XL.
Azzal a különös kis öreg emberrel, akivel Kont honfitársam ismertetett meg a Le Soudier könyvesboltban, már alig akadt jelentősebb dolgom. Megjelenvén a lakásán, az Avenue Parmentier legsötétebb tájékán, a hetedik emeleten, elébe raktam kézirataimat felborzolt hajam dicsőségével és vártam a hatást. Ingujjban az asztala előtt, két rettenetes kézelővel felkapcsolva ezekre az ingujjakra mint a vívókesztyűk, rögtön olvasni kezdett, azzal a reszketeg fogékonysággal, ami az ilyen kis öreg emberek sajátossága, ha szellemileg fiatalok maradtak. Mindjobban elmélyedt, ámult, bámult s dühbe gurult. Minden második mondatnál csapkodta az asztalt a kézelői zörgésével s mérgesen rázogatott két ujja közt, mint egy vegyész, egy kis vékony üvegcsövet, ami az írótolla volt, nyilván tulajdon találmánya a töltőtoll előtt.
Nem tudom, de ez az üvegtollszár, a maga hajlíthatatlan természetével, a maga molière-i fonákságával, unalmával s szkolasztikájával, olyan keserű hatással volt reám, hogy rögtön kikapcsolta ezt a munkát az irodalom világából. Kiábrándulva, nem sok jót reméltem ettől a kis öregtől s az üvegcsövétől. Mondhatnám, semmi jót nem reméltem tőle. Irói egyénisége, valami kirurgiákhoz kötötten, annál kínosabban hatott, hogy egy ilyen bizarr tollat forgatott a két kézelője fúvócsöveivel, melyekből csak az ujjak tüntek elő, utolsó izületükben, körmök nélkül, kis húsos párnákkal, mint egy urológus körme. Azonfelül ez az üvegtollszár, a maga hegyes végével, nemcsak hogy javítani kívánt a kéziratomon, de lépten-nyomon felszurkálta s felszaggatta a papíromat olyan apró lyukakra és sebekre, melyekben a tinta volt a vér. A szívem vére! Gondoltam, ha ez így tart még egy óráig, rongyokban viszem haza az egész munkámat.
– Jaj! – mondtam, – inkább egy ceruzával! – sóhajtottam.
– Dehogy ceruzával! – felelte makacsul. – Ez egy szonda ez a toll, egy igazi szonda! – mondta. – Ez behatol a dolgok mélyébe s velejébe! – ezt mondta, metaforikusan.
S csak szúrt, hasított, szaggatott s lyukasztott.
– Most már, – mondtam finoman, – az én szívemet tessék keresztülszúrni!
– Az is jön, – mondta, – de előbb ezt átírjuk franciára!
Oh Istenem, franciára! ahogy ő gondolta ezt a franciát, szegény kis öreg ember, Párizs fölött, a hetedik emeleten! A szomszédból a konyha szaga áradt. Ez nem volt a zseni hetedik emeletje! Ez csak ennek a különc kis öreg burzsujnak a stílusbeli ólomkamrája volt. Már innen nem lehetett mélyebbre zuhanni, mondattan és gramatika kínszenvedéseibe. Alig vártam, hogy elbúcsúzzam s rohanjak a széttépett szívemmel és papírjaimmal. A konyhában csörömpölve mosogatták az edényt. Soha ilyen mélyről nem jöttem valami kitisztult magasságba, mint amikor erről a hetedik emeletről leértem az utcára. Rohantam, egy omnibusszal versenyt rohantam, hazaértem, végre! Megint lemásoltam az egészet eredeti szépségében s bús sorsom jobbravágyódásával, kopogtattam a falon. Már megint éjjel volt s a két gyertyám égett. Rose Michaut belebegvén, csendesen leült a pamlag sarkába és várt. A két szemét tágra nyitva várt, ahogy szokta. Ahogy mindig valami rendkívülit várt s aztán elsiklott minden fölött, amit várt, elsiklott könnyedén s közönnyel, mint ahogy a madár száll rétek s erdők fölött.
– No de minek ezt feldúlni, korrigálni? – kérdezte. – Ez mind úgy van, ahogy ezt maga érzi, gondolja, ez mind a maga világa, que sais-je! Ezt meg kell hagyni, ahogy meg van írva. Ezt akár Ronsard javíthatja a sírjában, hogy ez nem lesz soha francia. S végül is az író csak azzal hat igazában, ami a hibája, – ezt mondta.
