A párizsi regény

Két héttel később, a könyvem megjelenvén, már rohantam is az első szűz-példánnyal a Szép Vadászat-utcába! A portás átvette a könyvet. Daudetnek dedikálva, az első szűz-könyvet! Mon livre! mondtam a portásnak. S rohantam vissza, haza! a többi szűz-példányhoz a szobámban, mint a leggyönyörűbb szűzekhez.

Reggelre már itt volt a boldogító! már jelentkezett! Már el is olvasta a könyvemet, ilyen hamar! már írt is róla, milyen gyönyörűen, milyen hosszan! két egész oldalt egy kis levélben, igazi boldogító! Soha ilyen hódító, ilyen bódító nem volt, ilyen varázslatos, ilyen boldogító! Minden soránál, minden mondat után be kellett húnyni a szemem.

Már ahogy kezdte: «Mon petit Szomory», így kezdte, ilyen tündöklőn, mint a csillag, amelyik a magasból köszönti az embert. S ahogy folytatta: »Nagy örömmel olvastam el a könyvét«, ahogy ezt így jelentette! »Gyakran meghatott és elragadt e történetek izzó szenvedélyessége«, – írta. Ezt írta! A Sappho költője! – s csak álltam behúnyt szemmel, teológikusan, szegény fejem. A két gyertyámra emlékeztem, az egész munkámra a kis szobámban, az egész nyomorra, annyi éjjel! A messzi távolokra emlékeztem, a szüleimre! Pestre! a többiekre, az egész életemre! S megint megkentem a szívemet egy második mondattal, megint! Megint nyeltem egy ilyen édes cseppet a magas mennyekből!

Tökéletes! A falnak dőltem, – hittem! Hittem, hogy egy remekművet írtam. Az ember sohasem tudja, mikor ír egy remekművet, gondoltam. Én sem azzal ültem le ehhez a kis novellámhoz, hogy no most írok egy remekművet! Az a legnagyobb titok, hogyan születik egy remekmű, gondoltam, hogy az ember, aki írja, soha nem is tudhatja! Oh Istenem, Marchand de bonheur! a kis boltjával az utcára! csakugyan volt egy perc, mint egy évszázad egy olyan perc, ami itt rámszakadt a boldogsággal! Olyan súlya volt a vállamon, hogy alig tudtam lélekzeni, olyan súlya a szívemben, a lehúnyt szemem alatt. Jól megmérte, dúsan, bőven ezt az adagot, majdnem csalt! S megint olvastam és néztem a sorokban ezt a sok gyönyörű dolgot, amit idehintett, ezt az egész nagy porciót a két gyönyörű kezéből. No de valamit kértem is, olyan szerényen! no de kértem, – ezt kerestem ebben a levélben. Valami kis válaszát arra, amit kértem. Amit szívszorongva kértem! Valami kis pártfogását Philippe Gille-nél, egy jó szavát a könyvemért, hogy mondjam? a könyvem érdekében!

