A pékné

A TOULONI KATONA.

I.

Azt hiszem Lorontoban volt, valahol Triest mellett, ahol e gyönyörű nyári este az urak kikötöttek, a Flavia-villa verandája alatt. Odafönn, a lilaszinű akác illatában, néhány vendég az emésztéstől elborultan csoportosult az isteni háziasszony körül, aki egy ezüstszürke ruha peplumszerű ráncai alatt rejtegette néhány hónapos szerelmi terhét, és megejtett női lényének nedves tekintetével nézett ki az Adriára, ahol az urak méla bárkáit mintegy ezüst fáklyákkal aggatta tele a hold.

Bizonytalan időközökben, egy szivarszippantás s néhány csöpp kávé között, az urak beszélgettek. Mások felvont szemöldökkel figyeltek, mint akik elkészülnek arra, hogy valamelyes véleményt mondjanak. Szó volt pedig, ha bevallhatjuk, a mindennapi élet ama naiv és közönséges jelenségeiről, melyeket a korlátolt érzés s fölfogás hömpölyget holmi primitiv agyvelőkben. Vagyis szó volt bizonyos véletlenekről, csodás s fantasztikus véletlenekről és a többi… homályos előérzésekről, megsejtésekről, babonás ösztönökről s mindarról, ami ezzel jár nagy isten, micsoda?! Egy öntudatlan kézmozdulat, néhány könnyelmü szó, egy ostoba esti séta, akaratlan találkozás, néhány sor irás, amit a szél csap az ember elé s más efféle zord s bolond dolog, ami a lét gyönyörű plaszticitását valami képtelen és becstelen zürzavarnak mutatná.

– Egy reggel, – beszélte Felsner tengerésztiszt, aki Triesztben volt hajón – a főherceg-admirális váratlanul ott terem a toronyüteg alatt s valósággal belémbotlik, amint menne föl a lépcsőn. A fejét az orromnak szegve, mordul egyet s már harapna is, de az arcom ragyogott és kéklett mint a kerti glória. Az ördög tudja mért beretválkoztam meg korábban e reggel. Ma talán már vizen se volnék. Holott fregatta-kapitány vagyok. Az egész életemet ami eldöntötte, egy buta angol beretva volt.

– Csalódik, – felelt egy sápadt fiatal ember a futóakác lila fürtje alatt s aki eddig egy szót se szólt.

A tengerésztiszt rámeredt egy pillanatra s mind nézték az ifjút meglepetve.

– Csalódom? – kérdezte Felsner és hirtelen elnevette magát. – Hát bánom is én, – tette hozzá a tengertjárók zengő nyugalmával, – hát bánom is, ha csalódom. Ami még hátra van, ami van, ki tudja! Néhány korty víz, talán több a kelleténél s ami megakad a garatomon, valami nagy bál odakünn az oceánon, ha ugyan szegény osztrák tengerész kijut oda valaha! Vagy talán mikor épen csónakon uszkálunk! Ezt gondolja fiatal ember?

– Oh én nem gondolok semmit, – felelt elbátortalanodva, de olyan sajátságosan megviselt, lágy és omló hangon, hogy alig tünt beszédnek, amint elveszett a térben.

– Mégis, – rebegte a háziasszony – mégis csak hadd halljam, – de a szava elakadt az epedésben. A meztelen karja megvillant az ezüst-szürke selymek alatt. Mind látták, hogy odaér a fiú kezéhez, remegő mozgásának oly érzéki s egyben oly mennyeien tiszta gyöngédségével, hogy ez egyszerű kézmozdulatában egész női lényét, egész titkos anyaságát adta.

– No lám, – szólott az osztrák tiszt az ifjúhoz fordulva – ha ilyen szépen kérik, ilyen finoman mint egy költemény, mondhatnám. Ön is mondjon el nekünk valamit az életből, valamit az életből kérem, valami történetkefélét. Nyilván van Önnek raktáron, akarom mondani a szivében, ami a legfinomabb magazin, igazi lőporraktár, hiszen olyan érdekes fiatal ember, gondolom művész is, trubadur, nagybőgőművész, (oh bocsánat, holmi rossz katona-vicc) tudom jól hegedüs, a javából s aki bejárta a világot s aki hegedült a legszebb szemeknek a nagy hangversenytermekben mindenütt a külföldön.

– Hát persze, – bólintgatták az urak jelentős szemöldökkel s a kéklő verenda alatt morajlott a tenger.

– Hát persze, – folytatta Felsner – a nagy esték és minden és a nők rózsaszinű tüllben, akik várhatták a kis kapunál, sortie des artistes, gondolom így mondják Havre-ben, mert többször hajóztam ott, tehát a nők fiatal ember s az a nagy kerítő-véletlen – és Ön nyilván a legjobban tudja, micsoda véletlenek vannak, már nem is az én sheffieldi beretvámról beszélek, tragikus véletlenekről beszélek, az ember nem is gondolta, nem is sejtette, nem is álmodta, oh az ember, az ember, mit tudja az ember!

S egy titkos tekintetével, igazi katonatiszti szempillantásával, egy csöppet perfid szempillantásával oly jelentősen és bravurral hunyorgatott a háziasszony serkedő anyasága felé, hogy felesleges és röpködő szóáradatát egy izzó valóság emléke kisérte azok szivében, akikhez beszélni akart. A nő ezüstben és az ifjú, akaratlan összenéztek. Heves és erőszakos szerelmi örömükben az új lét felvirágzása csakugyan merő véletlen volt. Úgy ébredtek rá a nyár első reggelén mint gyümölcsére a fa, egy néma parancsszóra, öntudatlanul.

II.

Akkor a fiatal ember felállott. Mind nézték, figyelték mosolygón és némi lágy és ártatlan rosszindulattal, az inferiorius emberek ösztönszerű bizalmatlanságával. Yzölt Tihamér volt, világhírű honfitársunk, az ifjú magyar művész, oh magyar, magyar, bár régi szász-ivadék, valahol Keszthelyre kallódott maradéka ábrándos csavargóknak, távoli és romantikus nagyszülőknek, de gyönyörű fiú, az őseredet szépségében hervadó, kinyúlt és remegő, mint egy mártir. A veranda peremén, az illatozó akácindák alatt, kimagasodva s egyedül, csak a nagy tér volt mögötte, az egész nagy éjszaka a csillagok ezüstkincsével és a tenger, ahol a holdfényes naszádok mintha épen csak őt várták volna. Egy pillanatra megfordult, kinézett, ki tudja, micsoda vágyak hevében, micsoda titkos elepedésben ez isteni éjjelért. Aztán, hirtelen, visszakapta a fejét, mintegy rettenetes titkok elől, melyeknek nincsen megfejtésök. És közeledve, rögtön beszélt is a maga sajátságos hangján, bánatos és meggyötört csengéssel.

