XXXIX.
Hány éjszaka volt ez, hány hajnal! hányszor volt ez már fényes nappal, amikor a papírjaim és könyveim között, fiatal életem éjszakájában, mint egy lateráni kárdinális ültem a sok hajammal barettává csúcsosodva a fejemen, két szál gyertya előtt, ami égett. Két szál gyertya előtt, ami észrevétlenül fogyott, mint az élet, azzal a kis tarajos dísszel a tetejében, ami a lángja volt, skarlát lángja ennek a két gyertyának, izzó és nyugtalan lángja, mint a fullánk, aggasztó s rejtélyes, mint egy kettős felkiáltójel abban a nagy szövegben, ami az ifjúság!
Szűz gyertyák, mikor lassan kigyúlnak egy kis szobában a csendben, úgy tünik, a lelkük ébred s fellobog magában. Négy fal között, valami lágy és hangtalan élet világít a tűzükben. A gyertyák mikor égnek szebbek, mint a csillagok. Olyanok csakugyan, mint a tubarózsák, vagy a liliomok, ha égnének a kelyhökkel. Nem tudom micsoda oltáriszentség, micsoda félhomályos magányosság borulatát éreztem velök, mint szűzekkel, akik sorvadnak. Minden mozdulatomra az asztalom előtt, velem éreztek s halovány fényükkel megmozdultak utánam. Úgy tünt, hogy a magam kis szomorú lángjának a szívemben, szerető testvérei voltak a maguk kis őrködő lángjával fehér törzsük fölött. Minden fuvallatra, a cigarettám füstjére, ahogy ez szállott feléjük, finoman megremegtek s a fénykörük borulatával súlyos dolgokat vetítettek négy fal között a félhomályban, halottvirrasztásokat, siralomházakat, egyházi tanácskozásokat s orgyilkosságokat vetítettek különleges hangulatokban, füstökben s fél-illuminációkban, egész történelmi multakat és bonyodalmakat vetítettek s távoli templomzugokat is, messze a világban. A mellett úgy tünt, amint így virrasztanak és égnek, ismerik is az ember sorsát, aki virraszt és ég.
Hány éjszaka volt ez, hány hajnal, ami rám virradt s a két gyertyámra, így hármasban, amint égtünk! Hány szörnyű hajnal, ami odaomlott borzongató derengésével, nyirkosan az ablakom elé s vonszolta a nappalt, förtelmes nappalomat, ami ébredt. A szomszédos háztetőkön már csiripeltek a verebek, még lefátyolozva, félhomályok fátylaival. Amint kinyitottam az ablakot, mind ott voltak az ereszen egy sorban s készültek át a Luxembourgba. A szárnyuk még gyűröttnek tünt a párnáktól, amelyeken aludtak az éjjel, s ahogy a hangjuk oly véknyan szólott mint a síp, ez nyilván még az ásításuk lehetett. De meglátták a napot a Mediciek-kútja fölött s egyszerre mind röpültek!
