XXXIV.
Istenem, micsoda kis sápadt szobaleány ez, gondoltam, mikor megláttam az ajtóban, a kis földszinti ajtóban, Bertha Sándornál, a square du Roule-ban, ezt a kis sápadt szobaleányt. Soha ilyen kis sápadt kis szobaleányt nem láttam, fehér főkötővel a fején, ami egyszínű volt az arcával. Mindjárt nyitotta az ajtót, az első csengetésre s azzal a nyájas barátsággal fogadott két kék szem derűjében, amellyel az ilyen kis szobaleányok olykor, valami váratlan vendégtől remélik a gazdájuk sorsának jobbrafordulását. Micsoda reményem lehetett itt, ahol ilyen barátságosan fogadtak? Ahol még én is segíthettem, valami váratlan jót jelenthettem? Egy percig álltam s néztem, a könyvemmel a hónom alatt s csak néztem. Soha ennyire nem éreztem a szívemben a mások csalódását. Már haboztam, ha valami ürüggyel ne forduljak-e vissza?…
– Tessék bejönni! – mondta a kis sápadt, a túlzott vendégszeretetnek olyan gyanús melegségével, hogy már nem tudtam mit gondoljak. Ez egy jó ház, gondoltam. – Bertha úr itthon van, – folytatta bátorítólag, a nélkül, hogy kérdeztem volna.
S a folyosó végében, egy kis függönyös ajtó felé irányított, ahol félrehúztam a függönyt, kopogtam az ajtón és beléptem.
Beléptem egy kis sötét földszinti szobába, ami a square bokraira nyilt, egy sötét kis szobába, ahol az íróasztalnál egy ember ült, háttal fordulva felém. Az első érzésem az volt, hogy csakugyan a földszinten ül. Soha ennyire nem éreztem, a kép és érzés teljes egységében, egy földszinti szoba hangulatát. A háttérben, az ablak előtt, ahogy ült, csak a dús haját láttam, ami az inggallérjára omlott s a korpái fehér pettyeit hullatta. Ez a szőr- és korpatömeg egy papírlapra volt borulva, áhítattal, mint egy szent szövegre. Amint közeledtem, láttam, hogy kitünő hazánkfia, fejével a papírlapon, az aláírást csókolja, olyan odaadással, boldogsággal s főleg olyan gurmandériával, olyan teológikusan, mondhatnám liturgikusan, hogy valósággal körülnyaldosta, mint valami vadzamatú, remek dolgot, hogy azt ki sem lehet mondani.
– Nézze csak! – mondta, elbűvölt szemekkel, úszva a kéjben s megmutatta az aláírást. A Wekerle Sándor névaláírása volt, a papír végében, manu propria!
– Ezt tetszik így csókolni? – kérdeztem ámulva.
– Ezt! igen! – felelte határozottan, – vagy talán van valami kifogása? – kérdezte irritálva, emberfölötti szerelmében.
Csak néztem ezt a kitünő hazánkfiát s már nem is csodálkoztam. Bizonyos helyzetek szinte átmenet nélkül sodorják az embert az egyik érzésből a másikba, főként ha az ilyen helyzetekhez van némi korrespondenciája az embernek, a tulajdon számlájára. Reményeimen át, melyekkel, szükségképpen, jó magam is azokhoz a földi hatalmasságokhoz fűződtem, akik Magyarországon miniszterelnökök voltak, könnyen megérthettem azt az izzó gyönyört, amelyben Bertha grafológikusan, szimbolikusan s in effigie, Wekerlével egyesült. Emberi létünk fájdalmasságához tartozik, hogy az érdekből való szerelmet jobban meg lehet érteni, mint ami tiszta szerelem. Ez a magányos ember is a hosszú hajával, ez a boldogtalan ember (mert csekély kivétellel minden boldogtalan embernek hosszú haja van), ez a magányos ember is hazafelé kívánkozott Magyarországba s egy-egy biztató jelre, egy-egy homályos igéretre, egy-egy kilátásos mondatra egy szál levélpapíron, már nyalta a tintát ezen a levélpapíron, – mert az ember nem tudja, csak akinek része volt benne, micsoda szomjúság az, micsoda vágy, hazamehetni Magyarországba!
Amint szemtül-szembe kerültünk egymással s hirtelen megfigyelhette vibrációimban, tetőtől-talpig, egész bozontos ifjúságomat, úgy láttam, ez nem tetszik neki, az ifjúság! Egyike volt azoknak az öreg embereknek, akik természetüknél s irányzatuknál fogva is öregek. Nyilvánvaló volt, hogy már első szempillantásra csalódott bennem s tisztában volt társadalmi s politikai jelentéktelenségemmel, amelyekről, igaz, nekem sem voltak illúzióim. Szinte jólesett, hogy a dolgok rendjeképpen én kerülök kettőnk közül arra a serpenyőre a mérlegen, amelyhez még jócskán hozzá kell adni, hogy valami kis súlya legyen. Már jól is éreztem magam attól a perctől fogva, hogy itt nem várnak tőlem semmit s még annyit sem, hogy csalódhassanak bennem.
