EGY ÖNGYILKOSSÁG TÖRTÉNETE.
Amikor a finom kis Bexhile végre kikerült a hampsteadi kórházból, én a kapunál várakoztam reá. Egy szál rózsát nyujtottam át neki s gyöngéden megcsókoltam.
– Rosszul tetted, – mondottam enyhe nehezteléssel. – Ha meghaltál volna, nagyon busultam volna. És sokat kellett volna sirnom.
– Igen, – felelt szórakozottan és látszólag másra gondolt. Mert igy folytatta:
– Most az a fő, hogy rögtön gyerünk a parkba. Sürgősen látni akarok egy leányt, egy szőke leányt, aki sovány – Hard Sylviát, aki már rég nekem igérkezett. Ha jön a kocsiján, oh! oh! a tilburyján, gyorsan felülök mellé a bakra s rögtön elhajtatok vele oda, ahol jó.
A parkban egy padon ültünk, a fogatokat kémleltük, a lovakat mustráltuk s a nőket, akik ragyogtak. S vártuk Sylviát, oh! oh! a tilburyján.
– Amig jön – szólottam – talán beszélgetnék?
– Igen.
– De miről beszélgessünk? – kérdeztem tétován.
– Amiről akarsz. Mindegy.
– No jó.
Előbb egy nagyot lélegzettem. Egy percet vártam is még. Aztán igy folytattam:
– Hát szivem Bexhile, látod, én is Etonban nevelkedtem s már hétéves koromban gyönyörű cilindert viseltem s egy gyöngéd manicure háromszor hetenkint csiszolta a körmömet. Ez isteni nőtől sok minden finomat tanultam. Még sem tudom e percben, vajjon illik-e megkérdeznem tőled, miért is akartál öngyilkossá lenni?
– Oh csekélység, egészen lényegtelen, – felelt hanyagul, mint ahogy a párduc ásít, – rögtön elmondom, csekélység. Azaz, hogy inkább ostobaság, egy különös bohóság. Egy hóbort. Egy melankólia.
– Ez az, – mondtam érdeklődve. – Látod éppen ez az, – tettem hozzá hangsulyozva. – Ez az, amit nem értek. Analitikus elme létemre engedd meg, hogy összegezzem vagy részletezzem a dolgokat. Életed szerzője: Lord Bexhile, a legvidámabb semmittevő Angliában. A Négyesfogatok Club-jának elnöke, elsőrendű golf-játszó, emberlenéző s gyöngéd állatbarát. A nagy csaholásokat, a hires pack-ja tömör csaholását jobb szereti mintha a Tannhauserben az összes karok énekelnek. Soha semmiféle szomorúságra oka nem volt: egynémely vadászati vagy sport-iráson kivül semmiféle könyvet nem olvasott s a drámairodalom dolgában is csak amaz ifjú s ruganyos hölgyeket ismerte, akiket a „chorus-girl“ elnevezés illet. Egyszóval úr, Lord Bexhile. S egyszer a királynéval is táncolt.
– Úgy van, – felelte már-már mulattatva. – Az atyámat kitünően föstötted. Szinte szagolhatom őt.
– Még nem fejeztem be, – siettem megjegyezni. – Most jön a következtetés. Tehát Lord Bexhile, – rendben van. Az ő vére a tied. Az ő szelleme a te szellemed, – ha merem mondani – a szive, a lelke, a derüje, az életfelfogása, a pénze is, a tied. Ő nem más, mint te az idők perspektivájában; s te vagy ő, ez világos. Már most, hogyan jön ide kérlek, egy melankólia?
– Az anyámat elfelejted, – felelt a finom fiu csendesen. – Elfelejted. Lady Bexhile a legkitünőbb s egyben a legbánatosabb galamblövész Essexben. A negyvenedik szürke madárnál, amelyet szárnyon puffant, mindig kijelenti, hogy meghasad a szive.
– Szó sincs róla, – feleltem – ez igen finom szenzibilitásra vall. Remegő női gyöngédségre vall. Ezzel szemben tudjuk, hogy Lady Bexhile úgy éli át e földi életet, mint ahogyan a gyöngébb zongorázó a szövevényes Chopin-etüdöket játszsza: egyszerüen kihagyva vagy ellapozva a nehéz részeket. Emlékszem, egyszer vendége voltam a Majesty páholyában. Macbeth-et adták. Soha nő oly kitünően nem mulatott, mint Lady Bexhile ez este. A szeme ragyogott s könyezett a bolondos élvezettől. A legzordabb jelenéseknél majd megpukkadt nevettében.
– Igaz, az anyám oly gyönyörüen tud kacagni, – felelt gyöngéden s elmerengve. – A kertünkben megállanak a madarak a fákon s hallgatják.
– Mindebből nem tudom kihozni a melankóliát, – mondottam határozottan.
– Apai részről, anyai részről nem is lehet, képtelenség. Téves út. Ostoba és korlátolt, mint minden kutatási módszer és okfejtési mánia. A lényeg bennem van. És én lehetek igen szomorú ember teljesen függetlenül attól, hogy szülőim révén terheltségképpen, micsoda bolondos csörgősipka van a fejemre huzva.
– Te nem vagy szomorú ember, – tiltakoztam.
– Voltam.
– Sohase voltál, – mondottam még erélyesebben.
