IV.
A szobám ára, az Elnökkel együtt, havi ötven frank volt, de már az első lejáratkor, szeptember végén, olyan válságokkal küzdöttem az anyagiak s erkölcsiek tekintetében, melyekhez képest a Petőfi Szeptember végén-je a legderűsebb dolgok melankóliája. Az igazi valóságot ezidőtájt nem költészetben és fikciókban láttam s még nem volt meg az a magasabbrendű esztétikám, mely a reális életet és reprezentatív figuráit a képzeletem világából formálja ki tulajdon atyámfiai és komasszonyaim turbulens tömegével. Még akkor, művészietlenül, a magam számlájára jártam a bolondját annak a létért való harcnak, melyet azóta, ünnepi magaslatomról, színes népségemnek szántam, dúsan kiemelve e népséget, százféle változatban, százféle élettel, abból az egy életből, amit éltem. Bús magányosságom, szinte percenként való adagolással csöpögtette keservét a szívembe s egy hölggyel állván szemben, egy úri hölggyel, akinek a szobám árát fizetnem kellett, egy úri hölggyel idegenben: anyagi inferioritásomat a legkínzóbb szégyenérzet komplikálta. Otthon, hasonló helyzetben, magyar gavallérságom szigorú világnézletébe dermedve, nyilván agyonlövöm magam. Itt, a boulevardok atmoszférájában, egyszerűen elszenvedtem a helyzetet azzal a hajlékony engedékenységgel erkölcsiek tekintetében, amire az ember oly hajlamos az idegenben. De mind kétségbeesettebben láttam, micsoda rossz csere volt a trénnél való szolgálataim helyett inkább szabadnak maradnom, mert a szabadság, bizonyos viszonylatok között, a legkínosabb börtön érzésével hat. Míg Szklezanzsé torreroi szenvedelmessége kellőkép viszonozta, a szó legvétkesebb értelmében, a házihölgy gyöngédségeit, addig számomra is csak megjárta, mert a Spanyollal való rokoni kötelékem révén némi elnézést élveztem. De mikor Boudorevska Anna, mint a Vörösmarty hősnője, úgy fűzte «inda karjait» Miska nyakába, hogy ebből egész ciklusok és sorozatos éjszakák lettek: helyzetem, a kisasszony kegyében, egyenesen válságosra fordult.
– Mi lesz a számlával?! – kérdezte kereken egy nap, holott olyan rézsutos arccal, melyen a pattanások rózsabimbói Miska után epedtek élettanilag, sőt botanikailag, hogy elviruljanak.
A nők hangja olykor, bizonyos akcentusaikkal, a lelkiek egész nagy hátterét vetíti. Minden izzik e hangban, permanens tüzekkel, még azokban a köznapias percekben is, mikor fájdalmaknak és kríziseknek semmi közük a helyzethez. Ahogy ez csengett: Mi lesz a számlával?! ahogy ez csengett! a nő minden rosszkedve, haragja s kegyetlensége benne volt, amit szerelemféltés és csalódás okoz.
Már a harmadik éjszaka volt, hogy Miska elmaradt. Mikor a serfőző radikális, viharosan elfoglalt s családos ember létére, lemondta azt az egy-egy órát, amit hölgye bűvkörében tölthetett, ez a kis röpke óra legott, a Miska egész nagy éjszakája lett! Ez volt a Boudorevska szívében a hév és időbeli arány, jutalmazásos és kedvteléses szerelme között. A petit bleu-k negyedóránként röpködtek a helyzetek hadijelentésével s a vége rendszerint egy nagy hang volt, egy nagy szólam, egy Izolde-i sikoly: «Jöjj!» Ilyenkor Miska, inspiráltan, egy kis kézibőrönddel indult.
– Utazom, – szólott be a kisasszonynak egy üvegkalitkába, ami az irodája volt.
– Óh! – felelte a hölgy a bőrönd láttára, – úgy látom hosszú útra megy! – s az ajkába harapott. Alázatos nőstény, a maga second class öntudatával, hősiesen koncedálta Miskának a különb szerelmeket s csak reám nézett mint egy farkasnőstény néz egy áldozatra.
