XLI.
E perctől fogva, a kettőnk sorsa látszólag beteljesedvén, így bolondítottuk egymást a legmagasabb árakban. Az életem nem sokat változott gyakorlati értelmében, ha olykor ez a mámoros barátság a nyomorom fölé is emelt. Olykor boldognak éreztem magam, ami csakugyan a módja, hogy az legyen az ember. De igazi szerencsétlenségeimről nem sokat mondhattam s a való titkot meg kellett őriznem magamnak. Mindig marad egy hang, egy sóhaj két ember között, valami utolsó kis rezgése a léleknek a fájdalomban, amit nem adhat oda. Mindig marad egy könnye az embernek, amit nem sírhat el még annak sem, akit legjobban szeret. A bánatnak megvan az a sajátsága, hogy kiöntve is megmarad magának, egy kis moszattal a legalján. Mindig úgy indultam lendületesen, spontán, rajongón, fiatalon! s mindig meg kellett állnom egy bizonyos ponton. Meg kellett állanom azon a ponton, ahol a pittoreszk színeket az anyagi valóság szétzilálta volna s vigyázni kellett magamra ebben a romantikus viszonyban, százféle tartózkodással őrködni és vigyázni, mint egy koldusnak egy ágyban egy királyasszonnyal. Nagyon őszinte voltam, a szívem mélyéig őszinte azokig a határokig, ahol szükségképpen elakadtam, ahol hiúságok s szemérmetességek meggátoltak tökéletes bemutatkozásomban, mint rendszerint minden szerelmest. Soha nem éreztem, mennyire igaza van Flaubertnek, mikor azt írta Daudetről: Alphonse on l’aime comme une maitresse. Oh Istenem, fel is kellett hangolni magamat, prózai keserveim fonalán, valami magasabbrendű bánat irodalmiasságára. Mennyi munkám volt magammal! El kellett rejteni magamban a szegénysorsú fiatalembert, a bús költő javára! Meg kellett rajzolni magamat, sajnos, regényesre, e nagy regényíró előtt! Át kellett írnom az életemet egy regényfejezetté, valami kis bús költészet minden kincsével, kis rezgésekkel és kedvességekkel. Olykor éreztem, mennyire gúny még a szépség is, felkenve dísznek bizonyos nélkülözésekre és szegénységekre… Olykor már szenvedtem, olyan költői voltam! Olyan művészi és festői, a magam kárára! Olyan magasztos a koplalásban, hogy például megvacsorázni, valami gyalázatosságnak tünt!
Viszont Daudetnek könnyebb volt. Egyszerre regényes és regényíró, olthatatlanul átkapcsolva valami reszketeg művésziességre, korlátlanul adhatta magát, csakugyan mint egy királyasszony. Emberi és írói természetének elválaszthatatlan egységében, valóban úgy tünt, hogy mint szemlélőnek s megzenésítőnek nincs is más köteléke az élettel, csak éppen az, hogy megírja. Mindent tudva, mindent ismerve belülről, minden lelket, minden sebeket és kínszenvedéseket, kifelé csak azt mutatta, milyen gyönyörű az, egy toll! Soha emberben nem éreztem, szegény életünk nyomorúságát így felívelten élményekbe! így felkeverve tintalével. Soha emberben nem éreztem, az egyéni presztízsnek, különvalóságnak, a felszántott léleknek azt a kisugárzását, ami testi formáját szinte átitatta valami hervadt rózsák holt természetével, valami lelki kuruzslás bűvészetével, a két nagy fehér keze kísértetiességében. Csak halovány pápáknak, abban a tragikus Rómában hajdan, ahol császárok és fejedelmek már pusztára a levegőtől megőrültek, csak halovány pápáknak a középkorban, lehetett ilyen presztízse. Csak mártír-pápáknak, akik elkábultan szegények, s elhárítván az utolsó szentségeket, már