Oh Istenem, no ez volt itt, amire kértem, így visszaformulázva kis emlékekre, tanácsra, vigaszokra… milyen furcsa! Egy kicsit elmerengtem ebben a fordulatban, figyeltem, kutattam, mint a fűben térdig, úgy kutattam a fordulatban s a szavakban, el is akadtam, meg is álltam, mint ahogy megáll az ember az effajta levelekben s fordulatokban, olykor végzetes, olykor szerelmes levelekben, egy-egy szóhoz, egy-egy mondathoz fűzve… Több volt ez a levél, mint amit kértem, amit vártam, kevesebb? – vajjon már átderengett a boldogságomon, ami, sajnos, tökéletlen minden boldogságban? Megint olvastam, megint kezdtem, előlről kezdtem, visszatértem, következtettem, »Igen, fogok beszélni magáról Philippe Gille-nek«, oh Istenem, hogy ezt olyan távolinak éreztem, olyan ködös ígéretnek! Holott ez volt itt, annyi dús szavak között, az élet valósága ebben az örömárusfikcióban, annyi sok szép hangzatok között az egész porcióban, az egyedül fontos, sorsdöntő! s éppen ez kitolva az időkben! Marchand de bonheur! milyen furcsa! Hogy ilyen bőkezű, ilyen pazar, ily hódító, ily bódító! s oly kimért, oly tartózkodó! ahol szavakon túl is segíthetne… Hogy mindent ad s mégis lecsíp a súlyból, – hát csak így lehet?! oh Istenem, nem mertem kérdeni s csak álltam behúnyt szemmel. Csak hittem, szent ifjúság! minden hűséggel a szívemben. S szaladtam Philippe Gille-hez egyenest! Betömtem azt a kis rést, ahol ez mutatkozott a boldogságomon. Betömtem a léket a csolnakon. Átugrottam az időt egy szent ígéretben. Nagyon kábult voltam, nagyon lobogtam. Száz ember között a Figaró-nál, mint egy tébolyodott lobogtam s kerestem ezt a könyvkritikus fejedelmet, ezt a Philippe Gille-t, mint egy Szép Fülöpöt, ünnepélyesen!

– Itt van egy levél, – törtem be ajtóstul, – egy drága kis levélke, egy gyönyörű levél! Irta Daudet Alfonz!

– Csak az? – kérdezte és nézett, ahogy csak egy könyvkritikus nézhet, egy ilyen hatalmasság, valami elborult végtelenséggel.

Másnap, mikor ez mind megjelent a Figaró-ban, az egész szöveg, az egész levél hiánytalanul! nem is tudom, hogyan omlottam össze, micsoda titkos kéjekben s izgalomban, rabbinisztikusan. Az a rejtélyes gyönyöröm volt, átható, majdnem keserű gyönyör, amit vétkesnek érez az ember. A fejem forgott. Valami nagy titkomat éreztem, lesujtva s elragadtatva abban a revelációban, amellyel a sors olykor vállonragadja az embert. Istenem, annyi bánathoz voltam szokva, annyi nyomorhoz, éhséghez, könnyekhez! Itt meg voltam írva! csakugyan úgy tünt! Itt ki voltam ragasztva! A honvágy marcangolt. Ha szaladhatnék haza, Pestre! ezzel a papírlepedővel! S csak álltam suhogó tömegével, lobogva az utcán, mint egy zászlóval a szélben, csak álltam az utcán. Párizs zúgott körülöttem, rohant! A lovak dobogtak, a hármas percheronok oroszlánsörénnyel. A sok nép, tömeg, torlódva, ezer és ezer ember, mind seperte s ragadta magával, mint egy erdő sűrűjébe, mint egy óceán sivatagába ezt a nagy percet amit éltem s ami elveszett itt örömtelen, érzéktelen, jelentőségek nélkül, egy lelketlen emberiségben. Soha törpébb nem voltam, soha nyomorultabb a világban, ahogy itt ellebegtem ebben a nagy mozgásban, ahogy sodródtam ebben a végtelenben, ahogy végül megint magamra találtam abban az ösztönös visszafordulásban, mellyel az ember beszakad, zászlóstul, önmagába. Mit fog Daudet szólani ehhez? Talán nem is a nyilvánosságnak szánta ezt a boldogításomat, ezt a finom kis levelet, hogy ezt így mindenki meglássa! Talán illetlen is volt közreadni, tapintatlan, talán kicsit mohó is voltam… mindenesetre furcsa volt, hogy mindez csak most jutott eszembe, mikor ez a levél már ki volt nyomtatva! Mégis nekivágtam, bátran, a Szép Vadászat-nak.

Ahol csak mentem az utcán, mindenütt a könyvemet láttam, szűzisége hajnalán s tavaszában, a borítékja kökörcsin árnyalatában, de incognito viselkedtem, igazi méltósággal. A boulevardokon egész pillérekben láttam azokon az asztalokon, melyeket a könyvárusok kiraknak a járdára, kétfelől a boltjuk mentén, a vásárlók csábítására, a hosszú asztalokat roskadva a könyvektől.

