XXXVII.
Ez a Jeanne Delvair gyönyörű leány volt. Sudárfák nem nőnek olyan magasra s olyan nyúlánkra, mint amilyen növése volt. Egész fizikai formája valami kivételes hajlékonyságba volt idomítva. Barna haja, bronzszerű árnyalatokkal, súlyos kontyban tömörült, görög-latinosan a nyakszirtjén s mint a zuhatag omlott alá majdnem a sarkáig, mikor kibontotta. Mint a cédrusfa lombja, amelyen áttűz a nap, olyan volt ez a haj. Érzékies vonásai, két barna szem s két szempilla kíséretével, egy skarlát szájban kulmináltak, mely meghasadva, a legnagyobb vágyakra nyílt s főként a vers gyönyörére! Még nem volt huszonnégy éves s már a legzengőbb tragikai hősnőket játszotta a Français-ban, a Racine Phédrá-ját játszotta, ami a francia színésznők számára a csúcspontja álmoknak és boldogságnak! Nagyon szerettem ezt a tüneményes leányt, ha nem is mertem bevallani brutális szavakkal, ahogy az ember általában bevallja szerelmét. Ő is inkább hallgatott, holott olyan hangja volt, mint a gordonkának. Egyike volt azoknak a különös nőknek, akiket egy igazi nagy festő egy fenyveserdő szélére festett volna, esthajnali világításban. Amint éppen kijön, egy fátyolkendővel a nyakán, a fenyőfák gotikájából. Valami végzetszerűség volt benne. Az ember úgy érezte, hogy talán nem is élte volna igazi életét, ha ezzel a nővel nem találkozik. Általában azt a benyomást tette, mint egy finom úrileány, aki megszökött hazulról.
De a leggyönyörűbb az volt, hogy egy magyar családdal volt a legkitünőbb barátságban, Adorjánékkal, a rue Miltonban! A családfő, Adorján Gyula, Paulay Edéné testvérbátyja, ritka ügyes ember, mindenhez értő s leleményes, billiárdművész volt Párizsban! Úgy volt billiárdművész Párizsban, mint például Dohnányi zongoraművész Pesten, híres, ünnepelt, csodált! A Grand Café szuterénjeiben billiárdozott, azokban a mély, füstös és félhomályos helyiségekben, ahol zöldernyős lámpák, hatásosan, csak az asztal zöld síkja fölött sugároztak, míg köröskörül a falak mentén, a padokban amfiteátrikusan, a nézők ültek, vegyesen hölgyek és urak, mindenféle likőrök és cerises à l’eau de vie-k előtt és figyelték a játékot és bámultak halálos csendben és dobogtak a lábukkal s dörömböltek botokkal és esernyőkkel egy-egy bravúros lökésre, mert ugyanis megfogadván a művészeket, anyagilag is érdekelve voltak. Ez volt itt az Academie de Billiard, ahogy a franciák oly szívesen és toleránsan, rögtön akadémiának neveznek egy pincét, ha ott valamit művésziesen csinálnak.
Egy ember, egy nagy fekete tábla előtt, krétával jegyezte a karambolok számát és kiáltott:
– 102 pour Monsieur Adorján!
– 95 pour Monsieur Vignon!
Ez volt minden, ami hallatszott s csak a golyók csattogtak a csendben.