Viszont, hogy ne nagyon mélyedjek el, intencióim ellenére, e lélektani hangfestésben, csak arra a torz látásomra utalnék, amit e lelkiek összevisszasága kiváltott a szívemben, reakcióképpen. Azon a tükrön át ahogy nézett engem, őt magát is láttam, mert én is belenéztem ebbe a tükörbe, a sugarak visszájára, talán túlzott fogékonysággal. Az egész embernek, nem tudom hogyan, de valami sárga alapszínét láttam, valami ingatag talapzatát, amelyen földúltan a bizonytalanban, egész formája reszketegnek tünt. Nagy feje, nagy mongol feje, merő homlok volt viaszos árnyalatban, egy tágas sárga homlok a fülek tájékáig, ahol a magasban, véget ért. Dús haja, eleinte gyéren, csak a feje búbján kezdődött, mint a szálas bozót egy sziklán s onnan termelte ki magát, áthajolva a koponyaalapra, azzá az egyenlőtlen s ápolatlan vegetációvá, ami bizonyos tudósok vagy koldusok fejét oly jellegzetessé teszi. Két sárga szeme a csíptető mögül, elfoghatatlan sugarával, rövidlátón és céltalanul, úgy nézett, sűrűn, hogy nem nézett semmit s míg maga az orr, omlatagon, alig szelte ketté az arcot, a száj, a száj! mely Wekerlét elhalmozta csókjaival, ez a száj sem látszott. Egy vastag bajusz, e száj körül, egy-egy félkörben jobbról s balról, eltemette e szájat, mint egy-egy zárjel közé, sárga szőrből. A cvikkerzsinór lazán lógott, kettős vonala hieroglifáival s a két üvegkör világához látszott kötni Berthát, az orra körül, a bizonytalanba. Időnként, elég gyakran, egy-egy nyugtalan kézmozdulata beleakadt a zsinórba s az üveget lerántotta, a véletlenség olyan tragikumával, zörejével s robbanásával, hogy az egész ember megrázkódott bele, mint egy katasztrófába.
– Nem! nem! nem! – mondta szapora triólákban, miután beavattam titkaimba. – Nem! nem! nem! – ismételte s még sokáig ezt mondta, mindig csak ezt, termékenyen és terméketlenül: nem! – Ne is álmodjon róla, – mondta, – hogy a könyvét kiadja franciául, mert ezt nem lehet. Ez itt egy óceán, Párizs! ahol minden elmerül, ami idegen elem úszkálna ebben az óceánban, egy könyv, egy kép, a legszebb zene!
Oh! a legszebb zene! – gondoltam, ezt nyilván tulajdon termékeire érti s remegtem, hogy vitatkozzam.
– Pardon! – mondtam azzal a kazuisztikus finomsággal, ahogy hajdan a Pesti Napló-nál szoktam volt Acsády Ignáccal, – pardon! Hát Munkácsy!? az nem merült el lássa, kedves mester! – szólottam fiatalos bölcsességgel.
Egy kést, egy éles kést döftem volna a szívébe, hogy ez nem hatott volna ilyen szörnyen. Vér folyt volna igaz, de ezzel vége is lett volna. De így szárazon e néhány szóval, csak agonizált s nem halt bele. Ha tudtam volna! Ha ismertem volna ezt a keserű lelket, ezt az elkábult lelket, mely elveszve, lemaradva s lealkonyodva körforgásán, a Munkácsy fényes csillagától szenvedett a legtöbbet. Együtt kezdték Párizsban, két fiatalok hajdan! Az egyik szállt mind magasabbra, a másik lenn maradt a földön s bámulta fulladozva. Az egyik zseni volt, a másik… a másik egy szerencsétlen, ami csak a fele a zseninek. Munkácsy minden sikerében, dicsőségében s rendkívüliségében, Bertha vérzett, mint egy áldozat.
– Munkácsy, az egy egész külön dolog, – mondta, mikor magához tért, – Munkácsy benne van a kerékforgásban! – magyarázta s egy reszketeg kézmozdulatával megint lerántotta az üveget az orráról. – Én nem vagyok benne a kerékforgásban, – vallotta be, mert ezt nagyon szerette, ezt a bölcseleti szisztémát a kerékforgással. – Én nem vagyok benne, – ismételte s látszott rajta, hogy szenved. Úgy szenved, aprólékosan, ezernyi tűszúrástól, minden nap, este, reggel, ezernyi tűszúrástól, ahogy az ember csak szenvedhet egy bölcseleti szisztémában, amit a maga kárára, bolond ember! felállít magának. A nyilvánvaló okok helyett, melyek mindent világosan megmagyaráztak, inkább az ilyen magyarázatokba szállott, melyek nem magyaráztak meg semmit. Az analógiákat figyelve Munkácsyval, nem értette a differenciákat. Az analógiákat! Neki is volt egy olyan öreg felesége, mint Munkácsynak.
De akkor valaki, kívülről, csak éppen hogy megnyomta a kilincset az ajtón s az arasznyi nyíláson át a csendben, szertartásszerűen, beeresztett egy állatot. Egy kis rövidszőrű, sárga korcs kutyácska csúszott a hasán Bertha felé, mert olyan kövér volt, hogy nem tudott járni. Tüneményesen fölhízlalva, a sok zsír és háj mind kinyomta helyéből a csontját s csuszkálva a szőnyegen s farkcsóválva, valami furcsa kis malacnak tünt két bánatos kutyaszemmel, mint egy asztmatikus ember. Bertha lehajolt hozzá, üdvözölte, megsímogatta, sűrűn a nevén szólítgatta, azzal az atyai ragaszkodással, intimitással s egyenrangúsággal, amellyel az ilyen gyermektelen öreg emberek szoktak lenni, az ilyen kis kövér kutyácskákkal.
– Hogy hívják? – kérdeztem, mert nem jól hallottam a nevét, ahogy olyan sűrűn mondta, becézgetve, triolákkal, ahogy szokta.
– Duna! – felelte.
Dunának hívták a kis kutyát!
– Oh Istenem! – rebegtem.
S magam is lehajoltam hozzá.
Hármasban a kis kutyával, Bertha nyilván közelebb érzett magához s ifjúságom ellenére meghítt vacsorára.
– Egész egyszerű vacsora, de szívesen látom, – mondta.
Beléptünk az ebédlőbe. Egy hosszú asztal fölött, fogyatékosan megterítve, egy sárga lámpa lógott le a mennyezetről s valahogy úgy világított, mint egy sivatagban. Mint egy lappföldi sivatagban a nap, amelynek nincsen fénye, úgy világított. Valami sercegett a levegőben s megtöltötte a szobát annak a furcsa duruzsolásnak a zajával, ami tulajdonképpen fokozza a csendet, mint egy tücsök ciripelése éjszaka, egy kertben. A legkülönösebb az a sárga színegység volt, ami a Bertha bajuszát, egész mongol fejét, az egész emberi jelenséget magához látszott kötni valami vajaskenyér árnyalatban, a sárga lámpa alatt. Kívülről lehetett hallani az omnibuszok dübörgését a kövön. S távolodó lámpásaik is látszottak, homályosan az ablak csipkefüggönyein át, mint a bárkák mécsei rejtélyes utcákon, melyek tengereknek tüntek, egyszinten a földszinti szobával.