– Oh hogyne, – mondotta, – valamit az életből, oh, oh, valami kis történetkefélét, – mondotta a szavak apró pengetésével, mintha a hegedűjét hangolná, – egyszer, régen, megjelentem a marseillesi kikötőben, útban Toulon és Nizza felé s ebből igen különös dolog fejlődött s még ma is itt van az ize a torkomban. Én nem tudom mi a véletlen s egyéb ilyen kiszámíthatatlan összecsengés az életben, mert én megtanultam a muzsikában, hogy minden rejtélyes, a legegyszerűbb harmonia is rejtélyes és már az is valami kifürkészhetetlen titok, hogy kétszer kettő négy.

– Oh gyönyörü szerelmem, – rebegte az ezüstös nő elragadtatva, – de mikor volt maga útban Toulon felé a marseillesi kikötőben?

– Oh mikor, az nem is lényeges. A magamfajta ember jön-megy a világban s talán épen Nizzában hangversenyeztem s mindenki a vonómba őrült, főleg az agg nagyhercegnők, akik hazaloptak magukhoz az autón, mint egy bálványt, mint egy zenei jaguárt, holott a Tartiniktől holtrafáradtan s agyongyötrött idegzettel csak az undoromat élvezhették, ragyogó hetérák, milyenek százszámra vannak még Jázon idejéből, a földközi tengeren. Voltaképen nem is tudom, mért beszélem el ezt, – tette hozzá a háziasszony elborult tekintete előtt, – csak épen, hogy jelezzek egy távoli hangulatot, mely úgy tele volt aggatva undorral, kétségbeeséssel s egyéb lelki fekéllyel, mint egy elpusztult kert rothadt gyümölcsökkel. A lényeg az, hogy hajnaltájt, egy padon, egyedül a roppant víz előtt mely kelet felől rózsaszinű fodrokban hömpölygött felém, magam is, mint mondani szokás, rózsaszinű ábrándokat szövögettem dicső jelenem gyalázata fölé és póz nélkül, szavamra, minthogy amúgy sem látta senki, az életem távoli horizontjait lihegtem vissza, a magam emberi hajnalát a tengeri reggel ébredéséhez. Mi is gyötört? Mit is akartam? Mire gondoltam? Nem tudom. Nyilván arra, amit megvalósíthatatlanul visszasajnál a szivünk, a dolgok és emberek hirtelen ébredő és idők multán való felismerésében. Távoli örömök, mit tudtam akkor! És távoli helyek, ahol jobb volna lenni és mindig másutt volt jobb és mindig másutt volna jobb, talán! És már-már sírtam a tenyeremre hanyatló homlokommal, mikor a festő Bensdorf jött a hátam mögött és csendesen leült mellém.

– Mi lelt? – kérdezte.

A hangjára, a csendben, megrázkódtam. Hát lehet ilyet kérdezni! Mi lelt? Istenem, hát lehet?! A magam érzésvilága, az egész lelkem feldúlva és megszaggatva, oly messze esett e kérdés banalitásától, hogy merőben értelmetlennek tünt. Minden szó, minden beszéd lerongyosodva hömpölygött tova érzésemben. Csak a zajt hallottam belőle, valami kínzó és gyönyörűséges megnémulásban válasz helyett. A nagy kéj nyújtja olykor ezt az állapotot. Mégis, a hajnalban, amint átfújt a szél, csendesen összeszedtem magam az utolsó könynyemet pergetve.

– Mért sírsz? – kérdezte a kitünő ember.

– Csak sírok, – feleltem, – csak sírok, mert olykor sírni is kell, nem? Csak azért sírok, mert hogy az olyan semmi, hogy én itt sírok a tenger partján magamban.

– No lám, – felelt nevetve, – ritkán hallottam világosabb dolgot. Mit mondjak még? Azért is hal meg az ember, mert az olyan semmi, hogy élt.

És kedvesen a kezemhez ért. Régi pajtásom, a kitünő Bensdorf szőke és kék és dúsgazdag s hogy itt ült mellettem a parton és a padon s hogy finom szakállát lengette a szél a rózsaszinű hajnalban, bizony meg se lepődtem. Minden fogékonyságom eltespedt a magam bánatában. Kiváncsiság és érdeklődés nélkül, alig viszonoztam a kézszorítását. Rettenetesen fáradt voltam. S szemben velem, odalenn a láthatár mélyén, véres rózsáit áztatta a nap, a kigyulladt vizekben.

– Láttam a nevedet a plakátokon, – folytatta a kitünő ember – és mindenütt kerestelek. Le se feküdtem az éjjel, nehogy elvágtass reggelre. Csakhogy itt vagy, mégha sírva is, mindegy, csakhogy itt vagy. Ime a reggel! A nagy fény, nézd csak!

S egy nagyot lélekzett, epedőn, az általános ragyogásban, a nagyszerű festő.

– Most rögtön indulhatunk, ha akarod, a nagy fényben, nézd csak! Jössz velem, ugy-e, már hogyne jönnél, te gyönyörü! Megyünk a Flóri elébe, aki jön, valahonnan nagyon messziről, nem is tudom honnan olyan messziről, csak jön!

– A Flóri? – kérdeztem.

Bensdorf nevetett. Már akkor mentünk is, egymásnak lendülve, karonfogódzva, egészen egyedül a reggelben, egészen egyedül s már-már vidáman a téren át, utcákon át, hol minden aludt még, a ház-sorok, a boltsorok a lebocsátott redőnyök alatt s csak mi ketten voltunk ébren. És távoli virágok illatoztak.

– A Flóri elébe! – kiáltotta Bensdorf, a karomat szorongatva.

Elkábulva jöttem s oly boldogan, hogy a társam zavaros öröméből, homályos vendéglátásából nem értek semmit, nem tudok semmit s csak jövök előre és szaladok, mint pórázon az eb, a gazdája mellett.

III.

– Nagyon érdekes történet – mondotta az osztrák tiszt az ásítását leplezve, – holott ez nyilván csak az eleje, ugy-e bár?

De a háziasszony, ezüstszürkében, olthatatlan érdeklődéssel csüngött a fiatal ember ajkán s epedő képzelete valami rendkívülit várt, kéjes nézéssel a félig zárt pillák alól.

– Tovább, – mondotta alig hallhatóan.

A fiú felkapta a szót.

– Tovább, – mondotta maga is, gyötrődve s gyönyörködőn.

Valami titkos együttcsendülésük volt ez, hogy így egymás után ismételték az egymás szavát, az egymás ajkáról. Valami érzéki harmóniájuk, amit csak ők tudtak ketten.

De a többiek is, az összes urak, feléjök fordultak kissé elunottan.

– Hát mi lesz a Flórival? – kérdezte egy hang.