Egy olyan billiárdasztal előtt, mely négyszer akkora mint a miénk, állottak monsieur Adorján és monsieur Vignon, ingujjra vetkőzve s mérkőztek egy ötszázas pártiban. Átlag 100–150 karambolt csináltak egyfolytában s ha kihagytak végül egyet, ez nyilvánvalóan szándékos volt, mert mindent meg tudtak csinálni, amit csak akartak. Olykor, egy-egy lökés előtt, a hatás kedvéért, percekig álltak elborulva, a legsúlyosabb gondokban és töprengtek és kalkuláltak a zöld mező és a három golyó fölött, halálos csendben, mint a legnagyobb tudósok vagy szent pásztorok, három kis bárányka fölött. Az egész játszma folyamán legföllebb ha négyszer-ötször váltották fel egymást az asztalnál s az egyik rendszerint csak ült egy széken, a dákóval a két combja közt, mint egy vándorbottal, mint egy pásztorbottal, mint egy árboccal, amelynek nekidűlt s várta, hogy a másik kihagyván egyet, végre felállhasson, jöhessen s folytathassa a maga javára és lökjön. Az asztal síkja, krétával, szabályos négyszögekre volt felosztva s minden karambolt egy ilyen négyszögben kellett megcsinálni. Egy-egy golyó, olykor kettő is, messzire is elszaladhatott, de vissza kellett térnie az eredeti négyszögbe, mert csak ott volt szabad találkoznia, csatlakoznia s összekocognia, belül a kerítésen. Azt lehetett volna hinni, ahogy ezek a golyók rohantak, kanyarodtak, találkoztak, pattogtak és borzongtak, hogy szinte lelkük van és élnek, éreznek és gondolkodnak. Vagy legalább is átveszik és végrehajtják, hajszálnyi pontossággal, az ember érzését és gondolatát, egész művészi aritmétikáját, hűséges engedelmességgel. Az emberi szellem, gondolat és spekuláció oly szemmelláthatólag impregnálta őket, oly szuggeráló erővel rohant s gurult bennök, hogy tárgyi élettelenségük valami vibráló öntudatossággá változott. Mindig sorshúzás döntötte el természetesen, hogy a mesterek közül melyik kezdi a játékot. S ha véletlenül Adorjánnak kedvezett a sors, fogta magát olykor s lejátszta egy szuszra mind az ötszázat, úgyhogy ellenfele szóhoz sem jutott. Ilyenkor tombolt az Akadémia! Sokan pénzüket vesztették, franciák, akik inkább Vignont fogadták s nem a magyart, úgy kell nekik! Oh a tehetséges ember! magyar ember! Egy dákótalálmánya is volt, azonfelül három gyönyörű leánya! Ezek közül a középső, Irma, felejthetetlen Irma! igazi junói jelenség, olyan nagy és ünnepélyes, forró, mint egy kemence, színinövendék volt. Innen eredt barátsága, az egész család barátsága Jeanne Delvair kisasszonnyal.
Ez a tüneményes Delvair, ez a huszonnégy éves tragika és Phédra, szerény mint minden tünemény és tehetség, boldog órákat töltött Adorjánéknál a rue Miltonban, ahová engem is a szívem vonzott. Olykor, vasárnaponként, kitünő vacsorák készültek itt magyar zamatokkal. Kitünő vacsorák, mikor hosszas keresés után megtaláltuk azokat a borjúszeleteket, melyeket Adorjánné személyesen vásárolt, a legjobb mészárosnál a környéken, de hazajövet letett valahová, s már nem tudta hová? Éppen sütni akarta őket, már forrt is a zsír a serpenyőben, már finom hagymaillatok is szálltak, amikor csak szaladt, drága nő, feldúltan a szobákon át s kereste a szeleteket, mindenfelé az appartementban!
– Hol vannak a sniclik!? – kiáltotta, – hova is tettem őket? – s csak szaladt és keresett s minden fiókot kihúzott, minden szekrénybe belenézett, még az ágyak alá is nézett.
Mind indultunk keresni a «sniclik»-et, különböző irányokban, jómagam is, buzgón kerestem minden zeg-zugban s titkos bútorokban, mert Adorjánné nagyon buzdított s leginkább bennem bízott, hogy meg fogom találni a «sniclik»-et, mint aki leginkább érdekelve vagyok ebben a kérdésben.
– Kicsit rosszul voltam, amikor hazajöttem s valahová lecsaptam a snicliket! – mondta.
E nyomon kutatva, csakugyan meg is találtam őket, szépen becsomagolva, egy kis faliszekrényke tetején, egy olyan helyen, ahová, ha szabad mondanom, idő előtt kerültek, anakronisztikusan.
Ez nem zavarta a hangulatot, sőt! mindenki boldog volt, s már be is vonultunk az ebédlőbe s már meg is jelentek párolgón a tálban, az összes szeletek becsületükben helyreállítva, köztiszteletben és szeretetben megerősödve s finoman illatozva egy virágfüzér között, ami diszítette az asztalt! Ez az élet!
Vacsora után, junói Irma, ott rögtön az asztalnál, közkívánatra, kinyitott az arcában egy tragikus szájat féloldalt görbülve és szavalt. Utána, felszólítás nélkül, de hasonló tragikusan s még több tűzzel, hévvel, gyönyörrel és énekléssel Delvair kisasszony zengte Musset-ből:
Lorsque le pelican après un long voyage…
Igy állott és zengett skarlát szájával, a fogai fehér villanásával talán egy félórán át, belemámorosodva a versbe, ütembe s rímekbe, fiatal lelke hevületébe olyan szilaj imádkozással, olyan borzasztó viharzással a keblében, hogy két gömbölyű emlője mint két hullám dagadt s torlódott magasra s egész hajlékony lénye, mint egy ciprusfa a szélben, elhajlott a térben s messzeségben.