De akkor bejött a kis sápadt szobaleány ebbe a sárga szimfóniába s merő topázzá változott az általános sárgaságban. Az első dolga az volt, hogy felemelte a kis sárga kutyát, aki csuszkált a szőnyegen s nyilvánvalóan várta ezt a segítséget, mert összekuporodva, egy sárga hájtömeggé vált, élettelen odaadásban.
– Viens Duna, viens mon chéri! – mondta a kis szobaleány s elhelyezte egy széken a kis sárga kutyát, egy másik szék mellett, az asztalfőn.
Úgy tünt, hogy túlvagyunk a legfontosabb szertartáson és teológiákon. Most már csak a háziasszony hiányzott s lehetett vacsorázni.
– Va-t-elle venir, Madame? – kérdezte Bertha a szobaleánytól azzal a párizsias franciasággal, amelybe az egész feje belerezgett a cvikkerzsinórral, anakronisztikusan.
– La voilà, – felelte a kis sápadt.
Csakugyan, a küszöbön feltünt Bertháné, maga is sárgán, holott ősz frizurával a fején süvegformában, de mégis sárgán, masszívan sárgán, mint egy régi bálvány, egy régi bronz, mint egy öreg barackfa, olyan sárgán. És jött az asztal irányában.
Beleolvadván, tekintélyesen, a sárga színegységbe, a vaj- és viaszközösségbe, a lámpafénybe, a bajuszba s a kis kutya szőrébe, leült a a székbe, az asztalfőn, a kis kutya szomszédságában, mintegy pontifikálva a kis kutyával, aki dús farának s dús hasának egész súlyával ágaskodott szegény, két elülsőlábával a levegőben s a szék támlájának dőlve. Két gyönyörű, alázatos szemén, szűzleányos tekintettel, áttüzelt a lámpa sárga fénye. És sűrű emlői látszottak a hasán, egy-egy zsírzacskó formájában, sűrű apró bimbókkal sárgán, mint az árpaszemek.
Senki egy szót nem szólott s csak ültünk mind sárgán. Valami feszültség volt a levegőben, a sercegés monotoniájával. Künn minden dübörgött az utcán, a sokféle fények tovasiklásával. Nagyon éhes voltam s csak vártam azzal a kimért magatartással, úriasan, ahogy lepleztem a gyomromat, mint egy hegyszakadékot, mint egy örvényt a hasamban. De már láttam, derengőn, sárga szeleteket egy sárga tálban, a kis szobaleány karján. Láttam a sárga mártást, amelyben a szeletek úsztak a kis szobaleány hüvelykujjával, mert az is benn úszott a mártásban, ahogy hozta a tálat. De még le se tette az asztalra, mikor a kis kutya a maga őrhelyéről sárgán, belenyalt a sárga mártásba. Oly röpkén nyalt bele, oly villámgyorsan s olyan technikával s gyakorlottsággal, a nyelvnek olyan virgoncságával és célirányosságával ösztönben s kívánságban, hogy szinte Isten parancsolatjának tünt, hogy belenyaljon s nem lehetett semmit mondani. Aminthogy senki nem is mondott semmit, abba a hallgatag flegmába s megadásba zárkózva, ami a tradíciókat s bevett szokásokat kíséri az emberiség történetében. Egész egyszerű vacsora, gondoltam s a lelkem mélyén, filozófikusan, valami közös sorsban éreztem magam a kis kutyával, aki csak éppen hogy megelőzött.
Kaptam egy jókora szeletet, jócskán mártással s a többi hozzávalókkal, sok krumplival, zsírba pároltan s pirított hagyma vezérszólamával, s mindennek rögtön azt a különleges illatát s zamatját éreztem, ami kellőképpen megmagyarázza az embernek, miért nem tud egy kis kutya ellentállni. Ez mind szabályosan elhelyezve s elrendezve a tányéromban, a tulajdonjognak, birtoklásnak és szabad rendelkezésnek azzal a szédítő érzésével töltött el, ami minden emberi vágyban a kéj imminens beteljesedése. Sajátságos dolog! Soha ennyire nem ízlett étel, mint egy-egy honfitársam asztalánál. Ez nyilván valami fizikai eleme lehetett annak a marcangoló honvágynak, mely sajgó csápjait kinyujtotta minden felé s minden irányokban, ahol az érzékek s fantázia a hazai hangot vélték megtalálni.
Oh ifjúság! gyomor a te neved! Majdnem szégyeltem, olyan boldog voltam ebben az idegen családi körben, e sárga lámpa alatt azzal az egyhangú sercegéssel, mely nem szünt meg egy pillanatra. Ettem, még kaptam egy szeletet, megettem, elszántan és hősiesen azon a hegycsúcsszerű állomáson, ahonnan multbeli és leendő böjtjeimre láttam, mint egy csillagvizsgálóból közeli s távoli csillagokra, a végtelenségben. Fölpillantva olykor, derűsen és barátsággal néztem Berthát, aki szembe ült velem s gondterhes konfúzióval piszkált fel apró falatokat a tányérjáról s dugta őket ama két zárjel közé, ami a szája körül a bajusza volt. Közte és Bertháné között ült őrhelyén a kis sárga kutya alaktalan zsírtömegével, emlőivel s bimbóival, a hája dús redőivel szalonnás élettelenségben s ellankadt törzsén csak a feje élt, kis rövid feje mint egy búb, két tündéri szemmel. Mereven, koncentrálva, egész élete hevületével, egész lelke feszültségével figyelte Bertháné minden mozdulatát, minden mozdulatának rezgését s árnyékát egyetlenegy összefoglaló tekintettel, a pilláknak egy-egy ritka rebbenésével időnként. Semmi ezt a tekintetet el nem téríthette útjáról, rögeszméjéről, odaszegezettségéről valami olthatatlan hithez s boldogsághoz. Mindent megértett, az árnyalatokig mindent, minden kis részletet és hangot, meghatva és alázattal valami felsőbbrendűség előtt, mely az ő javára dolgozik. Azokból az apró húskockákból, melyeket Bertháné csakugyan az ő javára vágott a tulajdon tányérjában, valami delejes áram áradt az orra csücskéje felé s kipattantotta a virgonc nyelvet a szájából egy-egy villámgyors körforgásra egészen a szeméig. Soha érzéknek s gondolatnak ilyen fantáziáját nem láttam, mely így előre tudná, még távolokon s időn át, a jó ízeket és zamatokat.
