VIII.
Ezek lágy orosz dalok voltak, melyeket Boudorevska asszony úgy énekelt, szájtátva a szájpadlása piros boltozatáig, mintha minden gyönyörűsége ami tellett bennök, valami görögkeleti szentanyának kínszenvedése volna. Úgy énekelt halálos odaadással s rézsútra fordult állkapoccsal, mint egy nősténytigris párzása éjjelén. A fogai tömegével monumentális pianói fölött, a benső érzelmességnek, megrezdülésnek, elepedettségnek, főleg lélekzetvétel közben, olyan böffentyűit hallatta, hogy ez túltett minden gyomorfájáson. Szőke hajkoronája is engedett a benső nyomásnak s lassanként lefordult a félarcára a szemhéja fölé, mely már nem tudott mozogni.
– Odavagyok! – mondta.
– Látom, – feleltem megsemmisülten e rettenetes női szervezetnek kontaktusában.
S hátradőltem a székemben, mint akit elsöpörtek ebből a világból.
Két frankot kaptam egy ilyen leckéért, de sokkal többet megért. Mindig kevesebbet kaptam életemben minden munkámért, mint amit megérdemeltem, amellett, hogy már a priori az anyagi eredmény ellen mentem. De valami rejtélyes kötelék fejlődött ki e nagy női személy között s köztem e Volga-parti melódiák füzérén. Mindaz, amit a hölgy, úgyszólván junói méretekben érzett ezekben a szent percekben s ezekben a dalokban, a legtisztább dolog volt, amit nő csak érezhet a szívében s ezt annál nyersebben s hevesebben éreztette velem is, hogy külső eszközeiben oly művészietlen és fenevad kesergésű volt. Amit itt harapdált vágyakat s álmokat szinte anyagi mivoltukban, amit itt fölraktározott bánatot és honvágyat a szájpadlására, amit itt habzsolt és visszakavart magához egy távoli világból, azt mind követtem magam is, szemlesütve, a magam hontalanságán. S úgy hozzá voltam kötve testestől-lelkestől ennek a tatár szörnyetegnek robbanásos masszivitásához, mint egy kis csónak, ami oda van kötözve egy nagy gőzhajó farához s csak úszik utána s hánykódik a hullámokon, egy egész nagy keserű tengeren, amit felkavartak előtte. Az egész dolognak, minden leckénknek valami olyasféle poézise volt, amilyen egy oroszlánbarlangnak lehet, amellett, hogy csak két ember munkálkodott itt, a maga emberi nyomorúságával. Sem Oroszország nem jött közelebb Annához, sem Magyarország hozzám. A világ nem mozdult körülöttünk. Csak mi mozogtunk egy világ körül. Csak a borzasztó nagy hajó ment s a kis csónak utána egy reménytelen végtelenségen.
– Smorzandó! – mondtam a hölgynek az ilyen pillanatokban, miközben kísértem a zongorán. Meg se hallotta. – Smorzandó! – ismételtem, de a hangomat vitte a szél. Nem volt rá mód, hogy valamit enyhítsek óceánjáró riadalmán s a magam hánykódtatásán is, amint sodort magával. Olykor, igaz, rámnézett viharosan, két angyalian könnyes szemmel olykor, az irgalomnak azzal a furcsa tekintetével, amit csak nők tudnak bizonyos viharokban, melyekben összetörik az embert.
