VII.
Nem lehet itt részleteznem, kifogyhatatlan erkölcsi tartalmával s szuggesztiv erejével azt a patétikus érzést, mikor egy jó családból való fiatalember, aki odahaza a legkitünőbb napilapok munkatársa, Csemegi Károly barátja s a legmagasabb színházi körök kegyeltje és kedvence, de sőt Jászai Mari kegyence volt, hirtelen azon veszi észre magát, hogy egyszerűen kitették az utcára, Brumaire 18-án (hogy történelmileg szóljak), mert a manzardja havi bérét nem tudta megfizetni! Hazai erkölcseink az albérletek világában jóval enyhébbek, sőt romantikusabbak lévén, ez a szertartás nélkül való kilakoltatás, mely úgyszólván rajtaütésszerűleg, sőt meglepetésszerűleg éppen akkor konfiskálja az ember szobája kulcsát, mikor az ember éjnek idején, békésen hazatérne a szobájába: a legkeserűbb ötletesség ingerével hatott, amellett, hogy valami párizsi különlegesség-nek is tünt. Mit tehettem volna, egymagam, védtelen, e barbár joggal szemben? Az utca foglya voltam. De elszántan arra, hogy az élet méhéből újra megszülessem, ezúttal mint igazi költő végérvényesen, keserű gyönyörrel és borús örvendezéssel üdvözöltem úgyszólván önéletrajzomat e szégyenteljes hajléktalanságban, s mint egy regényben olvastam magamat, egy gázlámpa mellett, az utcán. Megadtam magam, gyermek! a két lábammal dicsőségül, egy dicstelen kövezetnek, s kidolgozván magamban, időtöltésül, egy vándorlási tervet a Madeleine-től a Bastille-ig: e lealázó gyaloglásokban, lelki fejlődésem legtermékenyebb elemeit láttam!
Az ember már a priori ostoba, amikor húsz éves. De amikor húsz éves badarságai úgyszólván élettani feszültségekkel lihegnek egy Balzac vagy egy Verlaine nyomán, e nagy példák nyomorának dőlve reménykedő önönszámítgatással, akkor éppen az a haszna van az embernek e nagy példákból, ami nélkülük is lehetne. Az élet egyformán osztja a maga banális porcióit költőknek s csavargóknak. Ha olykor sikerült az embernek, nagy szenvedések árán, költőnek is lenni, viszont attól, bizonyos nagy szenvedőknek még csak egy korrekt mondatot sem sikerült leírni életükben. Egyáltalán, ki tudja azt, hogyan lesz az ember költő? Hogyan születnek a költők? A nagy költők, mondja Rousseau, mind meztelenül születnek, de ez még semmit sem jelent. Egy Montaigne, egy Goethe sohasem ismert nyomort s Renan is volt olyan szerencsés, hogy a nővére jóvoltából mindig volt valami kis pénze. Szegénység és nyomor, mint minden társadalmi gyalázatosság, inkább lefokozza, mint emeli az embert, főleg, ha művész akarna lenni. A régi görögök, a legnagyobbak, nem ismertek szegénységet. Egy Parrhasios csak úgy tudott dolgozni, hogy százával vásárolta Cos piacán a rabszolgamodelleket, a legdrágábbakat és a legformásabbakat. Balzac egész művében nincs egy hangja az igazi nyomornak. Valaki lehet igen nagy író, amellett, hogy lakása van. No de mit tudtam akkor! A vége az volt, hogy lerogytam egy padra a Madeleine környékén, s azt hittem, a legjobb úton vagyok a dicsőség s a jó Isten felé.