– C’est pour Duna! – mondta Bertháné gyöngéden, mikor elkészült a sok kockákkal.
Csak embernek hallottam ilyen hangját, ahogy ez a kis sárga kutya felelt, egyetlenegy, rettentő nyögéssel! Csak embernek, mikor künn van a foga végre! Megváltva idegfeszültségében, egész testi masszájával rávetette magát arra a kéjre, ami percekkel előbb még kínszenvedése volt. Vastag törzse fölött, mellyel az asztal szélének dőlt, parányi feje mohón dolgozott a tányérban azzal a létfentartó izgalommal, ami az ilyen kis kövér kutyáknak egész lelkét adja. Fogak híjával, már nem rágott, csak nyelt, sűrűn nyelt, nyomva a falatot a torkán, félig ájultan s kidülledt szemekkel abban a nyers ösztönben, mely csak arra látszik törekedni, hogy a test súlyából, zsírjából s hájából ne veszítsen el semmit. Nem telt bele egy perc s már csak nyalta a tányért, a kockáknak hűlt helyét a tányérban, a széleken, kívül, belül, mindenütt. S megint visszadőlt a szék támlájának, kis rövid fejével még kurtábban, vastag hasával még duzzadtabban, két elülső lábával a levegőben és nézett. Valamit várt nyilvánvalóan, egy szót, egy hangot az asztalnál és csak nézett.
– Y a-t-il un entremets? – kérdezte Bertha.
– Il y a un gâteau de riz, – felelte Bertháné.
Mindketten a kis kutyára néztek. A kis kutya visszanézett s megint nagyon feszülten nézett. Odakünn dübörgött az utca s tűnő fények szálltak az ablak alatt az estében. Gondoltam, illenék valamit beszélnem, vendég létemre, e kedves társaságban. A lámpa szünetlenül sercegett. Már Bertháné felé fordultam azzal a mondain oldalkanyarulással, ahogy az ember valami szépet készül mondani a háziasszonynak… De Bertháné nem kívánta, hogy beszéljek. Láthatólag Bertha sem kívánta, hogy beszéljek. Ők maguk sem beszéltek. Csak ültek sárgán a kis sárga kutyával közöttük és nézték. Úgy nézték, mint egy új szituációban. Mint egy újabb élmény előtt, úgy nézték a rizstortával kapcsolatban.
Magamban e hármak között, a lámpa alatt, a sercegésben, csakugyan nem volt mit mondanom. Fiatalos ékesszólásommal merőben feleslegesen, már csak a rizstortát vártam.
Szép sárga építmény volt, igazi barokk forma! igazi gâteau de riz! ahogy azt a franciák készítik. Elbűvölve néztem azt a jókora darabot, amit Bertháné gyorsan a tányéromra rakott, hogy túllegyen rajtam. Mert rögtön egy másik darabhoz fogott, amit nyomkodott egy kis ezüstkanállal.
– C’est pour Duna! – mondta.
– C’est pour Duna! – mondta Bertha is, gyöngéden, noha zárjel közt.
– C’est pour Duna! – mondtam magam is, hogy résztvegyek a társalgásban.
És csak ültünk sárgán és a rizstorta lassanként beomlott, mint egy ház, szimbolikusan, s már csak egy utolsó kis rizsbucka maradt belőle a sárga mártásban, a tálban. Mereven a kis sárga kutya, szűzleányos tekintetét felváltva jártatta a buckáról Berthánéra s Berthánéról a buckára azzal a szinte vallásos áhítattal s elfohászkodással, mely lelki mélységekből fakad s annál hangosabb, hogy hangtalan. De ez a végső rizsrom, omladék és mártás, nyilvánvalóan a szobaleánynak volt fenntartva. Meg is jelent érte s vitte a tálat. Aztán már be sem jött többet. Homályok nélkül, mint mikor már nem lehet tévedni, mint mikor már leszáll a függöny a színházban, úgy éreztem, hogy vége van a vacsorának. Semmi dessert. Kávé sem volt, cigaretta, semmi. Az a pedáns ház volt, rendre s szabályokra épített, puritán! ahol senki nem dohányzott.
Hármunkkal az asztal körül, mozdulatlanul, a kis kutyával negyediknek, aki bámult alázattal, valami olyasféle furcsa hangulat volt, mintha le volnánk tartóztatva. Olvasmányaim emlékében, nem tudom hogyan, de a Temple képe kísértett XVI. Lajos királlyal, a királynéval s a kedves kis kutyával, akik mind meg fognak halni. Magamról is ugyanezt éreztem, holott olyan fiatal voltam! Éreztem, hogy meghalok ebben a társaságban. A lámpa sercegett a fejem fölött. S amint kívülről dübörgött az utca az estében, elgondoltam, milyen jó volna utazni, magasan, egy omnibusztetőn!
De akkor, hirtelen, a rizstorta után, ami eltünt, a kis kutya is beomlott. Úgyszólván olvadásosan dőlt önmagába, a tulajdon hasába, emlőibe és bimbó-miriádjába, hájas masszáinak olyan elaléltságával, olyan ájultságával és elkívánkozásával, mint aki nem bírja tovább e földi boldogságot. Kis búb feje eltünt, ahogy az ész tünik el a világból. S rögtön emberfölötti hortyogása hallatszott egy túlonnan való nirvánából.
– C’est bien. Elle dort! – mondta Bertháné, valami eszményi magaslatról.
