VI.
A másik unokafivérem, gőzös paplanai alól feleszmélt időnként s szembenézett sorsával. Megint nyakába vette Párizst s kétségbeesett szaladgálások után, végre állásba jutván, alig akart emlékezni, sajnos, ama szent fogadalmára, hogy hivatalbalépése napján, ha a jó isten idáig juttatja, megvendégel az Etablissement Duval-ban, 3 frank erejéig! Hosszas vitáink során e ponton, rokoni kötelékünk, a végsőkig feszülten, csak azért nem szakadt meg végérvényesen, mert a fiatalember, ha rosszkedvűen is, de végre mégis csak állott szavának s bejött velem az établissement-ba s leült mellém az asztalhoz, szorosan mellém, valami pénzügyőri ellenőrzéssel… Én már az étlapban gyönyörködtem, mint a halak, vadak, pástétomok, szárnyasok és gyümölcsfélék édenkerti leltárában, 3 franknyi latitűdömmel, mikor hirtelen megszólalt:
– Csak két frankig mehetsz, – mondta, – mert úgy érzem, nem leszek hosszú életű az állásomban.
– Gyerünk két frankig, – gondoltam – az is jó. Csak valameddig gyerünk, az a fontos.
De aztán megkérdeztem:
– Miért nem leszel hosszú életű? – szólottam a költő fölényességével, aki, mivel csak Istent szolgálja s nem az embereket, soha el nem csapható.
Régi megfigyelésem, hogy az ember, keserves helyzetében, ha hangsúlyozni kívánja bánatát, rendszerint megismétli azt a kérdő formát, amit intéztek hozzá.
– Hogy mért nem leszek hosszú életű az állásomban? – kérdezte unokafivérem. – Azért nem, mert nem fogok megfelelni, – vallotta be azzal a megalvadt rezignációval, ahogy bizonyos emberek tisztában vannak a maguk képességeivel. Az egész olyan őszintén és keserűen hangzott, mintha ezzel az egyetlen mondatával a Schubert Geständnis-ét énekelte volna el valami igen egyéni hangnemben. Amellett még óvatosan körül is nézett, ha nem hallotta-e meg valaki, amit dalolt.
Háromfrankos lehetőségekből áttérvén, ellenmondás nélkül, kétfrankos kombinációra, megvallom, nem sok érdeklődést mutattam e diminuendo erkölcsi okai iránt. De unokafivérem, csordultig a szívével, mindent megmagyarázott, szépítés nélkül, azon egyszerűen, amilyen tisztességes fiú volt.
– Mint német levelező nyertem alkalmazást H. bankbizományi cégnél, – így kezdte ama biografikus modorban, mely német olvasmányainak hatása volt. – Egy bloc-note-tal a kezemben, – folytatta, – állok, mint egy hülye a cégfőnök előtt, s jegyezném néhány schlagwort-tal azt a húsz-huszonöt levelet, amit úgy diktál egy szuszra, egyiket a másik után s olyan gyors franciasággal s olyan szédületes tempóban, hogy egy kukkot nem értek az egészből! Nem is diktál, de szaval. Nem is szaval, de szónokol. Nem is szónokol, de valósággal színházat játszik e leveleken át, német ügyfelei előtt a térben, olyan fölénnyel, olyan indulatokkal, olyan röpkeségekkel, hogy világosan látom, amint e sarlatán modorával, sok blöffel s ravaszsággal, a víz alá nyomná őket, az összes német ügyfeleit, mind. Olykor nem is mond semmit, csak egy rövid gesztusa van, vagy két ujjával csattog egyet, vagy lecsapja a plajbászát az asztalra, – ezt én mind értsem meg, hogy ez mit jelent! Végül azt mondja: Voilá! s mehetek. Ez egy zseniális ember, lehet, nem tagadom. Ez egy briliáns ember, az is lehet. De mikor én leülök, szegény fejem, hogy németül megírjam, amit ő franciául odabűvészkedett s odagesztikulált nekem, olyan káoszban vagyok, olyan lelki nyomorban és kínban vagyok, hogy elátkozom az életemet. Elrémülve gondolok a következményekre, végzetes bajokra, zűr-zavarra és marhaságokra, amit csinálhatok, micsoda súlyos kárt okozhatok az üzletnek, mikor e húsz-huszonöt levél tartalmából, direktiváiból, utasításokból, tíz szó az sok, de annyit sem értettem meg! Amellett még alig ülök egy percig s már vissza is hivat az irodájába: «Ajoutez à Charles Widder à Mayence!» – kiáltja s még jön egy rövid tiráda. «Ajoutez à Mayer et Comp. à Cologne!» s megint néhány energikus szó, amit lehadar egy pillanat alatt s végül: «C’est à laisser ou à prendre!» ami a tendenciák összességét jelzi s legvégül: «Et puis m–de!» Kíváncsian erre az utolsó szóra, amit a legcsengőbben mondott, valami olyan gusztussal és tisztán, hogy fel is tudtam jegyezni, megkérdem egyik kollégámat az irodában, ez vajjon mit jelent? Még jó szerencse! Már majdnem beleírtam volna a levelembe, Mayer és Compnak Kölnbe, külön utóiratnak!
