A párizsi regény

Éjszaka, mikor eljöttem az egyletből s kiértem a Saint-Germain boulevardra, már kihalt volt az utca, az egész tájék nagyon szomorú s elhagyatott körülöttem. A házak kőmasszái elzárták az eget s az égen a csillagokat, amelyekből csak egy-egy kis távoli fény látszott, egy-egy távoli szikra halványan színezve, egy-egy fehér- vagy narancsszínű mécses az ég ormán, egészen messze. A lépteim kopogtak a kövön és Diderot ült a boulevard sarkán, két fa között egy kőtömbön, Diderot! mint egy fehér szellem. Két rendőr is jött, feketén egymás mellett a pelerinában és nézte a tájat, a házakat, a fákat valami egykedvű tanulmányúton s az utcai leányokat is nézte már nem annyira flegmával, mint inkább arról a hivatali magaslatról, ahová semmi föl nem ér. A gázlámpák tüzei, sűrűn egymás mellett s egymáson túl az utcák kereszteződésében, a messzi távolokig világítottak néptelen járdákra. A Saint-Germain des Prés előtt egy fiatalember állott, a templom falának dőlve. Egy gázlámpa alatt, egy almát evett, így magába.

– Ivánfi! – kiáltottam fel örvendezőn, amint megálltam előtte, a világosságban.

– Jó estét! – mondta és csak nézett. – Itt van egy alma, – mondta még, átmenet nélkül, mint ami magától értetődik.

S már nyujtott is egy kis sárga, ráncos almát, egy olyan kis korcs sárga almát, amilyet ritkán láttam.

– Köszönöm, vacsoráztam, – mondtam.

– Ne szégyelje! – felelte derűsen, kedves intelemmel. – Ne szégyelje! – ismételte, ismerve tartózkodásomat. – Én már ettem hármat, – tette hozzá, hogy megnyugtasson.

És csak nézett szolidárisan, noha fölényesen.

Magam is a templom falának dőltem azon ösztönösen, ahogy a közös sors az ilyen egyforma állásokba tereli az embert. Igy állanak egyformán az emberek a zálogházban, így állottak hajdan a sorozóbizottság előtt s így állanak még ma is koldusok a templomok küszöbén, mintha egymástól tanulnák. Talán nem is kell ezt tanulni. A nyomornak van egy olyan mindenható törvénye, egy olyan gyönyörű egysége, hogy minden szegény ember alapjában, egyformán áll a lábán.

– Hogy megy dolga? – kérdeztem. – Comment va? – toldottam meg párizsiasan, ahogy már amúgy is minden mindegy volt, szó, hang, beszéd, minden!

Nem is felelt. Lehet ilyet kérdezni egy embertől, aki áll egy templomfalnak dőlve éjjel, comment va? Csak ette az almát s köpködte a rohadt részeket messzire a szájából. Feltünően piros szája látszott, fiatal szája egy gyér szakállban, mert szakálla volt, mint azoknak a legjelesebb francia színészeknek akiket utánzott.

– A Français-ban voltam, – mondta. – Most itt vacsoráltam. Itt szoktam vacsorálni a templom tövében, – ezt mondta, elbűvölő kedvességgel. – A Français-ba úgy járok be szabadon, mintha otthon volnék Szeghalmon. Mint Szeghalmon a zsinagógába! A Français-ba! – és kacagott.

S ez mind, valami vagabund-költészet volt benne.

S még köpött egyet, egy utolsót, egy nagyon messzit s aztán levált a falról s megindult lengén, a két kezével a nadrágzsebében. Szótlanul jöttünk a gázlámpák alatt, egy-egy jóindulatú hölgy ideiglenes társaságában, amint hozzánk csatlakozott néhány világnézleti szóval, ami elhangzott az éjben. Szegények lévén a legjutányosabb szerelemhez is, csak mentünk előkelően, a sorsunk magaslatán, mint akik még csak kísértésbe se jöhetünk. Azonfelül, a magunk világába zárva, egy fokkal feljebb is voltunk egy átlagos emberiségen kéjes óhajaival s szinte kívül azon a testiségen, amit a nyomor megpárolván, csak a lelkét hagyja meg, vibrálón az embernek.