No hát csak néztem! egy ilyen okos! egy ilyen tündér! a pamlagom sarkában gyertyafénynél, egy ilyen tündér, késő éjjel a szobámban! Egy ilyen megváltó tündér magányosságomban, azzal a kis barna köpennyel a vállán, mint egy vitorlával, ahogy be van vonva a testén. Hát ez nem! tévedtem! ez nem egy tanítónő ez az angyal! s rögtön át is revideáltam minden érzésemet iránta. Az igazság az, hogy még izzóbban kívántam ebben a revelációban, ebben a hozzáértésben és szolidaritásban. Már egészen az enyém volt, szellemileg szólván. Milyen furcsa! Testi formáit még üdébbeknek éreztem, ebben a spiritualitásban! Már-már térdre roskadtam előtte azzal a néma áhítattal, abban a mámoros végzetszerűségben, amellyel a költészet hajt össze, legfőbb kerítő! két emberi lelket. De felállott és ment.
– Késő van, – mondta olyan messziről, olyan kapcsolat nélkül a szívemmel, mintha a világ túlsó részéről szólott volna.
S ahogy összevonta a köpenyét magán, megint csak egy kis rövid ing volt rajta, úgy láttam. Egy pillanatra, két meztelen térde villant, rózsaszín szegéllyel, ahogy ültében összeszorítva, a vér nyoma látszott a bőrfelület alatt. S már nem is volt itt. Nem is hallottam, ahogy becsukta az ajtót. Egy lepke száll ki így egy ajtón.
Ifjúság! Talán csak itt van az élet értelme ebben az egy órában, ami száll! Ami mind gyönyör, feltüzdelve egy végtelenségre, holott nem több egy illatos tavasznál s csak az élet az, ami tart, letaroltan, olyan soká! Elment! Ezt nagyon megtanultam ezt az éneket, mikor egy nő elmegy egy ajtón, elmegy! aki tudja, hogy ez mit jelent! A rejtélyes az, ahogy éppen a logika csalja meg az embert, összes vágyai visszájára. Miért megy el egy nő, egy szál ingben, rózsaszínű térddel, miért megy el egy ajtón, mikor minden ezen a világon s a természetben, a mellett szólna, hogy maradjon?
Úgy ruhástul ledőltem az ágyra, hogy megmaradjak ezen a fonálon, hogy semmi meg ne szűnjön, minden tovább tartson felkuszált fantáziámban. Bámultam a gyertyákba, a fénybe s az árnyékba a négy fal szögletében, a papírjaim céltalan keservébe a gyertyák alatt, egy elnyűtt asztal letöröttségében, bámultam, hova? micsoda szemekkel? micsoda határokig? micsoda álmokig? nem is tudom, ahogy el voltam ázva százféle kimérákban, ahogy szálltam, ahogy szálltam! S még mindig volt, álmokból ki s álmokból be, egy másik álom, egy másik kép, egy másik képzet, egy másik véglet s még mindig mehettem az utak aranyporzásában, más szirtek s más csúcsok felé azzal a légies biztonsággal, ahogy egy alvajáró jár a háztetőkön. Holott zuhantam is közben, egyenest vissza az életembe, micsoda magasról! s megint csak kezdtem, megint elvesztem, megint zuhantam s megint kezdtem, micsoda elkívánkozással magamtól magamhoz, erről a szomorú ágyamról messzi magasságokhoz! Hogyan lehetne azt megmondani, hogy semmi nem sarjad, nem éled annyira, nem burjánzik olyan regényesen, mint ami a nyomorba van elvetve? Hogyan lehetne azt analizálni, micsoda üvegcsővel s kirurgiával azt a lelki tüneményességet, mikor egy kis női árny mögött, mely kisiklik egy ajtón, négy fal tövében, amit két gyertya világít meg egy kis hotelszobában, az ember elsodródik, olthatatlanul, egy fiatalember! újabb irodalmiasságokba?! Hát csakugyan nem lehet megmenteni a végzete elől, egy szegény fiatalembert? Hát csakugyan olyan kérlelhetetlen az a sors, mely belefullasztja egy tintásüvegbe? Alig tünt el Rose Michaut a képzeletemből, alig halkult el kis megriadt hangja az ajkamon, ahogy ezt megzenésítettem, máris egy másik álmomat szőttem, alvajáró! még magasabb tetőkön. A sok papírom a két gyertya alatt, mind élni látszott, franciául! S mikor a reggel bedugta piszkos orrát az ablakomon, olyan fényeket láttam ebben a szürkületben, hogy ilyen nem volt soha a világon! Már alig volt kötelékem azzal a fizikai életemmel, mely például, egy ilyen éjjel után, egy csésze kávét kívánt meg volna ebben a reggelben. Már nem gondoltam a tulajdon sorsomra abban az értelemben, hogy küzdök-e ellene vagy sem? Szemtől-szembe ezzel a sorssal, közvetlenül, úgy láttam magam benne, mint egy tükörben. Valami olyan tiszta érzésem volt, olyan tökéletes, mint amit csak az abszolút érzése nyujthat s a két fülem zúgott bele. Igy gyúlhat ki a csillag, születése napján, a fénye csírájában, egyedül az egekben. Elmegyek Daudethez! ezt terveztem. Már csak ő hiányzott a galériámban.