Holott csak a lábaim fájtak, de ezek aztán olyan kegyetlenül, hogy e görög templom árnyékában, andanto e stando, kénytelen voltam lehúzni a cipőmet, két sor doriai oszloppal mögöttem, lehúzni a cipőmet! De sőt meg is néztem e lábbelieket, amit sohasem tettem idáig, hogy megvizsgáljam a cipőimet, miután levetettem őket! Ez már a nyomor mozdulata volt. De sőt a nyomor ösztöne volt, ami úgy látszik megvan az emberben a többi ösztönei tárházában, csak rá kell, hogy találjon. Nem kivánom kutatni itt az efajta korrespondenciákat, de az bizonyos, hogy az emberi lélek első útja a nyomorban, mint egy sóhajok hídján hajlik át, az ember lábához egyenest. Nincs ember a világon, akinek, hacsak pillanatnyilag is, de ne fájt volna a lába. Az ember lába hordja az ember sorsát, fizikai értelemben. De azonfelül bizonyos izraelita lábak, leszámítva ápoltságukat, még mindig emlékeznek, sajogva, évezredes vándorlásokra, keserű agyagföldeken. Minden zsidó lábában mindmáig benne van, a szövetekbe temetkezve, a hajdani pántlikás aggastyánok fáradt lábikrája, hacsak egy-egy porcikában is, egy-egy pillanatnyi kínban is, egy-egy sóhajban olykor, mely nem tudni honnan száll, hány esztendőn át, micsoda faluvégről, fapadlókról, megriadt kocogásokból, kuvaszok elől… Másrészt bizonyos emberek, épp abban mennek tönkre legelsőbben, ami előkelőségük volt. Még pesti lakkcipőimet viseltem, két báltermi remek dolog volt, meglehetősen bocskorrá silányítva a Madeleine s a Bastille között, ahol soha nem álmodták sorsukat. Széttaposott oldalaikkal fogadták vissza két fájós lábamat félcipői jóindulataikkal, s csoszogtak velem, két báltermi remek, a hajnal elé, amint ez kidugta elém az égen, messze elém az égen, a rózsaszínű orrát!
A Szajna irányában mentem, mert a víz vonzza a magányos embert s IV. Henrik szobra alatt, a talapzat lépcsőzetén, e dicső királynak néhány udvaroncát láttam, courtisans des rois de bronze! ahogy a költő mondja s akik itt jóízűen aludtak négy gázlámpa derengésében s olyan cipőkben, melyeket már nem lehetett levetni. Az igazság az, hogy oda kellett volna telepednem közéjük, a rózsaszínű kőre gázlámpás derengéssel, közéjük s ama jó király alá kecskeszakállal, aki minden hívének egy tyúkot kívánt a fazékjába. Berlioz megtette ezt hajdan, Berlioz! egy karéj kenyérrel, ahogy írja. Nyilván én is megteszem, ha véletlenül magyar király az, akinek kőárnyához rogyhatok alattvalói hűségem siralmával, de IV. Henrik, megvallom, minden kiválósága mellett csak annál idegenebbnek tünt szívemnek, hogy udvaroncainak e csoportja, halálos leomlással a talapzathoz ragadtan, keserű bűzöket is terjesztett. Oh Istenem, mennyivel erősebb az ember szaga még annak az éjszakai szellőnek a friss illatánál is, ami a Szajna felől száll IV. Henrik felé, kővé dermedve az éjben! Mennyivel erősebb az ember mindennél ezen a világon, még a tulajdon nyomoránál is!
Továbbmentem a parton, a kőkorlát mentén, ahol a bouquinisták ládáinak végtelen sorozata, lezárva és lepántolva, ezer és ezer könyvet rejtett, minden emberi tudományt és bölcsességet rejtett, látszólag oly kevés haszonnal, hatással és eredménnyel, hogy a súlyos lakatok és vaspántok a ládákon, inkább szimbolikusaknak tüntek, mint éjszakai óvintézkedésnek. Ez volt az a perc, mikor jó Renan öregapámmal szerettem volna találkozni! Nem is szólva igazi apámról, odahaza, jó Istenem! De csak mentem tovább a parton, Voltaire irányában s ekkor, hirtelen, a folyó fölött, elbűvölő egekben jégtöréses opállal, a reggel, legszűzibb kezdetében megjelent Párizs fölött s kihámozta a szürkületből, az összes szobrok, hídfők s kőodvak mellől s az összes padokról is a parton, mint tölgyek alól a szarvasgombákat, az összes alvó szilhouetteket! Valami ébredt, nem tudom, látszólag az ébredt, ami aludt idáig, a nyomor! Már nem bírtam a két lábamat s predesztináltságom gondolata magasabbrendű költészetek irányában, annál inkább engedett a szívemben, hogy ifjonti mámoromból, testi elgyötröttségem, mindinkább kijózanított. Körülöttem, a reggelre nyílva, minden megmozdult, s a nyers élet oly brutálisan sodort tova két fájós lábamon, hogy immár több éjszakai hajléktalanságommal, a legragyogóbb jövőmet is túlfizetve láttam. Már többet adtam az életnek, így rongyokra szakadva kívülről s belülről, mint amit az élet valaha visszaadhatott. A vízet néztem, a Szajnát, mint annyi szerencsétlen előttem és utánam! Levetni magam a partról, valami tündöklő megoldásnak tünt, amit a víz sodródó árja, nem tudom micsoda örök mozgás csábításává fokozott.