A küszöbön, egy tükör alatt, féloldalt fordítva s ami reflektálta az asztalokat, egy segéd őrködött s nézett jobbra-balra s figyelte akik válogatnak a sok könyv között az asztalokon és olvasnak. Magam is néztem és figyeltem a járda széléről, ahol megálltam s lestem a járókelők sorfalán át, aki odamegy az asztalhoz és odanyúl a pillérhez, oszlopomhoz! a sok könyvemhez méternyi magasságban, tőrülmetszett egyformaságában, szaporulatában, növendéklány sorozatában, ahogy éppen kibukkant a világra! Mint a gondviselés a látatlanból, követtem a járda széléről, ismeretlen nagyságomból azt az ismeretlent, azt a finom embert, azt a vándort, azt a lebzselőt az utcán, azt a lézengő magányost, aki egy percre, az életemhez volt fűzve az életével, egy könyv előtt, ami az én könyvem volt! Akit láttam, hogy megáll és néz és leemel egy példányt a pillérből, felüti, lapoz benne, olvas! – mit mondjak? imádtam! Egy másik csak éppen hogy fogott egy példányt s már is visszatette, – megfagytam a szívemben! Egy harmadik pénz után nyúlt a mellényzsebébe, – megveszi! mondtam magamnak, mint egy szent titkot, amit ellestem, mint egy tüneményt a természetben, mint egy eseményt a történelemben! És csak lestem és csak lestem s már letört a lábam. S már egy kis kutya hozzám dőlt három lábon, ahogy csak álltam mozdulatlan, ahogy csak lestem s vártam ismeretlen híveimet, vevőimet, a finom franciákat! S vártam azt a mandulafaágat akit láttam, azt a két ibolyaszín szemet akit láttam Lemerre-nél egy este, – ezt vártam, nem is mint egy nőt, csak mint egy mandulafaágat!

Mit fog Daudet szólani ehhez? kérdeztem s már jöttem fel a lépcsőn. A küszöbön megálltam, szívdobogva. Még éltem ezt az álmot, – most lesz vége! gondoltam. Gondoltam be fogom jelenteni magam, hogy el is küldhessen mindjárt, ha nem akarna látni többet. Még álltam egy percig s megnyomtam a csengőt.

– Legyen szíves bejelenteni engem, – mondtam az inasnak.

– Most egyszerre bejelenteni? – felelte s kitárta elém az ajtót.

Már ott láttam, ahogy ült bepólyázva, ahogy várt és nézett, olyan angyali nyugalommal, valami olyan magasan, leroskadva az asztalához, két súlyos keze remegésével, valami olyan magasan az életében és a szenvedésben. Talán nem is tudja, gondoltam. Talán nem is olvasta, reménykedtem. Mégis csak indultam, botorkálva a szavakban:

– Nem tudom, ha jól tettem-e? – mentegetődztem egy félmondattal, olyan felesleges volt, hogy egészen befejezzem.

– Hogy jól tette-e? mit? – kérdezte.

– Hogy odaadtam a levelét közlésre, – hebegtem.

– Oh Istenem, miért nem? – felelte.

S a keze reszketett, ahogy követni látszott minden ízületében ezt a pár szót, amit mondott.

Éreztem, el vagyok veszve. Éreztem, hogy elakadt velem ebben a meseszövésben, ezen a fonálon, hogy elírtam magamat, hibásan a tolla alatt. Hogy nem az vagyok többé, aki voltam. Hogy a szívem mélyén, inkább őriznem kellett volna, magamba zárva, mint egy titkot, mint egy nő szerelmét, ezt a gyönyörű barátságot s nem elkérkedni vele, nem rohanni anyagiasan! egy ujsághoz, szegény fejem. Valami hiba volt itt a stílusban, több! valami zökkenő a kompozicióban, amit nem tűrhetett, valami torz! művészietlen! elavult! valami kisiklás, amit fehér keze oly idegesen követett kis nyolcadrét papírokon, mintha csakugyan írná ezt a regényt. Regény! Hát igen! Amennyire írói munka volt, annyira vigyázni is kellett, hogy meg ne szűnjön törékeny művésziességében. Úgy kellett lenni ébren a formáihoz, illúzióihoz, az egész ködéhez, ébren álmodni egy életet, vagy élni egy álmot, ebben a regényben. Már itt megtört egy szögletében, félrement. Finom zengése megszakadt egy betört ablak csörömpölésével. Már itt átderengett siralmas gyakorlatiasságom ezen a poézison. Olyan sok kell a poézishez! ez az igaz. Nagyon szégyeltem magamat.

