III.
Két rokonom lakott ebben a Hotel Mazagran-ban, két fiatalember szakállal, á la parisien, – unokatestvéreim, ha merem bevallani.
Míg otthon éltek, mint obskúrus bankfiúk, alig láttam őket. Magasabbrendű szellemi munkásságom Pesten, az átlagos foglalkozástól eltérő kalandosságom a költészetben s a zsurnalisztikában, nagy életem a parlamentben, mint riporter s a színházban, mint cherubin, rég eltereltek egy más világba, nagyon messze e profán rokonságomtól. Leszámítva a szalkaiakat, akik földmíves emberek s mesebeli gyermekkorom múlhatatlan emlékei voltak, nem is frekventáltam soha távolabbi atyafiakat.
De e két párizsi fiatal e percben, magányosságomban s viszontagságaimban, két vezéregyéniség presztizsével hatott. E kettő közül, e Hotel Mazagran-ban, főként a Miska nevezetű érdekelt, – a Schlésinger Miska, ha meg merem mondani. Dúsgazdag szülők gyermeke, már egy éve lakott Párizsban s az A. de Goldschmidt-cég hivatalnoka volt. Nagy cég, híres cég a gabonabizományban, sándorpáli tekintéllyel, holott Adego-ra rövidítve üzleti tájszólással a párizsi piacon s egy olyan gavallér cégfőnökkel az irodákban, aki a Rotschild veje volt!
A másik mazagrani fiatalember, a Gyuluska nevezetű, szerényebb származással s anyagiakkal, még csak bontogatta szárnyait, Gyuluska! s egyelőre eredménytelenül indult, noha kecskeszakállasan, a Miska karrierje nyomán. Reggeltől estig, mint a boulevardok mártírja loholt szegény s szaladt állás után s miután lejárta a két lábát a Bourse de Commerce körül az összes tereken s utcákon, végül is beleroskadt az ágyába s ott feküdt leterítve, végérvényesen és gazdaságosan is, egy kétes paplan s egy lábzsák alatt szakállig betakarózva s várta a jószerencsét. Gazdaságosan azért, mert végtelen álmai abban az egy órai álomban, ami az élet, túlringatták napi szükségletein s amit ébren költhetett volna, azt az alvással mind megtakarította. Az álom is, mint nagyrészt minden boldogság a földön, csak egészség és gyakorlat dolga. Qui dort, dine! mondják a franciák, s aki tud aludni tizennyolc órát huszonnégyből, annak az élet minden kínja s szenvedése csak napi hat óráig tart.
De Miskám iránt érdeklődvén a hotelbeli kisasszonynál, még hazai elfogultságokkal ugyan, de különben elég bátran intonáltam a nevét, készen arra, hogy e név csengése s származásos zeneisége, a magam eredetét is revellálja.
– Monsieur Schlésinger? – kérdeztem hősiesen, mert csak azt szégyeltem volna életemben, amit nem mertem volna.
A hölgy csak rázta a fejét és nézett.
– Itt lakik, – erősítgettem, – egész biztosan tudom, itt lakik, kérem, – s végül minden vitákat kerülendő, egy szál papírra leírtam e konzonanciákat, az egész nevet leírtam dicstelenül, de kaligrafikusan! Ez volt az első szó, amit zenés életemben leírtam Párizsban, – Schlésinger! – a jó Isten legyen irgalmas nekem.
Holott varázslatos szó! Soha ilyen sikerem nem volt írott szóval, holott volt! Rögtön, a hölgy, derűsen felkiáltott:
– Monsieur Szklezanzsé! Mais certainement!
Boldog nép gyermeke, aki Szklezanzsé-nak olvasta Schlézingert! S oly spontán örömet jelzett e felismerésben s polifóniákban, hogy egész szívét megmutatta, odatapadva, e történelmi név viselőjéhez.
Harmincéves lehetett a kisasszony, ami a bakfisok kora Párizsban, jócskán párnázott testalkattal, nagy kócos fejjel s pattanásos arccal, rózsaszínűre behintve. Mindebből amolyan durva egészség áradt, valami vad rózsatő életfolyamata áradt, töméntelen apró bimbókkal s egyetlenegy vastag rózsával, ami a szája volt a kisasszonynak, fogakkal felhasítva. Rögtön szaladt velem, a szoknyái lobogásával a lépcsőn s amint kopogtatott s kitárta elém az ajtót, úgy láttam, hogy csak annál jobban ismeri a kilincs gombját s a kulcs forgását a zárban, hogy most mindezt nem magának nyitja s nem lép át a küszöbön.