Mi tartott vissza? Nyilván a húsz évem. Szaladtam egy omnibusz után, amelyik a Bonnes-Nouvelles-re ment. Gondoltam, megvallom spanyol rokonomnak, fölényesség nélkül, siralmas helyzetem. Senkim nem volt e Szklezanzsén kívül, aki e nyomorban segíthetett rajtam. A rue Mazagran-ba érve, beosontam a kapun, feljöttem a lépcsőn, – vajjon itthon lesz-e ez a castiliai, kérdezgettem rémüldözve. A folyosó mélyén megálltam, szívszorongva, az ajtó előtt, s végre elszántan benyitottam.
A félhomályban rögtön föltünt Miska az ágy drapériáiban, mint egy Szép Fülöp a hegyes szakállával. Két nő között pihent, amint az nem szokatlan Párizsban s mindazonáltal elég jókedvűnek tünt. De sőt úgy láttam, nincs kedve ellenére, hogy tanuja vagyok e bigámiának. Néhány szóval, magyarul, kihallgatásért esedeztem. Néhány olyan magyar szóval, hogy meglepődve ült fel az ágyában s úgy meredt rám két gyönyörű szemének délszaki sugárzásával, ahogy csak Velasquez álmodhatott egy férfiarcban két szemet. S rögtön, az efajta helyzetek gyakorlatosságával, már szabadságolta is hölgyeit, akik kellőleg megjutalmaztatván, vígan mentek sűrű Au revoir!-okkal.
Elmondva mindent, letörten és presztízs nélkül, már nem voltam sem költő, se zsurnaliszta, se Csemegi barátja stb., csak egy szegény, hazátlan fiatalember, aki egy sarokban ültem egy széken és keservesen sírtam. Megvallom, kora ifjúságom óta, valami különös hajlamosságom volt arra, hogy időnként sírva fakadjak. Ok nélkül olykor, vagy nem tudom micsoda rejtélyes okokból és ösztönökből, úgyszólván merő élvezetből sírtam. Azóta is, mindig szerettem sírni, még az örömnek, sőt gyönyörnek ama rövid perceiben is, melyekről Saint-Beuve beszél. Mindmáig imádok sírni s igazi ünnepem az, mikor megvonulva a szobámban, szinte elázok a könnyeimben, mintha valami langyos felhőbe borítanám az arcomat, hosszú félórákra.
– Nézd csak, – mondta Miska, – itt van a szobám, az ágyam, feküdj le szépen, aludj és pihend ki magadat. Én most nem leszek itt egy hétig. Küldetek neked egy csomagot Potintól, hogy éhen ne halj. Aztán itt van Anna, aki számít rád, hogy átveszed vele azt a pár cserkesz dalt, amit Párizsban be akar mutatni. Mert fel fog lépni az Alcazar-ban. Amíg tanulsz vele, ez két frank lesz óránként, ha ez neked megfelel. Attól még írhatsz a lapoknak is, szóval nem vagy elveszett ember.
Ezt mondta ez a kitünő fiú, olyan kedvesen s annyira mindenrendű meghatottság s érzelmesség nélkül, hogy soha életemben így meg nem voltam vigasztalva. Közben fel is öltözött, s elkészülve à quatre épingles, csak nézte magát a tükörben azzal a fizikai biztonsággal, mely az összes boulevardokat a kis ujjában érzi.
– Zárd magadra az ajtót! – mondta még és ment.
Istenem, bedőltem abba a mennyezetes ágyba, abba a mennyei ágyba, abba a feldúlt, abba a felejthetetlen ágyba, mely még gőzölgött két párizsi nő s egy hidalgó teste melegétől. Egyetlenegy utolsó sóhajom, egyetlenegy utolsó gondolatom kötött még össze ezzel a világgal, mielőtt elaludtam egy almakukac kéjével, aki odavan az édességtől. Istenem, gondoltam, micsoda gyönyör, egyedül feküdni egy ágyban!