Az ember szívének megvan az a sajátos hajlamossága, hogy odatapad mindahhoz, amivel magát, főként az eszményiek terén, maradék nélkül ki tudja fejezni. Innen a sok vers őszről és tavaszról, a sok ál-érzelmesség s a sok rossz színész is a világon. A tiszta líraiság, s az igazi nagy érzés független minden hangulatoktól, nem is szorul külső eszközökre és az evangélisták például, önönmaguk hangszerei voltak s egy Michelet is, modernebb időkben, önmagában látta azt a történelmet, amit írt, aminthogy a fülemüle is, valószínűleg önmagában érzi kóta nélkül azt a nyári éjjelt, amelyből kicsattog a hangja. Nem is kellene ilyen messzire mennem annak illusztrálásához, hogy sem evangélista, sem Michelet nem lévén: a zord téli időszak, mely ezidőtájt, télikabát nélkül rámborult Párizsban, csak még fokozta szívemben ez orosz melódiák poláris hatását. Úgyszólván a sarki csillag alatt éltem, ami magasan az égről egyenest a szívemnek tűzött, fagyos magányosságával. Volt egy kis finom, könnyű, galambszürke felöltőm gyöngyházgombokkal, ami Pesten úridivat s elegancia szempontjából non plus ultra számba ment, de amit Párizsban, köznevetség veszélye nélkül, nem igen lehetett viselni. Ezt rögtön eladtam, már az első héten, ahogy Párizsba megérkeztem. Azóta, kabát nélkül, egy szál nyári ruhámban, úgy rándultam ki naponta zenei leckéimre a rue Mazagran-ból a rue Chambige-be, mintha meztelenül szaladgálnék az utcán s csak valahonnan a szomszédból futnék át, valahová a szomszédba. A feltünést kerülendő, egy olyan hosszú útat, mint az Apponyi-térről kétszer a Víztoronyig a Városligetben, be kellett osztanom zónákra s állomásokra s az egyik utcasaroktól a másikig rohanva, az egyik kapualjból a másikba, mint látszólagos végcélok felé, végre kiértem a Champs-Elysées-re, ahol a méretek már nem engedtek szomszédságokat, ellenben a csípős hideg még fürgébb tempót követelt. Bátran nekivágtam mint a nyíl, a vadgesztenyék végtelen sorának, s a kopár törzsek között s holt levelek szőnyegén, kihevülve a futástól, egy iramszarvas boldogságát éreztem a húsz évemben. S itt már alig volt ember, e végtelen úton, aki látott volna. Csak a jó Isten látott a szürke mennyekből. S csak az omnibusz tetejéről bámultak rám, mint egy távfutóra. Valaki kiáltott is az imperiálon:
– Il n’a pas de numero!
A feltünő az volt, hogy cilinderben futottam. E nélkül talán észre se vettek volna. Egy fiatalember külső stílusában mindig van valami, ami egy nő tanácsa rajta. A cilinder még Jászai Mari volt a fejemen, egy téli Champs-Elysées-n! De mivel emléke szent és imádott volt, egy pillanatig sem nehezteltem.
Megérkezvén a rue Chambige-be, a küszöbön, egy percre, kifujtam magam. Egy kis szobaleány nyitott ajtót, egy kis gyűrött, tüdővészes leány, finoman köhécselő a maga albino szőkeségében, még félig gyermek a maga fejletlenségében, amellett vonzó, mint minden törpe, mint minden fitos orrú, mint minden szláv kisasszony, mert konokul szláv volt s izzóan moszkvai a pisze orrával s elbúsult tájszólásokkal, mióta Boudorevska Anna maga mellé hozatta Párizsba. Valahogy szokásunkká vált, hogy szép csendesen és testvériesen az egymás kezét szorongattuk az ilyen viszontlátásokkor s aztán, még mielőtt az úrnőhöz bekopogtattam volna, már szaladt ez a kis szőke s hozott egy pohár teát, megváltó angyal s megállva előttem, azon törpén, azon piszén, azon albino-san, csak bámulta a szomjúságom azzal az érdeklődő eltünődéssel, ahogy egy kis cselédleány a konyhában megitatna egy agarat.
Oh a szép élet! – mondta volna főtisztelendő Miska bácsi, akiről ezidőtájt még nem is álmodtam, holott őt neveztem ki azóta kőszegi püspöknek a Gloriá-ban. De napok óta ezidőtájt, e másik Miskám, spanyol Miskám szobájában laktam s okulva tapasztalataimon, a szobakulcsot magamnál tartottam. Egy reggel, éppen zenei útamra készülvén, zenei útamra, te jó Isten! egyszerre csak benyít hozzám a házikisasszony mazagrani ridegséggel s kereken megmagyarázza egy szóáradat vivacissamento-jában, hogy ő Szklezanzsénak adta ki a szobát, viszont Szklezanzsénak nincs joga albérlőket tartani, következésképp nekem innen végérvényesen távoznom kell.
– Nem vitatkozom, – feleltem finoman és meglehetős gyakorlatlanul, mert idáig, fiatal pályámon sohasem láttam valakit, nő létére, aki ellenségem.
Védtelenül ez újabb sorscsapással szemben, büszkén útnak indultam, de valami sírásfélét mégis csak éreztem a torkomban, mikor megint a szokásos zigzak-ban szaladgáltam az utcákon s vágtattam a Champs-Elysées-n! Lakás nélkül, télikabát nélkül, pénz nélkül, megint kezet szorítottam a kis komornával, megint hozott egy pohár teát, megint nézte, amint iszom, megint leültem a zongorához s vártam a kéjes hölgyet, aki jött lobogva a szomszédszobából s már intonálta az első hangokat őserdei visszhangokkal, már intonálta! Megint mondtam: Smorzandó! Smorzandó! s megint meghaltam ebben az életben, oh a szép élet!
