A párizsi regény

Már akkor elmondtam Daudetnek mindent, a lehető legfinomabban fiatal életem történetét, majdnem úgy, ahogy kívánta, ahogy szerette, ahogy képzelte ezt a történetet. Ahogy ő írta volna meg, reszketeg kezével kis negyedrét papírokon. Magam is sokat tanultam ebből a munkából, mennyi mindent tanultam! micsoda kínnal és fönséggel, micsoda transzponálásokat kemény hangnemekből lágyabb hangnemekre, fordulatokra s borulatokra, az éneknek és hangzásoknak, harmóniáknak s hangmértanoknak micsoda keserű technikáját, mellyel odafordítottam volna, a szépség elé, a magam nyomorúságos életét! Megtanultam, milyen nehéz kiválni gondokból s bilincsekből, milyen nehéz éhségből s szomjúságból magasra szállni, eljutni odáig, hogy mindennek lelke legyen, még annak is, aminek nincs, hogy ez az egész rettenetes élet úgy tünjön, hogy szép! Mennyi mindent kell kihagyni belőle, olykor az egészet! mennyit hozzáadni! Ezt mind megtanultam. Ezt mind látta Daudet, ezt a lelki gyakorlatot, ezt a lelki tornát, ezt mind látta a monoklijából mint egy ablakból, a világra. Kimerülve a nyomorban, csak vonszoltam magam előtte az irodalmiasságban. Egy egész más életem lett az ő kedvéért, egy egész külön kis szomorú életem, egy sor balladában. Egészen át voltam hangolva az ő gyakorlatára. Ahogy Liszt írta át a legsötétebb Tannhäuser-t két kézre, egy hercegnőnek.

– Én szenvedtem a maga könyvei miatt, nem is tudja, mit szenvedtem! – mondtam. – Főleg a Sappho-ért szenvedtem, fiatalon és többször is azóta és végig az életemen és nem tudom meddig fogok még szenvedni, nyilván öregen is fogok szenvedni, mint aggastyán is egy nő miatt! Mikor a papok kiűztek az iskolából, s hazajöttem, mint egy kis szőke csikó búsan, aki elvágta a lábát a karámban, az anyám sírt s azt mondta, elveszett gyermek vagyok. Ezt mondta, holott olyan szép volt, mint egy angyal s olyan fiatal is, nem is mint egy anya, olyan fiatal, hogy nem is értettem, hogyan mondhat ilyen szomorú dolgot. Mert igaz, az anyák ismerik legkevésbbé a gyermekeiket. De az apám, aki melódikus ember volt s minden este a Massenet Lahor királyá-t zongorázta, titkon megcsókolt, drága apám s azt mondta: »nem baj, legyél zenész, ha a keresztények nem akarnak téged«. Mert az nálunk úgy volt odahaza, hogy Goldmarck óta erős hitünk volt zenei hivatottságunkban. A bánattól sincs messze az énekhez s a jajveszékeléstől csak egy lépés van a zenéig. Aztán később, még alig voltam zsurnaliszta a Pesti Napló-nál lámpafényben, mikor egy színésznő kínzott a Sappho-val, mint egy szereppel, ami a vérévé vált, egy ragyogó színésznő, aki a Sappho-ból a legkeserűbb dolgokat mondta egyéni érzésére bontva, mintha a saját szívéből komponálta volna s mindezt mikor még a legjobban szerettem és ragaszkodtam hozzá! Nem tudja, mit szenvedtem, nem tudja!

– Dehogy nem! – felelte kéjesen, két rövidlátó szem átható tekintetével, mint egy avignoni inkvizitor a középkorban, aki szakértő is női vétkekben. – Nők szeretnek regényekből idézni, – magyarázta. – Mintha ők mondanák, úgy idézni, hogy nem is látszik, hogy ezt olvasták s megtanulták a szívükben. A regény hangja olykor épp annyira fájdalmas az életre alkalmazva, amennyire hatástalan olykor az élet hangja a regényben. De ez mind nem baj, igaz? A csillagot kell nézni, mely őrködik.

– A csillagot, igen. Én tudom, mi az a csillag, – mondtam, bekapcsolva magam ebbe a planetáris szakadékba. – A három királyok is nézték ezt a csillagot. Ők milyen tündőklőnek látták! Azóta sok baj van ezzel a csillaggal. Én mind tudom ezt és mind éreztem ezt. Ha lehetne primitíven élni s mindenkinek a maga rendeltetése szerint! Sok embernek nem lett volna szabad eljönnie Galileából. De aztán ott van a nagy szabad élet, oh Istenem, én tudom azt, mi az a szabad élet!