Már akkor ötvenfrankos lakosztályomból felköltöztem a legfelsőbb emeleten egy szerény cabinet-ba, szabályos padlásablakkal a világra. Ez a világ a háztetők végtelensége volt, nagy síkjaik cserép- és palavariációiban, falakkal torlaszoltan s kitüzdelve tornyokkal s kupolákkal s egy kéménynépség legendájával, amelyből kék és sárga füstök szálltak egy másik végtelenség felé a szürke egek távlatában, ahol az őszi felhők torlódtak ködös tükrökké az égben. De már e kis szobában nem volt az Elnök képe a falon, csak a házirend volt odaszögelve az ágy fölé, szigorú klauzulákkal s egy szigonyos őrséggel a papír szélén, kis társaság! de aki egyetért a renddel.
Nem kell túlozni a párizsi padlásszobák poézisét, mert az nem mind tündérmese, amit magasan Párizs fölött ez emberi galambducok rejtenek. De lapos ablaküvegükről, vagy kiépített kalitkáik szögleteiről, mint egy hangszerről tanulhatja meg az ember a szél és az eső minden melódiáit s főként azokat a fülledt adagio-kat, melyekben a júliusi nap fekszi meg s tüzesíti át e lucarne-ok bádogköpenyét. Általában nem is mondhatnám, hogy az ilyen padlásszobák s a belőlük nyíló nagy kilátás valahogy alkalmasak volnának valamelyes lelki terápiára s például benső bánatok s főként a honvágy csillapítására, mert éppen azokkal a nagy horizontokkal, amelyekre nyílnak, csak még távolabbról sejtetik az emberrel, végtelen egeknek legvégén valahol, a zeniten túl, a hazája tájékát! Sűrűn laktam, de milyen sűrűn! az ilyen legfelsőbb lyukakban, s ha húsz év alatt úgy megszoktam e magasságokat, hogy ma is egy padláson lakom s a kupolám ágaskodó gőgjével szinte a mennyekben van a dolgozószobám, mégis, ez első magaslatomon, inkább valami mélységekben éreztem magam. Mit szólnának jó szüleim, a testvérem és Vajda János, aki szeretett engem, ha itt látnának így fel- és lezüllötten?! Mit a barátaim s hírlapírótársaim abban az elite-ben, melynek finom köréhez tartoztam, mint riporter az összes tereken! Mit szólna Csemegi Károly, akinek gyöngéje voltam, mit Kaas Ivor, akinek szemefénye voltam, mit a házelnök a parlamentben s az egész mentelmi bizottság, mit a két Ábrányi, külön-külön, Kornél és Emil, aki a verseimet felolvasta a Petőfi-Társaságban, mit Günther Antal, aki kollégám volt a Pesti Napló szerkesztőségében s párbajsegédem egy szerelmi ügyből támadt lövöldözésben, mit Acsády Ignác, sőt Fraknói Vilmos, hogy e jó atyuskákat, de gyönge történészeket is idézzem, de mit főleg az a brilliáns Fenyvessy Ferenc, akire már csak én emlékszem ezen az égvilágon s talán még az egy Apponyi Albert, amilyen finom ember! Csak éppen Jókaira nem gondoltam, hogy mit szólana ehhez, mert ismervén fantáziáját, valószínűnek tartottam, hogy ő amúgy is lát itt engem! De már azt aligha látta Móric bácsi, mert így volt szabad szólítanunk, azt már aligha látta, amint az ablakban, a rácsnak dőlve, egy olyan rongyokba tépett vértömlővel álltam, amilyenről nyilván nem álmodta, hogy még az is lehet egy emberi szív, Párizsban, egy házetőn!
Sehol annyira nem érzi önmagát az ember, mint éppen ott, ahol elveszett. Arra a gondolatra, hogy sokáig nem fogom láthatni az Ember tragédiájá-t a Nemzeti Színházban, Jászai Marival Éva szerepében, olyan kínzó fájdalmakat éreztem, amelyekhez, az emberi szenvedés tárházában, csak a legszaggatóbb fogfájást hasonlíthatom. De kesergő szerelmem honvágyammal komplikálva, vagy honvágyam kesergő szerelmemmel, fölzaklatott szívem azokhoz a határokhoz ért, ahol a szenvedésnek már nincs neve semmiféle nyelvben. A két kezemmel a torkomat szorongattam, vagy a tíz körmömet vájtam az arcomba, hogy valami nevét adjam e névtelen kínoknak s megtudjam, mitől szenvedek? Oly egyszerű lett volna megfordulni a hosszú út legelején, azt mondani magamnak franciásan: Il en est temps encore! Nem kérkedem azzal a keserű hősiességgel, hogy csak álltam a harcot mindenek ellenére s nem adtam meg magam. Mert ez nem energiákon mult, melyeket restelnék is talán, mint inkább azon a reménytelen puhaságomon, mely finomabb s művészibb is szívemben, de amellyel végzetem visszaélve, könyörtelen sodort tovább!