Végül érezte a kontyát, ahogy meglazul a fején, egy nagyot fújt és befejezte.
– No gyerünk haza! – mondta, a két karjával a nyakszirtjén, azzal a gyönyörű női mozdulatával, mely a hajtűit tüzdelte vissza a hajába.
Én kísértem. Csillagok voltak az égen, olyan finom, távoli, csöpp kis csillagok, narancs, opál s ametiszt fényekkel… Az Opera fölött, a téren, az egész mennybolt szédítő magassága, mélye és sötétje Párizs fölött, tele volt rakva ilyen kis fénycsöppekkel, amelyek csillogtak és világítottak, vajjon mire világítottak? ki tudja! önmagukat őrző mécsesek. S még magasabban, egészen fenn, mint egy kék gyémánt, égett magában egy csillag.
– Ez a Vénusz, – mondtam. – Ez olyan, mint maga! – mondtam a kisasszonynak.
– Milyen kár, hogy az emberek nem tudják az igazi nevét a csillagoknak, – felelte.
Éppen jött a nép az Operából. Egy kis kövér ember gurult elénk, szinte csont és izomzat nélkül, egy olyan kis kövér öreg ember, mint egy hordó s aki megemelte a kalapját.
– Oh Istenem! – hebegtem, – nem tudom, ha jól láttam-e? – s megfordultam a kis kövér után.
– Jól látta. Renan…
S ő is megfordult s így néztünk utána ketten.
– Ez egy nagy ember! – mondtam és bámultam. – Ez egy ritka ember, aki megmentette a zsidókat örök életükre!
– Azt nem tudom, – felelte a tragika egyszerűen. – Azt tudom, hogy ez egy kitünő ember! Egy nagyon finom, drága ember, csak sajnos, egy istentagadó ember! – mondta.
S akkor megint megindultunk s mentünk.
Mikor hazaértem és meggyujtottam a gyertyámat a szobámban és leültem egy székre: gondolatban még mindig Renan után néztem. Nem tudom, de az a magányos gyertyafény, ami az asztal közepéről csak maga körül világított az asztalterítőre, az a tompa láng valami kis narancssárgára s ibolyára osztva szivárványosan, az az egy szál gyertyám az asztalon egy réztartóban, mint egy szemafór a pályán, szinte úgy irányította a szívemet, hogy még mindig Renan után nézzek. Kis szobámban, az éj csendjében és sugallatosságában, úgy láttam menni a gyertyám alatt, térnek és formáknak abban az elvarázsolt arányosságában, hogy az egész fény, az egész utca benne volt e gyertyafényben, az egész est az utcán, ahol kis kövér alakja gurul hazafelé.
Milyen különös dolog, milyen transzponált élet az én életem is, gondoltam félig ájultan a gyertyafényben, milyen transzponált élet, hogy Renant láthatom az utcán s nem Friedmann főkántort, mint otthon. Milyen kivételes és tündöklő magányosság ez, mikor éjnek idején, négy fal között egy gyertyával, odafűzhetem magam, távolodó silhouette-je mögött, akár a Safed csúcsához fenn, ahol a Messiás megjelenvén egy nap, nekem is világít szűzi magaslatáról a kökörcsin-mezőkben s a hajnalcsillag alatt! Mikor azon magányosan és szegényen, ahogy itt ülök, odafűzhetem magam annyi szépséghez s költészethez, s nem tudom, de valahogy magam is meg vagyok világítva abban az egyórai álomban, ami az élet, abban a mulandóságban, szenvedésben és szerencsétlenségben, ami a népek sorsa ebben az egy órában, s az istenek sorsa is a népek fölött. Mikor megértem, amint követem az útján, a gyertyafényben, a tulajdon sorsomat egyenest az ő kezéből s megértek annyi mindent, mert minden olyan világos, – földi végzetek, szépségek és művészet, egész nagy tömegek, népek és nemzetek, maga Jehova, aki dörög s olyan mérges, hogy ez mind megy s gurul micsoda vándorlásban! micsoda viharban! s az örvény fölött, ahol örökre elmerül, jön valaki más, kicsoda? egy szegény fiatalember. Oh ez, ha megmaradt nekünk, a szívünknek, az életünknek, csak a bús emléke az, amit