A párizsi regény

Lemerre könyvesboltja, egy bazárszerű udvarban volt, egy hosszú udvarban üvegtetővel. Finom csendben és opálos homályban, a többi boltokkal egy hosszú sorban. Alacsony frontjának üvegkonstrukciója inkább csak kifelé világított az udvarra s híven őrizte a bensők mélyét azokkal a cédrusfa-vitrinekkel, amelyekben, mint egy kolumbáriumban, nemes költők pihentek életökkel s lelkökkel, aranyozott szattyánba s egyéb ritka bőrökbe kötve, időn és téren kívül való fenségben és békességben. Bőr, papír, festék s cédrusfa, ez mind együtt illatozott valami kriptai atmoszférában a Heredia s a Leconte de Lisle lelkével, zenéjével s álomvilágával s láthatólag bágyasztotta azt a két segédet, aki lézengett itt, forgalom híján s nem tudta, mit csináljon. Maga Lemerre, nagy költők temetőőre, sohasem volt található, valahányszor kerestem. Lesujtva éreztem törpeségemben, történelmi elfoglaltságát a legmagasabb irodalomban. Keserűn éreztem a szívemben, nyilvánvaló bizalmatlanságát kisebb rendű költők iránt. Vagy éppen elment, mikor jöttem, vagy még nem jött, nem is tudom. Leültem egy székre és vártam. Fel is álltam és sétáltam a vitrinek között, a félhomályban. Néztem a sok gyönyörű könyvet marokénben és szattyánban. Néztem mint egy álomban a sok gyönyörű könyvet. Mint ahogy könyveket néz az ember, mikor maga is elkövetett egyet. Soha nincs az ember olyan messze a mások könyvétől, mint mikor maga is elkövetett egyet. Gépies érzékem fölszítta magába az összes címeket. Ezeket már mind kívülről tudtam, az összes címeket, aranynyomtatásban. Már kívülről tudtam az összes vitrineket. Már kívülről az egész boltot. Csak éppen Lemerre-t nem láttam.

S ahogy ültem és vártam és sétáltam a boltban s néztem a könyveket s csak a magaméra gondoltam, az a siralmas fiatalember voltam, akit a mások számára is megjelöl a sors. A két segéd alacsony komplicitásban, mosolygott rajtam a félhomályban. Olykor lejöttek egy kis falépcsőn a bolt hátterében, a bürokrata emberek az irodából egy tollszárral a fülük mögött s ezek már a lépcsőn mosolyogtak, a magasból, mint a hajóskapitányok. Már mindenki mosolygott, aki meglátott. Már mindenki tudta, hogy változatlanul itt vagyok. Egész nap itt voltam. Már egészen idetartoztam, változatlanul, bánatokban és reményben. Egész életemmel idetapadtam ehhez a könyvesbolthoz. Már nem is bántam a sorsomat, azt hittem, szép sors itt várni és lesni és kétségbeesni, egy könyvesboltban. Mint ahogy egy templomban szép sírni és szenvedni. Mások is vártak életükben, gondoltam, akik meg akartak jelenni. Akik most a vitrinekben vannak szattyánban és színaranyban, azok is mind vártak hajdan. A cél érdekében türelmes és alázatos voltam. Már nem bántam a segédeket s a bürokratákat. Egyszer bejött egy nő ragyogó fiatalon, megkoszorúzva a kalapján egy virágos ággal, mint egy mandulafaág, két lilaszín szemmel, amit egyenest nekem szegzett ahogy a segédnek nézett s egy könyvet kért, egy kötet verset! Másszor bejött egy francia író, olvasók kedvence, szerencsétlen! S elkérkedett a segédeknek sokféle vétkes sikereivel, a szegény segédeknek! akik csak néztek tisztelettel. Nem szerettem ezt az írót s gőgösen távolodtam s kihúztam magam a felborzolt hajammal s a lobogó nyakkendőmmel, a bolt sarkában magányosan. Ahogy beszélt, nagyon hetykén, nagyon magasról, a sétapálcáját a bokájához verdesve, mintha lovon ülne, még üresebbnek találtam. Magamba szállva s elmerülve lelki kincseimben, művészi öntudatommal e kérkedő fölé emelkedtem s megnőttem a bánataimban, keserveimben, egész bús sorsomban, már szinte könnyeztem, olyan magasra nőttem! Kész voltam egy egész szónoklattal, egy egész regényes beszéddel, telve önérzettel Lemerre számára, aki nem jött! Ahogy mult az idő, nem is panaszkodtam, – a jövőt éreztem közelebb. Minden perc, ami múlott, minden, ami a szívemben dúlt vagy kívül hangzott körülöttem, az írói sorshoz tartozott. Mindent elfogadtam, mindennek megadtam magamat. Távoli képzetekben követtem a kéziratom papírsuhogását Lemerre körül, a látatlanban. Már rég beadtam a kéziratomat. Nyilván most olvassa. Nyilván még nem olvasta, gondoltam vegyesen. S csak vártam ezt a kitünő embert. Olykor már este lett s még mindig vártam. Egyszerre csak azt mondta egy segéd: »Zárunk!« s mindenki rohant.