A vége az volt, hogy jól kisírván magamat, vettem a kalapom, lejöttem az utcára, elvesztem a tömegben, bámultam és csak mentem, céltalan, az utamat keresve, nem tudom hová! A Saint-Martin körül, hirtelen, nem tudom micsoda emlékre, suggallatokra vagy sejtelmekre, az a kitünő S. Ö. jutott eszembe, aki még régebben, ujságíró kollégám volt Pesten. Mióta Párizsba költözött, nem jött hír felőle, s nyilván innen támadt regényes presztízse, mellyel a sok szóbeszéd, mint az ilyen távoli fiatalembert, akiről nem tudni semmit, lassanként felkoszorúzta. Mondaine körökben éli világát, rég arrivált, fütyül ránk, nagy sora van, egy hercegnő szeretője, egy éltesebb hercegnőé, igaz, de aki korához méltóan, dúsan ontja adományait, – ilyesmi járta róla. Magam is sokáig hittem az efajta hercegnők valódiságában, mert nincs semmi olyan tartós, mint a tévhit az emberben. Mikor a rue Blondel mélyén egy kis zughotelben végigbotorkáltam azon a sötét folyosón, ahol az ajtósorban a barátom szobáját kerestem a gyufáim pazarlásával, szent hitem e hercegnői generozitásban megingott egy percre. De még nyugtalanabbá lettem, mikor belépve a szobába, sűrű szólítgatásomra a homályban, S. kibújt az ágyból, leragadt bajusszal, egy úszónadrágban! Nem szólt nyomorról, bajokról, finom ember létére, de ahogy ébredt s ahogy alig ismert rám és csak nézett, nyilvánvalóan abból a nirvánából ébredt, ami olykor, napokon át, a nagy éhezők jutalma, a jó Isten kegyéből. S rágyujtott egy szivarvégre, amit alig láttam a szájában.
– Hát a hercegnő? – kérdeztem, – hát hol van? az édes hercegnő! – s csak ezt kérdeztem.
– Be foglak mutatni! – mondta nagyon kedvesen, azzal a lappangó imádattal, ahogy az ember főleg azt imádja, amije nincs.
S még sokáig beszéltünk a hercegnőről, s mind melegebben, mind boldogabban s mind ismerősebben, s mulhatatlan emléke ez eszményi nőnek megmaradt a szívemben átmintázva arra a fantómszerű Lady Backham-re, akit mindenki megtalálhat Az isteni kert című kötetemben, ha meg tudja szerezni ezt a ritka könyvet.
Késő este volt már, mikor a barátom végre elszánta magát, hogy az úszónadrágra felhúzzon egy nadrágot, a meztelen mellére egy ingplasztront tegyen, nyakkendőt kössön, egy redingot-ba bujjon s felrakjon a fejére egy avult kéménycsövet, ami a cilindere volt. Egy pár kesztyűje is volt s egy botja. Igy felkészülvén, odajött hozzám az ablakba, ahol álltam s néztem.
– Párizs! – mondta elragadtatással.
Óh istenem, ugyanaz a látkép nyílott innen, e mansard ablakából, mint az én tetőmről a Mazagran utcában. Estéli egek, zord máglya tüzeikkel, ezernyi lámpák, transzparens, fényszórók s lángbetűk visszasugárzásával, mint a cézári Róma égboltja világítottak valami sápadt s gaz skarláttal s az a távoli zúgás és zsongás, ami szólott, a nérói hőstenor lehetett volna, ezernyi lant- és hárfakísérettel.
Holott nem! Ez egészen más volt, ez a hang, ez az ég, Párizs igaz ege az éjben! Csillag nem volt, de a boltozat közepén, a teli hold egy zömök torony fölött, csakugyan az a pont volt egy I betűn, ahogy Musset látta ezt.