Ez volt az a perc, mikor a legfáradtabb voltam. Mikor az ilyen sivár reggelekben a legfáradtabb voltam. Mikor néztem a verebek után a szürke égben, ahogy röpültek! Mikor megláttam a két gyertyámat tövig égve, a két kanócot eldőlve a tartóban, mint két fekete hernyót, aki cipelte az éjjelt. Ez volt az a perc, mikor holtra szomjazva, megittam egy felhőt az égen, egy csésze habos kávé helyett… A honvágy marcangolt alighogy reggel lett. Alighogy reggel lett, éreztem milyen szegény vagyok. Milyen magányos és elhagyatott vagyok. Most már nem gondoltam arra, hogy visszaforduljak. Már nagyon messze voltam az úton, már nem is lehetett. Már minden el volt késve a szívemben. Már itt nem volt más megoldás, csak ami mindennek a megoldása: élni kellett. Már nem is éreztem, hogy élek. Már nem is éreztem, hogy fiatal vagyok. Holott éppen azt éreztem, milyen nehéz élni, éppen amiért fiatal vagyok. Már csak konfúziókat éreztem. Már nem is tudtam beszámolni magamnak. Már nem is tudtam magyarázni. Minden túlnőtt rajtam, amit éreztem s mint a hullám csapott össze a fejem fölött. A szívem mélyéig megtörtem volna, ha nem törtem volna össze. Már nem éreztem semmit. Már csak valami rettenetes nehézségeket éreztem. S bámultam a reggelbe. S bámultam az Augier szobrát a téren. Bámultam a verebeket, akik visszatértek a háztetőkre. Valaki kiáltott az utcán, egy női hang, üdén a reggelben: Du mouron pour les petits oiseaux! – s csak bámultam a verebeket ha vajjon mit szólanak ehhez? S megszámláltam az ablakomból az Odeon oszlopait. S megint az asztalomhoz dőltem, a napfényben, a papírjaimra. Úgy dőltem a papírjaimra, mint aki nem dőlhet máshova, ezen a nagy világon. Csak néhány szál papírra, nyomorúságosan.
Nem kétséges, hogy keserű szorgalmam, virrasztásom, merengésem és ábrándom többet értek magánál a munkánál, amit végeztem, annál a hívságos törekvésnél, hogy fiatalos novelláimat lefordítsam franciára! Még éjjel, gyertyafénynél, valami kis poézise is lehetett ennek a magányosságnak, amennyire az éjjel olykor eltompítja a dolgokat s átkölti őket a maga hangulatára, nyugalmára, csendjére és titokzatosságára. A lélek teleissza magát azzal a hangtalan mámorral, amit négy kis fal magába zár egy kis szoba kalitkájában s kivonja magát a többi világból, két szál gyertya ravatalosságánál. A kis utcáról e latin vidéken, sokáig nem hangzott egy szó, egy hang és az utcai polcokon, deszkalapok mögé zárva, szinte érezni lehetett, hogy mind alusznak a könyvek s a szobrok is mind alusznak odaát, a gipszöntőműhelyben. A zongora sem szólott már a fejem fölött, mert az, aki olyan sokat zongorázott és mindig zongorázott, nem jött többé haza egy nap…
Mindezt a sok törékeny emléket és éjjelt, a reggel szétzilálta s lefokozta durva fényei hatástalanságára. Már csak az a silány emberi törekvés látszott reménytelen maszlagosságával, csak az a nyers és küszködő munka látszott sűrűn teleírt papírokon át, ami egy idegen világot ostromolt egy idegen világból, francia szavakat, hangokat, formákat s konstrukciókat, hajlíthatatlan magyar mondatalkatokkal! Mámoros magyarságom, még Pesthez ragadtan, hasztalan kutatta a francia szinonimákat s kétségbeesetten omlott össze, százezer francia szó előtt, mint egy nagy némaság előtt! Minél inkább búvárkodtam az idegen szóvonzatokban s hangzatokban, szóképzetekben, füzérekben, rezgésekben és zenékben, annál inkább éreztem, hogy ezekkel semmit sem tudok kifejezni. Milyen furcsa! Mindez csak nappal látszott, mikor rámeredtem a papírjaimra. Ami az éjjel még olyan szépen hangzott, már nem volt annyi a reggelben, mint amit a verebek sípoltak odaát.