Amint a szoba mélyéről, egy kis toilette-asztal mellől e Szklezanzsé fölmerült, nyulánkan, mint egy hattyú: minden vonzalmat igazolt. Még nem láttam embert, akit klíma s környezet szellője, balzsama s varázsa oly tökéletesen átformált volna a maga hajlékony fajiságából, egy idegen törzs izzó típusába! Nem franciává lett Miska, mert franciává nem lesz senki, még egy Schlésinger sem, még az is csak ritkán, aki annak születik. De sárgás arcbőrével, ami lappangó szívbajának első fényvetése volt, gyér fekete szakállával, mely szállanként volt ápolt, magasra ívelt bivalyszemével, mely sugárzó bogarát önkívületekben áztatta a szemgolyó mandulafehérjén, azzá a Velasquèz-szerű izzó spanyollá változott, aki a Pradóban lóghatott volna egy szögön, ha nem az Adego-cég formálta volna ki, tengerentúli szállítmányok kalandosságával, rio de janeirói gabonabárkák regényességében!
Semmi úgy el nem szédíti a nőket, mint bizonyos fajtabeli jellegzetesség az ember külső formáiban. Bizonyos fizionómiák már puszta vonalaikban s hangsúlyozottságukban egy egész renesszánsz-kosztűm festőiségét s szuggesztióját adják. Azonfelül vannak férfiak, akik úgy hatnak női fantáziára s ínyre, mint délszaki gyümölcsök. Ezt tudták a mult század 80-as éveiben, bizonyos francia regényírók, egy D’Ennery s egy Cherbuliez például a selejtesek közül, de sőt a legkitünőbbek közül egy Balzac is tudta ezt egy távolabbi időszakban, mikor szívfacsaró s kalandor hőseit megtette lengyeleknek, olaszoknak, sőt portugálnak is, ha jól emlékszem.
De mindezt tudta Miska is! A maga doncarlosi külsejéhez, összhangzatosan, valami benső borulatot is kiművelt magában s ezzel még valódibbnak tűnt, mert a látszatok ereje, mint minden ami művészet, jobban hat a valóságnál. Dúsan aratta sikereit, boldogan sodródott az árral s lehatárolván élményeit s lelki vágyódását az érzékei körére, nagyobbszerű kultúrák híjján, csak a nőkben látta Párizst, s önönéletét is csak a nők szívében, a maga hibás szívével, ahogy e szívekhez tapadt pátétikus éjszakákon, trubadurosan, a szerencsétlen! Fülemülék zengenek így, aránytalan hangszeren a begyükből, nagy nyári éjjelekhez. Mikor esténként megjelent, ájult baromszemével, a Café Madrid csillárjai alatt, ahol százával torlódtak estélyi selymekben s egyéni félmeztelenségben tündéri teremtések, s elvonult, mint egy castiliai, frakkban s fekete szakállasan, hidalgo a tükrök sugárzásában! caballeros az asztalok virágfűzére közt! az a töméntelen szemrebbenés és árnyalatos mozdulat fogadta, amelyekkel bizonyos nők, ösztönösen, azok felé a férfiak felé repesnek, akikben meggyötrött szívük, lelkük, testük, mindenük, még hinni tud és magasabbra lendül! Abban az úgyszólván görög-római szabadságban, melyben az efajta rabszolgavásárok Párizsban, a külső formák ragyogásával, valami barbár piac szépségévé válnak, a nő eleped, mint egy bús madár, aki röpülni akarna! Foglalkozásos szerelme, művésziesen, azzá a leplezetlen világnézletté fordul, amelybe mindent beleforraszt, tragikus szolidarítással, testvéri tényezőnek, ami érzésben s gondolatban egyféle vele.
Minden szív Miska felé olvadt, mint egy testvér felé, mint egy nagy megértő felé, mint egy ünnepi társ felé a gyönyör mártiromságában. Ha nem is szólt, ha nem is intett, ha csak leült csöndben, infáns-merengéssel egy kis asztalhoz a sarokba, egy félüveg Pommery elé, mégis tudva volt, hogy hová száll gondolata és biztos volt, hogyha senkire sem, de reá lehet számítani, mikor ütni fog az óra! Már ekkor, e nők ajkáról, vonzódva s ötletesen, új neve szállt népszerűsége szárnyain. Miska, Muscat lett, Muscat l’Espagnol, – spanyol muskotály! egy Schlesinger!
– C’est trop! – mondta Adego egy nap, mert az ő neve csak olasznak hangzott, ami bosszantotta. S már búcsut is intett az Espagnolnak! Miska ment, megváltva, a sors kegyében boldogan, és meg se állott a rue Chambige-ig a Marbeuf kerületben, ahol a Champs-Elysées vadgesztenyéin túl, pályája zenitjére ért. Itt bírta, a legritkább Louis XV-ben, amit egy sörfőző radikális fizetett, a Boudorevska Anna kegyét, mint a hölgy szívszerelme!