Kijöttem az udvarra s néztem, ahogy bezárják a boltot, ahogy lepántolják vasrudakkal, keresztbe minden reményemre. Már be is zártak, hogy még mindig itt járkáltam a bolt előtt, mint egy éjjeli őr, mint egy álomkóros. Az ívlámpák kigyúltak az udvarban, az üvegtető alatt. Sorra néztem a többi boltokat, a kirakatokat, estéli világításban. Gyönyörű dolgok voltak, a legszebb dolgok, pazar kravátlik, selyemsálak, női kelengyék, nászpaplanok, tündérfátylak és távolabb selyembrokátok egy olyan boltban, ahol egyházi díszeket árultak s ahol csak püspökök vásároltak. S volt egy fegyverműves, remekművű pisztolyaival a kirakatban, gyöngyházintarziásan. S volt egy bőröndös Lipót király táskáival, amiket rendelt, a nemzeti színekkel ráfestve a bőrre, s a flamand koronával. S volt egy aranyműves, egy ébenfa-ládikás, egy sévresi porcellános, egy pecsétgyűrű-üzlet. Eszembe jutott a Daudet kis boltja, ahol ő maga árul, ahogy mondta, – Marchand de bonheur! Oh Istenem! gondoltam, s mosolyogtam. Már magam is mosolyogtam. Mentem haza. Az estéli fényben, az utcákon, még mindig mosolyogtam, olyan boldogtalan voltam. S most már mindenütt, mindenfelől, az összes boltokat néztem, torlódva, az egymás hegyén-hátán, az összes cégtáblákat, aranybetűket s kaligrafiákat az ívlámpákban, ahogy ragyogtak s rohantak, vetítve, a sok betű és üzlet, utcahosszat, a házsorokban, a tetőkön s a tetők alatt, egész portálok vetítve, falakra s háztetőkre, egész raktárak felgyujtva az égre! Marchand de bonheur! még egy kis mécse sem égett! Regény! mondtam magamnak. Du roman! mondtam franciásan, ahogy az így jobban ide illett, franciásan, ebbe az atmoszférába.

Holott nem! Kis távoli bolt, álmokban s fantáziában, örömárus! ha ez lehetséges, idáig vetette el a fényét, mennyei reklámját s hírnökségét idáig! hozzám! csak éppen, hogy hazaérjek. Abban a kis faliszekrényben, ahol a szobám kulcsa lógott, egy kis fehér borítékot láttam a rekeszben, mint egy lepkeszárnyat ami odahullott. Már nem is tudom, hogyan szálltam az életből az álomba, a Daudet kis boltjába, ezen a lepkeszárnyon! Csak ámultam és bámultam az írását, lilaszín tintában.

Ha vak hitemben, fiatalon nem is kívánhattam elválasztani ezt a pár sort a maga bolondító romantikájától, mégis egy fél éjjel álltam a tükör előtt s figyeltem a jóságot a mosolygásomban. Nem is tudom, hogyan lehetett az, hogy azokban a különböző mosolyokban, amiket próbáltam, csak valami kimondhatatlan szánalmam ébredt, önmagam iránt. Nem is tudom, hogyan éreztem, egy egész sor mosolyon át, az élet mély keservét egyedül igaznak. Marchand de bonheur! Ha ez is hamisan mér, mint az a kis krájzleros a sarkon! hát lehet másképp? Meglepődve, nem is emlékeztem arra, ha valaha csak mosolyogtam is e regényíró előtt…