A párizsi regény

Elmentem Massenethez. Már az olyan mindegy volt, kihez megyek, Massenethez, vagy máshoz. E nagy férfiak életében, őszintén szólva, nem sokat jelenthetett az, hogy én meglátogatom őket. Sem erkölcsileg, sem anyagilag nem sokat jelentett, anyagilag! Egy percnyi fiatalos rajongás volt, amit kitártam elébük a szívemben. Ők ritkán tártak ki valamit. Az én sorsom sem változott azzal, hogy sorra meglátogattam a nagy férfiakat. A legtisztább reménytelenségben közeledtem feléjük, mintegy az élet túlsó partjára, ahol minden fagyos, fönséges és nagy. Annyit nem remélhettem, hogy meghívnak ebédre. Általában azt éreztem, valahányszor a déli harangszó belekongott a nagy férfiakkal való beszélgetéseimbe, hogy ezek a nagy férfiak csak állanak talapzataikon, csak állanak a Helikon kettős ormán, egy-egy lábukkal egy-egy csúcson, úgy állanak a Helikonon, s egyáltalán nem ebédelnek. Vagy csak akkor, ha én elmentem. Általában mint szobrokhoz közeledtem a nagy férfiakhoz. Mint ahogy például, napjainkban, Deák Ferenchez közelednék a legtisztább reménytelenségben, a Ferenc József-téren.

Mégis, szokásom szerint, ezúttal is sorshúzás útján döntöttem Massenet javára, Bertha Sándorral szemben. A sors itten véletlenül azt a jobbik kívánságomat segítette, amellyel inkább Massenethez vonzódtam. A sors egyébként, ezt meg kell vallanom, mindig segített az ilyen apró dolgokban, melyek éppen csak annyit lendítettek rajtam, hogy nem voltak se káromra, se hasznomra s csak tovasodortak egyhangú életemben. Amint figyeltem a sorsomat, már gyakran mosolyogtam, olykor durva iróniáin. Egészen világosan éreztem, hogy semmi befolyásom a sorsomra s ez mint valami idegen hatalom, úgyszólván rajtam kívül dolgozik a sötétben, függetlenül és felelőtlenül, a sorsom! Amit próbáltam ellene, energiákban s cselekvésben, olyan szomorú tapasztalatokhoz vezetett, hogy már inkább nem próbáltam semmit s megadtam magam azzal a keresztényi alázattal, amelyre csak egy izraelita képes. De ösztönösen is vonzódtam Massenethez, szívem szerint, napkeletiesen, mint hajdani aranyhárfákhoz egy történelmi rengetegben. Ez a francia zenész gyermekkorom álma volt azokban a dús s színes zenékben, amelyekre magam is készültem. Zenékkel készülni az életre, az egész nagy életre, nyilván itt volt a dolog elhibázva. Még az apám játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, ősi zongoránkon, mint egy ravatalon, kesergő részleteket a Lahor királyá-ból… Erről bőven írtam máshelyütt, e zengő multak imádatával s kellő maszlagokkal. Most csak felsóhajtok.

Még akkor nem tudtam, gyermekkoromban, téli estéken, gyertyafénynél, szepulkrális zongoránk tövében, kicsoda ez a Massenet a szívében, micsoda dalos madár aki száll. Még akkor nem tudtam, milyen könnyűszerrel komponál, hogy vet oda mindent sebtiben a papírra s nem válogat s nem símogat s csak csinálja melódikusan, finoman s felületesen, mint ezer és ezer falevél a fákon egy erdőben, úgy csinálja s ami mind rezeg és cseng a szélfuvásban, a sok ezer és ezer falevél a fákon. Akkor csak szerettem. Akkor csak az apám ujjait figyeltem a billentyűkön. Minden hangra egy-egy pálmát láttam a lahori sivatagban, az egek azúrjában úszva, súlyos levelekkel. Akkor csak szerettem.