Sudárfák nem nőnek olyan magasra s keményre, mint e Boudorevska, robusztus karokkal s kezekkel, melyek száz férfit felaprítottak volna, s két olyan mellel, a fűzőjébe dagasztva, hogy falakat döntöttek volna fel. Szőke volt, olyan ismeretlenül szőke, amilyen csak Éva lehetett, friss sütetben a jó Isten kezéből, a világ hatodik napján, olyan szőke, amilyet soha sehol nem láttam s nem olvastam, olyan tatárian, olyan kaukázusian, olyan lappföldien szőke, amilyen csak egy orosz nő lehet, oly masszív s tömeges szőkeséggel, hogy sűrű hajfonata a fején, hajóköteleknek tünt. Hajlékony testformái e monumentalitásban, azt az őskori erőt sejttették acélos izomzattal, melyre, félistenek, egyetlenegy lépésökkel a térben, az egyik hegycsúcsról a másikra léptek.
Isteni tökélye, majdnem felülmult volna emberi arányokat, ha meg nem törik, mint minden szépség, sajnos, siralmas hiúságokon. E kolosszus, ősgránitból faragva, a színpadra vágyott, boldogtalan teremtés! s mint rendszerint az olyan nők, akiknek nincs annyi hangjuk emeletnyi keblükben, mint egy haldokló tücsöknek egy szőlőlevél alatt, e királynő is énekelt!
Naphosszat szaggatta hangszálai füzérét ájult skálázásokon át oly hangsötétítésekre a mélyben s oly sivításokra a szédítő magasban, hogy isteni száján, harminckét gyöngy közül, valami agoniás kínszenvedésnek minden sikolya szólt.
De micsoda rejtélyes s tündöklő barátság volt ez köztünk, attól az első perctől fogva, mikor spanyol Miska, mint Liszt Ferenc tanítványát, a művésznőnek bemutatott. Nagyszerű lelke e nőnek, egész nagy spontán egyénisége, nagy szőkesége, mint egy lámpa, ami nappal égne, úgy fordult s világított felém ősemberi jóindulatokkal s szláv kedvességekkel, hogy mintegy elringatott nem tudom micsoda távoli kezdet s eredet reggelébe, ahol az ember még vad volt és csak jó. Azontúl, velem gyakorolta halálos énekét és én kísértem a zongorán vészsziréna gyötrelmeit, amikor mint brabanti Elza, önkívületekben, Lohengrinhez esedezett. De e pokoli zengései is, szépség s művészet híján, mégis úgy szóltak, nem tudom, olyan emberi magaslatokról, hogy valami nősténytitán zord lelkét sodorták a gyökereit tépdelve, mint egy praxitelesi szobor, ha szólani akarna, kövé dermedve a lelkével! Már úgy imádtam, hogy csak reszkettem és féltem.
Egy őszi este még javába tanultunk, izzó légkörökben a zongorának dőlve, mikor valami kis hangcsuszamlásra, hirtelen abbahagyta s azt mondta, hogy fáradt.
– Egy kicsit várjunk, – mondta s egy kis selyemkendővel a homlokát törölgetve kék szemei fölött, csöndesen leült és pihegett, mint egy rózsaszínű gém, aki átrepült az összes mennyeken. Odakünn, az ablakokon túl, a Champs Elysées felől az égen, oly fájdalmas magányossággal dőlt hanyatt a nap vérző matériákkal, hogy az egész égbolt szinte beleroskadt rubinttavakba s narancs-szüretekbe, ami mind fel volt kenve rá, egy távoli végtelenségben. Akkor, alig egy kis kopogtatásra, bejelentés nélkül, csak az újjak lágy suhanásával az ajtófélfán és függönyön, öreg orosz honfitársak jöttek látogatóba, három csöndesek és szomorúak, megilletődve s alázattal, mintha templomba jönnének, hogy nem tudták, miformán lehetnének még alázatosabbak s még csöndesebbek s hová üljenek le az alkonyi fények máglyatüzében, mely megperzselte az ablakokat.
Mind a három egyformán szikár, kopasz, öregember volt, kettő fekete kabátban egy-egy gombmaradékkal, lekonyultan a gomblyukban s a harmadik bársonyruhában s olyan lakkcsizmában, mely a lábfejben papírvékonyságura taposva, a szárait petyhüdten rezegtette, ezer kis apró kockára repedve. Alig szóltak egy-egy szót, régi ismerősök, régi szegények, akik nem tudnak semmi újat s csak nézték a tea színét a kristálypoharakban, a kristálypoharakat ezüst foglalatban s egysorjában egy ezüsttálcán s ami közeledett az inas karján, három kristálypohár, amint ők voltak hárman.