– C’est bien, – mondta Bertha kevesebb klasszicitással, mert ő nem tudott szegény, azokra a lelki csúcsokra emelkedni, amelyekre nők oly könnyűszerrel lépnek, a nélkül, hogy szédülnének. Általában e matróna mellett, aki masszív lényében sárgába borulva, a versaillesi alkonyatok hősbánatát sugározta valami hervadásos történelemben, Bertha valóban annak a másodrangú anyagnak tünt vízalatti inferioritásban, ami bizonyos férjeket oly szembetünően megkülönböztet bizonyos feleségektől s úgy állít oda melléjük, a dolgok visszájára, mintha ők lettek volna az oldalbordából. Szenvedő, pislogó, fénytelen szemei az üveg mögött, nyugtalan forogtak olyan közelségek körül, melyeket az orra is érinteni látszott s követtek, nem tudom micsoda konfúziókat, álmokat s bizonytalanságokat azzal a százrétre oszlott tekintettel, amit az ember akarata ellenére is nézett és szenvedett, ha nézett.
– Wekerle, az egy nagy ember! – szólott hirtelen. – Wekerle, az a legnagyobb ember! Wekerle, az maga az Állam. Aki hozzányúl, az az Államot ingatja meg. Még előbb van Wekerle s csak aztán van az Állam. Még a törvények előtt van!
Talán csak római estéken, a Palatinus borókái alatt sétálgatva az örökzöldben, beszélhetett így Seneca a testvéreinek s más fiatalembereknek, Jupiterről az Olympuson! Csöndesen az asztalnál, csak hallgattam. Imádata hevében s alázatosságában, egy egész nagy furcsa regényt csinált államtudományból, jövőből s politikából s kábult lelke, mintegy a cvikkerzsinórján rezegve fel és le, messze elszállt az abszurditásban. Soha nem éreztem, mennyire el tudja mosni a hatalom presztízse, az igazi nagyság és szépség érzetét s fogalmát egy ember szívében. Ez a szív, mint egy malomkő, Wekerle körül őrölt. S hogy végül semmit nem őrölt ki belőle, önnönmagát őrölte agyon.
Csak hallgattam, a kenyérmorzsákat szedegetve magam előtt az abroszról, mintha a gondolataimat szedegetném csendben. Megedzve csalódásoktól, bánattól s keservektől, elázva a honvágyban, már nekem megvolt akkor, fiatalos forradalmiságomban, a magam államtudománya, egyéni tapasztalatok alapján, készen a szívemben. Már én tudtam akkor, micsoda álmok fűzik az embert többezer kilométernyi távolságból, mint egy erdő közepéből, kormányhoz s hatalomhoz! Nem is Wekerléről beszélek itten, aki valóban kitünő ember volt, mint inkább általában azokról az efemer férfiakról, akik a napsütésben, ügyesen s szorgalommal, miniszteri rangra emelkedvén, különfelé ágaznak egymástól a különböző reszortokban, de abban mind összetalálkoznak, abban az egy reszortban, ami az ember csalódása bennök. Azonfelül, Berthával kapcsolatban azt is tudtam s ezt már történelmi olvasmányaim nyomán, hogy kormányok és miniszterek, ha el is fogadnak olykor bizonyos szolgálatokat és csókokat, viszont meg is van ezekről a maguk véleménye s rendszerint úgy is jutalmazzák e szolgálatokat erkölcsi értékük szerint. És csak hallgattam és csak szedegettem a morzsákat és éreztem a malomkövet, mint egy tragédiában.
Kiérve az utcára végül, egy nagyot lélekzettem s csakugyan szaladtam egy omnibusz után s felkapaszkodtam a tetőre. A Madeleinenél, amint leszálltam, egy fiatalember jött felém, egy honfitársam az is, de egy igazi kedves, finom, egy szűcsmunkás, akit az egyletből ismertem.
– Hallotta a szomorú újságot? – kérdezte elborulva.
– Nem én, – feleltem, – nem hallottam semmit. De micsoda szomorú újság lehet még a világon? – tettem hozzá azzal a szolidaritással, ahogy az ember munkásokkal beszél.
Nem vágott a szavamba, csendesen kivárta, türelmesen, amíg befejeztem. S még akkor is csak kisvártatva szólott:
– Kossuth meghalt, – mondta. – Most jött a sürgöny Torinóból.
Valamit dadogtam, egypár zavart szót s elköszöntem.
– Holnap tessék feljönni az egyletbe, – mondta a fiatalember s ő is köszönt és ment.
Bekanyarodván a boulevardra, csak mentem a fényben, a tömegben. Olykor megálltam, eltünődve, egymagam a járda szélén, különválva ettől az idegen világtól, valami furcsa súllyal a lelkemben, ami megmozdult, hogy kiszálljon a lelkemből ez a furcsa súly, hogy kiszálljon! erre a szomorú hírre! Meghalt… Nem restellem bevallani, annyira emberi, annyira lelki dokumentum: az első érzésem magamért volt, a magam életéért, Kossuth halálában! A honvágy sajgó csápjai, e gyászeseten túl, távolibb perspektívákba nyúltak s tologatván kínjaimat a szívemről, egy jobb élet kapuján kúsztak fel magasan, mint a pók. Valami fordulatra gondoltam, nem tudom hogyan, valami fordulatra a szívekben s dolgokban, valami gyönyörű harangszóra, ami egyszerre kondul multak s jövő fölött, valami amnesztiára minden vétkeseknek, minden szenvedőknek, erre gondoltam, költő! Gondoltam, elhalálozván nagy ellensége, a király meg fog bocsátani mindenkinek, ezt gondoltam. Gondoltam, Kossuth meghalt, mint Jézus, egy keresztfán. Én meg vagyok váltva a keresztfa alatt, ezt is gondoltam, ilyen szépeket gondoltam, eltünődve, különválva, egyedül a járda szélén, egymagamban mint egy hajnalban, ami ébred, egymagamnak a boulevardon egy hajnal! egymagamnak ezen a nagy világon!