– Hát csakugyan elmentek elébe? – kérdezte egy másik.

Yzölt mosolygott és folytatta:

– Elmentünk, igen, sőt! Rohantunk, mint az ördögök a fehér országút porában, az autón. A Bensdorf kocsija volt, zömök, súlyos, eszeveszett, hevesen fuldokló és törhetlen tüdejű mégis, amint massziv testében megkönnyülve, mint a fecske csapta az utat a felkavart por fergetegében, ami a fényben aranyködnek tünt. Előttünk az izzó végtelent a tenger ragyogta át s az olajfák mögött, egészen lenn a mélyben, egy távoli bárka vitorlája mint a tört üveg csillogott. De Bensdorf nem mozdult. Meggörbülve s mereven a kormánykerékre dőlt, a nyakát előreszegve. Két vaskos keze az elnyűtt s kihajtott keztyűben olykor megremegett a kormány acélküllőjén s észrevétlen a szabályozókhoz ért, az iramot fokozva.

– Ki az a Flóri? – kérdeztem hirtelen.

De a hangomat elkapta a szél, a zaj, röpültünk.

– Ki az a Flóri? – kiáltottam.

A merev fej megmozdult, felémhajlott egy pillanatra. Csak a súlyát éreztem, – vaskos emberi koponya, tömör, vibráló s szörnyeteg a bőrsisakban, két búvárablakkal a szemek helyén, a kinyúlt és nedves orr elevenje fölött. Az ajka is megmozdult egy széles ráncban. Valamit mondott, valamit felelt, a Flóri! a Flóri! de nem hallottam, nem is bántam már. De amint gurult tova a szélben, a kidülledt homlok, az egész nagy gömbölyű fej mint egy elhajított labda, kicsapva, könnyed, röpülő, – elrettentem! Odaát már Marseilles ágaskodott a napban. A part felől jöttünk, ittasan. A víz, a kikötő, a hajók, az árbocok, a kihányt gyümölcsök s a sok szines rongy s a sok szines szemét a rakodók mentén s a halpiac vérengzőn: mind vártak violaszin aranyban s a halas kofák skarlát kezekkel s az emberek lihegőn s durva s tömör munkásasszonyok, haragos homlokkal s a sikoltó gyermeksereg, tarka s félig meztelen a roppant égboltozat alatt.

– Minden él és ujjong, – mondotta Bensdorf, miközben leszállottunk a motorról s megálltunk az utcán – és minden kavarog is valami ronda örvényben, ez Marseille, röviden, – és ami ázik itten a napban, a kéjben és a nyomorban, senki még le nem tudta fösteni. Ostoba panasz, egyébként, minek lefösteni? Valami nagyszerű és kifürkészhetetlen rothadás van a dolgok mélyén, amit lehetetlen visszaadni. A szineknek hangjuk van itt s a hangoknak szinök. Minden meg van kenve hájjal s a halál is mintegy zsírban kirántva, zamatos, fullasztó, mit mondjak még, atyám uram?! A magamfajta ember, a legfinomabb ember, valamit érez ebből a lelke titkos rezdülésével. Egy pillanatnyi mély és távoli visszhangja vagyok e rettenetes csendülésnek. Egy röpke görcsben a mások minden ösztönét fölérzem. Kissé fáradt is vagyok. Ha elmennénk egy korty italra, mi? A hajó, úgy hallom, késik. Flóri nem lesz itt, csak este.

– Flóri, – ismételtem, – hát nem különös az, hogy én is várom itten és nem különös az, hogy nem is tudom ki az?

– Oh egy nő, – felelt nevetve, – olyan egyszerű ez, egy öreg, meghurcolt nő, a Fontén Flóri! A legfinomabb nő.

– Oh a Fontén Flóri, – ismételtem – olyan kedves és ismerős ez, nem? Akivel meg kell ismerkedni, ha az embernek egy csöpp szerencséje van. S most még sajnos, künn van a tengeren, a legfinomabb nő.

Egy csöppet unottan, leültem a társam mellé egy szögletbe az utcán, ahol törpe babérbokrok mögött néhány asztal sorakozott. A fény elkábított. Az égboltozat mély és sötét kékjén óriás felhők nyúltak el havas fehérben mint a hegyek s oly könnyedék mégis mint a hab. Ezek is világítottak tükörszerű sugárzással. A poharunk az asztalon, az italunk is csillogott a megsebzett szinek vérzésével.

– Oh persze, hát a Fontén Flóri, – kezdte ismét Bensdorf, nyilvánvaló vágyában, hogy csak róla beszélhessen, csak őt idézze, csak vele foglalkozzon, – valamit mondanék róla, amint itt ülök és várom és még ő künn van a nagy vizen, a legfinomabb nő. Valamit mondanék róla ami az én életem, vagy több az életemnél, a nagy titok a létem gyökerén. Még semmit ki nem találtam e titokból s nem is fogok kitalálni soha. Mindössze annyit tudok, hogy önmagamat magyarázva: minden kivánságomnak e nő a megfejtése. Nem is tudom miért vagyok másért e világon, mint érte. Amit látok, érzek, megértek és figyelek magamban, már nem is belőlem van és merőben elidegenedve önmagam előtt, csak e nő léte juttat vissza magamhoz, a lelkem fájdalmas ujjongásával. El vagyok veszve benne. Az öntudatomat, egy pillanatra való, izzó és rettenetes öntudatomat ott találom meg ujra, ahol más ember mindent elfelejt: a gyönyörben, érted, a tulzott gyönyörben vele, halálra zokogom magam. Már semmit sem szégyellek, mert hiszen már itéletem sincsen. De amit elvesztett ő is, magam is, a nő egész ifjuságát s a magam álmait is; mindazt ami ragyogás és mámor van a nagy érzésekben, mindazt ami szédület és téboly van a szerelemben, oly lázasan könyörgöm el még egyszer, oly elkeseredetten rohanok utána, hogy csak zokogni tudok abban a percben, amikor más a kéjtől jajdul fel. Küzdök szóval és küzdök legyőzhetetlen elmulások ellen. A magam szegény emberi örömét védem meg lihegve az általános fájdalom előtt. Szeretve, úgy küzdök a létért, úgy küzdök, hogy mondjam, szerelmi kétségbeeséssel, mint más ember a homloka kinjával.