– Mégegyszer átvesszük az egészet, – mondta a hölgy, – s holnap aláírom szerződésemet az Alcazar-ral.
Azontúl nagyon jókedvű volt, angyalian jóindulatú, szokása szerint. Ragyogó kék szemével rám meredt időnként, azzal a félig mosolygó tekintettel, ahogy bizonyos nők kutatni tudják, az ajkuk széléről s a szemük szögletéből, az ember titkait a szíve mélyén. Mint egy kötélen egy hernyót, ott tartott ebéden, ott tartott teára, délután, orosz barátaival, ott tartott vacsorára, mikor Miska is beköszöntött egy pezsgőskosárral és K. O. barátjával, aki festőművész-honfitársunk volt, Munkácsy kitünő tanítványa. Nagy szál férfi, mint egy Wotan, szakállas és csillogó szemű, amellett gourmet, mint egy kínai alkirály és eskóros, mint egy római, csak ez, nem több, a szerencsétlen!
A dessertnél végre, amint a nő szeme olvasztóan dolgozott a lelkemen, be kellett vallanom újabb keletű száműzöttségemet a Mazagran-utcából. Soha nagyobb kő nem esett le a szívemről, mint ezzel a vallomással.
– Itt fog aludni nálunk, – mondta ez az angyali teremtés egyszerűen.
– Oh ezt nem! – feleltem elrémülve, ismerve ez orosz-spanyol együttes zajos szerelmetességét.
– Fönn a manzardban, gondoltam, – szólott a nő még egyszerűbben.
– Ott a leány alszik, – jegyezte meg Miska.
– Nem fog hozzányúlni, – felelte Anna azzal a szent meggyőződéssel, amelyre esküt tett volna.
Csak az ilyen szabad erkölcsű nők tudnak hinni ilyen grandiózusan a más ember erényességében. Igaz, hogy ehhez orosz nőnek kellett lenni s amellett még micsoda nőnek!
Éjfél felé, K. O. tiszteletére, mégegyszer elénekeltük a dalokat. Aztán, a magam részéről elbúcsúzva ez illusztris társaságtól, kaptam egy szál gyertyát s egy köteg papírt, hogy odafönn a manzardban dolgozhassam, mint ez óhajom volt.
Amikor benyitottam abba a padláslyukba a hatodik emeleten, a kis szőke cseléd már mélyen aludt, olyan szorosan a falnak fordulva, hogy kis fitos orra, amint a gyertyafénynél néztem, még fitosabbra nyomódott elfúlt cimpáival, a falon. Úgyszólván az álmát szívta a falból, odatapadva mint egy legvégső határra, ahonnan már nincs tovább. Nincs-e? Ki tudja, ha a falon nem álmodja-e át magát, gondoltam. S leültem az asztalhoz, a gyertyám elé s elkezdtem ama kétségbeejtő novelláim sorozatát, amelyből Elbukottak című első könyvem lett. Reggelig dolgozom, így terveztem s aztán a kis szőke szolgálatba lépvén odalenn, lefekszem az ágyába, utána, s alszom délig, magam is a falnak tapadva, ha kevésbbé pittoreszken is, mert nem lévén moszkvai származású, nekem nem volt fitos orrom. Amint írtam, tünődtem, cigarettáztam, mögöttem a fal tövéből, időnként, egy-egy kis rövid köhécselés kísért. Gondoltam, kinyitom a fejem fölött a padlásablakot, csak az első szögre, így gondoltam, egy kis friss levegőért. De az ablakvas, berozsdásodva, nem engedett. Akkor, csöndesen, az ajtóhoz jöttem, hogy kinyissam egy keveset.
A küszöb sötét volt. De néhány lépésnyire a küszöbtől, a lépcsőház örvényében, még égett egy-egy lámpa egy távolodó árny körül, aki K. O. volt, elmenőben, atléta-formáinak árnyékvetésével, amint haladt lefelé a lépcsőn, a kapualj felé. Még hallottam a hangját, amint beszólott a portásnak: Cordon s’il vous plaît! S rögtön egy másik hangja, egy pokoli hangja üvöltött alantról s a teste zuhant, mint egy titán teste, tompán és súlyosan a mélyben.