V.
Egy este, S. Ö. barátommal elmentem a magyar egyletbe. Ha az ember odáig jut Párizsban, hogy elmegy a magyar egyletbe, akkor már minden kötél szakadt. Akkor a franciáktól már semmit sem remélhet, egy millió franciától semmit! és önmagától sem remélhet semmit, akkor már csak az van, hogy elmehet a magyar egyletbe!
Le kellett jönni a Szajnához, átmenni Saint-Louis en Ile-be, ahol az egylet székelt, – micsoda szomorú út volt ez néptelen szűk utcákon át, abban a sivár és magányos városrészben, mely ódon házsorai árnyékával lebeg egy sárga víz tükrén, gázlámpák mentén, a Morgue szomszédságában, mint egy álomország! Amellett, még a túlsó parton a Notre-Dame előtt kellett eljönni s amint az üres térségen, a székesegyház két tornya alatt, két cilinderünk egymás mellett áthaladt az estében, mint egy Doré-rajz, ami élne: szinte szimbólikusan éreztünk lesujtó arányokat, a magunk két testvértornyának alacsony nyomorúságát a fejünkön, a tornyok magassága mellett! A katedrális történelmi fönsége annál keserűbben nyomta a szívünket, hogy Napoleont itt megkoronázták, viszont nekünk, kettőnknek, nincs két frankunk, amit összeadhatnánk, hogy szerényen megvacsorázzunk! Mert főként az olyan analógiák sorvasztják az embert, amelyeket az ember érzése ragaszt össze, rendszerint összefüggéstelen elemekből. A Bonaparte sikere mellett, mi ketten, két magyarok, oly koronázatlan koromsötétben voltunk a Történelem legmélyén egyéni történetünkkel, hogy még azt a pár gázlámpát is csak csodálhattuk, ami halványan ránkvilágított, bús útunkban, két magyarok! Emberi sorsunk fonalán, elborulva gondoltunk a többi sorsok, a boldogabb sorsok nagy gombolyagára s a magunk szűk világa, siralmasan, abban a gödörben kulminált, aminek a gyomrunkat éreztük. Igy mennek gyakran magányos emberek a párizsi estében keserű bensőkkel, így mennek, s így mentünk mi ketten, nagyon szótlan, kis szűk utcákon, rossz kövezeten fájós lábbal, mert a nyomor rendszerint a lábán kezdi ki az embert, aminthogy az ember sorsa igazában nem is felülről szövődik. Élni! Enni! Falni! Holott nem is igaz! Koplalva, csak éppen az volt, hogy koplaltam, de mindig függetlenül attól, ami az életem lehetne, fizikai s erkölcsi értelemben. Soha, egy percre nem éreztem, hogy élni is szeretnék, mikor húsz éves voltam! Csak azt éreztem, hogy az éhségem valami tompa fájdalommá változik bennem, de attól, igen gyakran, még nagyon boldog is lehettem.
– Itt vagyunk! – mondta a barátom egy régi ház előtt, a küszöbön, ahol megálltunk.
A kapu megnyilt egy sötét kapualjra, egy gázlámpa virrasztásával, mint egy alagútban, töredezett boltívek alatt. Feljöttünk a lépcsőn. Rögtön egy világos küszöb volt előttünk, mert az ajtó tárva-nyitva volt. Az egész egylet, az egész helyiség úgy nyilt reánk, azzal a kispolgári siralmassággal, azzal a menhelyszerű magányossággal, azzal az ellen-bordély otthonossággal, ami az ember minden igényét lefokozván, az embert is lefokozza önmaga előtt.
– Jó estét! – mondta a barátom, magyarul! s egy női hang felelt a konyhából: «Jó estét!» – s ez valahogy úgy hangzott, nem tudom, mint a bűn, úgy hangzott, olyan izgatóan, olyan tiltottan, olyan imádandóan ez a szegény «Jó estét!» a nagy franciasságban, olyan kábítóan, amiért magyarul hangzott egy ilyen százéves párizsi bérházban, ami megúszta a forradalmat s még ismerhette Robespierret! S még úgy hangzott, hogy az az egész távlat benne volt, amit két világ között csak a nyelv zsenije tud kifejezni, néhány betű hangzatával.
Alig egy pár drága honfitársunk ült a nagyszobában, amikor beléptünk és olvasta az Intrasigeant-t és cigarettázott, nagyrészt fiatalok, komoly munkásifjak s iparoslegények, ahogy a kezükről láttam, kis bársonyszegéllyel a körmük alatt.