– Oh Istenem! ha ez magának hasznos! – sóhajtott kárvallottan, – miért nem?

Próbáltam javítani a helyzeten. Próbáltam javítani a legnagyobb eszközzel, amivel lehet, – hallgattam. Lehetett volna elindulnom valami kis újabb líraiságokkal, bánatokkal, félhangokkal, finoman egy új balladával. Hallgattam. Ez egyszer elhallgattam a költészetet a valóság javára. Hallgattam azzal a megadással, méltósággal, vértanúsággal, ahogy mindent bevall az ember, ahogy többet hallgat egy perc alatt, mint amit valaha mondott az életében. Azzal a töredelmes hallgatással. Itt álltam egyszerűen, ahogy voltam, minden szegénységemmel, éhséggel és keservekkel, minden titkos ambiciómmal, a könyvemért való minden naív rajongásommal, atomokra bontva. Daudet átlátott minden intención, felismert minden szépséget, minden alázatot, – ezt is felismerte. Nagyszerű megérzése s lelki muzsikalitása úgy meghallott mindent, hogy itt nem maradt egy rezgésnyi hang, egyetlenegy kótafej, ami nem szólott a szívéhez. Itt nem maradt árnyéka a titoknak. Az egész nyomorult zene szólott. Az voltam, aki voltam, fiatal, hontalan, kétségbeesett, boldogtalan. Valami mély költészet aludt rajtam, ebben a néma melódiában. Meg kellett, hogy bocsásson.

– Szegény! – mondta, ahogy maga is vissza próbálta javítani a figurámat, ahol elhibáztam. S nyujtotta a kezét, drága ember! olyan magasról, mint egy keresztfáról.

– Tudja, – mondta, – a napokban volt itt egy honfitársa s kérdeztem, ha ismeri-e magát? »Oh az egy zsidó!« mondta, nyilvánvalóan azzal a célzattal, hogy én már most forduljak el magától. Hát nem sértő ez? hát ez vagyok én? aki adom a szívemet, aki tele vagyok irgalommal! Hogy én rögtön kihajítok a szívemből valakit, ha megtudom, hogy zsidó? ez az ember vagyok én? ilyen silány! – s majdnem sírt. – Nem fogadom többé ezt a honfitársát, – mondta.

S csak nézett a monoklijával, ha meg vagyok-e elégedve, megváltva ezen a világon!

– Igaz, nem szeretem a zsidókat, – vallotta be egy sóhajtással. – Azért nem mondom, Judaei… sine differentia combusti… nem is írnék egy olyan könyvet, mint hajdan Agobert püspök, De insolentia Judaeorum, Isten őrizz! A legjobb barátaim között vannak zsidók, mint Marcel Schwob és Vandérem. De én annyit szenvedek! S engem nem érdekel csak aki jó.

Alig mertem szólani.

– Most sokáig nem fogok jöhetni, – mondtam végre konklúzióképpen erre az evangéliumra. – Most jönnek a szüleim Párizsba. Az apám, az anyám, a testvérem, képzelje!

Oh, hogy nézett! hogy tudta, mit jelent ez számomra, az életemnek! A szüleim! a testvérem! oh, hogy tudta! Rögtön bele is formálta a kompozicióba, ahogy folytatta ezt a regényt.

– El kell hozni őket hozzám! – kiáltott fel, remegőn a két gyönyörű kezével.