Ezekben a fájdalmas percekben, míg minden ébredt körülöttem, az egész utca, a könyvek s a gipszszobrok a műhelyben, míg magam is ébredtem azokból az álmokból, melyeket ébren álmodik az ember, rendszerint bejött a háziszolga, aki barátom volt s üdvözölt, mint egy Fabre d’Eglantine, bonhomiával s köztársaságiasan! Jóízűen kialudva, tagbaszakadtan, fizikai erejének viruló teljességében, jóval keményebb munkára látszott készen, mint amit én kívántam tőle, egy-egy francia mondatomat, hogy meghallgassa és megsegítse, felüdítse! nem is tudom, hogy mondjam, mert ezt kívántam tőle. Leült egy székre, sodort egy cigarettát magának, rágyujtott és figyelt s rögtön segített is, ahogy a maga spontán franciaságával átvariálta s újjászülte a mondatomat, egy-egy köznapias improvizálásával. Nyilvánvaló volt, hogy élő szavajárása s mondatkötése közelebbről fejezte ki, szinte az árnyalatok pezsgésével, minden intencióimat, mint az az elméleti szerkezet, mondattan és alaktan, melyekben oly messze kerestem magamat. Csak éppen rátalált, amúgy egyszerűen, kifejezési módokra, melyeket én zordonan komplikáltam. Csak éppen megfürösztötte őket tisztára, maszlag nélkül s visszaadta a kis vékony bajusza alatt, valami kis derűs közvetetlenséggel.
– C’est bien! – mondta, – c’est très bien! – mondta, azzal a franciás könnyedséggel, mely semmiben nem lát nehézséget s mindennel meg van elégedve, amit megért. – C’est très bien! – mondta mégegyszer távozóban, mert hívták a földszintről, hogy felhozzon egy ládát!
Te jó Isten! De még volt egy másik segítségem, egy még finomabb, még illetékesebb is, egy fiatal tanítónő, aki itt lakott mellettem, a szomszédban, az emeleten. Abban a kietlen elhagyatottságban, nosztalgiákban és magányosságban, melyben az ember lelke ösztönösen egy női társ gyöngédségében kívánna üdvözülni, megvallom, vonzódtam is ehhez a kis tanítónőhöz. Napok, hetek kellettek hozzá, amíg mindenféle ravaszságokkal, ürügyekkel s teológiákkal meg tudtam állítani tovasurranó silhoutte-jét az útján s kihámozni tartózkodó lelkét a homályból, egy-egy derűsebb megnyilatkozással a magam javára. De alig boldogultam, olyan kis szomorú vad madár volt, két bús szemmel kerekre nyílva s ami csak nézett, ámult s nem akart mondani semmit. Egy-egy szó a lépcsőn vagy a folyosón, ahol meglestem, egy-egy még halkabb szó abban a gyönyörű Saint-Thomas d’Aquin-ben, ahol olykor találkoztunk, vasárnaponként, nagyszerű zenés miséken, – egy-egy halk szó, egy Comment va? ez volt minden, drága kis finom lény, aki térdelt két sovány térdén a kövön és sírt. Mint általában az olyan tisztességes nők, akik jobb híján a quartierbeli garni-szállókban vonják meg magukat, ez is, szegény, túlozta az erényességet és nem jött be volna hozzám, a szobámba egy világért, aminthogy azt sem engedte, hogy én menjek be hozzá az ő szobájába. Mégis, jó szive, hiúság nélkül, lassanként felémhajlott, úgyszólván professzionátusan, mikor megismervén fordítói kínjaimat, egy-egy szóért, egy mondatért hozzáfordultam, éjnek idején, kopogtatva a falon… Ilyenkor kibujt az ágyból, az ablakhoz jött, kitárta s átszólt a fal mentén hozzám, aki magam is az ablakomban álltam. Igy tárgyaltunk és kollaboráltunk, két szomszéd ablakban egymás mellett, így adtam át patétikusan, az utca fölött az éjben, sűrű kézmozdulatokkal s magyarázatokkal, omlatag frazeológiámat s már olyan ízzó szavakat mondtam s olyan szenvedélyes fordulatokat, melyek nem is voltak a novellámban, de amelyeket mind visszaadott s átformált a keskeny ajkán a legtisztább tökéletességbe, félig látatlanul a halovány arcával, s egy szál ingben a csillagok alatt! Olykor jött egy rendőr az útján, nézett, figyelt, megesküdött magában, hogy tudja miről van szó és ment. De egy diákcsapat megállt nagy garral az utca szögletében s beleüvöltött ebbe a shakespeari kettesbe, harsány aposztrofálással! Mind fölsorakoztak, ostobák! egy hosszú sorban a járda szélén, mint egy kórus a gázlámpák alatt s nem hagyták abba, nem hagyták abba s mindig jobban üvöltöttek!
