XXXVIII.
Lelki megrázkódtatásaim rendszerint úgy végződtek, hogy e földi dolgok reménytelenségéből egyenesen Istenhez fordultam, filozófiák híján a legmélyebb alázattal s azon érzelmesen is, ahogy a bánataimmal, egész keserves életemmel főként önmagamra voltam a legnagyobb hatással. Mint legforróbb magánügyemben, legbizalmasabb magánügyemben kerestem fel mennyei Atyámat a kerületembeli plébániatemplomban, ami a Saint Thomas d’Aquin volt, finom kis mélabús templom, Delacroix-festményekkel a falakon… A szenvedésem magasabbrendűsége, erkölcsi emelkedettsége, megsebzett szívemnek valami furcsa elepedettsége, mondhatnám zenei kétségbeesése, úgyszólván behajlított a kapun, mint egy tört ágat s letérdeltem egy székre, a tenyerembe hajtottam a homlokomat s felváltva sírtam és imádkoztam, igazi keresztény, felkuszált lelkiségemben. Egypár magyar szóval imádkoztam úgyszólván exterritoriálisan, azzal a poláris különválással és kiemelkedettséggel a francia környezetből, ahogy egy vendégtenorista énekel a maga anyanyelvén egy idegen együttesben. Olyan elbódultan imádkoztam, olyan elepedetten, olyan kétségbeesett segélykiáltásokkal a magam csillagzatából, mint egy kis ablakból, asztrális végtelenségek felé, hogy illetéktelenségem elmerülvén emberi nyomorom mélyén, már egészen itthon voltam, összetörve, ebben a Saint Thomas d’Aquin-ban, a lehajtott fejemmel s térdelve egy széken. Nem volt ez tolakodás, se hűtlenség, se eretnekség. Olyan áhítattal imádkoztam, bús sorsomnak és szerencsétlenségeimnek olyan izzó bevallásával, feltárásával s felmutatásával, olyan mámorosan imádkoztam keserű könnyekben ázva, olyan ösztönszerű rejtelmességekkel, vonzalmakkal s gyönyörűséggel önmagamba szállva, hogy határokon és teológiákon túl, egyszerűen Isten elé rogyva, csak az a nyomorult ember voltam, aki meg akar enyhülni. Eszembe se jutott, hogy ezzel megbánthatom azt a másik Atyámat a mennyekben, aki mint eleim szigorú Istene egy ridegebb imaházban őrködik, sajnos, egyetlenegy jelkép nélkül, Delacroix-festmények nélkül, valami kietlen láthatatlanságban.
Mert nyomorúságos életemet, éppen a jelkép vonzotta, inspirálta s fokozta valami lelki költészetté. A párizsi templom, az utcák konstrukciójában, egy igazi menhely. Valósággal az ember léptei elé van építve, egyenest az útjára, a szíve elé, mint hajósok elé egy kis zöld sziget a legzordabb tengereken. Valahol egy kis templom egy kis téren, a legtávolabbi kerületekben, kis utcákon és sikátorok mélyén egy ilyen kis templom, szinte kiemeli az egész utcasort a szürke masszák profánságából a maga halovány küszöbével, ahol dereng a fény, a tört kövön. De maga a város, Paris! Paris! ahogy Desmoulins tegezve szólítja, maga a város, az arányok és magasságok, a magasságok és alantasságok, a szemetek és gyönyörűségek, a történelmi forradalmiságok és történelmi vallásosságok, úgy átjárták fiatal fogékonyságomat s úgy fel is exaltálták, hogy úgyszólván valami gyakorlati művésziességgé vált bennem elmenni és lerogyni a magam zaklatott életével, sebeivel s keservével a fájdalmak szépsége s szimbolumai elé, egy katolikus templomban. Mikor egy nap megmondtam ezt Renan-nak a Collège de France-ban, ahol felkerestem levelezői tisztemben (ezt akkor bőven meg is írtam a régi Magyar Hirlap-ban), csak kavargatott egy kis csésze feketekávét, amit a tenyerében tartott, csak forgatta a kanalat, szaporán, a kis csészében s rámnézett azon kedvesen és mosolygón, ahogy ezt szokta, az ilyen lelkiismeretbeli kérdésekben. Nem tudom, mit gondolt, mit akart mondani, hogyan is tudhatnám! Talán nem is fontos. A lényeg az, hogy nem mondott semmit.
