XXXVI.
A rue de Seine-ben, az Institut épülete mögött, volt egy kis miszteriózus bolt, egy töredezett faküszöbbel, egy régi ablakkal s egy alacsony üvegajtóval az utcára. Már korán este egy függőlámpa égett a szűk helyiségben, két könyvpolc s egy kis tölgyfaasztal fölött, dúsan megrakva kartonfedelekkel. Időn és világon kívül égett ez a lámpa s az egész kis bolt be volt nyomva a falba.
Ide beléptünk ebbe a falba, ebbe a kis boltba, ahhoz a sötét kis izraelitához, aki a falban ült, a lámpa alatt, a tölgyfaasztal előtt, a sok kartonfedél között, a dohos homályban. Egy lupával ült a maga fénykörében, gloriolásan és nézett, két apró szemmel egy cvikker mögül, ami az orra hegyén lebegett elgörbült keretével, igazi kopott pillangó, két görbe szárnnyal, üvegből. Valami furcsa szag terjedt a dohos homályban, valami furcsa szag és pára a kis sötét izraelitából, mint a legrégibb sötét izraelitákból, rabbikból s teológusokból Korinthusban még szent Pál idejében, vagyis nagyon messze a szent történelemben és hasonló szagok szálltak a falból, polcokból, lámpából s a sok kartonokból, a sok régi papírokból, emberi emlék, emberi könnyek, lelki lim-lom bánatosságából, feloszlásából, hervatagságából, sorvadásából s rothadásából, ami itt fel volt halmozva s ami itt elakadt a polcokon s az asztalon, mintegy az élet sodrán, ahogy a szemét akad el csomóstul egy folyón s megáll a vízen. Ez a kis sötét izraelita, mint annyi társa utcahosszat s a szomszédban, mint annyi bűntársa, elvtársa, mint annyi testvére a héber vallásban, kéziratkereskedő volt. Ez a sok kézirat, ez a rengeteg levél, ez a rengeteg emlék ebben a rengeteg levélben, ez szaglott itten, mint egy erdő.
– Jó napot! – mondtam s szerényen közeledtem, Ivánfival a sarkomban, aki lengett. Mivel én jobban tudtam franciául, én vállaltam a beszédet, az üzlet lebonyolítását.
Már meg is kezdtem, könnyedén a mondókámat, párizsias kanyarulatokkal, mikor még rám se nézett s csak bámult a lupába, meggörnyedve, egy szál sárga papír fölött. Éreztem, hogy nem is vagyok a világon. Éreztem, milyen nehéz lehet meghódítani ezt az embert. Éreztem, mint rendszerint az ilyen pillanatban s franciákkal való kontaktusaimban, milyen mások ezek a latin zsidók, mint azok a drága mieink! Hazai emlékeim s paralleláim rögtön megint a szívemre szálltak abban a permanens honvágyban, amit soha, egy percig, nem tudtam leküzdeni magamban. Ivánfi is valami ilyesfélét érzett, amint összenéztünk. Egy Ruzicska, az valami egészen más, gondoltuk mind a ketten. Annak van szíve!
Nem kívánok definiálni s mélyen rajzolni itten, bármilyen csábító is számomra e matéria, bármilyen ellenállhatatlan! mégsem kívánok itt, ezt már többször mondtam.
Egy antikvárius lelke, mint nagy általánosságban, minden ember lelke, minden szakmában, inkább silány, mint magasságos. Mégis, odahaza, gondoltam, egy ilyen kis intellektüel boltos, noha zsidó, még van más is benne. Mindenesetre az van benne, igen gyakran, hogy másnak lássék, nem tudom, jobbnak vagy tetszetősebbnek önnönmagánál s valahogy mentegesse, finoman azt a szerencsétlenséget, amelyben a világra jött. Leszámítva a professziót s a kis üzleti csalafintaságokat, amelyek az ősidőktől fogva a kereskedelem lényegét teszik, sohasem hangsúlyozza, sohasem élezi ki adás-vétel közben a maga egyéniségét a felekezetiség értelmében, jut eszébe! sőt! Pont az ellenkezője ennek egy ilyen gall, egy ilyen ódon, egy ilyen pergamen- és foliánsféreg, egy ilyen papírhandlé a rue de Seine-ben, egy ilyen Magus apó vagy Gobseck, akiket báró Balzac éppen ezért a pittoreszkért ápolt és szeretett. Ahogy ez nem mozdult, elroskadva az asztal fölött, ahogy nézett, a selyemsipkás fejével begörbülve, a lupán át, olthatatlanul, szinte megrajzolta itt a bolt mélyére maga körül, annak a gyilkossági regénynek röpke szcenériáját, amelyben leütik hátulról… Holott nem törődött. Úgy tünt, érez a hátával, mindent tud, tisztában van velünk. Általában, az ilyen antikváriusok, a kis utcákban, inkább fölényesek, mint gyávák. Sajátságos dolog! Az izraeliták nem félnek!