Egy percig hallgatott, aztán folytatta, magyarázta:

– Flóri elmarad időnként s eltűnik, szótlan kirepül világgá. Micsoda vágyak kergetik, micsoda gonosz ösztönök, ki tudja, tengertuli csapszékekbe, távoli vásárokba, ahol az emberi hús mint az opál fénylik, nagyszerű és nyugtalan bucsújárásai a vándor szerelemnek földeken túl, keleti hajnalokban. Olykor felém hullajt néhány sornyi írást, ami úgy száll el hozzám, mint hervadt falevél az őszi fergetegben, messziről, gyűrött szélekkel s cudar illatokban, – oh hogy szívom fel magamba e távoli vágy rozsdáját, a tulsó földrész levegőjét, a pálmák árnyékát, mely megérinthette, az ujja nyomát mely elsiklott a papiron! Aztán, egyszerre, hónapok multán, félesztendők végén, két szó, mint egy sikoltás: „Jövök! Várj!“ Akkor várok, akkor így várom mint most, arccal a végtelennek, a saját szivemnek, mely ki tudja honnan, ismét felém gurul…

Amint így hallgattam, amint néztem a babérbokrok mögött a fényben, elepedt s gyötrődő tekintetén vergődő érzésvilága a maga nyomorát szürte át. Oly szép volt, oly különös, mintegy titkos sebekből vérző s oly áhitatos, amint leplezett remegéssel a fájdalmát izlelte s mind növekvő vágyán izzó képzetekbe szédült.

– Rögtön amint megérkezik, – mondotta – beülünk a kocsiba s rohanunk vissza egyenest Nizzának. A legszebb lakásom nekem van ott, Riquier-en túl, a völgyben. Kilenc ablakom nyilik keletre s a tengert csak akkor látom, mikor felszáll rá a nap. A kertemben nincs csak narancsfa, tele gyümölcscsel. És mind és mind és százával mind a sok narancs apró aranylámpának látszik mikor hajnalban átszűri a fény. S az ágyamból látom a narancsokat.

– S az ágyadból látod a narancsokat, ismételtem, mert ez oly ritmikusnak tünt.

– S mi van még? – folytatta lázasan – már nem is tudom. Ami vár reám, oly szédületes, hogy fuldoklok, ha elképzelem. Nem is tudom mikép juthat számomra ennyi gyönyör a világon. A téboly isteni borzalmát érzem, amint surolja az agyamat.

Ekkor megfogtam a kezét, magam is lázasan s irigykedőn.

– Honnan jön az a Fontén Flóri?

– Azt hiszem Dél-Amerikából.

– Mikor ment el?

– Talán egy esztendeje.

– Honnan indult?

– Már nem emlékszem. Egy francia kikötőből.

– Havre-ből, mi?

– Havre-ből igen, mert odavaló.

– A Sadi-Carnot-n indult?

– A Sadi-Carnot-n, nem tudom, meglehet – mondotta elsápadva, – már igazán nem emlékszem.

– Oh én emlékszem! – feleltem feltüzelve s oly boldogan, hogy kegyetlen lehettem – én is a Sadi-Carnot-n mentem s ott volt a nő, a legfinomabb nő, micsoda véletlen! Öt nap alatt végiggurult az összes kabinokon, az összes utasokon mind. A franciákon kezdte, mert hazafias volt s aztán az angol gyarmatosok karján pergett tova s jött-ment az éjben ágyról-ágyra, mint a kisértet a kéklő fedélzeten, fehér csipkékben s félig meztelen. Egy éjszaka végre, már Port-Said előtt, a kigyulladt rév s a parti tüzek gyémánt-miriádja előtt, leittasodva s egy végső lendületben már csak a kormányos szeretője lehetett, ott fönn a magasban, a hídon! Ez volt az apotheozis. S a csillagos égboltozat alatt a vörös haja lelógott a hidról.

– A vörös haja, – rebegte. – S azontul?

– Azontul, nem tudom. Én bejöttem Egyptomba s a hajó ment tovább az oceánnak.

– Oh istenem, – dadogta eltorzult ajakkal – oh istenem, milyen nagyszerű ez és micsoda szégyen. Így mennek a hajók künn a tengeren s mit tudjuk mi szegény emberek, akik itt vagyunk a földön. Legjobb volna rögtön elkotródni innen és abbanhagyni mindent, nem?

– Csakugyan legjobb volna abbanhagyni mindent, – feleltem. – De ki cselekszi azt, ami a legjobb, vagy a legokosabb volna? Most már csak várjuk meg, ha itt vagyunk, csak várjuk meg.

– Csak várjuk meg, – hagyta helyben.

És hirtelen, egészen halkan:

– Te is szeretted, mondd? Te is emlékszel a szemére, a szemére a gyönyörben, mondd?

IV.

A történet e pontjánál Yzölt Tihamér elhallgatott.

– No miért nem folytatja? – kérdezte a háziasszony, az irigykedő szerelem lappangó haragjával, mely minden kéjt magának akar, a multakból is magának mindent. Megterhelt lénye az ezüstszürke ruha derengésében megnyúlt s megremegett amint hevesen az ifjúra nézett, puha kezével a szék karfáját szorongatva. – Maga is ott volt a hajón, – folytatta – magának is volt kabinja s magát sem kerülte el a hölgy. De vallja be, hogy maga is szerette, hogy maga is látta, – csattant ki kacagva – maga is látta a szemét!

– Oh én, – felelte enyhén – hiszen éppen ez a különös, hogy amint ott ültünk és vártunk a marseillesi terasszon, kettőnk közül, mindnyájunk közül, az összes hajdani utasok közül csak épen Bensdorf szerette e nőt, holott nekünk épúgy nyujtotta mindazt amit neki s mégis csak ő szerette!

– Mi különös van ebben? – vetette közbe az osztrák tiszt, hideg józansággal. – Ez így történik mindennap, bizony. Száz ember birhatja ugyanazt a nőt s csak egy van, aki bomlik érte. Ez a trottoir költészete. Továbbá, véletlennek sem valami imponáló vagy rendkivüli, hogy épen Flóri jön a hajón s épen Bensdorf viszi magát oda elébe. Bevallom, ifjú mester, különbet vártam.

A többiek is, akik hallgatták, különbet vártak, az összes urak.

– Tehát? – kérdezte egy hang.

– Tehát Flóri megjött ez éjjel és rögtön megláttuk a hidon, megláttuk! A tömeg mélyén is kiválva a tömegből, mindenkinél nagyobbnak láttuk és ami fény gyulladt ki körülötte, a kikötő, a rév s a partok tüzei csak őt világították, a meztelen nyakát, melyről lekapta a fátyolkendőt, a keblét, mely pihegett, az egész alakját, amint már puszta megjelenésével ez éjben, a képzeletünket gyötörte. Rögtön, rettenetes varázsa, a gonosz epedések mérgét hömpölygette bennünk, s messziről jövet, egész női mivolta, lappangó illatokban, még kinzóbbnak tünt. S amint tolongva a parton, heves térde hozzám ért egy percre: mint a kés úgy hatott, a husomat perzselve.

– Oh! – rebegte ez intimus érintésre s villámló tekintetével felismerte bennem éjjeli társát a hajón.