És megint mentem és sok mindent magyarázgattam magamnak és csak mentem. A honvágy, az borzasztó, magyaráztam magamnak. A honvágy mindennél borzasztóbb. A honvágy erősebb minden fájdalomnál. A honvágy erősebb a halálnál. A honvágy, ha megsavanyodik, gyűlölet lesz belőle, olyan borzasztó mérge van. Az enyém megmaradt mindenek ellenére, izzó tűzében, tisztán!
És csak mentem. És százszor annyi embert láttam, ezerszer annyit, mint máskor ebben az estéli órában, a mellett, hogy nem láttam senkit. És valami nagy hangokat hallottam, valami őserdők zúgását körülöttem, a mellett, hogy nem hallottam semmit. Az omnibuszok dörögtek, hosszú sorban egymás után, egymás mellett, párosával, a vastag lovak sörénylobogásával, az ostorpattogással a magasból, ahová hármas száron a három ló fölött felnyúltak a gyeplők, kifeszülten, rövidre fogva, mint egy napszekér kocsisához, magasan a fényben. Száz más kocsi tolongott, más kerék forgott s zord lovasok száguldtak a kocsirengetegben, ezer kerék között, zord lovasok vértben és sisakban, mint valami bosszúállók, hosszú lófarkokkal, ami a sisakjukról lógott s lobogott utánuk. Az Opera, tárt kapui máglyafényét vetette ki a tér magas lépcsőzetére, ahol a tömeg mint egy hegyre ment fel, nők! bálványok! mint egy hegyre százféle fátylakban, selyemtiarákban, infulákban és brokátban s abban a lilafényben, ami az erkélyek ablakaiból sugárzott tűznek s tündöklésnek azzal a felfokozottságával, pátoszával s drámaiságával, ami egy kigyulladt tető, egy égő torony pátosza s drámaisága a többi tetők s tüzek fölött. Mindezt nem láttam, láttam? Kossuth meghalt, tünődtem és csak mentem. S végig minden, a végtelenben, a platánok fölött súlyos lombokkal, minden izzott a tetőkön s a kövön, minden ki volt világítva, minden üveg, minden portál, minden kapu a boulevard két oldalán tündöklő messzeségben, a sok ékszerész, péküzlet aranytükrökkel s csillárokkal, a sok fodrász, cukrász, könyvesbolt, vendéglő és kávéház, ahol a teraszon, a zsúfolt asztalsorok előtt, utcai erőművészek, félmeztelen s kidagadt izmokkal lejátszták olympiádjaikat néhány perc lendületében, amíg csak egy rendőr árnya nem közeledett a mélyben, amit egy távoli koma a sarokról, ahol állott és őrködött, egy éles füttyel jelzett az atlétáknak. S utánuk, amint elrohantak s a rendőr is elvonult, dolga híján, kocogva a tömegben, már mások jöttek a fényben, méla aggastyánok jöttek hosszú fekete kabátban, a tenyerükben egy-egy kölyökkutyával, amit felajánltak, olyan áhítatos arccal s magyarázatokkal a legmélyebb basszusban, mint ahogy Mózes szólott volna kis kutyákról a zsidóknak. S madárjós-asszonykák, egy vak pintyőkével egy kalitkában, szonóran kínálgatták a jövőt sibyllai cédulákon, zajos zenék kíséretével, ami belülről hangzott a kávéházból, a tárt ajtókon át. És koldusok is jöttek, félszemmel s olyan mankókon, mint egy árboc és gyönyörű hölgyek, akiket Shakespeare whore-oknak nevez, az alkalmi szeretőket keresték azokkal a komor szemekkel s drámai tekintettel, ami illik a szerelem sötét szenvedélyéhez. És karcsú ifjak is jöttek, kifestve, hajlékonyan mint a nád, valami nagyon enyhe tánclépésben, amelyen a csípőjük rengett. S egy leány szaladt egy kosár ibolyával. És a Vendôme-oszlop felé, mely császári fantómja magányosságával nyúlt fel sötéten, a vörhenyes egekbe, rikkancsok rohantak újságkötegekkel, mint az agarak olyan fürgén s elharapott szótagokat ugatva, míg csendesen a rue de la Paix hármas lámpásai alatt az estében, egy öreg asszony haladt két tizennégyéves leánykát vezetve a nagy szállók irányában, ahol árulta őket méltósággal és szótlanul, mint ami magától értetődik s csak egy-egy áhitatos szemforgatással hangsúlyozta ezt a vásárt, csak egy-egy áhítatos szemforgatással a járdáról a magasba, a levegőbe, az oszlop felé, Napoleon felé, mint a legmagasabb kulminációkba. És minden zúgott és zajlott és harsogott a fényben.
S csak mentem s tünődtem: meghalt! S míg haza nem értem, amíg le nem feküdtem s amíg nem aludtam és másnap is és harmadnap is, mindig csak tünődtem: meghalt! S így mentem el, harmadnap végre az egyletbe hírek után, hogy írhassak hű lapjaimnak.
Alighogy beléptem, már rohant elém a fiatal szűcs, igazi honfitársam, igazi magyar, lobogó szemekkel!
– Jöjjön, – kiáltotta, – nézze! Olvasta ön a Bertha cikkét Kossuthról, a Figaró-ban? – kérdezte míg vonszolt magával befelé az egyleti szobákba. – Elébb Madame Adamnak vitte ezt a cikket, de az nem közölte, mert az a magyarok barátja! Akkor elvitte a Figaró-nak! Jöjjön, nézze! – kiáltotta.
Két sor ember között, aki őrjöngött, utat kellett törnöm, hogy meglássam ez embergyűrű közt, a szoba közepén, a padlón, a Bertha portréját, leszaggatva a falról! Százan rugdosták, taposták s táncoltak rajta, mint a vadak s néhányan olyan műveletekbe kaptak dús öntözésekkel s egyebekkel, hogy mindezeket az obszcenitásokat csak úgy írhatnám le pokoli fönségükben, ha olyan szabadságom volna, mint Anatole France atyánknak.