érezni lehet, fájdalmas emberi sorsa, mely istenné emelte, mert szép volt és panasz nélkül szenvedett. Ez mind gyönyörű, de hát csak ez volna minden? gondoltam, a szépségért minden, egy percre? Beérjem ezzel, csak egy embert imádjak Istenben, csodák és rejtélyek nélkül, mégha olyan szép is ez az ember, olyan mennyei és utolérhetetlen az alázatban és tiszta szerelemben? Elég ez vajjon, a lélek gyönyöréhez, csak az értelem s a művészet? Renan… mit tudtam akkor! Kis kövér öreg ember, aki megy hazafelé, a Szajnán át, hazafelé, a maga tiszta életével. Az összes emberek között, gondoltam, talán ő tudja leginkább földi sorsunk és végzetünk ragyogó siralmasságát, amit megpenget egy végtelenben. Az összes emberek közül talán csak ő ölelkezik a mennyekkel a földről az emberek javára, egy kis vigasztalásért. Ha nem is hisz e vigasztalásokban, mégis tanítja s nyujtja, mit nyujthat mást? költő! egy szép mesét gyermekeknek. Ha ki is tépett a szívéből mindent, az utolsó idegszálig mindent, ami nem értelem és művészet, mind élvezi is, amit leront, mind élvezi is titokban s kibontogatva Istent sötét ködeiből, a legnagyobb gusztust csinálja hozzá, ahogy megmutatja Embernek a fényben és a szenvedésben! S csak néztem utána a gyertyám alatt.
S már reggel lett és még mindig néztem. S már jöttek a szekerek és talyigák Montrouge felől, a Szajnán át, a túlsó partra, a nagy csarnok irányában, megrakodva, zöldséges karaván! S hirtelen a hajnalban, Ivánfi állott a küszöbön lengén s mosolygott a szakállából, mint félig még az éjjelből s félig a nappalból ami ébredt.
– Mit ábrándozik itt? – mondta, – biztosan nincs pénze!
Olyan magasról mondta ezt, olyan fölényesen, hogy legalább is öt frankja kellett hogy legyen.
– Oh Istenem, – feleltem, – lássa, az most nem is fontos. Nem is tudja, milyen nagy perceket éltem, a mellett, hogy ilyen szegény vagyok, – mondtam s azt hittem, valami rendkívülit mondok.
– No, no! – felelte még magasabbról, ahogy csak ezt a képtelen fiatalságomat látta, félsötétben a gyertya alatt, mely már csonkig égett. – Az mind butaság a maga nagy perce! – mondta. – Láttam, hogy világos az ablaka s feljöttem magáért.
Az igazság az, hogy nem is várt tőlem semmi eredetiséget. Nem kívánt nagy szavakat tőlem, nagy hangokat és dús színeket, melyeken szétkenjem nyomorúságos életemet olyan csillogó foltokra, összevissza, mint ahogy festők keverik dús színeiket, mind tündöklőbben a palettájukra. Nem látott se nagynak, se kicsinek, se magányosnak, se hontalannak fiatal életemmel annyi szenvedésben, nem látott még csak érdekesnek sem, annyira koncentrálva volt magában, álmaiban s vágyaiban, annyira csak a színpadnak szánt mindent, tudatosan s ösztönösen, ami egy fokkal magasabban csengett s ami szín lehetett és szépség, emberi fájdalomban. Színészi hite, naívsága is talán, lezárta határait annak a francia színháznak kőmasszáival s annak a francia színésznek tüneményességével, Mounet-Sully! aki olthatatlan víziója, eszménye s szerelme volt, igazi rögeszméje, mint minden eszmény és szerelem. Mindezeken túl, a föld rögéhez származva vissza, csak annyi voltam neki, mint akit fölszedett társul a maga nyomorához, – vándorlegény, aki társul egy másikkal az úton s otthagyja az első keresztfánál.
– Tudok egy kávéházat a Montmartre-utcában, ami nyitva van ilyenkor – mondta sugárzón a boldogságtól s elfújta a gyertyát, hogy ne is beszéljünk tovább s már menjünk. Nem is beszéltünk, nem is tartottam illőnek vitázni, ha már feljött értem, meg is voltam tisztelve, vettem a kalapom s mentem.