Akkor eltünt az ablakból, eltünt, szaladt, a tiszta lelkével olyan üdén és finoman, hogy ezt mind éreztem a fal mögött, a könnyed lépteit mint szárnyakon, egy szál papucsban, ami csattogott! Úgy maradtam ott tanácstalan, a fél mondatommal a szívemben s a gondolatomban, tanácstalan! s visszaültem az asztalhoz. A gyertyáim lángja fellobogott, amint becsuktam az ablakot, de aztán megmeredt, fullánkra nyúlva, háborítlan s őrködött négy fal között, a csendben, két gyertyaláng, skarlát felkiáltójelben!
Nem telt bele egy perc és behajlott a küszöbön, kis női árny soványan, mint egy fehér virág olyan soványan és lágyan, úgy hajlott be a küszöbön. Mint egy kísértet olyan haloványan, egy köpennyel a vállán, amit az ingére vetett.
– Tehát, hogy is van az? – kérdezte, ahogy felvette a fonalat ahol meg lettünk zavarva.
S rámmeredt két kerek szemmel nagyon figyelmesen, ahogy várta, hogy beszéljek.
Rose Michaut-nak hívták ezt a kis tanítónőt. Renan hazájában született, Lannion vidékén, abban a zord Côtes du Nord départementban, ahol a sziklás partvidék darabokra szaggatva, az óceánt visszhangozza s bámul, elázva kőtörzseivel s szörnyeivel széttört hullámok gyémántporzásában, egy ködös végtelenbe… Már nem tudom, micsoda kis városban élte gyermekkorát szűk falak között, kis görbe utcákon, melyek közül, mint kőszalagok közül, egy fekete katedrális emelkedett az égnek, mindent leaprítva s lelapítva maga körül, a házakat, az utcákat, az emberi formákat, mindennél magasabban, emelkedettebben és sötétebben a kettős tornyával, ahol, a réseken át, a harangok látszottak, súlyosan és hangtalanul, felaggatva az ürben. Az apjával, aki halász volt s elhajózott a maga kelta csapatjával, egy régi bárkán, barna vitorlásan a poláris tengerekig olykor, az anyjával, aki a vásárokra járt fehérfőkötősen s egy kosárral a karján, sokat hallotta s mindig áhítattal ezeket a szent harangokat borzalmas multak zengésével, Vendée! s főként husvét táján járták át a lelkét ünnepi hangjukkal ama kivételes csütörtökön, mikor elszálltak csipkeköpenyben, Rómába, a pápához… Rose Michaut! Ahogy kijött a templomból, kis szőke leány a két szülője közt, ahogy így jöttek hárman a szentély felől, még kábultan tömjéntől, imádságtól és gyönyörtől: az utolsó bolthajtásokban a kijárat előtt, már elébük fújt a szél s szinte kivágta őket a kapun. A küszöbről a nyilt tengert lehetett látni egy viharos horizontban.