Lejöttem az utcára, hogy már induljak, már menjek is, mint egy majálisra! Hogy fenntartsam az álomnak ezt a fonalát, amelyen tovasodródtam. Hogy ne legyen kapcsolatom semmi mással körülöttem, hogy már ne lássak, ne halljak, ne tudjak semmit ebből a világból, csak azt, hogy kirándulok egy hegyre. Ez már itt nem volt többé az az elúnott reménytelenségem, az a gépies nekilendülésem, ahogy levelezői tisztemben, a nagy írókat látogattam meg sorra. Daudet magamért volt, magamnak, az életemnek, olyan rejtélyes ösztönökben a magamé, olyan lelki titokzatosságokban, mintha csak értem volna a világon és én ő érte a szívemmel. Megsebzetten, letörve a lelkem mélyéig, hontalanul, szegényen, valami megváltó varázsát éreztem benne nem tudom micsoda útszéli feszületnek, ahol a vándor megáll a sebes lábával s felnéz az irgalomra. Oh és hajdan, gonosz gyermek! aki olvastam a Sappho-t, egy zordemlékű iskolában, lehajtott fejemmel a padban! Oh és hajdan, Jászai! aki az én számomra adaptálta a Fanny Legrand könnybe ázott melankóliáit, nagy búcsúhangját pesti transzpozíciókkal, hogy azt hittem, meghalok! Most itt volt mindez a sok régi hang, elvontan s meghatározhatatlanul, mint kifürkészhetetlen elemei a léleknek, melyekből ez a lélek kiformálja magát, melyeket vakon követ egy szép napon. Most itt volt ez a Daudet mint egy ősapa, mint magvetője egész viharos életemnek, ami visszahajlott feléje, – félig tört ág ami visszahajlik a lomb közé, a fán… De még volt két órám reggeli tíz óráig s kijöttem a Szajna partjára s leültem egy padra a sok szegény ember közé, akik mind szeretnek ülni a víz partján a padon s csak ültem köztük a kéziratommal, olyan mámorosan, olyan fiatalon, olyan alacsony sorsban, a padon. A nap sütött a folyóra. Kis hajók szelték a vizet. A partmenti fákról, ide-oda, verebek szálltak, sipongva. Szemben, a Caroussel kapuin át, omnibuszok torlódtak fel a hídra, az imperiálok embertömegével s a három lóval aki rohant kövéren, a sörényük lobogásával. Nem láttam semmit. De fölöttem egy harang szólott s mentem.
Végre csengettem egy ajtón a rue Belle-Chasse-ban. Belépve az előszobába, rögtön megbotlottam a szőnyegbe. Nyilván amiért nagyon igyekeztem, hogy kitűnő magatartásom legyen.
– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.
– Csak tessék egyszerűen bemenni, – felelte s egy ajtóra mutatott.
Kopogtattam, megnyomtam a kilincset, s ahogy meghajtottam magam, még be se lépve, ahogy meghajtottam magam, ahogy megálltam az ajtóban: csak éppen rámnézett az asztala mellől, ahol ült takarókba pólyázva, csak éppen rámnézett rövidlátó tekintetével s tisztában volt velem. Tudta ki vagyok, mit akarok, mit kell, hogy mondjon, hogy rögtön megőrüljek.
– Vártam, – mondta.
Ezelőtt egy fél perccel még nem is tudta, hogy a világon vagyok. Ráborultam a kezére, ahogy nyujtotta s megcsókoltam.
Ez épp olyan szokatlan volt, épp olyan bolond, épp olyan regényes, mint az, hogy ő várt engem.