Mikor a kedélyek egy kissé lecsillapodtak, az egész társaság átvonult a nagyterembe. A fiatal szűcsmunkás, izzón és elborultan, nem igen tudta, mit csináljon velem, aki itt, mint a nyilvánosság képviselője voltam jelen, levelezői tisztemben. Meg kell vallanom: nem azzal látszott törődni, hogy micsoda tudósítást fogok szerkeszteni erről a bús esetről hű lapjaim számára. Inkább az etikai igazságot kívánta megérttetni velem s azt a különleges lelkiállapotot, ami ez egyletbelieket megszállotta, mióta Párizsban élnek. Barátsággal a terem sarkába vont magával s egy-egy jelentős szempillantással magához invitálta társait.
Ezek mind közeledtek, mérges képrombolók, és locsolók, s megálltak önérzettel, mint katonák a csata után. Lehetetlen volt nem érezni bennök a maguk törvényét és szuverénitását. Ezek mind becsületes emberek voltak, kertelés nélkül becsületes emberek, ezt is érezni lehetett. Szinte fizikailag sugározták ezt a becsületességet, olyan nyersek és tagbaszakadtak voltak, erkölcsileg szólván.
Volt köztük, különösképpen, egy nagyon sovány fiatalember, egy olyan magas fiatalember, hogy alig fért el a mennyezet alatt. Csupa csont volt s csupa magasság ez a fiatalember, sötét s kemény, mint egy ciprusfa. Rettenetes ereje lehetett azzal a két abnormisan hosszú karjával, melyeket az ember meg szeretett volna mérni. Nem is tudta hova rakni ezt a két karját, mely csak úgy lógott s lebegett a válláról, fenyegetőn. Nyilván valami feszítőmunka, valami zord műhelyben, nyujthatta meg e karokat ilyen tüneményszerűen hosszúakra, hosszú évek alatt. Mindehhez volt egy sápadt arca, egy merőben négyszögletes sápadt arca kurta homlokkal, amelyből durva haja, vaskos csomókban s dús tömegekben fölfelé ágaskodva, mint egy kaktusz nőtt elő egy kődarabból. S még volt ehhez két lobogó szeme, szinte szemfehér nélkül, két mélytűzű szeme, mint egy fiatal pápának a középkorban. Most a falnak támaszkodva állt és várt, az óriásnak azzal a harci készségével, hogy itt van közel, ha szükség volna rá…
– Kérem, – mondta, a fiatal szűcsmunkás felém fordulva. – Kérem, – mondta s egy cigarettát sodort vastag ujjaival. – Mi itt mindannyian függetlenségi magyarok vagyunk. Ha az élet úgy hozta magával, hogy el kellett szakadnunk hazánktól, csak annál hűbbek maradtunk ahhoz a férfiúhoz, aki nekünk a haza fogalma, érzése, gondolatja, Kossuth! Nem lévén helyünk a hazában, a szívünk áthajlott az eszméknek és gondolatoknak abba a másik hazájába, amit számunkra Kossuth neve jelent. Ezt nem engedjük bántani.
Itt elhallgatott s várt, ha talán más valaki akarna szólani. De mivel nem akadt szónok, ő maga folytatta mint egy második szakaszt a maga evangéliumából, miután rágyujtott a cigarettájára.
– Kérem, – mondta, – mi itt mindannyian, csekély kivétellel, köztársaságiak vagyunk. Mi itt napról-napra élvezzük, gyakorlati megvalósulásában azt az álmot, amit Kossuth álmodott. Mi itt szabadok vagyunk egy szabad demokráciában. Mi itt látjuk azt, hogy minden ember egyenlő egymással s csak a munka s a képességek számítanak. Mi itt mindannyian dolgozunk, ahogy ez méltó az emberhez.
– Nem mondjuk azért, hogy itt fenékig tejföl minden, – szólt közbe mostan a hosszú sovány fiatalember, a két karjának olyan hullámos belevetésével a vitába, mintha kígyókat hajítana. – Nem mondjuk, hogy a teljes igazságot látjuk az egész vonalon, mert hiszen arra nem is lehet számítani, az soha nem is lesz, teljes igazság!
– Az nem e földről való! – mondták többen sűrű fejbólintással egy öreg ember körül, aki tiltakozni látszott. – Az nem e földről való! – ismételgették azzal az irónikus hangsúlyozással, mely nem értett egyet az ilyen skolasztikával.
Akkor a fiatal szűcsmunkás a harmadik szakaszba fogott:
– Kérem, – mondta, – mi hálásak vagyunk Franciaországnak, mely nekünk kenyeret ad. Mi hálásak vagyunk azért a szabadságért, amit élvezünk. Mi itt mindannyian, francia munkástársainkkal egyetemben, a forradalom gyermekei vagyunk. Annak a forradalomnak, – kapta föl a mondatot magyaros kanyarintással, – mely megváltotta a világot!
– A francia forradalom, – feleltem rojalista nyugtalanságomban, – nagyon sok embert levágott!
– Távolról sem annyit, mint a keresztény inkvizíció, – replikázott a hosszú sovány, a két karjának olyan karmesteri dialektikájával s mindenhatóságával, mintha egy százfőnyi zenekart vezényelne a legdörgedelmesebb pillanatban. – Egyetlenegy kis spanyol városban többet levágott az inkvizíció, mint amennyit az egész francia forradalom! – magyarázta, kis kurta homlokát összeráncolván tüneményes aglává-ja alatt.
Meg kell vallanom, szinte szóról-szóra előre láttam ezt a választ.
– Ön nagyon tudós ember, – mondtam ostoba fölényességgel s legyintettem a kezemmel.
Majdnem pórul jártam.