Lebotorkáltunk a csigalépcsőn, botorkáltunk egymás mögött, botorkáltunk, micsoda lépcsőn! micsoda sötétbe! a karfa mentén lefelé a sötétbe, mint búvárok az örvénybe, mint hajnali utazók, akik szöknek! Kiértünk az utcára, már derengett olyan színtelen nagy felhőkkel az égen, amilyeneket csak Párizs fölött lehet látni a szürkületi égben, amint a tenger felől éppen megérkeztek s úsznak tovább, nem is felhők, inkább valami nagy szennyes rongyok az égen! Utcákon végig, hidakon át a Szajnán, szótlanul jöttünk egymás mellett, mint két ló, aki meg van szokva egymás mellett, aki némán közvetíti közös érzelmeit egymásnak annak a szekérnek a súlyával, amit vonszol maga után a kövön, két szomorú állat! Oh, a mi életünk! S micsoda gyászos hajnal, azokkal a kórházi lepedőkkel az égen!
Igy értünk be a Montmartre-utcába, mint egy új világba hirtelen.
Már reggel volt s még éjszaka volt itten. Magasan s kiszögelve, egy ujságüzem palotája, mint egy fellegvár sugárzott, kivilágítva tejüveges ablaksorával, a pincéi máglyatűzével, a tárt kapuk mögött az udvarokban ibolyaszínű transzparenciákkal, három kis dühös ujság papírforgatagja és illuminációja, az Intransigeant, La Cocarde s a La Lanterne, ami itt készült, jó kis három ujság, főkép a La Lanterne, igazi marat-i emlék, kegyeletes, hagyományőrző, történelmi, aranyos, La Lanterne! – ez magyarul az volna: Lámpavas! S túlonnan egy falban, árnyékban s világban, egy kis kávéház sápadozott halottvirrasztó fényeivel, alacsonyan a járda fölött. Igazi kis parazita kávéház, sárga kukac e műhelyek és pincék körül, ahonnan a vért szítta.
Mind ide szaladtak át munka közben, az üzemek munkásai egy pohár feketekávéra s pálinkára, a szedők a nyomdából, a gépészek a pincéből s a többi hirlapi népek mindenfelől a műhelyekből, de főképpen a szedők, akik az elite voltak itten, felgyűrt ingujjban, ahogy ültek, szőrös karokkal, nyomdafestékesen, mind jóindulatú, művelt és halovány emberek, ittasan az ólomtól, lobogó szemekkel, tüdővészesen.
Csendesen leültünk egy sarokba. Ivánfi nyomban megivott két feketét egymás után, – jól ítéltem, csakugyan öt frankja volt!
– Nézze csak, – mondta nekilendülve, – nagy perc! az mind semmi! Az ma nekem volt, egy nagy percem, nekem! ha éppen tudni akarja.
– Akarom, – feleltem.
– No hát szavaltam Coquelin-nek! A Hamlet nagy tirádáját!
– Az Être ou ne pas être-t?! – kérdeztem, mint egy gyermek.
– Azt… az istenit!
– Képzelem a hatást! a hatást! – hebegtem, s majd belefúltam a kávémba, úgy el voltam ragadtatva! Hittem is, őszintén szólva, e fiatal színész zsenijében! Huszonötéves volt, olyan szédült! olyan lázas! s úgy fújta a francia verset, s főkép ezt az Être ou ne pas être-t! a kis szobámban olykor, hogy zörögtek az ablakok!
– Hatás! az nem szó! – felelte. – Elvisz magával a vidéki turnéjára! Ezért is jelentkeztem, ezért szavaltam! Azt mondta: «Vére van, fiatalember! Vére van!»
– Ezt mondta? Óriás!
De már nem felelt. Rágyujtott egy szivarra, fújta a füstöt s nézett a magasba, a füst után, ami szállott.
S hirtelen meglátott egy kis társaságot maga mellett a szomszéd asztalnál, egy kis társaságot, aki kártyázott. Én csak ültem, elbűvölve. Majdnem sírtam, úgy elragadt, nem tudom, valami gyönyörűség, valami reményem, valami jobb jövő, ami ébredt az én számomra is ebben a dicsőségben! Gépek döreje hangzott kívülről, kocsik dübörögtek.
– Magára büszke lesz Magyarország! – mondtam fiatalosan, a könnyeimen át, ahogy mindig hazámra gondoltam. Már nem is hallotta, mit mondok, ahogy oldalt fordulva a székében s dühösen szivarozva, csak bámulta a kártyásokat.