– Maga mindent tud! – vetette közbe finoman.

– Az ember nem lehet független önmagától, – mondtam. – Az önmegtagadás is felkuszálja az életet s a szegénység van olyan zűrzavar, mint Karthagóban a legzajosabb nap. A regények is komplikálják az életet. Olykor a regények jobban adják az emberi érzéseket s dolgokat, több színnel, fénnyel s dicsőséggel, mint amennyit a természet nyujtana hozzájuk. Az ellen kellene törvényt hozni, hogy egy nő ne írhasson olyan búcsúlevelet nekem, mint Fanny Legrand a kedvesének.

Oh Istenem, ilyen ritka matériában voltam, szerencsétlen! ilyen inedit dolgokban, mondhatnám princepsz kiadásban ezzel a reszketeg emberrel, a két gyönyörű kezével sárgára világítva a napsütésben, ami csillogott az ablakon. Meddig sodort a sors, micsoda távolokba, hogy már szinte tetszettem magamnak? Ez nincs sehol, gondoltam, ez nem kapható még Balzacban sem ez a szituáció, holott ott talán megvan írva minden, ami csak lehetséges az emberek életében. Nemcsak a hang s az érzés emelt fel keserveim mélyéről ilyen lírai magasságokba e regényíró kedvéért, de átjátsztam egy remek regényét az életem valóságának! Kettőnk között ez a Sappho, ezzel a két halotti kézzel, mely megírta ezt a könyvet, megkenve könnyel, kínnal, vérben ázva ez a könyv, csakugyan valami Unam Sanctam-nak tünt az avignoni időkben, csakugyan valami zord bullának egy női árny eretnekségével s jó magammal, mint egy áldozattal. Itt álltam, mint egy távoli században, mint a XIII. században, letörve az életemmel, megsebezve, lélekszakadva, mint egy Bonifácius előtt! Azt hittem, már a máglyát rakják az udvarban, ahogy a sokféle hangokat hallottam odalenn. Itt álltam olyan közel magamhoz és olyan messze magamtól, hogy már alig ismertem magamra. El voltam bűvölve álmoktól s fantáziától, nem is tudom, mitől voltam elbűvölve. Valamitől, ami több volt, mint az élet s kevesebb, mint az álom. Azt hiszem, nagyon szerettem.

Daudet csak nézett, mosolygott, csak írt, úgy tünt. A monokliján úgy átláthatott rajtam, mintha egy ablakon át nézne a szívembe. Azon a magas erkélyen is, halmozott bolthajtásokkal, amit emeltem magamnak, nyilván belátott a két szomorú gyertyámhoz, egyenest a szobámba, a nyomorba, a vetetlen ágyamig. Mindent tudván rólam, mindent! – azt szerette bennem, amit elhallgattam, amivel az ő számára magamat feldíszítettem. Hát miért ne, ha így akart? Olyan kevés kell a poézishez! Nem szükséges, hogy az ember egy márványterraszon járjon mint Heliogabalus, s hintse a rózsákat Rómára. Olykor elég néhány szál ibolya, ami fonnyad egy pohárban. Olyan kevés kell ahhoz, hogy az ember készítsen egy verset, különösen önmagáról, egy verset. Minél több a poézis, annál kevesebb kell hozzá. Olykor elég egy hang, egy sóhaj, még ennél is kevesebb.

– Éjszaka, mikor megyek haza a boulevard Saint-Germain-en, – mondtam, – felnézek egy-egy világos ablakra. Utcahosszat olyan csend van s ez olyan jelentős, nem tudom, az a világos ablak, ami dereng fenn a magasban. Gondolom magamban, odafenn van egy nő, aki virraszt s akit nagyon tudnék szeretni! És megint egy ablak s megint egy másik ablak s egy selyemfüggönyös ablak s megint csak az, oh Istenem, hogy tudnám szeretni! És minden ilyen világos ablakhoz szinte odaragad a szívem.

Csak nézett.

– Szegényes magányos, – mondta és csak nézett. Majdnem a könnyekig meghatva nézett. Úgy láttam, nagyon megfeleltem.

Másnap írt egypár sort egy névjegyen s mellékelt egy ujságcikket, kivágva egy magyar ujságból. Egy hosszú ujságcikket, ami róla szólott.