Most is szerettem még, de már, sajnos, azzal a megfogyatkozással, azzal a leapadt mámorossággal, ami a nagyobbszerű tájékozottság s verzátusság hatása az ember szívében, mikor már úgy látja a dolgokat, egy kevés kritikával, sajnos, az álmok hátrányára. Csodáltam a vastag szőnyeget a lépcsőkön, ahol a lépteim nem hallatszottak, ahol halálos csend volt, mint egy örvényben, halálos csend az egész lépcső csigakanyarulatában egy magányos tölgyfaajtóig a falban, a magasban! Itt megálltam szívszorongva, kifújtam magamat s az orromat s megnyomtam a csengőt. Rögtön éreztem belülről azt a barátságtalan indulatot minden jövevény iránt, mindenki iránt, aki megnyomja ezt a csengőt. Azt a barátságtalan indulatot, amit különösen koldusok éreznek olyan kitünően, mikor csengetnek egy ajtón. Semmi nem mozdult. Lehetett érezni belülről, hogy még nagyobb csendben vannak, amiért megszólalt a csengő. Lehetett érezni azt a lélektani tudást, mely az akarat s a cselekvés ingadozására épít, az egész emberi lemondásra épít, mikor egy zárt ajtó nem nyílik meg rögtön. Lehetett érezni azt az emberismeretet, mely a félénkségemre s a diszkréciómra számít, hogy nem fogok csengetni mégegyszer. Mindezt főképpen azért, mert személyzet híján, maga Massenet nyitott ajtót.

Csakugyan ő volt, Massenet, aki megjelent az ajtó nyílásában, nem tudom hányadik csengetésemre, de csakugyan ő volt, egész kicsi ember, egy kis selyemsapkával a fején, aki megjelent a küszöbön, olyan automatikusan, olyan pontosan és rejtélyesen, mint ahogy bizonyos faliórákon, a félórák csengésére, kibukkan a kis remete. Ez annál furcsább volt, hogy oly soká vártam. Meghajtottam magam s átnyujtottam a Türr István levelét, mint egy mennyei üdvözletet. Egész véremben fölpezsdültem abban a tudatban, hogy egy tábornok áll mögöttem, erkölcsileg szólván. Átnyujtottam a levelet mint egy levélhordó.

– Entrez Monsieur! – mondta nagyobbszerű meghatottság nélkül, miután átfutotta a levelet.

S megindult előttem azon tájékozottan, ahogy egy múzeumi őr vezeti az embert.

Bejöttünk egy nagy, világos, pontosan négyszögletű szobába. Főleg a kilátás volt gyönyörű, micsoda kilátás, három ablakon át, a Luxembourg-kertjére, a magasból! Zöld rétek látszottak, egy-egy orgonabokorral a közelben s a távolban s amelyek mind virultak a legdúsabb virágfürtök lila és fehér masszáival a lombok tetejében. Még távolabb, egészen a mélyben, egy görög istennő szobra fehérlett szent meztelenségben, duzzadó idomokkal, amint háttal volt fordulva felénk.

– Ez csak szép? – kérdezte Massenet, az istennő formáit jelezve az orgonabokrok távlatában.

– Nagyon szép! – feleltem azzal a meggyőződéssel, mely teljesen megegyezett egyéni ízlésemmel s csak a távolokat fájlalja.

Leültem egy székre s vártam. Nem is tudom, mit vártam. Csak ültem és néztem. Az istennő szobra felett, a végtelenségben, az égbolt látszott angyali kékségben. Ebben a nagy égboltban, egészen messze, már a kerten túl, egészen fönn és messze, egy madár repült, mint egy fekete pont az angyali kékségben. Azt hittem, Magyarországba repül az a madár. Massenet a Türr levelét olvasta.

– Szeretem a tábornokot, – mondta, – általában szeretem az ilyen hősi katonákat! Két nagybátyám is tábornok volt. Van egy Massenet, Soult barátja, aki elesett Moszkvánál. Ez is tábornok volt. Az apám is tábornok volt, két testvérem is tábornok s két unokabátyám közül az egyik tábornok, a másik tengernagy!

Ennyi tábornok! sőt egy tengernagy is! mi reményem lehetett itt nekem? Hogy beszéljek itt a könyvemről, magamról, az életemről, és ültem csendesen és vártam.

– Csak én nem voltam katona soha, – mondta Massenet.

– Én sem! – feleltem felderülve.