Mindezt így beszélte el apránként, darabokra tördelve, valami kis lágy szemléltetéssel árnyalatokig menőleg, megfoghatatlan jelzésekkel, egy félsóhajjal, egy-egy atommal olykor, amelyen átsüt a hold. S mindezt egy olyan bús kis megriadt hangon, olyan kábultan emlékben s idézetekben, szinte hangsúly nélkül olykor, ahogy gyermekek beszélnek álmukban. Hol félbehagyott egy mondatot, hol kezdett egy másikat, hol visszatért elakadt szárnyon s megállt egy szótagon, egy hangon, mint egy ágon s megint indult valami távoli intonálással, ahogy egy nagyot lélekzett, megint indult! S úgy jött mint egy szál virággal egy másik gondolattal, egy másik képzettel, egy másik lélekzettel, olyan messziről, olyan messzire s olyan homályos összefüggésekben, olyan tökéletlen kapcsolatokban, amíg végül ez mind összetalált s egymásba fűzve térben és időben, nem tudom micsoda festőművészetnek tünt, micsoda keserű gyönyörnek az ajkán. Lehetett érezni a szívét, minden érzékét kicsiszolva a legkéjesebb érzelmességig, egész forró szerkezetét önnönvilága forgásában, a tulajdon tengelye körül. Lelki borulatai, elmélyedése, fantáziája, szinte átitatták a teste vonalait s megrajzolták a kontúrokat a legizzóbb kívánatokra. Ahogy ült mellettem, egy kis vékony battiszt ruhában, a Luxembourg kertjében egy padon, ahogy beszélt és hallgatott, ahogy elnyúlt a keskeny vállával két karja szárnyán, mint egy madár aki röpülne, – soha nőnek ilyen egyedülvalóságát, ilyen rejtélyét nem éreztem. Úgy tünt, hogy csak ő maradt meg nő egy távoli törzsből, mely rég letünt a tenger partján, mint hajdani népek a bibliában. Úgy tünt így egyedül, magában, mint azok a kis pislogó tüzek az egek legmélyén az ürben, melyeket még nem ismernek a csillagászok. Úgy tünt, mint egy Izolda, kis breton szőke, mint egy Izolda, aki tanítónő…
Már olyan kétségbeesetten szerettem, hogy nem mertem hozzányúlni, nem mertem szólani, fiatalos fölényem ellenére, a porba sujtva, olyan kábultan szerettem! Holott mindig próbáltam, ahogy így együtt voltunk, mindig próbáltam felülmúlni magamat, kiválni valami eredetiséggel, valami emelkedettséggel, valami előkelőséggel, valami érdekes búbánatossággal s már nem tudtam mit csináljak, ahogy tetszeni akartam! Próbáltam lelki s szellemi kincseimmel valami kis zenéket s mindenfelé elkalandoztam mindenféle szolféggiákkal s jobb híján ebben a Luxembourg-kertben, a fák és a madarak magányát hangszereltem szubjektiv líraisággal, egy keserű szonátába, a Mediciek kútjával mögöttem, ahol a mohos falak között a vízcseppek üde csengése a medencén, mint a gitár pengése kísérte fiatalságomat. Máskor, amint megláttam a kertben a költő Verlaine-t nagy kopasz fejével, céltalan ahogy jött, mint egy assziszi szent Ferenc egy megriadt verébsereg felé, gyorsan felálltam, a kalapomat lengetve feléje, jelezni kívánván a kisasszonynak, értékem emelendő, e nagy férfiúval való barátságomat, – mindezt merőben hatástalan! Nem volt egy szó, egy hang, egy mozdulat, ami különösképpen megfogta volna s csak elsiklott a sápadt arcom fölött, bárhogy is próbáltam fölborzolni a hajamat sorsüldözötten és beethovenszerűen, a homlokom fölé. Egyszer, kiapadván az összes hangnemekben, már sírtam, sírtam! olyan melódikusan, ahogy csak tudtam, olyan művésziesen, s akkor is csak nézett, kerekre nyílt szemmel mint egy bálvány, akkor is csak nézett, engem? nem! csak elvontan a fájdalmat, egy kertben. Olykor, mégis, megsebzett lelkem jutalmául, a keze után nyúlhattam, mint ami megillet keservemben s szorongattam, az egész kezét a kezemben, míg lement a nap a fák fölött, mert ilyenkor bátrabb voltam. Az ujjait egyenként szorongattam, mint szent dolgokat, mint kincseket s már csak a kis ujját végül, mint olyan keveset, mikor annyi mindent akartam! De ezzel a mozdulatommal is, amit ez sejttetett a szívemből, ezzel is, nem tudom, csak elszégyeltem magam. Ahogy lelkendező öntudatommal tisztába jöttem magammal, az életemmel s nyomorúságaimmal, csak szégyeltem magamat. A magam pesti származásával, emlékeivel, barátaival, Rákóczi-útjával és Mátészalkájával, egész színtelen etnografiámmal szinte elvesztem e breton leány poézise mellett, feltüzdelten sziklákra s szelekre egy halálos végtelenben, ahol a legmagasabb ponton a part fölött, egy reménytelen Krisztus, a holt szemével, két széttépett karján egy árbocra szögelve mered, a halászok után, akik indulnak az éjjelbe, egy hosszú sorban a bárkákkal.