– Oh Istenem, egy Mounet-Sully! – mondta Ivánfi, e színházi estéje hatásában nyilván, – egy Mounet-Sully! micsoda magaslat ez! – mondotta és ment.

De aztán megállott hirtelen, megállott! elborulva, megihletten egy gázlámpa alatt, a félkarjával átölelve a vasrudat, a másikat kinyujtva messze, mint egy örvény fölött, ahonnan ellendülne a végtelenségbe. És ez az est emléke volt, a Mounet-Sully hangja, modora, szonoritása, a végső szótagoknak franciás elnyujtása, ahogy szavalt, ahogy kiáltott az üres utcába:

Ezekre az alexandrinusokra, harmonikusan, a két rendőr felelt, aki jött visszafelé a tanulmányúton, feketén egymás mellett a pelerinában, s nem tudta, hogy ez színház, a Richepin új drámája, a Par le glaive!

– Pas de bruit messieurs! – mondta az egyik inkább barátsággal, mint szigorúan s ment tovább a másikkal.

A lépésük kopogott a járdán s még messziről is hangzott.

– Mounet-Sully! – mondta Ivánfi s megint megindultunk.

– Még jobb, mint Mounet-Sully! – mondtam, nem is mondhattam mást, ahogy e két francia verssor izzásán, e fiatal színész szent hitét és szerelmét éreztem, mámoros búfelejtését, néhány rossz almával a gyomrában. Az egész lelkét.

Csak ment, csak ment, önfeledten, boldogan, olyan boldogan, hogy nem hiszem ha ment-e valaha ember ilyen boldogan a világon, ilyen boldogan, ilyen csekély boldogsággal, – Mounet-Sully! Csak ment a két kezével a zsebében s a bő nadrágja büszkén lengett a két lábszárán, feslett végeinek dús rojtjaival, melyek seperték a járdát.

– Akar jönni a Soufflet-ba? – kérdezte, mikor kiértünk a Saint-Michelre. – Ott van hitelem két fekete erejéig.

– Nekem van egy frankom, – vallottam be, mint egy angyal, azzal az őszinteséggel, amit kötelezőnek éreztem egy ilyen ritka egyéniséggel szemben.

A kávéházban aztán, a márványasztal előtt, két nagy pohár feketekávé boldogságos füstölgésével, a magam jelentéktelenebb egyénisége is kibonthatta szárnyait, szerény kis szárnyait, mint kezdő repülő egy ilyen kész sólyommadár mellett! – jó pár évvel fiatalabb is voltam. De összeszedvén minden líraiságomat, minden sebeimet a mélyről, legott kiöntöttem az egészet, hangokban és pengetésekben, azzal a művészi gonddal és gitáros finomsággal, ami a költőt revelálja legsivárabb panaszaiban is. Úgy beszéltem, abban a zengő kétségbeesésben, ahogy egy fülemüle mondaná el az ágról, hogy napok óta nem evett egy hernyót. Hangról-hangra, fokról-fokra, árnyalatról árnyalatra olyan mélyre hatoltam abban a tudatos kompozícióban, ami önnönregényemet szőtte keserveim fonalával, hogy végül, szokásom szerint, sírva fakadtam, feloldva valami vigasztalan gyönyörben, ahogy gurultak a szememből a könnyek az ajkamra. Gyakran gondoltam arra, micsoda exaltált keresztény lettem volna a szó dogmatikus értelmében, micsoda illuminált s izzó hitű minden titokzatosságok irányában, micsoda falánk élvezője önnönkínjaimnak, Krisztusnak s a szenteknek, ha véletlenül ortodox-katolikus nevelésben van részem! Mindezt csak úgy adta a sors merőben feleslegesen, ironikusan, díszek és előnyök nélkül, hogy nem vetett rám egy bíbornoki köpenyt. A honvágy marcangolt.