Két fiatalember kártyázott egy harmadikkal, olyan szemlátomást hamisan, hogy ez már nem is volt csalás, olyan primitív volt. Minden második-harmadik kártyát ez a két fiatalember megjelölt a körme hegyével a hátlapján s ezt jelezte egymásnak ezt a műveletet, valami kis szemhunyorgatással, míg a harmadik, igazi áldozat, csak játszott magábaszálltan, gondolkodott, elmerült, cigarettázott és semmit sem látott. Az egészből valami olyan ocsmányság szállott, hogy már menni akartam s hívtam a barátomat.
– Jaj, dehogy megyek! – mondta a végsőkig felizgulva, – tanulok! tanulok! ez kell nekem a színpadon! nem érti? – s majd beledőlt a kártyásokba, az orrával s a szivarjával a két csaló mögött.
De odaát megszűnvén a munka, a kis kávéház bezárt. Muszáj volt menni, jó éjszakát! Már tódultak a kihordók a tárt kapukon át a három kis dühös ujsággal vaskos kötegekben a félkarjuk alatt, az oldalbordáikba nyomva, a combjukhoz, a hasukba s szaladtak görbén, ahogy igyekeztek, kihordók a reggelben, ahogy igyekeztek!
– No mikor? – kérdeztem, mert mi is elváltunk.
– Délben még tárgyalok Coquelin-nel, – felelte. – Aztán elmegyek magáért s fogunk ebédelni!
– Ebédelni fogunk? – kérdeztem fogvacogva.
– Már mint francia színész megyek magáért, – felelte valami elbűvölő hetykeséggel, a kalapját félrecsapva a fején. – Mint francia! Nem érti?
– Dehogy nem! A franciák ebédelnek.
– No nem megmondtam, fűzze hozzám a sorsát?! – kiáltott fel büszkén.
– Hát nem magához fűztem? – mondtam alázatosan.
– No, isten vele! – s ellengett vidáman, ahogy szokta.
Alig aludtam el, máris felriadtam. Szaladtam az ablakhoz, – vajjon hány óra? Úgy láttam dél van, ahogy tódult a sok ember. Valami távoli harang is szólott, nyilván Saint-Sulpice felől, a harang! hamar felöltöztem. Mindjárt itt lesz! már itt is van! még nem! türelem! mindjárt itt lesz! no de micsoda boldog sors! francia színész! Ivánfi! Szeghalomról! te jó Isten! s leültem az ágyam szélére és vártam, bús magyar, a francia színészt! Milyen furcsa az élet, gondoltam, milyen nagy! Milyen nagy annak az egyórai álomnak is, milyen végtelen! milyen színes!
És csak vártam. Már a folyosón, már a lépcsőn vártam, ahogy rohantam minden hangra. Kinyítottam az ablakot s úgy vártam, a féltestemmel kihajolva a korláton, hogy majdnem kiestem az utcára. Már az utcán vártam, a kapu előtt. Már a sarkon vártam, már a téren vártam, az összes utcák irányában, torkolatában, horizontjában, már az Augier szobrán vártam, ahogy felmásztam a talapzatra!
Végül este lett. Szaladtam a Français-hoz, itt bizton megtalálom. Nem látta senki! Lehet ez?! mikor Mounet-Sully játszott! Szaladtam a boulevardra, a sok kávéházba, nem látta senki, de hát mit jelent? Szaladtam a szállására, egy kis garniba, a rue Jacob-ban. Kopogtam egy kis ajtón, a földszinten és érdeklődtem.
Mivelhogy hozzáfűztem a sorsomat, mindenre elkészültem. Mégis, ha azt mondták volna, ebben a kis ajtóban, hogy hirtelen meghalt, hogy kiterítve fekszik fenn a szobájában az ágyon, talán nem haltam volna meg, ott rögtön, magam is utána… De azt mondták, mit is mondtak? azt mondták… hazautazott! Kapott egy sürgönyt a Nemzeti Színháztól, hogy rögtön jöjjön, szerződtetik, s rohant! Hagyta Coquelint, a turnét, Mounet-Sully-t! s hagyott engem, – egy búcsúszó nélkül, egy kézszorítás nélkül, egy üzenet nélkül, francia színész! s csak rohant hanyatthomlok! Egy pohár vizet kértem.