Hozzá! az apámat, az anyámat, hogy elhozzam! Ahogy ezt látta, megírva! transzponálva! ahogy maga is el volt ragadtatva! Ahogy ezt tudta mondani olyan őszintén a hangjában, hogy szinte láttam az egészet nyomtatásban!

– Majd adok jegyeket a színházba! – mondta.

… Reggel hatkor jött a vonatjuk, – már éjfélkor kimentem a vasútra. Leültem a perronon a sínekhez egy padra, az üres vágányhoz, amelyen be kellett jönni a vonatnak, ahhoz az üres vágányhoz a padra, egy menetrenddel. Igy ültem és vártam és gondoltam, vajjon most hol lehetnek, hol utaznak, micsoda vidéken, micsoda tájban s néztem az órát s néztem a menetrendet, – még messze vannak, Svájcban! az éjszakában és az alagutakban, még messze utaznak, így hárman a fülkében, a bársonyülésen, a lámpa alatt opálos félhomályban, talán más utasokkal, talán egyedül ők hárman, még messze az éjszakában! S gondolatban leültem melléjük, az apám mellé a bársonyülésen, ahogy ültem a perronon, a padon és vártam. Olyan furcsa csend volt körülöttem, pályaudvarok csendje, éjjel, alig hallatszott egy hang. Nagy ritkán indult egy csonka vonat a túlsó vágányokon messze, inkább tolattak s magányos kocsik gurultak egy nyugtalan lámpással, ami elbolyongott egy másik kocsi felé, egy magányos mozdonyhoz a pálya végében. Nagy ritkán jött egy vasutas egy táskával s befordult egy világos küszöbön, ahonnan árnyak látszottak a fényben és az éjben. Olykor, messziről, egy telefoncsengő szólott s egy bús hang felelt, mint a szarvasbőgés és elhangzott. Megint néztem az órát, megint néztem a menetrendet, mindig közelebb a szívemhez az órákat s a perceket, mindig közelebb ezekhez az üres sínekhez a vonatot a menetrendben, ahogy mult az idő. A pad száguldott alattam, úgy tünt. Mindjárt a francia határon lesznek, még egy óra! Becsuktam a könyvet, néztem a sínek mentén a lámpákat rubintban, a szemafort tilosban, a váltók mentén a zöld tüzeket, mint a zöld salátát a földön, s néztem a távolba, a tüzeken túl, szemafóron túl, üres vágányokon túl a messzi végtelenbe egy fantomvonat tűz-csíkja felé az éjben, néztem a fülkébe, ahol ülnek a bársonyülésen, az apám, az anyám, a testvérem! S megint néztem az órát, megint kinyitottam a könyvet, épp a határra értek! vámvizsgálat! talán éppen aludtak… S onnan a padról, velük, gondolatban, kitártam a táskákat, beszéltem a finánccal, mint hajdan, j’ai un cilindre… oh Istenem, megírtam, ilyet ne mondjanak, nem is mondanak, drágák, olyan okosak, már készen is vannak, már indulnak is, utaznak! S most már, a határtól fogva, követhettem az útjukat a francia menetrendben szinte kerékforgásra, szinte nyomról-nyomra, helységről-helységre, őrházról-őrházra, ahol meg se álltak, csak átrobogtak, mindenütt, ahol jöttek nagy füttyekkel a messze tájban, városról-városra ahol jöttek s ahol jöttem, ahol megálltak s megálltam, kivártam az időt, néztem az órát, néztem a percet, indultak! indultam! s így utaztam velük az éjszakában! Két állomás között nagyobb távolságban, megint becsuktam a könyvet, hagytam robogni a vonatot, rohanni a mozdonyt izzó füstjével aranybokrétásan, számláltam a negyedórákat, a perceket, számoltam százat, ezret, százezret, megint néztem az órát, megint a menetrendet az órával összhangzatosan, már itt voltak a közelben! milyen messze a közelben! megint megálltak, megint indultak, rohantam! megint robogtak azon a sínpáron, melynek itt van a vége, ahol ültem a padon, a perronon és utaztam a menetrendben! Künn Párizs ébredt, a tüzek halványultak, egy jelzőlámpa forgott mint egy gonosz szem, mint egy gonosz szellem, egy vasrúd fordult mint egy árny aki suhan a sötétben, egy-egy vonat indult túlonnan a szürkületben, utasok szaladtak, gyűrötten álomtól s párnáktól, eltüntek. Még volt két óra, egy óra! egy félóra! egy perc! s aztán nem volt semmi, csak valami nagy mozgás hirtelen a csendben, valami feszültség a mélyben, ahol mint egy szülésben, a sötétből, kibukkant a mozdony két izzó szemével. Még jött magasan, súlyosan, a pontossága masszivitásával, kérlelhetetlen, s mindig magasabban, súlyosabban, valami lezajlott haragjával úgy jött, csak éppen szuszogva egy kicsit a nagy úttól, futástól, éjszakától, viszontagságtól, gőzökbe burkoltan s dörögve a váltón, hajnali szörny! Csak most éreztem, hogy nem utaztam, hogy itt vártam a perronon, mikor a szüleim kiszálltak, a szüleim megöregedve! a testvérem is kis serkedő bajuszos állapotban, annyi hosszú évek után!