– Mondja csak angyal, én úgy képzelem, – szóltam a kis ujját tördelve, – hogy maga kiszállott egy fehér csigából, az Atlanti-óceán apálya idején, egy este!
– Oh én! – sóhajtott, s nem mondott semmit s csak nézett olyan messzire a kertben, hogy a tekintete füzérén, amint próbáltam követni, nem tudom micsoda távolokba értem. – Én nem láttam soha egy szál virágot gyermekkoromban, – mondta később, egy mély lélekzéssel, ahogy szokta. – A papnak volt egy cserép rezedája az ablakában, amit öntözött, – folytatta. – A parton nincs virág sehol, mérföldekre, éjjel süt a hold kis vézna füvekre s csigákra a fövenyben. Olykor kihajlik egy vízi növény a fövenyre, széles levelekkel, mint egy pálma. Akkor erre is ráborulnak a csigák s felülről a hold. A hold egy pálmára és csigákra.
– Oh várjon csak, – mondtam, – ezt leírnám, ha mégegyszer elmondaná, – s kotortam a zsebemben ceruza s papír után. De kivette a kezemből a papíromat, már fel is állott s ment.
– Késő van, – mondta.
Most már minden este bejött hozzám a szobámba, ha dolgoztam. Úgy láttam, a két gyertyám vonzza, két szép halovány gyertyám az asztalon, ami égett. Ezt nézte és csak nézte. Olyan egyszerűen nézte, olyan harmonikusan önmagával, hogy szinte beleolvadt kis finom lénye valami természetes egységbe, ezzel a két gyertyával. Soha még nem láttam nőt, aki így néz bele gyertyafénybe. Olykor látni színésznőket a színpadon, akik állnak s néznek a rivalda fényébe. Úgy nézett bele a gyertyafénybe. Úgy állott ott a két gyertyánál, a féltestével megvilágítva, mint egy női szent az oltáron, akihez nem szabad hozzányúlni. Főként azt éreztem, mennyire nem szabad hozzányúlni. A két gyertya úgy tünt, ő érte ég. Ő érte volt csend a szobában, ő érte volt az éjjel. A sorsával olyan beteljesedettnek tünt, a végzetével olyan végérvényesnek, hogy úgy éreztem, nem lehet beavatkozni a szívébe s az életébe. Úgy éreztem, hogy ez egy tanítónő. Hogy soha máskép nem tehetett volna, hogy akárhogy tehetett volna, csak tanítónő lehetett. Hogy nem lehetett csak amire született. Úgy éreztem, hogy mindenben boldogult volna, ami irgalom és szépség kínálkozik ezen a világon. Hogy mindenben elveszett volna, ami érdek és számítás az életben. Ezen a ponton éreztem magamat olyan hasonlónak hozzá, hogy nagyon szerettem volna magamhoz ölelni. Az asztalhoz szorítva magamhoz ölelni, a két gyertyával párhuzamban. Éreztem, ahogy ebben a magányosságban halálos vétkek kísértenek annak a két gyertyának az őrtállásával, ami várni látszik a történendőket. Éreztem, amint a tárgyak is, négy fal között a csendben, bűntársai az embernek. Éreztem, hogy a természet elhibázza a célját, mikor egy örökkévalóság óta, keresztényietlenül, a vágyat sugallja az embernek! Milyen büntetlenül téved, ez a természet, ezt is éreztem, milyen felelőtlenül! S csak az ember az, aki bűnhődik, a szerencsétlen!