két nyelven beszéltek: «Allonta de Dio et de Sancta Maria, nolo, nolo«, csak mártír-pápáknak lehettek ilyen kezei. Daudet is olykor, két nyelven beszélt, egy-egy provenszál szó feltüzdelésével a tört mondata végére, mint ahogy festők festik a horizontot, egy idegen színnel a végtelenségbe. Mindentől el volt ragadtatva amit mondott. Mindentől el volt ragadtatva amit mondtam, mert mindig hozzákapcsolódtam, egyazon modorban, egy-egy magyar szóval a tört mondatom végén, amit követett, megértett! figyelt mint egy horizontot, ahogy ezt többnek is érezte, ezt a magyar szót, egy szónál. Minden tetszett neki, iróniák nélkül, minden! valami derűs szerelmetességgel. Csakugyan, ő is őrködött, nem tudom, talán nem, talán neki nem is kellett, hogy őrködjön. De úgy tudott mindent a szívemben s a szívemnek! Úgy tudott hatni a szívemre, művész! ahogy ez, e veszélyes helyzetben, kizárólag lehetséges volt, ahogy egy nő tud hatni ha akar: minden illúzióm megóvásával s azon módon, hogy az álmom tovább tartson! Igy történt, hogy olyan közel kerültünk egymáshoz, a mellett, hogy olyan messze maradtunk egymástól. Olykor, mikor eljöttem tőle déltájban, egy-egy tavaszi vasárnap, csak úgy tértem magamhoz ebből az álomból, hogy az éhségtől majdnem elájultam.
Az éhségtől ebben a Belle-Chasse-utcában, mintha azt mondanám: Szép-Vadászat-utcája! Olyan idegenben voltam ebben az utcában, olyan idegenben, olyan magamban, ahogy visszaroskadva magamba, tovasodródtam az emberek között, a harang zúgásával a déli napsütésben s elgondoltam, hogy én sohasem vadásztam! Milyen messze voltam a történelmi osztályoktól! Milyen messze voltam a szép vadászatoktól! Milyen messze a királyi vadászatoktól a saint-cloud-i erdőben, vadkanra! Milyen messze a terítéktől, egy leaprított értelemben! Az ember lelke nagyon magasról esik, ha ábrándokból és költészetből zuhan a nyomorba. Miért nem szóltam? hát lehetséges volt ez? kérdeztem magamban és csak mentem. Hát kibujhattam félhomályos ködeimből olyasféle őszinteségekkel, vallomásokkal s keservekkel, melyek e művész szívében lefokoztak volna? E szív, csakugyan, mint egy női szív, mint egy szerető szíve, megkívánta e barátság árán, hogy egy kis poézisem legyen. Szennyből s nyomorból a szépség felé fordultan e szív, valahogy kihagyta, amennyire tudta, a való élet gyalázatosságait. Ahogy látott, ahogy ismert, ahogy fölmerültem előtte egy idegen világból, a fizikai formáimmal is másképpen, mint egy francia: úgy látott megkomponálva stílszerűen s a valóságban, hogy nem szállhatok egy másik területre. Úgy látott, mint egy madarat s ahogy képzelte a világát! Nem mintha nem tudta volna, mit szenvedek és amit nélkülözhetek! Nem mintha nem szívesen segített is volna, olyan gazdag volt, olyan irgalmas, olyan jó! De ezt jobb szerette ezt a matériát, – a madár aki száll színesen s nem szól. Ezt jobb szerette, hogy ne süllyedjek egy siralmas színvonalra, holott el is csalt ide, kísérletképpen, mint egy kis szögletbe egy regényben, néhány bankjeggyel amit kínált, amit zörgetett halotti kezében s elhullajtott, ahogy elhárítottam. Ezt jobb szerette ezt a tiszta formát, ezt a mesét és eredetiséget, egy ilyen finom fiatalemberrel, ezt a finom eredetiséget! Ezt jobb szerette, a maga kompozíciója szerint, hogy így legyek megírva!