– Sok bánatot okoztál nekünk, fiam, – mondta az anyám.

– Most hagyjuk ezt! – mondta a fiatalember, hajdani kis öcsém, igazi bölcs, – most ne beszéljünk erről! – mondta jótékonyan. – Itt vagyunk Párizsban! nagy az öröm! Ki fogunk menni a papával a lóversenyre!

Istenem, meddig tartott ez, meddig? ez a másik élet az életemben, ami itt felvirradt rám e reggel? Meddig tart ez az egyórai álom, ami az egész élet? Mert megint kijöttem a vasútra egy este, de már nem az üres vágányhoz, s nem a menetrenddel, mert ott állt a vonat készen a síneken, a nagy mozdony lihegve, – hazautaztak! Már be is szálltak, már a kocsi ablakában álltak, egymás mögött hárman, mint három egyetlen a világban, akik elmennek, az apám, az anyám, a testvérem. Már indult a vonat s mind sírtunk. Már nem volt mit mondani, csak álltam és sírtam és az ablakban sírtak és már ment az ablak. Egypár lépést mentem a vonattal, alig bírtam. Már el is mentek s még mindig ott álltam és sírtam. A lábam gyökeret vert. Végre mégis csak menni kellett. Mégegyszer néztem a vonat után. De már nem volt sehol. Mindenfelől lámpák világítottak, a magasból, vasrudakról, hídakról, a sínek mellől, ahol a földön világítottak reménytelen utakra, kéken és zölden a sok lámpa a földön mint egy sivatagban. Más vonatok érkeztek és mentek sípolva, utasok szaladtak, én is mentem az utamra.

Az utcán, egy lámpa alatt, megálltam, hova menjek? A sok ember tolongott körülöttem. A lovak dobogtak. Túlonnan, a Sebastopol-boulevard estéli fényeit vetítette az égnek. Akkor, a tömegből, kivált egy fiatal nő, aki jött felém s megnézett.

– T’es malheureux! – mondta azzal a lágy testvériességgel, amellyel az ilyen utcai leányok Párizsban a maguk művészetét lelki dolgokra is alkalmazzák. Olyan melegen szólott, annyi irgalmassággal, jósággal és megértéssel, annyi tájékozottsággal emberi szenvedésben, kétségbeesésben, szerencsétlenségben, olyan izzó sugallatával vigasznak s felejtésnek, hogy megremegve, magam is csak néztem s csak álltam a lámpa alatt, odaszögelve s csak néztem. No lám, gondoltam, ennek is van egy kis boltja az utcára, ez is árul, mint az a másik, boldogságot! de sőt! ez adja is, – Marchande de bonheur! s ez az igazabb, ki tudja!

– Menjek veled? – hebegtem.

– Még kérdezed? Nem látod, hogy tetszel nekem?

– Tetszem? Miért?

– Mert sírsz.