A barátom mind üdvözölte őket, egy árnyalat fölényességgel, igen elegánsan, de nagyon barátságosan is. S engem is bemutatott, mint ujságíró kollégáját. Hazai elfogultságaimmal, megvallom, kissé idegenkedve vegyültem e társaságba, mert semmi sem hat idegenebbül az emberre a külföldön, mint tulajdon honfitársa egy másik rangosztályból. Ostoba érzés ez, a legostobább, de hát nem tehetek róla. Nem is igen tudtam, mit kezdjek ezekkel az urakkal s mit beszéljek? Egész Pest, egész nagy életem hazai zenebonákkal, még mindig zúgott s zajlott bennem, s éppen itt zajlott a leghevesebben, ezek között az egyletbeliek között, akik már-már elszakadva hazulról s homályos haragokkal a szívükben, a Rochefort lapját bujták rokonérzésekkel. Próbáltam olthatatlan rögeszmémben, mint egy hittérítő, egy kis tirádát Jászairól s a Nemzeti Színházról, mert csak ez járt a fejemben. De rögtön éreztem is e matériák silányságát e bérmunkások világnézletében s hogy micsoda más élet az és más világ az, ahonnan én beszélek, mintha egy pacsirta szólana az égből, emberekhez! Ugy néztek mind, meglehetős savanyúan. S úgy hallgattak is, azzal a fanyar nyugtalansággal, mely eleve elhárítja a hazai emléket. Kitérvén idegen hatások elől, mindenkinek megvolt a szívében a maga intim érzése s véleménye egy távoli hazáról, amelyről inkább hallgatni szerettek. Azóta is, gyakran megfigyeltem, idegenbe szakadt véreink között ezt a sajátságos tartózkodást, mely hallgatagon a multak tekintetében, inkább arra a jelenre tárja fel szívét, amelyben úgy él, egy idegen világban… E szívnek minden szála, líraiság nélkül ugyan, de szülőföldjükhoz fűzte e magyarokat, viszont szellemi elvágyódásuk, főleg politikai tekintetben, az idegenben találta hazáját. Ez akkor így volt az Egyletben s azóta is így van nyilván, azokkal az árnyalati elhajlásokkal, amelyekkel az idő fokozza a dolgokat. Drága proli-testvéreink, keményre franciásodva, nem XIV. Lajosért csodálták, nagyon helyesen, ezt a latin világot maguk körül, ezt a lázas Párizst, mámoros élete zsivajával. De nem is a Monna Lisáért csodálták, ami már kevésbé helyes, nem is a sok szobrokért és többi képekért a Louvre-ban, a sok könyvekért a Szajna partján, a sok zenékért az Operában s a sok halottért a Pantheonban, márványba temetve, nagy álmaik örökéletével. Nyilván voltak e magyarjaink között amolyan sápadt intellektuelek is, ami a munkásban talán a legrosszabb fajta, de számomra nagyon becses, mert az ilyen tépelődő, ha túl van konvencionális forradalmiságon, rendszerint magányos és finom ember, aki úgy várja, hogy virradni fog egyszer, hogy a hajnalokban sincs többé bizalma. De nagy többsége ez egyletbelieknek nem adott volna egy Jules Guesde-t, vagy egy Jaurés-t, nemhogy száz osztrák-magyar főhercegért, de a legragyogóbb költőért sem ezen az égvilágon. Óh istenem, ezek mind szűcsök, szabók s takácsok voltak, ezek az egyleti fiatalok, sőt fúrók, faragók s csiszolók is voltak ékkő- és ékszerindusztriákban s kitünően kerestek. Mind kitünő emberek is voltak. Csak éppen valamelyes szépség iránt nem volt érzékük a művészetek értelmében s éppen Párizsban nem, milyen furcsa! Nem vizsgálom az okokat, ezeket mindenki tudja. A szépség nem hasznos. A hasznos ott kezdődik, ahol a rút. Itt minden fel volt aprózva kilátástalan demokráciákra. Itt minden olyan józan volt, hogy kétségbeestem. És szeretvén királyomat, holott törvényét megszegtem, nem igen értettem, mi gyönyöre lehet egy ilyen egyleti magyarnak abban, hogy Franciaország köztársaság?! Mert csak ebben volt gyönyöre és semmi másban, a radikális köztársaságban! Itt mindenki élvezte, milyen édes! amihez semmi köze nem volt!
E perctől fogva, húszéves koromban, ébrednek sejtelmeim emberi korlátoltságokról. Azóta volt időm s alkalmam kibővíteni ismereteimet e téren s magamat is beleértve kivételes életemmel s minden jóindulataimmal, egy általános javíthatatlanságba, rájöttem, hogy az ember, igazában, valami egészen reménytelen dolog.
De a falon feltünt, pirosba dermedve, Karlovszky festménye a királyról, tábornoki díszegyenruhában. Ferenc József lehetett volna a legnagyobb uralkodó ezen a világon, ha nincsenek barátai. Nemkülönben tönkretették a festők is, akik festették. A Karlovszky portréja kitünő volt, csak erősen be volt ütve, ahogy piktori nyelven mondják, s az elmosódott kontúrok alatt egy skarlát kísértet ült egy széken s egy halotti koponya derengett a szürkés hátterekből, két oldalszakál furcsaságával. De mindez, nem tudom, valahogy ideillett azzal a tragikus vizavíval, ami a Kossuth Lajos arcképe volt a szemközti falon.