Hát szólhattam? egy egész regény ellen a szívében! Hát lehetséges volt? Hát csakugyan, kérhettem? egy ilyen húsvétvasárnap! csak azért, hogy megebédelhessek? Meg kellett maradnom lemondással s hősiesen ebben a művészetben, ebben a konstrukcióban, ebben a szűz fogantatásban! Olykor nehéz volt, de meg kellett maradnom. Olykor nagyon keserű volt hallgatni, nagyon keserű, de szép! Ez mindig így volt az életemben. Mindig innen maradtam, vagy túl maradtam a költészet kedvéért. Senkit a költészet úgy nem sujtott, mint engem. Senki úgy nem hallgatott, mint én. Holott nagyon éhes voltam és csak mentem a harangzúgásban! A rue Soufflot-ból, ahogy odaértem, elnéztem szent Genovéva dombja felé, az utcák távlatában, messze! Úgy néztem el szent Genovéva dombja felé egy kis olcsó kocsma távolába, félemeletnyi magasságban, mint ahogy egy hajdani vándor nézte a szent halmokat a láthatárban, sóhajtva: Monte di giola!
Akkor azt mondta Rose Michaut, szerelmem, akinek mindenről beszámoltam:
– Nem is fontos, hogy maga ebédeljen húsvétvasárnap. Már akkor Jézus feltámadott! – mondta.
Soha semmi nem hangzott életemben ilyen titokzatosan magasságosnak.
De beküldött a szobámba egy kis darab arlesi kolbászt, ami a bőjt óta az ablakában száradt. Egy karéj kenyeret is. Ezt mind beküldte a háziszolgával.
– Boldog ember! – mondta a háziszolga, – nők táplálják!
– Bizony, – mondtam, – maga adjon egy kevés dohányt, – folytattam, – s dúsan papírt hozzá!
S megint leültem az asztalomhoz. Megint elláttam hű lapjaimat minden jókkal, ahogy csak lehetett. Megint ontottam a cikkeket. Megint fordítottam Theuriet Andrást, egy egész vaskos Paternité-t nevetséges koronákért s a Bourget Pál Duchesse Bleue-jét is, hasonló díjazásért. Megint folytattam, agyonkuszált papírjaimon, keserű drámaírásaimat különböző egyfelvonásosokban. Megint hazaálmodtam a Jászai koturnusához! A honvágy marcangolt. Ahogy este lett, az apámat láttam otthon, az anyámat, a testvéremet, magamat, ahogy hiányzom. A pesti alkonyt láttam a Rákóczi-úton, a gázlámpákat, ahogy kigyúlnak, a kis Rókust, egy öregasszonyt. S ahogy kitártam az ablakomat arra a bús térre az Odeon-színházzal s egy omnibusszal, amelyik baktatott: a szívemre szakadt a Nemzeti Színház s elgázolt a pesti villamos… Végül, a Luxembourg fölött, az ég kigyúlt oly riadalmas lobogással, hogy azt hittem, ez értem van, ez a tragikus fény, amiért így szenvedek. Már sötét volt s még mindig az ablakban álltam. Már zárták a boltokat odalenn. A gázlámpák alatt, rézgombjai csillogásával, jött egy levélhordó. »Van valami?« kiáltottam le, készen hogy rohanjak. »Semmi!« felelte és ment. Az utcai könyvárus bepántolta a polcait a könyvei sorfalára s felszólott hozzám, ahogy indult: »Bonne nuit!« és ment. Van-e még gyertyám? kérdeztem. Alig maradt egy kis darab a tartóban, egy csonk! Gondoltam spórolok. Az Odeon ívlámpái, kigyúlván az előadásra, az ablakomig világítottak. Csak oda kellett tolni az asztalt egészen az ablakba, a fénybe és a kékbe. Oh Istenem, a kékbe!