Egyszerre csak, a lakkcsizmás öreg feleszmélt a pohár széléhez tapadtan, de megmaradt szürcsölő gyönyörében, mellyel a teája fölé úgy borult eltikkadva, mintha egy virágos partról a Volga fölé borulna. S egy szót rebegett áhítatosan, imádságosan, egy végzetes szót nedves bajusszal orosz nyelven, de amit rögtön megértettem, mert a nő felpattant a Beauvais fotöljről, ragyogva! Rögtön, egész tündöklő arca, ihlettől s kéjtől mámorosan még mielőtt énekelne, már felém fordult s úgy várt s intett a zongorához, oly ideges fölkészültséggel, hogy alsó fogsorával, feltűzdelve az ajkára, az egész száját bekapta! Még nem csendült első hangja, első siráma, első hajókürtje krimi hajósnép dalának, hogy a három orosz, egyszerre mind a három, mintegy gutaütéses megrándulásokban, úgy sírt, mint három gyermek! Főként a bársonyruhás robbant a honvágya sebével s a dal végén, lehajlott fejjel a csizmaszárak fölött, már úgy vonaglott könnyben ázva a két társával hármasban, mint igaz zsidók, ha imádkoznak.
– Óh! – mondta a hölgy felémfordulva ahogy befejezte, – gyermek! de hiszen maga is sír! – és nézte a könnyet a szemembe s még mondta, gyermek! mert ezt szerette mondani, s mert ez olyan üde franciául, olyan kedves: – enfant!
– Én is szenvedek a honvágytól, – feleltem. – Még szerencse, hogy nem magyarul énekel.
– Fogok! – mondta, – azzal az igérettel, amelyre mérget lehetett venni.
S akkor, a három orosz, ahogy jött csendben, úgy ment. Még átvett búcsúzáskor, diszkréten a szomszéd szoba mélyén, mindegyik külön-külön mindenféle jó falatokat kis finom csomagokban s jócskán fehérneműt is, amit a serfőző köztársasági ládaszám küldött fel e célra.
S mikor este lett, késő este már, úgy álltunk ketten egyedül s tanácstalan, egy lámpa mellett a szobában.
– Nem jön a spanyol? – kérdeztem s kerestem a kalapomat.
– Úgy látszik, nem, – felelte s hallgatott.
Már indultam is volna s vártam, hogy a kezét nyujtsa. De csak elémbe állott, olyan magasan s szőkén, istenem, mint a szűzi nap korongja kora reggel egy hegycsúcson.
– Szeretnék az este magával kettesben, – mondta, – a Maison Dorée-ban vacsorálni, kis külön teremben. Olyan jó napom volt! Odaadom az erszényem, hogy maga fizethessen.
Megvallom, átvettem az erszényt. Naívitás lett volna szabadkozni, bárgyuság elrontani a nő örömét s erkölcsieket magyarázni, nagyképűen, mint egy tanár. Óh istenem, ha nem is jó magamért mondom, aki rendszerint súlyosan ráfizettem, de mit adhat vissza nő véres könnyekből és szenvedésből, ha már nyujtja is az erszényét az embernek? Azonfelül, ez esetben, még mindig módomban volt, valami igen szerény fogyasztásomat a sajátomból fedezni, ahogy azt terveztem is magamban, viszont súlyos inferioritásommal, zenéim leszámítva, oly mélyen voltam e márványszobor alatt, hogy meghívni vacsorára egy osztrák főhercegnőt, egyszerűbb s logikusabb lehetett számomra, mint vendégül látni e csúcsíves nőt a Maison Dorée-ban, ahol nem voltak árak föltüntetve az étlapon! Én, jó isten, aki kis zúgutcák kocsmáiban is, csak a jobbfelől való szegélyén tanulmányoztam az étlapokat s böngésztem a sok kis szám között, a legeslegkisebbet!
De rögtön, a kis különszobában, a zárt falak és függönyök között, oly ziháló feszültség támadt köztünk az asztal fénykörében, oly fura zavar s forróság éppen azzal, hogy a nő dúsan evett-ivott s én csak a kis kávéscsészémhez nyultam, aranyszegélyes porcellánban. Óh, hogy nézett rám, hogy nézett hangtalan, hangtalan! végre! s ahogy az arca torz lett, amint visszanéztem, tündöklő arca ahogy megnyúlt fölívelt homlokkal a szőke haja irányában, a szemek sarki csillagával fenn!
– Enfant! – mondta, – enfant! – mondta a fogával s már ittas volt és már aligha tudta, ha van-e még egy Schlésinger a világon.
Muscat l’Espagnol! Mintha csak érezte volna ezt a percet, amelyben elfelejtik! Ezt a patétikus nagy percet. Mert hirtelen föltünt az ajtóban, frakkban s sötéten mint egy Torquemada!