– Talán ma este is éppen az Ember tragédiájá-t játsszák, Jászaival Éva szerepében! – mondtam és faltam a könnyeimet a feketémmel vegyesen.

– Hagyja ezeket a szamárságokat, – felelte. – A bánat csak úgy számít, ha megáll mellette az ember. Az mind elmúlik, ahogy megy az ember.

– Magának könnyű, – mondtam, – maga mehet haza, amikor akar!

– Nincs semmi, ami könnyű és semmi, ami nehéz, – felelte bölcselmi magaslatáról. – Csak az élet van. Ezt meg kell vívni. Egy szegény színész vagyok, Kolozsvárról, s akinek nincs szerződése…

Kért egy szivart a pincértől, leharapta a végét, kipökte a nyelve végével majdnem az arcomba, rágyujtott s eldőlt a piros plüss pamlagon, mint egy római, a két lábát is felrakta a rojtosvégű nadrágszárakban, fújta a füstöt s nagyon boldog volt. Jelentősebb sikerek nélkül mondván el bajaimat, kissé letörve ültem nyilvánvaló másodrangúságomban az asztal sarkában s néztem, fiatalon, a nagy pohár feketémet magam előtt, olyan feldúltan a lelkemben, olyan elkínzott fantáziákkal, dimenziókkal s nagyralátásokkal ezt a magas vékony poharat emelkedő feketeségében, mintha egy ciprust néznék egy szikla tetejében. Már nem sírtam. Már nem volt könnyem. Valahogy úgy éreztem, hogy már megszültem magamat összes könnyeimben.

– No mindegy! – sóhajtottam, csak éppen, hogy mondjak valamit.

– Nézze csak, – fordult felém, magasra fújva a füstöt, – én minden francia írót, minden színészt személyesen ismerek, mindenkit, aki számít! – mondta azzal a felelőtlen dicsekvéssel, ami még a vidéki színész hősi tónusa volt benne. – Ezekhez mind bevezethetem. Általában jól teszi, ha hozzám fűzi a sorsát. Már rosszabb nem lehet magának, Szomory! Holnap elviszem a Français-ba, az Ödipusz király-hoz! Meg fogja látni Mounet-Sully-t, – s fújta a füstöt, ahogy csak bírta, olyan magasra.

– Mounet-Sully! – hebegtem, megint csak éppen, hogy mondjak valamit.

– Meg fogja látni!

– Meg fogom látni! – bólintottam s megittam a feketémet, csakugyan mintha egy sudárfát nyelnék.

– Maga nincs megelégedve! – mondta s egy második szivart is kért a pincértől, egy második kávét is, ezt megitta, egy hajtásra. – Fordítom a Lengyel zsidó-t a Nemzeti Színháznak, – mondta. – Erckmanntól kaptam egy levelet. Az összes műveit megküldte. Ezeket már eladtam. Most már csak a levél van, – s kihúzta a zsebéből. – No gyerünk, – mondta, – már itten bezárnak.

– Fizetek! – kiáltottam.

– Jaj, dehogy fizet! – intett le s lefogta a karomat, ahogy kopogtam a frankommal a márványon. – Tartsa meg a frankot, megyünk egy másik kávéházba.

Mikor kiértünk a boulevardra, már mindenütt oltogattak s zártak. Egy perccel később minden sötét volt, utcahosszat minden sötét és zárva. Csak a gázlámpák tüzei fénylettek az áttetsző levegőben. Egy-egy utolsó diák tartott hazafelé, egy-egy női árnnyal a karján, aki a féllábszárára emelte föl a szoknyáját, diadalmasan, szerelmi foglalkozásában. Az út legmélyén, Montrouge felé, a láthatáron, derengett egy ablaküveg, sápadtan a járda mentén, messze.

– Még ott látok valami világosságot! – mondta a barátom s megindult vidáman, a két rongyos végű nadrágszárban.