De a csend, a homály, az a furcsa csend és homály emberi árnyak behajlottságával, emberi lelkek borulatával, a délutáni fényeknek bágyadt beszivárgása opálos ablakokon át, boltívek és oszlopsorok közé, mint egy fenyveserdő sudárfái közé, a szentek aranyszobrai a sarkokban, a feszület a mélyben, a virágok az oltáron, a tömjén, ami mindent impregnált, a holt tárgyaknak ez az egész kimerült élete kis mécsesek virrasztásával, ez az egész örvénye hitnek s rejtelmeknek úgy kiemelt önmagamból, emberi kereteimen túl, hogy megfürödvén a könnyeimben, éppen azzal vigasztalódtam, ami oly vigasztalan volt! Egész keresztényi hitem, ha szabad mondanom, talán csak a szépség érzete volt a szívemben, bánatra s magányra kiszögelve.
Felüdülten, mégegyszer köszöntem és mentem, – micsoda lelki kincsekkel terhelten ahogy mentem, kitünő fiatalember! A küszöbön három koldus, mint három király dőlt elő a félhomályban, kinyujtott karokkal, hieratikusan, három tökéletes koldus, szennyből és rongyokból konstruálva, keserves világuk, országaik és birodalmuk legmagasabb csúcsán, három igazi királyok! Egy negyedik, mint egy burgrave ült a falnak támaszkodva, egy sarokkövön a templom előtt, mint tulajdon kastélya előtt s nézte a vak szemével az esti csillagot.
Belejtvén a szomszédban a Le Soudier-könyvkereskedésbe, rögtön kijött a dohos mélyekből, egy pápaszemes kis öreg ember, Kont nevű honfitársam s abban az ingatag modorban üdvözölt, ahogy rég elszakadván hazulról, már nem kívánt ismerkedni többé hazájabeli vándorokkal. Oh Istenem, ez a kis öreg Kont, szójátékon kívül, Auguste Comte híve volt! Szinte világított, öregsége ellenére, kis üde lelke romlatlanságával! Türelmesen meghallgatta szabad előadásomat, irodalmi terveimet, álmaimról s rögeszméimről s mint igazi pozitivista, nem tudta mit csináljon velem.
– Kérem, – mondta azon tisztán, ahogy egy kézmozdulat nélkül, egy félresiklás nélkül, egy szemrebbenés nélkül a szemüvege mögött, egész lénye csak a szavaiba volt koncentrálva, – kérem, én nem érek rá, hogy az ön műveit franciára lefordítsam. Én túl vagyok az ilyen munkán! ez már nem az én világom. Itt van önnek például Horn, az öreg Glázer, itt van Csapó, – igaz, hogy ezek közepes franciák! – sóhajtott fel becsületesen.
– Úgy van! – feleltem bölcsen, – nagyon közepesek!
– No nézze csak, – folytatta még koncentráltabban, – ön maga fordítson! Az meg se kottyan az ilyen munka, egy ilyen fiatalnak! Napközben olvasson kitünő franciákat, este fordítson, csak ez a módja! Vegyen egy csomag gyertyát, zárkózzon be a szobájába s dolgozzon, mint egy bencés-barát!
– Oh Istenem! – hebegtem e perspektívák előtt, melyeket egy ilyen csomag gyertya oly messze bevilágít!
– Csak ez a módja, – mondta. – Aztán, ha meg van a munkával, adok magának egy kitünő embert, egy franciát, aki ezt mind átolvassa és esetleg javít az egészen.
S rögtön intett a bolt mélye felé, ahonnan, százezer színes füzet, nyomtatott ívek, könyvfedelek és brosürák közül, mint egy moly kiszállt egy másik kis öreg ember és jött törékeny szárnyakon.
Először csak finoman hallgatott, egy szó nélkül, azzal a feszült figyelemmel, ahogy csak az ilyen kis öreg emberek tudnak hallgatni, valami újat az életükben. Aztán minden lelki folyamat nélkül, simán belement a dologba sűrű bólintgatásokkal, mint aki szeliden elintézte e földön való sorsomat. A zsebébe nyúlva, kivett egy névjegyet.
– Tessék, – mondta, – ha készen van, legyen szerencsém!
Átvettem a névjegyet s elbúcsúztam a két kis öreg embertől. Kifordulva a küszöbön, még láttam, hogy ott állnak egymás mellett, mint egy szent ügyben, ami lezajlott s néznek utánam mind a ketten mozdulatlanul.
Már este volt. Vettem egy egész csomag gyertyát! egy egész csomag szűz gyertyát, olyan finoman vékonyat, hosszút és magasat s haloványat, mint a tubarózsák!