– Kilencéves koromban már a konzervatóriumba jártam.

– Kérem, én a Zeneakadémiába jártam Budapesten, – feleltem párhuzamosan. – Sőt Liszt Ferenc előtt is zongoráztam.

– Oh, ha ön zenész! – szólott, nyilvánvaló félreismerésével egész szomorú helyzetemnek, – ha ön zenész, csak azt mondhatom önnek, amit tanítványaimnak, Charpentiernek és Debussynek mondok: »A tulajdon szívedre hallgass, ne utánozz, légy önmagad!« Akik Wagnert utánozzák, duplán hibásak, lássa. Először mert utánozzák, másodszor mert rosszul utánozzák. Én is csak azt próbálom, hogy a szívemre hallgassak mindig…

Oh Istenem, gondoltam, emberi szó hivsága! A szív! a szív! az érző szív! tünődtem, milyen messze van ennek az embernek az érző szíve én tőlem! Micsoda kis furcsa gépezet ez az érző szív az emberben, micsoda kis tökéletes, hogy csak éppen oda ne hajtsa abba az irányba, ahol egy másik ember várja ezt a szívet! Micsoda finom kis apparátus, hogy mindent félreismerjen, semmit meg ne lásson, meg ne tudjon, meg ne érezzen, emberi szív! Hát lehet az, fűztem tovább merengésemben, hát lehet az, hogy meg se sejtse szegénységemet, keserveimet, amint itt ülök előtte! Hogy ne halljon egy hangot kétségbeeséseimből, keserű zenéimből, zenész! aki csak azt próbálja, hogy a szívére hallgasson… Hogy egy jó szót ne mondjon, ne kérdezzen, ifjúságom álma, Massenet! S csak néztem az orgonabokrokat a kertben s az istennő hátsó testének kettős kövérségeit messze.

– A művész mindig a szívére hallgasson! – ismételte. – Ez nem csal.

– Oh ez nem, soha! – feleltem.

S akkor a bútorokat mutatta a szobában.

– Ezek mind családi bútorok ebben a szalónban, – mondta. – Még öregapáim s öreganyáim ültek ezekben a fotöjökben és beszélgettek és álmodoztak… Mind régi bútor, – ismételte.

Hát mind régi bútor, gondoltam, legyen! S inkább felálltam, hogy annyit dícsérte. Akkor egy kis üvegszekrényhez ment. A selyemsapkáját megigazítva a fején, kitárta a szekrényt, mint egy törpe, aki a kincseket mutatja.

– Itt vannak kézirataim, – mondta. – Itt van a Werther és a Manon s itt van egy kis egyiptomi szobrocska, egy múmia, aki fekszik mellettük. Ez azért fekszik mellettük, mert ezeket a műveket nem játsszák mostanság. Mindig azok mellé a műveim mellé fektetem, amelyeket nem játszanak. Ha megint színrekerülnek, elveszem a múmiát.

Csak álltam és hallgattam, a könyvemmel a hónom alatt, meg se mertem mutatni… Nem is kérdezte, micsoda könyv az, meg se látta, holott húzgáltam is a hónom alól, el is ejtettem egyszer, hiába! Már indultam is.

Az ajtóban megálltam mégegyszer, kéz-kézben a művésszel, magam is mint egy öreg, úgy állottam meg és néztem. Gondoltam, jól megnézem, mint akit nyilván sohasem fogok látni többet. Mintha a gyermekkoromat nézném, ami itt van és eltünt.

– Engedje meg, hogy tanácsa szerint, – mondtam, – csak a szívemre hallgassak s valamit mondjak. Még egész kis fiú voltam, mikor az apám az ön Lahor királyá-ból játszott nekem, téli estéken, gyertyafénynél, egy régi zongorán…

Megvallom, éreztem, hogy valami nagyon szépet mondok. Meg sem érdemli, olyan szépet. Talán soha szebbet nem is mondtam senkinek életemben, ha nem számítom, amit nőknek mondtam.

– Oh! – felelte, – csakugyan! a Lahor királya! jó, hogy mondja! majdnem elfelejtettem! Oda is kell hogy tegyek egy múmiát! – mondta s befordult az ajtón.