Akkor, mégis, végre, letette a nagyítót, nem állt fel, csak felém fordult s nyujtotta a karját. Semmi nem volt a kezemben, semmit nem látott a kezemben s mégis csak nyujtotta a karját. A legszűkebb keretre fogva, leszorítva időtartamra s térbeli atomra, csak az érdekelte, ami ezzel a mozdulatával a magam kapcsolatja. Ahogy rám se nézett, se Ivánfira, aki lengett, ahogy szipákolt egyet az üvegje rezgésével az orrán, ahogy hosszú, vékony keze, opálos színekben, öt ujj öt körmével nyúlt elő feketéskék bársonnyal bélelve s billentyűzött a levegőben, ez csak zsidó volt, tőrülmetszetten, hangban, szagban, zsoltárban és formában, mint egy fagally frissen, mint egy ősrégi tölgy lombja, levágva a törzsről. Nemhogy más akart lenni, magába határolva, de még szorította bele magát mintába, öntésbe, úgyszólván nyomtatásba, valami algebrai egytagúságba az egyisten-imádásban.
– Motus! – mondta, ami annyit jelent, hogy csitt! – Mit hozott? – tette hozzá türelmetlenül s vibrálta az ujjait.
Mert megvallom, talán egy kissé hosszabban beszéltem, hogy megnyerjem szimpátiáit, még mielőtt az üzletre térnék. Nem volt más hátra, mint gyorsan kivenni a zsebemből az árut s átnyujtani alázattal…
Csak belepillantott a kézírásba s már mondta:
– C’est de l’Erckmann!
Megremegtünk Ivánfival, aki lengett.
Csalódásokhoz szokott szívünk elrémülve érezte e hangban a szakértőnek azt a lekicsinylő akcentusát, azt a fitymáló borulatát, mely a lelkünk elé, rögtön, egy egész nagy éjszakát vetett! Olyan biztosak voltunk a levél ritka értékében, hogy szinte szédültünk valami sötétben s Ivánfi, amennyire láthattam, már nem lengett. Most ő próbált beszélni.
– Tetszik ismerni Erckmannt? – kérdezte azzal a gyors beavatkozással, mely színészi képességeire számított e harcban.
A helyzeten javítandó, küzdve a jövőért, a jövőért! az egész létért, küzdve önmagáért s értem, a kettőnk vacsorájáért színház után, ő is szegény, a rongyos végű nadrágban, cafrangosan, ő is a finom társalgás fonalával próbálta behálózni ezt az embert, egy ilyen embert! egy ilyen rókát, egy ilyen selyemsapkásat, egy ilyen szemüvegeset, egy ilyen izraelitát a rue de Seine-ben, a fekete körmével egy falban!
– Hogy ismerem-e?! – fújta, – Erckmann Emilt?! hogy ismerem-e!? – s fújt.
– A lengyel zsidó-t írta! – folytatta Ivánfi, szerencsét próbálva ezzel az áttetsző irányzattal, minden chance-ot megjátszva: – A lengyel zsidó-t! – mondta, mély tisztelettel.
– L’Ami Fritz-et! – fokozta a boltos, ahogy ez a lengyel hitsorsos egy cseppet sem hatott rája. – Erckmann, c’est un bonhomme! – mondta. – Peu d’intêrét! – tette hozzá s már visszaadta a levelet.
Nem vettük vissza, nem is nyúltunk utána, nem volt erőnk utána nyúlni s csak álltunk, ágrólszakadtan egymás mellett s most biztosan tudom, hogy Ivánfi nem lengett.
– Mondjuk meg neki, hogy magunk is zsidók vagyunk! – súgta oda hozzám, azzal a vidékiszínész könnyedségével, mely nem hagyja vízbe magát.
– Én nem azért vagyok zsidó, hogy ezen keressek! – feleltem büszkén és indultam.
Holott még nem tudtam akkor, milyen igaz ez, az én esetemben.