S megint rohantam, következő vasárnap, a Szép-Vadászat-ba! Már a kapualjban, a lépcsőkön, a szőnyegen, a karfa mentén, ahogy felfelé kapaszkodtam, nem bírtam magammal, olyan ájult voltam. Nem is tudtam, hova kapaszkodtam, micsoda lépcsőkön, micsoda magasságokba! Olvasni Daudet-t még szinte gyermekkorban, hallani Bródy Sándortól, kezdő ujságíró koromban, tündéri messzeségét, a Jászai ajkáról sarkcsillagi szépségét elérhetetlen távolokban, s most menni hozzá, egyenest hozzá, lépcsőkön, a karfa mentén hozzá! húsból-vérből hozzá! csakugyan azt hittem, álmodok! Mert az a furcsa bizonyos beteljesedésben, hogy akkor is álomnak tűnik, mikor már valóság. Nem egyszer, ahogy beléptem mint egy angyal, nem is hallotta, nem is látott! Ahogy beléptem az emlékeim riadalmával, Pest láthatárával, Bródy Sándorral, kávéházzal, éjszakákkal, Jászaival a szívemben, ezt csak én hallottam! egymagam, szédülten, ahogy ideszálltam! Irt… Azt a gyönyörű kezét láttam, egész súlyában egy kis negyedrét papíron, azt a gyönyörű kezét! Azt a krisztusi fejét, a hosszú hajakkal, szorosan a papír fölé hajoltan, rövidlátón, odaroskadva… Irt! S mikor felpillantott, mikor nézett, mikor feltette a monokliját, mikor mosolygott s megint csak nézett: nem tudom, de úgy tünt, hogy akkor is csak írt…
– Valami bántja? – kérdezte, – olyan sápadt! No mi az? mondja! Mi híre van hazulról, Budáról? – mert mindig csak Budát mondott. Büd! így mondta, ahogy a másik partot egyszerűen elhagyta, a rossz hangzása miatt.
– Nem is tudom mi bánt, – feleltem. – Olyan boldog vagyok, mikor látom, hogy talán ettől vagyok oda…
– No lám! – mondta, – ha ez igaz! – És sóhajtott. – Szeretnék segíteni mindenkin aki jön hozzám. Szegény kis embereken, szűkölködőkön, búsulókon, megbántott lelkeken. Tudnék is olykor! Nem vagyok ügyetlen! – s összébb vonta magán a takarókat, melyekbe be volt pólyázva. – Az életem első fele nyomor volt, – mondta, – a második fele testi szenvedés. Oh Istenem! – és sóhajtott s még várt egy percig.
Még formálta egy gondolatát, még nézte ébredni a szívében.
– Szeretnék egy kis boltot az utcára, – mondta, – mint egy kis cukrászbolt, egy olyan kis boltot, ahol állanék a pult mögött s árulhatnék boldogságot! A cégtáblán, a nevem alá, odaírnám: Marchand de bonheur!
S a kis negyedrét papírján az asztal fölött, a két keze remegett, ataxiásan. Két gyönyörű keze, amit egy keresztfáról vehettek le, úgy tünt. Olyan két vértelen, boldogtalan kéz. – Mint egy kis cukrászbolt, egy olyan kis boltot! – ismételte.
– Nem is merem kérdezni, – szólottam, mint az első kundsaft ebben a kis boltban, – nem is merem kérdezni, ha vajjon elolvasta a kéziratomat? Ha csak egypár sort is olvasott belőle?
– Mindent! Végig! Az egészet! El voltam ragadtatva!
– Akkor ír nekem egy előszót! – hebegtem, megjátszva a sorsomat.
– Felesleges! Kész író! Nem kell bemutatni! Induljon bátran! hagyja az előszót! – mondta angyalian, hogy még örüljek is, amiért megtagadja.
S már kihúzta a fiókot s már vissza is adta a kéziratomat.
– Az lesz a címe: A Verebek, – mondtam csendesen, – az lesz a címe. Jó az?
– Nagyon! – felelte.
– Elviszem a maga kiadójához, – kockáztattam meg. – Lehet az? Szabad?
– Csakis az lehet! Nem is máshoz! – mondta.
Már rohantam is, már az ajtóban voltam, már félig künn, hogy megállított, hogy ott tartott az ajtóban, a küszöbön, a kezemmel a kilincsen, hogy ott tartott mint egy pórázon! Az ajtóban, ahogy utánam szólott, ahogy kezdte:
– A verebek olyan szabadok! olyan szabadok! olyan eszményien szabadok! – magyarázta. – Olyan türelmesen keresik meg a mindennapi kenyerüket. Mindenütt csipegetnek, nem igaz? és mindent, amit csak lehet! Az ember nem is tudja, hogy élnek meg, a fákon és a gáton, télen, nyáron, mindig, szegény kis szürke verebek!
– Oh Istenem, – rebegtem, – ha nem tehetnek máskép!
– Igaz!
S csak álltam az ajtóban.