De Bensdorf már rohanni akart, hogy az öröme számára még lefogja az éjszakát.

– Itt van a kocsim, jól befűtve – szólott nevetve, – az út világos, fehér holdfény, déli holdfény, minden világos, gyerünk!

– Gyerünk, – ismételte Flóri s amint fellépett a motor hágcsóján, a szoknyáját megemelve: drága bokája fölött imádandó hajlatában, az egész lába megvillant mint egy ércdarab, az izzó lámpások fényén.

– Jöjjön, – fordult felém mosolygón s a tekintetem vizsgálva mely nagyszerű formáit epedte föl, – jöjjön ide mellém! ugy-e hogy ide jön mellém? Bensdorfnak jobb lesz ott egyedül, elől. Ő hajt, persze!

– Persze, – dünyögte az ember s a sisakot a fejére kapva, torz feje kigömbölyödött.

Mi ketten, hátul, ezt a ritka fejet néztük, e vad koponyát a zömök törzsön amint meggörbülve s mereven a kormánykerékre hajolt. Már akkor robogtunk, a lámpáink fénykévéit szórva el az úton, heves iramban a homályt szaggatva s a holdat kergetve odafönn. S a Flóri keze csendesen hozzámsimult az ülés fölött, az éjben.

Így jöttünk, lihegve. Egymásba font kezünk, lágyan s omlatag, az egymás vágyát gyötörte s minden titkot, minden örömet, minden odaadást kivetett közénk a körmök éles sebzésével. Oh forró, oh tiszta egyesülésünk, így, kéz-kézben, a cudarságunk gyönyörét adta, a perfidiák mámorát, hogy aki közülünk csakugyan szeret, ott ül elől a szörnyeteg fejével s az éjszakát száguldja át! Behunyt szemekkel, agyontördelt kezekkel egymás mellett, a vágyunk csak annyi volt, hogy csaljunk. Az ő vágya főleg, istenem, a Flórié, amint kihivón s haraggal már, az ajkamat várta és hivta és akarta.

Oh persze, ha csak az volna minden, hogy az ember hazug lehet s érzelmi komédiáját, a legjobb perceket nem törnék meg kijózanító valóságok! Az élet, úgy látszik, sokkal bonyolultabb, semhogy a jövőt beszámíthatnók s amikor hirtelen belebotlottunk valami ostoba határkőbe mely az út szélét jelezte, egymásbafont kezünk hirtelen kirepült egymásból s minden ösztönünk csak a magunk számára volt. Egy pillanat rémületében egy nagyot zökkentünk, egy nagyot ugrottunk s a kocsi mélyében Flóri sikoltozott.

De Bensdorf, csodásan ügyes és gyakorlott, egy villámsebes mozdulattal rögtön fékezett s megállt.

– Semmi baj! – mondotta s leugrott a gépről a kereket vizsgálva.

Mi követtük. Flórit gyöngéden leemeltem, alázatos kezekkel a hajlékony derekán.

– Majdnem végünk lett, – panaszolta s a vállamnak dőlt.

– Semmi baj, – ismételte Bensdorf, nyilvánvaló készséggel, hogy rögtön robogjon tovább. Egy küllő megroppant, az első kereken egy küllő, nem is kettő. Mondom, semmi. S mehetnénk akár görbe tengellyel is.

– Mehetnénk, – hebegte Flóri, – de én nem megyek. Én félek. Ez egy jel arra, hogy féljek.

– Toulon itt van előttünk, – szólott az ember kérlelőn, a közeli tüzeket jelezve.

– Annál jobb, ha itt van előttünk, – felelt a nő – én megyek gyalog Toulonba. Meg is hálok ottan, az Arany Zergé-ben, édes.

– Oh, – rebegte válaszképen.

– Reggelre aztán, nem bánom, mehetünk tovább, a világ végére, akár Nizzába, a házadba, a narancskertedbe ha akarsz, – folytatta Flóri. – De ma éjjelre már vége. Ma éjjelre már félek. Mondtam már, hogy félek. Ez egy jel arra, hogy féljek.

És lassan megindult az úton, a határkövek mentén, az olajfák alatt, a fátylait lobogtatva, egyedül az éjben. Egy percig néztünk utána, én a kocsi mellől, Bensdorf már ismét a helyéről a kormány előtt s indulásra készen.

– Eredj vele, kisérd el, – szólott le hozzám enyhén. – Én megyek előre az Arany Zergé-be s rendelek szobát, hogy legyen.

– S rendelek szobát, hogy legyen, – ismételtem, hogy mondjak valamit az örömben, mely kisértett.

Azontúl, mit tudtam már, hogy jön-e, marad, vagy végleg elakad az úton, s odaroskadva négy kerék alá, a tengely alá, a műszereit kapkodja és túr és fúr és csavar és kalapál, összekuporodva a földön, sötét tömeg, mely él s vonaglik mint a féreg, elátkozott kovács, lihegőn a porban!

Az éj nekem nyilt, a nő és Toulon vörös tüzekkel a bástyák peremén, égő s nyugtalan vértömegek a homályban, mint a megsebzett szivek, kiszórva!

– Nézd Flóri, – rebegtem, – nézd a nagy falakat, Flóri. Alattuk mi egészen törpék vagyunk. Nézd Flóri, mi egészen elveszünk a sötétben.

– Nem, még nem, – felelte, – nem akarok. Az Arany Zergé-be gyerünk. Itt nem akarok.

Mégis, hirtelen, az utcán megállott, egy gázlámpa mentén, csendesen.

– Mi lelt? – kérdeztem.

Egy toronyóra kongott fölöttünk, komor és dallamtalan, megrekedt üst hörgése.

– Éjfél, – mondta a nő – pont éjfél és Toulon és minden milyen különös! A lábam mintha idenőne az utca kövéhez, amit ismer. Holott még sohsem voltam itt s mégis mintha mindent ismernék. A gyakorlat, aki sokat járt az utcán. A stratégia, mint egy tábornok. Oh hol van egy katona, egy egyszerű katona, akit meg tudnék ölelni!

– Gyerünk, – kérleltem lázasan.

– Oh egy katona, – csattant ki kacagva, – oh nem is az, amit maga gondol, gyönyörü! De nézze csak, a tört kerék, a küllő, csak még nem is kettő, mit tudom én, de nézze csak, hogy épen idejöttünk, hogy itt rekedtünk, hogy elakadtunk, hogy épen Toulonban maradtunk, hát mondja, nem-e különös? Itt van valaki, egy katona, egy katonám, maga nem is tudja, nem is tudja, egy katona, akit megölelnék, ilyen öreg asszony vagyok! Itt van a fiam, aki katona.