– Tessék adni akármilyen keveset, – fordult a barátom az antikváriushoz, – de csak tessék megvenni! – könyörgött keserű franciasággal, amelyben az egész szíve rezgett
– Peuh! – fújta, – tíz frank! ha ez tetszik…
– Várjon! – hebegte Ivánfi utánam, majdnem önkívületben
Tíz frank! Hallottam! Már meg is álltam s lehúnytam a szemem a gyönyörtől.
A lámpa fénykörében, csendesen kihúzta az asztal fiókját, kivett egy tízfrankost, letette az asztal szélére, egy karton után is nyúlt s még nézte egy percre a levelet, a címzést a borítékon, mielőtt becsúsztatta volna a kartonba, a többi papírok közé. Ivánfi közeledett, lecsípte két ujja végével a tízfrankost az asztal széléről, meghajtotta magát s ment.
– No de mondja csak, – szólott utána a lámpa alól s még mindig a borítékot szemlélve, – hogyan jutott ön ehhez a levélhez? Ki ez a monsieur Ivan fils? – kérdezte, ahogy ösztönös franciasággal Ivan fils-nek olvasta Ivánfi-t a borítékon.
– Az én vagyok, kérem, monsieur Ivan fils! – felelte, mert ki se javította, hogy semmit el ne rontson.
– Hogyan?! – kiáltott s megfordult a székben. – Ezt önhöz írta Erckmann, ezt a levelet s ezt ön eladja?! Nagyon jó! Nagyon jó! Ön egy filozóf! – mondta s meg is nézte mostan ezt a filozófot, ezt az Ivan fils-t, mélyen a szemüveg s a szemöldökök alól, valami különleges nagyrabecsüléssel.
Megvallom, szégyeltük volna magunkat, ha nem örültünk volna annyira a tíz franknak, ha egyáltalán lett volna hely e tíz frank gyönyörén kívül egy más érzés számára is a szívünkben. Rohantunk a Français-ba, ragyogó esténk elé! Csak át kellett jönnünk a hídon, a Louvre udvarán s már ott voltunk a színházban.
– Még van időnk felmenni a színpadra, Mounet Sullyhez! – mondta Ivánfi s egy ajtó elé vezényelt, benn mélyen egy bolthajtásban.
Meglepődve láttam, mint nyílik meg az ajtó valami jelszavára, mint fogadja hajlongva egy frakkos lakáj rövid selyemnadrágban s selyemharisnyásan, egy hosszú acéllánccal a nyakában nagy karikákkal, hogy fogadja barátsággal, mint régi ismerősét s még a kezét is nyujtja, demokratikusan!
– Maga itthon van itten! – mondottam elámulva s fölértem mögötte, egy sor lépcsőn s egy mozaik-küszöbön túl, a Foyer des Artistes parnasszusi magaslatára!
Azt hittem álmodok e márvány-atriumban, ahol a színészek már jelmezben s kifestve jártak fel és alá, mint egy rég letünt világban s fáklyafényben. A művészi magasságnak, eszménynek s titokzatosságnak olyan kábító atmoszférája volt ez, olyan mélyreható varázsa álomnak s illúziónak, mindenféle nehéz szagok párolgásával s fuvallatával a fényben, hogy kétségbeesetten állottam meg a magam nyomorult életével s már nem is láttam a barátomat, aki ellengett a messzeségben.
De megláttam Jeanne Delvair kisasszonyt, azokban a transzcedentáliákban, ahogy az ember megismer egy színésznőt ó-görög viseletben s felismerhetetlenül kifestve! Egy oszlopnak dőlve, már Jocaste volt, ahogy itt állt és várt révetegen, a két meztelen lábával egy szandálra szíjazva. Valami kökörcsin-, mirrha- s gyantaszag szállt belőle, a piros szájának szellőrózsa illatával és vérfertőzésével.
Szédülten, mámoros fiatalságom kitárta a két karját elébe! Mint a villám sujtott belém, kigyulladt szerelmem bárgyúsága.
– Kicsoda ön? – kérdezte meglepődve s talán meglátva is a lángot a szívemben, egyszerű női ösztönével, a királynői ruhában. – Kicsoda? – ismételte, ahogy nem értette a nevemet s ahogy nyilván kíváncsi is volt, vajjon ki lehetek én, aki csak úgy egyszerűen beléphetek ide, ebbe a szent csarnokba, félistenek e márványtornácára, ebbe a tiltott Protáneumba, a Király, a Szfinx, a Rejtély s a többi minden elé, az egész tragédiába, végzetbe, zűrzavarba és Zeusz akaratába, egyszerű halandó, kis fiatalember!