Közben a konyhából, mind barátságosabb hagymaillat szállott s mind többen jöttek lágyabb magyarok is, kevésbé elfranciásodva, igazi arrivált magyarok, főleg szűcsmesterek és nőszabók magyar nejeikkel s ekkor úgy fordult a dolog S. Ö. rendezésére s bekonferálására, hogy én itt most felolvasni fogok! Egy kis asztalra, a fal mentén, Ferenc József alatt, két gyertyát helyeztek s noha sok gyertya égett az életemben sűrű virrasztásaim során, de olyan nyugtalan lángja, amilyen ennek a kettőnek, soha egyetlen egy gyertyámnak nem volt. És soha felolvasó, két égő gyertya közt s egy király árnyékában olyan éhes nem volt, mint én, de dacoltam a sorssal nagy küldetésem tudatában, mert ekkor még semmi iróniám nem volt. Viszont volt egy kéziratom a zsebemben, egy Vihar című novellám, amit fiatalos búskomorságom oly tragikusra koncipiált, hogy a hangom is remegett bele, amint olvastam, miközben a gyertyák lobogásán, a királyi árny, foszladozva a székén, távozni látszott a felolvasásról.
De szerencsésen befejezvén szereplésemet, egy utolsó szó tremolójával hatásosan felállottam s meghajtottam magam. Az érzésem az volt, hogy legalább is a Petőfi-Társasághoz tartozom, mert mindig csak hazafelé gondoltam. A hölgyek tapsoltak s csodálták maguk között illusztris fiatalságomat, az urak távolodtak s csak egy Schwartz nevű kárpitos közeledett azzal a spontán barátsággal és lelki biztonsággal, ahogy izraeliták minden híres emberben az izraelitát üdvözlik.
– Legyen szerencsém vacsorára! – mondta ez a finom ember, mert közben már hordták a borjupörköltet galuskával, a helyiség minden irányában.
– Nagyon köszönöm, nem vagyok éhes, – feleltem.
Nem hazudtam. Benső hevületeim, húszéves hitem önnönbadarságaimban, melyek e Vihar című történetben, amint az az Elbukottak című könyvemben olvasható, az eszményi butaság legtündöklőbb magaslatáig emelkedtek, oly kábító önelégültséggel s oly beteljesedett kéjekkel öntöttek el, hogy szinte túl voltam minden érzéki kívánságon. Megkezdvén mártíromságomat Isten akaratából, szent gyönyöröm nem tudta még micsoda útnak indul, micsoda vágyak s gyötrelmek felé a szavak párzásával, micsoda poklok s egek elé halálra sápadtan, mikor egyszerűen egy éjen át, ezeregy éjen át, csak egy tollszárat mártogat tintába! A két gyertya még lobogott a szobában. De már csak én maradtam itt, a skarlát királlyal s az ősz Kossuth-tal harmadiknak, halálos álmaimhoz tapadva. Mert mindenki az ebédlőbe vonult és S. Ö. is eltünt egy társasággal, aki invitálta. Gondoltam, elviszem a gyertyákat magamnak, ezt gondoltam, vétkes hajlamosságokkal. El is fújtam mind a kettőt, csendesen kiemeltem a tartóból s zsebretettem, tiszteletdíjamnak.
Boldogan tértem haza a Mazagran-utcába. Micsoda jó estém volt, micsoda drága finom Egylet! Micsoda éjszakám is lesz, micsoda világos éjszakám ezzel a két jó darab fáklyával, amit hoztam! Már otthon is voltam, már be is csengettem. A kapu megnyilt magától, egy zsineghúzásra belülről s megint bezárult mögöttem. Kerestem a kulcsomat abban a kis faliszekrényben, ami az irodában volt. A háziszolga aludt, ájultan egy vaságyon, a kapuzsineggel az orrán, ahogy ez lelógott a falról az arcába.
– Nincs kulcs! – szólott félálmában, amint kérdeztem.
– Hol van? – dadogtam.
– Elvették! – felelte s egy nagyot fordult az ágyában, rettenetes bűzökkel, amit felkavart s megint rántott egyet a zsinegen, a feje fölött.
A kapu megnyilt, mehettem! Mentem is. Ez volt első hajléktalan éjszakám Párizsban, – az első! Mert itt is csak az első számít, mint a szerelemben. Kijöttem a boulevardra, a Bonnes-Nouvelles-boulevardra, ez volt a neve: Jó Hírnökség boulevardja! Az ívlámpák tündököltek, a színházfrontok tüzei égtek, a sok transzparens a levegőben, a sok fényszóró a tetőkön, az mind sugárzott és égett s az égen volt a hold! Leültem egy padra a novemberi ég alatt. Néztem a sok népet, aki jött a színházból. Minden ragyogott és fénylett. Világosabb volt, mint nappal.