A gázlámpa alatt felkacagott, kéklő fogakkal, melyek az ajkát harapdálták. A szeme elborult s az ösztönszerű anyaság minden vonását átszűrte holmi távoli idők tiszta és heves derengésével. Gyötrődő arca, a sárga fény lágy érintésén még maróbb szépségűvé vált s amint pihegő mellét, a vállait, egész hosszú alakját a fátylak alatt, mintegy régi szerelmek és régi bűnök árnyékolták valami rejtélyes és megkapó háttér csodálatos színjátékával, csakugyan úgy tünt, hogy ő a legfinomabb nő.

– A fiam aki katona, – folytatta – közkatona fönn a várban, a tüzérségben, az imént jutott eszembe. Az imént, hogyne, a bolond fejemmel amit felkavart a szél, mert hogy olyan gyorsan jöttünk és Ben hajtott mint az őrült! Különben, persze, hogy is szabad fuvoláznom ilyen zsönge érzéseken, anya, mama, jó kis mama, – az élet sokkal komolyabb! Én mentem ugy-e és gurultam és szerettem és úgy jött velem a fény mindenüvé, a szerelem amit adtam. Hogy a jó isten is beleszólt hát tehetek róla? Kövér kölyköm s milyen dühös, na nézze meg az ember! A muzsikám, a glóriám, a touloni katonám!

És elfakadt sírva. Mi volt ez? Micsoda rémület ébredése, micsoda megsejtések, lázas titkok hirtelen fölérzése, miközben messziről, zúgva mint az erdő, tompa morajlás támadt s meg-megszakadozva egy-egy élesebb hang kergette egymást, a várfalakon túl, odafönn, rejtőző és fájdalmas hangtumultus a hold alatt, mely elfehérült. Micsoda borzalom volt, amelynek szilaj arcát nekiszegezte az ajkak csöndes vonaglásával, micsoda rém a komor falak tövében, melyeket az ormokon vörös tüzek ékeltek ki hunyorgató rezgéssel, mint elkallódott emberi szívek.

– Gyerünk, – rebegtem, a karját érintve.

– Még nem, még várjunk, oly nagyszerű ez! – felelte.

– Mi van itt nagyszerű? – kérdeztem elkábulva s tanácstalan.

Oh istenem, elepedve, megkínzott vágyam aggódón számlálgatta a muló perceket fölöttem, az időt, mely elvonul. Ha az a másik ott az út porában ismét felkerekedett volna időközben, ha már jönne is, ha megelőzött volna! Az éjszakám örömén lihegve, mely már-már elveszettnek tünt, valami cudar gyűlölségem támadt e fantom-fattyú ébredésén mint aki kijátszott s megakasztott. Csöndesen és forrón, a lelkem legmélyére temetkezve, izzó átkokba foglalgattam e hivatlan anyaságot, a haragom apró részletezésével, gyönyörködő inyenc-pepecselésével mint a gyémántot holmi förtelmes sárkarikába, s a felidézések, a bekövetkezések oly sorvasztó erejével, hogy már-már magam is szédültem belé. S felkavart művészképzeletem, amint e síró női arc mellettem még jobban megihlette s amint a csalódásom is átmérgezte már, micsoda csodaságokat emelt e vártüzér dicsőségének, mily ragyogó imfámiákat, az éj mélyén rengő lidérc-alakjának. A leszármazása gyalázatában, terhelten s megbélyegezve, vajjon merre hurcolta végig féktelen ifjuságát s a mérges vére örökével micsoda szemétre roskadt a szerelmi-gyermek kálváriáján? Hol csatangolt az éjszakában, egyedül holmi zord utcákon, vagy együtt a többiekkel, a fajtájával, zsiványhadával, hol lapult meg házszögletekben, holt falak mentén, hogy leüsse aki arra jár. Oh mért ne, mért ne, a kövér kölyök, a muzsikám, ahogy Flóri mondta, a glóriám, a touloni katonám! Hibáktól férges, bűnben tobzódó, nyilván ott fönn a tüzérségen is csak salak, mindenek alja, a legutolsó, az éji patkány, aki elkúszva a padlón, míg a társai alusznak mint a bunda, prédára jár a sötétben, meglopja a tarisznyákat, szegény kicsi bőröndöket, a ládákat s még többet akar, felhevült agy s rettenthetetlen, még többet, mindent, az irodák pénzét, a várterveket, a citadellák minden titkát, hogy kihányja, magányos árny a várfalon!

– Oh ez nagyszerű! – ismételte Flóri.

– Csakugyan, – rebegtem az arcába meredve.

Már hittem neki, leittasodva e lázas idézetekben. Az óra kongott fölöttünk s a hajnal hirtelen oly közelnek tünt. Egy lovascsapat pattogott a mélyben. Egy szekér gurult. A zaj megnőtt s ellankadt végül, mint egy rengeteg hullám morajlása az éjben, a kifutása zengő fodraival, magányos hangok tremolói. A tűz az ormokon feléledt s őrködött. Egy magányos lámpás megvillant s szaladt, micsoda végzetek elé? S hirtelen, messze, egy csomó puska koppant meg valami távoli kőburkolaton, egy csomó puska, egyszerre, mind.

– Hallotta? – kérdeztem remegve.

– Hallottam, – felelte Flóri.

– Egy dob is pereg.

– Igen.

– Jöjjön. Mit is hallgatjuk ezt. A várban készülődnek. Mindjárt reggel lesz. Maga fáradt s lázas, drága lélek. A nagy út, a tenger, a tört kerék és minden. Az Arany Zergé-be gyerünk. Jöjjön.

– Megyek.

S amint megindultunk az útunkat keresve, valaki jött mögöttünk. Oly szapora és nyugtalan léptekkel jött, hogy önkénytelen megfordultunk. Egy fiatal tüzértiszt. Már el is haladt mellettünk, némán és sietve. De egy ideges oldaltpillantással, nyilván ösztönből s kíváncsian is, Flórit fürkészte s a szemébe nézett. A nő is, megviselt arcával s a selyemfátylakban, a tiszt is, látszólag elborult s mintegy céltalan, oly szokatlan jelenség lehettek egymásnak, titokzatos bolyongók, éjszaka, a kihalt utcákon. Most jöttünk a tiszt után lassan. Egy pillanatra már nem is láttuk, aztán ismét ott tünt föl a sarkon. Egy gázlámpa alatt, hirtelen, kissé túlzott mozgással, az óráját kapta elő s vizsgálta. Aztán ment tovább s ismét megállott az első útmenti fény derengésénél. S ismét az óráját nézte.

– Hol van az Arany Zerge? – kérdezte Flóri elunottan.

– Nem tudom. Csak gyerünk.

– A tiszt után gyerünk, – rebegte.