– Dehogy nem. Sőt! Akkor nagyon szomorú voltam, mikor magamra durrantottam. Egy reggel volt ez, egy nyári reggel a napfényben. A vállam csak úgy ontotta a vért, mintha valami jófajta málna-szörppel nyakon öntöttek volna. Az én vérem, az én finom, illatos vérem. Az igen különös nedü. És az is igen különös érzés, mikor az ember meg akar halni, a nők dacára, a hajlékony és mohó nők dacára, akik még lekötnék az embert.
– Tehát egy nő. A nő!
– Nem. Egy férfi.
Megremegve hallgattam egy percig. Valami zord és izzó titok lappangása volt. Felzaklatott képzeletem sivár, heves s elriasztó képeket sodort a szegény vergődő emberi vágy lázas éjjelében. S a lombos uton előttünk, vidáman és ünnepélyes ügetésben a diszes fogatok valami tébolyt hömpölygettek a lázas kalaptollak s lobogó ruhák szineiben.
Bexhile a kezemet érintette.
– Emlékszel arra a nevezetes éjszakára – kérdezte – amikor Hard Sylviát ünnepeltük? A leány akkor lett tizenhatéves. A szinház hátsó kapujánál vártunk rá, egy sötét utcán, egy egész sor motorkocsin. Amint kijött vagy kisiklott, a szoknyáját könnyedén megemelve, hogy egy gázlámpa mentén halványkék bokája felett, a lába hajlatáig láttunk, – emlékszel, egy percig habozott még s mi zajosan hivogattuk. Egyenest hozzám szökött fel, az én kocsimra, nyilván ösztönszerüleg. Én voltam Lord és Lady Bexhile gyermeke, a legkülömb, a legvidámabb, a leggazdagabb a társaságban. Az asztalnál is mellém került s a lakktopános lábával gyöngéden rugdalt engem. „Te leszel az első“ – sugta a fülembe. És sajnálkozva eltünődött: „Kár, hogy a mamám rögtön itt lesz értem“. Már derengett ekkor. „Hát holnap“ mondotta bucsuzáskor. És mindent elvégeztünk egy néma tekintetben.
– Még sokáig mulattunk akkor éjjel – vetettem közbe ostobán. – Rosley, halkan, a nagynénjéről beszélt, aki egy skót kastélyban lakott, dús fehér hajzattal mint a Mont-Blanc, s akit olykor felkeresett titokban, mert imádta szerelemmel. Mások, többen, a pezsgőt már whiskyvel keverték, te is. És az asztaldisz skarlát rózsáiból koszorút fontál a fejedre.
– És felállottam akkor és meg is indultam! A lelkem tele volt dicsőséggel. Amiért epekedtem, ami vágyódásom volt, amit akartam, az arany kagyló, az egész álom – mind itt volt előttem. Az ideált a tenyeremben gyürögettem, mint egy selyem zsebkendőt. Hard Sylvia az enyém. A tizenhat éves gyönyör elbüvölt s elkábított. Az ifjuság virágzásából valami könnyed s édes harmatot éreztem az ajkamon s távoli illatokat, amint rózsakoszorusan végigjöttem az utcán, a magányos szürkületben. A lét öröme, az izzó reménykedés, mint egy nagy, vad kürt átharsogta minden porcikámat. Egy padra szédültem le a Temze partján. És bámultam a vizet, amint világosodott. De a rózsákat a fejemről lassankint elhordozgatta a hajnali szél. És akkor jött az ember.
– Micsoda ember? – kérdeztem megejtve.
– Egy ember. Valami sötét ember. Egy aszkéta. Egy próféta. Egy térítő. Egy papforma. Egy rettenetes ember.
– A „Salvation Army“ embere?
– A kiküldött gazember. Oh az, aki a halálraszánt férget az életbe tereli vissza. Aki kémlel s szaglász az éjszakában s a reggelekben, a folyó partján, ahol az örvény nyilik, s aki a zord bucsuzót megállítja, a nagy ugrót lefogja, az öngyilkos vágyat megakasztja. Aki meggyőz, lebeszél, tanácsol, buzdít, vigasztal, megvált. Legott a kiküldött belém kötött.
– De hiszen te nem akartál meghalni!
– Én élni akartam.
– Szerencsétlen!
– A szavamat elvágta, a hangomat elfojtotta, mint egy nagy pók, gyöngéd mérgezéssel. A lihegő tiltakozásomat leszólta: „Ön tagad“! S korholt, gyötört és ontotta belém a mérget, a fülemhez hajolt s sugta: vétek! S oly izzón sugta, oly tiltólag, oly vonzón, hogy eltikkadva megkivántam, mint egy aranybarackot. Az életem virágzásán átgázolt s átsiránkozott bús bölcselkedéssel, a mámorom édes hangulatán, a fátylakon, melyek a lét nyomorát takarták könyörtelen végighasított valami sivár józanság fejszecsapásával, a lelkem elé sodorta a nagy küzdések freneziáját és hadart, elmerült, térített s lelkesített, a súlyos igát rázta meg, amelyet nekem is hordanom kell s a nagy kapun rúgott egyet, mely a rémületbe nyilt. Mindent letarolt, mindent szétszaggatott, s végül otthagyta a Lord és Lady Bexhile gyermekét a padon, mint egy koldúst, lerongyosodva. Még sírtam is ott a napba meredve, mely a folyón túl ébredt, mint egy bibornokarc s a maga sápadt világlását végigontotta az ébredő gyárak kőtömegén, a végtelen partok minden nyomorán. S még egyszer a rózsák után néztem, melyeket ki tudja, hol kergetett már a szél e rettenetes virradatban. És akkor volt, hogy magamra lőttem.