt hebegte százszor. Az ajka, amint néztem, véresre volt harapva.
Nem mertem szólni és csak álltam és hallgattam s egy kicsit elkerültem messzebb, ahol vártam. Időnként a ruhákról az ágon, egy-egy vízcsöpp pötyögött a fejére, egy-egy lassú vízcsöpp, ami meggyűlt és hullott a hullámos fejére, amint azt láttam a távolból, ahol vártam. Nem is érezte nyilván. Végül jött felém elázott arccal, két olyan szemmel, hogy ilyet sohase láttam, két ilyen szemet és csak bámultam és álltam és nem értettem, micsoda kék ez, micsoda kéj ez, micsoda fény, micsoda imádat, micsoda sugárzás ez ezekben a szemekben, mint egy ködkép felé a jegestengeren.
– Oh drága Knowles, – mondtam, miután üdvözöltük egymást, – mindenki nem olyan boldog, hogy miként Ádám a paradicsomban, egy fa alatt imádkozhat. Lássa, – folytattam, – itt van a könyvem, az én fájdalmas könyvem, amivel szaladgálok, az én egész kínos életem! Nézze csak, mondja, nem tudom, mit csináljak, hogy egy kicsit segítsek magamon…
S azzal sebtiben és lágyan és melódikusan, elmondtam nagyjában minden keservem, a sok nélkülözésem, lírai szegénységem, a sok tervemet is a könyvemmel, hogy lefordítsam, az általános vélemény szerint…
– A könyv, – felelte, mint egy hegedű, olyan hangon, a legfinomabb ondulációkkal s választékossággal, hogy minden szavával s hangjával, minden árnyalatával és sóhajával művészi legyen, – a könyv, – mondotta, – csak egy ember s igen gyakran még annyi sem. Ez nem az út, – tette hozzá s leült egy padra s nézett olyan tündéri kékségben, mint egész nagy ibolyarétek.
– Az út? – kérdeztem aggódás nélkül, mint akinél nem számít még egy pár kilométer. – Az út? – kérdeztem, mert nem felelt mindjárt.
– A lelkét fordítsa át, az egész lelkét egy másik lapra, egy másik partra, – mondta végre, mert így gondolta az utat. – Térjen meg a valláshoz, – mondta, – imádja Máriát! It’s the only way to happiness! – így mondta.
S összekulcsolt két fehér kezet a térdén, két fehér kezet, mint két műremek, olyan hosszú, vékony, hegyes ujjakkal, mint egy-egy csáp.
Imádja Máriát! Még ez volt idáig, a könyvemmel kapcsolatban, a legfinomabb tanács, ami e kék szemek tekintetével, mint az ibolyák hullottak le rám. Csalódás nélkül, én is összekulcsoltam a kezemet a térdemen, a könyvem fölött. S így ültünk szótlanul, egymás mellett, sokáig.
Már késő este volt, mikor hazafelé tartottam, már éjjel is, mikor még bandukoltam gyászos utcákon a banlieuben, holtra fáradtan, ahogy bandukoltam s abban a csöndes rémületben, mi lesz holnap és megint holnap és azután is, éveken át? Gyér lámpák világában, a könyvemmel a hónom alatt, csak mentem és csak mentem, más gyászos utcákon s rossz köveken csak mentem s beértem Párizsba végre, jobb vidékre s nagyobb fényekbe, s átjöttem a Szajnán s a hídról bekanyarodtam, a rue des Saints Péres-be kanyarodtam s fordultam itt és csak bandukoltam, magányos árny az éjben, a falak mentén, a rue Jacob-ba kanyarodtam és vándoroltam s bandukoltam és néztem is, az orrommal a levegőben, mit néztem? egy régi házat ebben a rue Jacob-ban, egy régi házat, Hotel Jacob-ot! Jakabházá-t! ahogy magamnak mondtam s ahol Jászai lakott hajdan, mikor még nem ismertem, – s a szívem elszorult a kíntól, honvágytól, minden rossztól s fantáziától s már nem is néztem s csak mentem és szenvedtem s a lépteim kopogtak a kövön utcahosszat, a nagy visszhangban s a nagy ürességben. S amint így mentem, kiértem a Saint-Germain boulevardra s megint fordultam és csak mentem, s amint így mentem, a rue Saint-Jacques magaslatán, elértem a kis templomhoz, melynek érctetőzetére, mint egy régi nagy zöld esernyőre, rásütött a hold. A járdán itt, arccal a templomnak, mint egy másik vándor, egy másik utas az éjben, Verlaine állt és bámult, nem tudom mit, csak állott ott és bámult, a holdfényt a tetőn, az ereszen, az íveken, a holdfényt a nagy semmiben, nem tudom, de csak bámult, két szétvetett lábával, ittasan, ahogy állott, kőből faragva, ahogy csak állott és bámult. Mellette valami munkásasszony, nyilvánvalóan élettársa, kendővel a vállán, hajadonfőn s egy kosárral a karján, hívta, hogy jöjjön s húzgálta a kabátja szélét, amint csak állott ott, makacs koma s nem mozdult s csak bámult.