A tiszt után, hát persze! Az arca felderült, a járása megkönnyült, a fátylait lobogtatta, a legfinomabb nő. Már-már úgy volt, hogy elmaradok mögötte, megtörten s elcsigázva. A lelkem mintegy megroppant az éjben. Ha Bensdorf jönne legalább, ha jönne! Az idő múlt, s a tiszt az óráját nézte.

– Hol van az Arany Zerge? – ismételte Flóri már hangosabban, nyilvánvaló célzattal, hogy a tiszt is meghallja.

Csakugyan, rögtön megfordult, igen készségesen s könyedén köszöntve, mondta:

– Itt van a szomszédban. Magam is odatartok. Ha parancsolnak velem jönni.

Kissé idegesen szólott, a szavait kergetve s mégis látszólag megenyhülve, hogy beszélhet, boldogan a női fátylak előtt, sőt nekem is örvendve, hogy itt vagyok vele, hogy megyünk vele, Flóri is, én is, az Arany Zergé-be. Szinte mámorosan szegődött mellénk, a mozdulatainkat figyelve, a hangunkat élvezve, mint aki kinzó eszmekörét velünk üdíti föl, epekedőn hozzánk simul, reménykedőn hozzánk menekül, ki tudja micsoda gyötrelmek, micsoda lidércnyomás elől. Egészen fiatal tiszt volt, üde, finom és rejtélyes, az elegáns leszármazás minden stilusával, remegő s kivételes, nagy vér mint egy versenyagár, kéklő leányszemek, merengő s átöröklött mint egy skót tekintet, egy skót tó a reggelben. Rögtön, sugalló ösztönöm, a magam lelkén indulva, egész ismeretlen lényét kibontotta előttem, egész gyöngéd és vibráló lényét, epedő mágnás-előkelőségét az alantas szolgálat nyomorában, türve, engedve, elviselve amit e harci mesterség brutalitása kirótt rá durva kötelességekben, alantas szolgatevésben, az ízlése ellen, a hite ellen, az egész világa ellen, a szerencsétlen!

Oh édes Arany Zerge, mélabús kis fogadó a városszélen, már akkor ott ültünk a számozott szoba-ajtók mentén, a tornácon, és idogáltunk.

– Izgalmas este, – mondta Flóri és mindent elbeszélt a tisztnek. – Annyi minden, – folytatta sóhajtozva, de a fiáról hallgatott, a touloni katonáról, már mást akart, már hiú volt. Nyugtalan tekintete, a kéjes pillák alól, örvendezve kémlelte a fogadó magányát és érzéstelen siklott el rajtam, aki esdeklőn néztem rá.

– Izgalmas este, – ismételte most már lappangó értelmekkel, – tudjuk is, nem is, hogy mért.

– Csakugyan, – felelte a tiszt, megremegve.

S ismét az óráját nézte. Ködös elborulását hirtelen, kínzó elmerengését, melyben finom vonásai gyötrődve eltorzultak, most egészen közelről láttam. Micsoda rémlátás, micsoda véres fantazmagoria hömpölygethette oda elébe a legrondább emberi sors végső hullámverését, amelyben meg kellett, hogy fürödjön, holott a szenyje elől undorral fordult el. Fiatal szeme rémüldözve követte az imminens tragédia minden irtózatát s a lelke megrázkódott. Micsoda díszletek vonultak el itt s kellékek, színek, hangok, alávaló hatásban! A halál a mélyben, a halál lépcsője, oh a vesztőhely, az édes! S a puskacsövek célzó merevsége az áldozat előtt, félig meztelen emberi rongy, formátlan már s még lihegő, bekötött szemmel, megroggyant térddel egy violaszín hajnalban. Úri hadnagy, skót tekintet és minden, mi része volt ezekben, mi része lehetett? S az óráját nézte, kétségbeesetten.

De ekkor, az asztal alatt, lágyan s omlatag, a Flóri térde az övéhez ért, a konturok pontos kiválásával az imádandó simulékonyságban. A tiszt megborzongott. S a szemét lezárva, ájuldozva átsiklott a túlonnan mámorába, szegény gyötrődő emberi lélek a legnagyszerűbb megváltás előtt. A nőt látta-e, aki várta, aki akarta, a szemek mélyén villámló vörhenyes tüzekkel, vagy inkább elveszett s elbódult benne a tiszta megbocsájtás, az isteni szeretés csúcsain, oh hogyan tudjam, hogy fejthessem meg, amikor ott előttem, szédülten és felsikoltva, mint két világ, mely egymásnak roskad, az ajkuk összeforrt.

Elvonulva mellőlük, mint az árny nesztelen kiválva, még láttam amint tovasodródnak, amint eltünnek az ajtók mögött, a nő, a tiszt, oh főleg a tiszt, mennyei öntudatlanságban.

Kimondhatatlan rémület fogott el. A vágyaim, a csalódásom, a haragom is hirtelen elsüppedt sohasem érzett remegésekben. Elmaradva és különválva, már nem is voltam, nem is akartam lenni. De ami kivülem történt, micsoda, szent isten?! A két ember a mélyben. A tiszt, a nő, a legfinomabb nő, akik egymásba ölelkeztek, akik szeretnek, ők ketten! Visszafojtott lélekzettel, valami rémes talánynak szegeződtem, az értelmeket kutatva s fuldoklón már, hogy semmit meg nem értek, megkergetve és megtépázva e tébolyszerű zürzavarban. Ők ketten s hogy épen ők, a tiszt, a nő, hogy épen ők! S mind növekvő borzalommal követtem a magányuk titkos örömét. Hogy épen ők! Mindössze ennyi volt ami rikító csengésben a lelkemet átköpködte, hogy épen ők, oh muzsikám, oh glóriám, szegény kis touloni katonám! Mert hogy hirtelen ő jutott az eszembe, miközben a város ébredt már s a vár felől éles trombitaszó csattant a nap felé.

Akkor, feldúlva s még ittasan, a nő hevétől árnyékoltan még, a tiszt megjelent. A küszöbön, az ajtók közül a Flóri karja utána nyúlt, meztelen mint egy fehér fáklya. Még egyszer a tiszt ráborult e karra s felcsókolta egész langyos bőrfelületét. De rögtön feleszmélt, az óráját nézve. És elsietett.

Már akkor követtem, magam is mintegy tovasodorva. A város ébredt. Opálos foltokban már-már derengett a reggel s az ég elnyúlt mint az olvadó viasz. A harang kongott fölöttünk, a repedt üstök hörgésével. Egy fecske röppent féloldalt borulva. S a mélyben, vajjon hol, láthatatlan utcák tömkelegében, megnyílt falak és kapuk mentén zord tömegek törtek előre, álmosan s feldúlva még, vad fejek a várnak szegeződve, fenyegető morajlás, hallucináló kézmozdulatok, amint odafönn a várfokon a tüzek kialudtak s a nappali fény csapkodta meg a csipkekő széleket. A tiszt rohant, az óráját nézve.