– Ez se lett volna baj, – magyarázom filozófikusan féligsült chateaubriand-om mellől, melyről nem veszem le a szemem. – Ez egy történelmi szó. Ez egy nemzeti szó. Ez egy úgyszólván szent szó. Cambronne tábornok avatta szentté Waterloonál, mikor arra a felszólításra, hogy adja meg magát, ezzel az egyetlen kis rövid szóval felelt. Ez egy varázserejű szó. Ez egy konstruktív szó. Ez mindent megold ez a szó, mindent elvág, mindenütt rendet teremt, a legnehezebb szituációkat, a legsúlyosabb komplikációkat felbontja és megoldja, mert mint érv is a legelsőbbrangú az egész francia szókincsben, tudományban, logikában s irodalomban! Tulajdon hangzásával hat, függetlenül az értelmétől. Több mint Wagner, holott ez zenész. Több mint Plátó, holott ez bölcs. Mit mondjak? Több mint Anatole France! Több mindennél ezen a világon, mert mindent egyesít magában, ami csak van ezen a világon! Erő, hév, szív és szenvedelem, minden tudás, minden bölcsesség benne van, minden könnyedség, kellem, szellem, gyöngédség és szerelem! Amellett könnyen használható, szinte ösztönszerűleg, minden rendű s rangú ember részéről, felekezeti különbség nélkül!
– Ez mind lehet, – felelte a barátom, – s biztosan úgy is van, ha te mondod, de ezzel az én helyzetem nem kevésbé reménytelen. Valami hiba mégis csak van e szóban, bármilyen szent szó, – tette hozzá meglepő okosan, – ha én nem vághatom oda a főnökömnek, amikor olyan gyorsan diktál nekem, hát nem igaz? Csak vágnám oda, hogy vágnának ki engem rögtön! Ez lehet egy kemény, katonás kiszólás a Cambronne ajkán, egy olyan halálos szituációban, ami durvaságát heroizálja. De üzleti levelekben, egy Mayer et Comp-pal szemben Kölnben, nem alkalmazható.
– Ez igaz, – feleltem, – Mayer et Comp-pal szemben, nem. De a te részedről, e pillanatban, kitünően alkalmazható, – mondtam s folytattam ebédemet két frank erejéig, mert még nem tartottam ott.
– Még sem mondom, – felelte finoman, mert valóban finom ember volt. De rágyujtott egy cigarettára, mert imhol két óra volt, amikor már szabad dohányozni az Etablissement Duval-ban. A számlám sem tett ki többet 1 fr. 95 centimnál. A hangulat ilymódon, leszámítva a bánatokat, kitünő volt.
– Köszönöm, – mondtam, mikor elváltunk a vendéglő küszöbén.
– Isten veled! – felelte, mint aki eleget tett kötelezettségének.
S eltünt a boulevard tömegében, ce cher cousin!
Mikor évekkel később, rokonaim iránt érdeklődvén, elmondtam Daudetnek ezt a történetet, úgy meg volt hatva, drága nagy ember, hogy rögtön látni akarta a barátomat.
– Hozza el! – mondta sugárzón, amint az egészből kiérezte az emberi dokumentumot.
– Már rég nincs Párizsban, – feleltem, – sőt már rég jó dolga van másutt.
– Jó dolga van? Az nem lehet! – kiáltott fel hallatlan emberismeretével, amint meg akart maradni, igaz művész létére, a dolog bús szépsége mellett. Az ő számára, unokafivérem élettörténetében, a figura egysége, nem volt szabad, hogy megváltozzon. Akármit mondtam, akárhogy magyaráztam s bizonyítottam a fiatal ember sorsfordulatját, csak azt mondta: Oh le malheureux! le malheureux! s majdnem sírt, amilyen költő volt!