Akkor megint csak a kezét szorongattam, megint külön-külön mindenik ujját s végül olyan félénken, hogy már nem lehettem bátrabb, az ajkamhoz emeltem az egészet. Ha csak szólani tudtam volna! Ha csak tudtam volna logikusan, elmenni a sorsunkban! Ha azt tudtam volna kérdeni: mi lesz kettőnkkel? olyan fiatalok vagyunk! Ha mertem volna kérdezni: leszünk mi szeretők? milyen borzalmas lett volna, holott ilyet nem is kell kérdezni Párizsban, annyira magától értetődő ez, két fiatal szomszéd közt, egy kis garniszállóban. Ha azt mertem volna, mint egy Baudelaire: én el tudom magát képzelni meztelenül, – hogy ez úgy tünt volna vele, mint egy kettős öngyilkosság. Nem mertem semmit, csak majdnem megettem a kezét. Egyszerre csak azt mondta: fáj! s ez úgy hangzott, ahogy egy más nő már meg is hal egy ilyen hanggal. Nem mondtam semmit, csak hallgattam és úgy néztem, hogy nem is akartam meglátni. Arra gondoltam, hogy a XII. században egy máglyán végzett volna, olyan boszorkányos varázsa van. A XIX-ben egy Habsburg vette volna el s lemondott volna rangról, címről, mindenről miatta. S már nem gondoltam régi kínjaimra. Már nem gondoltam az Ember tragédiájá-ra Jászaival Éva szerepében. Már nem gondoltam Delvair kisasszonyra. Mindent el lehet felejteni. Csak a honvágyam nem enyhült. Szerettem volna utazni ezzel a tanítónővel, Svájcon át, hegyek között, egy éjjel. Szerettem volna egy vasúti fülkében, kéz-kézben utazni vele, két éjjel. Szerettem volna utazni vele, hazautazni Magyarországba!
De csak leültem a munkámhoz, a két gyertyám elé. Ő is leült mellém és nézett és várt. A két karját kinyujtva az asztalon, összekulcsolt kezekkel a gyertyák alatt, úgy ült mellettem és várt.
– Hát csak mondjon minden mondatot, minden szót! – mondta kedvesen és várt.
– Már nincs sok, – feleltem a papírjaim forgatva, – mindjárt megleszek!
Oh mindjárt! Még hány éjjel! Még hány éjjel ült így mellettem, amíg csak hirtelen, megriadva szürke derengésekre, kisiklott az ajtón s ment aludni, alig egypár órát szegény…
Igy történt, hogy egy éjjel, nagyon későn, egyszerre csak elkészültem, így magamban, az egész könyvemmel francia nyelven, szerencsétlen! Félig őrülten, hogy tudassam vele ezt a dicsőséget, kopogtattam a falon, szokásom szerint. Nem hallotta, olyan mélyen aludt. Csak kopogtattam, csak kopogtattam, mint egy sürgönyt lekopogtattam a falon ezt a jó hírnökségemet. Nem mozdult, csak aludt. A falhoz tapadtan, ahogy odaszorítottam a fülemet, hallottam tiszta álmát, olyan mély és szabályos lélekzetvétellel, hogy öntudatlanul számláltam s el voltam ragadtatva! Kijöttem a folyosóra, az ajtajához, hogy még jobban halljam, a vékony deszkalécen át, ezt az álmába merült bájos lelket. Megnyomtam a kilincset, amúgy kísérletképpen, hogy így tennék, ha mernék, ha nem volna bezárva! A kilincs engedett. Egy vékony rés nyílt, szürkén, a szobára. Egész közelről hallottam egy pillanatra, ahogy lélekzik és alszik, ájultan a nyitott szájával. Mert rögtön be is tettem az ajtót, nagyon óvatosan s visszaosontam a szobámba.