Akkor, hirtelen, szemben vele, a bástyák alatt, a másik is lihegve jött, feléledt szörnyeteg a felfrissült kereken, Bensdorf, drága szívem! No végre – s milyen kétségbeesetten! Még robogott, amikor felszöktem mellé az ülésre, azzal a vakmerő ügyességgel, amit a szélső izgalom segít.

– Ott megy a tiszt! – vihogtam a maskara-arcába s kidülledt szeme rámmeredt a búvársisakban, az egész fej mereven mint a sphinx. Holott rögtön megértette, – a tiszt, a nő, a legfinomabb nő, aki nem tudja bevárni tétlen. Megedzve minden cudarságok ellen, talán el is volt készülve e nyomorra. Amíg ő kalapál a porban, amíg ő elmarad egy órára csak! Fanyar humor, rendkívüli nő s vastagon felkacagott.

– A hajnal keserű illata ez, – mondotta megremegve. – Gyerünk.

– A tiszt után gyerünk.

– Mindegy már. Minek mennénk a tiszt után?

– Hogy megnézzük! – dörögtem.

S elszánt kezem a kormánykerékbe markolt. A várkapun át, a megdöbbent őrszem előtt, akit alig láttunk az iramban, mint az ördögök repültünk, vakmerő becsörtetők és minden büntetésre készen.

– A tiszt! A tiszt! – kiáltottam, hogy ott tünt el a mélyben, az udvar végén, egy vaspántos fakapu mögött.

Kivülről éktelen zsivaj, a falakat ostromolta. Pokoli zengésben, a tömeg megsebzett lelke, valami véres nótát harsogott. Egy jajveszéklő hang, egy agonizáló sikoly repült föl olykor egyedül s kiválva a tumultusból, mindennél élesebb s üvöltőbb, a téboly trillája, nagyszerű s rettenetes! Itt fönn, a kapu mögött, szöges lépések durva kopogása szólott. Egy trombita bődült el, komor, megzaklatott s kihívó a távoli horizontok felé. S egy csomó dob pergett a csendben.

– A tiszt – rebegtem, – nézd, a tiszt!

Oh láttuk, mindketten láttuk, egymásnak dőlve s meghajlott fejjel az ajtórésen át. Halálsápadtan, gyönyörű kék szemének kusza tekintetével, elundorodva s ájuldozón, egész finom lényének mintegy levélrezgése volt, amint a puskás front előtt féloldalt fordulva, a maga hóhérszerepét várta, mig mögötte, gyors és szaggatott mozdulatokkal, megkötözték az áldozatot. Egy szegény kis vártüzér volt, fiatal, karcsú, a nyomorban ragyogó, meztelen mellel, melyet a szívverése ijesztőn kidagasztott, a lenyírt fejével, melyen a fülek fénylettek, amint a hajnal felkente rá, izzón és tündökölve, az ébredése skarlát színét. Az egész fej, az egész arc, a szemek főleg, oh a szemek, merő üvegnek tüntek.

– Oly ismerős! – rebegte Bensdorf, megejtett festő-érzékével.

– Oly ismerős, igen, – feleltem.

S alig mertük kérdezni egymástól: kicsoda? amint csak elsuttogtuk.

– A katona, – vallottam be remegve.

– A katona, igen.

– Micsoda arc!

– Micsoda szemek!

– Oh istenem…

– Megismered e szemeket? Elváltozott fény, elragadó! S a halálos tekintet!

– Igen, igen… Oh ismerem!

– A Flóri szeme a gyönyörben! Az ő szeme! A végtelen!

Csak néhány perc volt még s a szemeket bekötötték. Sietve elfordultunk, a tiszt vezényelt. A gépre szállva, szótlan kisiklottunk.

Egészen lassan jöttünk, az oszladozó tömeget elkerülve, bánatos kis mellékutcákon, ahonnan a tengert láttuk, a távoli bárkákat, az éjszakából hazatérve. És sokáig hallgattunk és igen sokáig jöttünk s már nem volt miért sietnünk s nem volt miről beszélnünk. Valami nagy csend, valami nagy megnyugvás volt bennünk, amint egészen lassan jöttünk, mint a bárkák a tengeren, mint az éjjeli halászok, akik hajnalban visszatérnek. Már a nap is sütött.

Mégis, a fogadóhoz érve, Bensdorf megszólalt:

– Flórinak ne szóljunk semmit. Minek izgassuk, már amugy is oly remegő, szegény, heves, drága lélek! Magunk is felejtsük el a tisztet és a katonát. Az élet oly nagy, oly gazdag, oly szép, keressünk benne mást, mit gondolsz, egy kevés irgalmat. No jó. Aztán mehetünk is rögtön tovább, úgy-e? Akár le se szálljunk.

És bekiáltott a tornácra:

– Flóri! Flóri! Gyerünk haza a kertbe.

V.

Ez volt az Yzölt Tihamér, kitünő honfitársunk elbeszélése.

Mire a végéhez ért, imhol a jeles urakat már abban az angyali elszendergésben látta, ami a lomha és alantas elmék menedéke a gondolkodás kínja elől. De Felsner, a tengerész, a nagy vizek unalmához szokva, hősiesen kitartott és el volt ragadtatva!

– Gyönyörű történet, – mondotta közeledve, – és soha gyönyörűbbet nem hallottam és ilyen kiváló előadásban, úgyszólván az élet rezgésével, az élet sebével rajta. Igazi művész és minden, szavamra, – és főleg az a gyönyörű, amint a sok mindenféle véletlen incidensek egymáshoz csoportosulnak és egymásba fűződnek s az ember igazán nem képzelné mi minden történhetik a nagyvilágban, amikor egy vörös hajnalban kivégeznek egy katonát. S ami a leggyönyörűbb, nem is hinné, a leggyönyörűbb, hogy épen nekem beszélte el ezt, épen nekem, tetszik tudni, aki annak a touloni katonának nyilván az apja voltam, miért ne és csak azért is, hogy az apja voltam! Mert lássa, hajdan, egy csillagos éjjel a havre-i révben, én is ismertem a Flórit, sőt talán én ismertem elsőnek őtet s innen van, hogy emlékszem reá. Mindenesetre igen hálás vagyok s nagyon örülök, hogy a fiamról ilyen kitünő híreket hallottam s most már, hogy mondjam, impressziókban meggazdagodva térhetek haza Triesztbe.

Azzal mosolyogva köszöntött és a többiek is ébredeztek már s egymásután lejöttek a lépcsőn, a bárkásokat hivogatva. Akkor a háziasszony, ezüstszürkében s oly lágyan, mint az árny, Yzölt Tihamérhoz ért. S hirtelen, szájjal a száján ráborult, kiolthatatlan kivánkozással.

---