Aztán, végre, alig két-három nappal a fogadalmi ebéd után, azt mondja Gyuluska: Kiléptem! Úgy mondta ezt, túllévén lelkiismeretbeli kínjain, mintha ötven évi szolgálat után történt volna nyugalombavonulása, világnézletének megfelelően. Másrészt tiszteletreméltó egyénisége, szemérmetessége s emberi méltósága nem tűrte volna, legkevésbé önmagával szemben, hogy azt mondja: Elcsaptak!
– Már az este utazom is haza, – jelentette.
Csak egy kis bőröndje volt, egy kis kézi bőröndje, de az úgy tele volt gyömöszölve s olyan súlyosnak tünt, mintha a szívét is belenyomta volna. Felültünk egy omnibusz imperiáljára s kihajtattunk a Gare de l’Est-re, mint egy kivégzésre. A szerelvény ott állott a perron szélén, s egy végtelen hosszú sínpár nyúlt ki elébe a végtelenbe, ahol a pálya mentén, törpe lámpák virrasztottak kék és piros tüzeikkel. Nem volt itt, a vonat mentén, sem izgalom, sem futkosás, sem kiabálás, egyetlenegy vasúti tisztviselő se látszott, mint általában a párizsi pályaudvarokon s az egész szerelvény, magára hagyva, néhány bús lámpával megvilágítva s egy csengővel megzenésítve a szemközti falon, valahogy olybá tünt, hogy soha el nem indul. De a gépből, oldalvást, kihajolt a mozdonyvezető, kék zubbonyban s cigarettázva s valamit nézett, nem tudni mit, a nagy útakhoz szokott szemével abban az elementáris duruzsolásban, amit a mozdony hallatott.
Fel és alá jártunk a perronon. A kocsisorban, a hosszú s alacsony francia vagónok fonalán, egy kis rövid kocsi állott befogva, s egy réztáblával a középső ablaka alatt ezzel a felírással piros betűkben: Paris–Vienne–Budapest. Csak néztem ezt a táblát s aki oly kacskaringós útakon, többszörös átszállásokkal érkeztem Párizsba, alig tudtam elképzelni, hogy ez a kocsi, így beékelve a többi közé, egyenest Pestig szalad s a Keletin fog megérkezni! Istenem, Paris–Vienne–Budapest! Az egész tábla, az egész vagón, mintha a szívemen lógott volna.
– Csak Bécsbe megyek, a nővéremhez, – mondta unokafivérem, miután vett magának egy üveg ásványvízet s egy libamájas sandwichet, rábeszélésemre. – Bécsben meg fogok tanulni tökéletesen franciául, – folytatta, – Bécsben lehet a legjobban megtanulni franciául. Párizsban is lehet, de itt tovább tart, mert az emberek nagyon gyorsan beszélnek.
Akkor, hirtelen, sietség nélkül, mint akinek csak eszébe jutott valami, kijött a perronra az irodából egy fehér vászonsapkás fiatalember, azt mondta: En voiture! s belefütyült egy kis rézfütyülőbe. S már ment is vissza az irodába. De Gyuluska, tisztelvén a tekintélyt, rögtön beszállt a kis nehéz bőrönddel s akkor, hirtelen, a kocsi lépcsőjén, mint egy vesztőhelyen, elfakadt sírva.
– Egy hajótörött vagyok! – mondta a vonatról.
– Pas de chance! – szólott Szklezanzsé meghatva, de párizsiasan, mert ő is kijött, fehér kesztyűsen e búcsúzásra, ce beau cousin!
Már rég gurult a vonat, már rég künn volt a pályaudvarból, mikor még mindig utána néztem! Tizenhét év alatt, hány ilyen vonat után néztem, mikor apám, anyám, testvérem, számtalan barátaim utaztak haza s én ott álltam magányosan és csak néztem azt az utolsó piros lámpát a vonat végében, ameddig csak látni lehetett s ameddig csak el nem tünt az éjszakában!
– Neked is jobb volna, ha hazamennél, – mondta Szklezanzsé, a könnyes szemem láttára. – Nem nektek való ez a Párizs, – magyarázta. – Ide energia kell! – tette hozzá a Boudorevska szívszerelme.
De aztán megsajnált, mert alapjában jó szíve volt.
– Hová mégy? – kérdezte, amint leértünk a Boulevard Strassbourgra és sejtette, hogy nincs egy vasam.
– Mennék írni egy cikket, egy kávéházba, – feleltem könnyedén, – ha adnál egy frankot.