Ez a hosszú sovány, a maga gorillakarjaival és sündisznó hajkoronájával, amolyan gyermeki agyvelő volt, amelyet forradalmi eszmék s energiák, a maguk díszeivel, az abszurditásig megtüzdeltek. A történelem néhány szögletéből, amelyekbe elmélyedt, megalkotta magának a maga egész világát s e földi dolgokból s emberek életéből csak azok a nyers principiumok érdekelték, amelyeket harmonikusnak talált a maga életével. Mint a fenyőillatot feloldva forró gőzben, úgy inhalálta magába a forradalmi gondolatok és érzések zamatját a tiszta erő és energia értelmében s azzal az elszánt kizárólagossággal, mely nem tartott sem helyesnek, sem egyenesnek mást, csak amit ő maga érzett s mondott. Még nem felelt s már előre éreztem, hogy el vagyok veszve. Mint ahogy a szabadban, a vihar elől szaladván, érzi az ember, hogy meg fog ázni, mert nagyon messze van a háztól. Éreztem, hogy egy egész más sarkán vagyok az életnek s emberiségnek.
– Kérem, – mondta, – én nem tartom magamat annyira tudósnak, hogy az ön dícséretét megérdemelném. Mindössze van egy hitem, ami önnek nincs. De amit ön nem ért meg, vagy nem helyesel, azt még nem szükséges, hogy le is nézze.
– Ezt ön teszi! – feleltem felfuvalkodva.
– Ön nem tudhatja azt, hogy én mit teszek, – szólott vissza egy kettős mulinéval a levegőben. – Ön engem látszatok s külsők után ítél meg, mert hiszen sejtelme sem lehet arról, ami bennem él, – a szívemben! Ezt mi ismerjük, mi munkások, ezt a zsánert s ezt a modort. Mi vagyunk belül a falon, ez minden, amit önök látnak. Amíg csak magukra nem döntjük a falat.
Ezeket mondván, megfordult és ment olyan magasan, mint egy sudárfa ami megindulna.
A terem túlsó végében, a fal mentén, leült egy székre Ferenc József portréja alatt, mint aki nem is tudja, soha nem is látta, hogy ez itt lóg a falon ez a Ferenc József, tábornoki díszruhában…
– Kérem, – mondta a fiatal szűcsmunkás, a negyedik szakaszba fogván, – bennünket főként a jövő érdekel. Az a jövő, – hangsúlyozta, visszakanyarodván a mondatába, – amelyet Kossuth, prófétai szemmel, megmutatott nekünk.
– Ez a helyes! – mondták a többiek.
– Úgy van! – mondta az öreg ember dühösen.
Megint éreztem, hogy valami baj lesz, ha nem vigyázok. De már nevetségesnek is tartottam, hogy itt álljak munkások között s a magam ezernyi bajával s bánatával még vitatkozzam velök, mint egy államtitkár, akit sarokba szorítanak. Mit akarnak ezek tőlem, akik mind boldogabbak is mint én? Mi célja ennek a vitának, bölcsességnek s szociológiának, melyekben már amúgy is alul maradtam, megtépázott presztízsemmel, ahogy az imént az a hosszú letorkolt? Sajátságos dolog! A konyhából a legjobb szagok érkeztek a tárt ajtókon át, egész nagy fuvalatokkal s mindenféle vezényszavakkal. Ez szögezett a falhoz. Már tologattak egy hosszú asztalt, már terítettek is abban a gyors tempóban, ami az imminens tálalást jelezte. Az a két-három frank, amit a zsebemben éreztem, hirtelen visszavarázsolt megingott önérzetembe.
– A jövő, – mondtam, – a jövő! – ismételtem líraian, – a jövő, uraim, az ismeretlen! Ezt már Renan is megmondta. De sőt, nem tudom ki mondta azt, hogy még azok előtt is ismeretlen, akik előkészítik. Mert ha ismernék, egészen máskép készítenék elő.
– A jövő, – kezdte a fiatal szűcsmunkás az ötödik szakaszt, – a multak méhében szunnyad. A multak észleleteiből s tapasztalataiból kell megállapítani a jövőt. A jövő nincs megtiltva senkinek! kiáltja Gambetta felénk. Már ez is jelzi, hogy csak jobb lehet. Nem mondom, hogy nem lesznek harcok, talán még véres harcok is ezért a jövőért, – minden fejlődés törvénye a harc. De tessék csak emlékezni egy régi világra s ezt összemérni a maival. Tessék csak emlékezni, mi utat tettek a franciák a Bastille-tól a Jaurès-féle kollektivitásig. Ebből kell kiindulni, ha a jövőt kívánjuk kutatni. Nem mondom, hogy a jövő az igazság uralma lesz…
– Jaj, kérem, még az sem? – szóltam közbe, mert már nagyon úntam ezeket a naív dolgokat.
– Nem, kérem, – felelte egy olyan tekintettel, hogy elszégyeltem magamat.
Minden szó, amit itt mondott, minden banalitás, a szíve mélyéből nyilt elő, mint egy virág, amit ápolt. Ezt lehetett érezni ebben a tekintetben.
– De igenis, az igazság lesz! – mondta az öreg ember s dobbantott a lábával. – Mégis azt mondom, hogy az igazság lesz! – kiáltott és remegett, igazi öreg ember!
– Az túlsok volna gyönyörnek! – felelte a fiatal szűcsmunkás egy divatos operaszöveggel s azzal a rezignációval, ahogy az ember valami komoly dologhoz, egy dal szövegét idézi. – Nem kérem, az igazságról csak álmodni lehet, – sóhajtotta. – Mióta a világ fennáll, talán nem volt tíz percig igazság a földön. Amit remélni szabad s remélni kell, az a jogok kiterjesztése. Merem állítani, hogy a jövő a jog uralma lesz!
– Ez lehet, – mondtam, – ez valóban nincs kizárva, – mondtam a legnagyobb önmegtagadással, ahogy megláttam az egyleti szakácsnét, aki behozta a tálat.
Zajtalanul hozta, mert papucsban volt, de olyan gusztussal az ajkán, olyan önmegelégedéssel, hogy az csak valami ritka finom dolog lehetett a tálban, dús füstölgéssel s bódító hagymaillatokkal. Amint közeledtem, kimeresztve a szemem, a hosszú sovány fiatal ember őskori üstökével, már a tál fölé borult és bámult, elragadtatva! A legközelebb lévén, ő ült le elsőnek az asztalhoz.