A TALLÉR.
Mindenki elmondta volt már a maga szomorú kis történetét, mert mindenkinek volt egy szomorú kis története és egy távoli szerelme, ami elveszett.
De én még hallgattam, még sokáig hallgattam, holott nekem volt a legszomorúbb kis történetem és a legfinomabb szivem és micsoda szerelmem, nagy isten, amit elvesztettem! Mégis alig mertem elmondani és egyáltalán beszélni is alig mertem. Olyan kábítóan éreztem e percben, hogy a finom szivem tele van sebekkel és a régi idők emléke egymás mellé tömörül és egymásba olvad mint a mozaik, mindenféle szines nyomorból. Irgalom atyja, szánj meg a fájdalmamban és enyhítsd a szenvedésemet.
Mások is sirtak, mondottam, de én arccal borultam rá a véres szivemre, mint egy párnára, szétszaggatva! Azóta, hogy nem járok többé egymagamban és békén hazakerültem, mennyit szerettem hévvel és izzón, a halovány testemmel! A vágy oly gyönyörű s oly rettenetesen gyötrő, amiért az igazat igéri, az igazat egy pillanatra valami mennyei oltáron s valami ismeretlen végtelenben. Azok mind oly nemesek, akik a sárban fetrengenek s halálra isszák magukba a kéjt. S mi mindent nem tettem érte, a vágyamért! Olykor, eliszonyodva, csak az ajkamat harapdáltam, hogy magamnak se beszéljek. Mégis, minden gyönyöröm mélyén és minden vétkes mámorom után csak ő volt, csak ő élt, felejthetetlen! Az Avignonba vezető úton, egy törpe leány, aki koldult.
A földnek kuporodott testtel és féloldalt egyik sziklafalnak támaszkodva, egészen magányosan volt itt, csendesen és türelmesen, elveszett parány, apró remegő folt a kihalt táj szinében, amint a déli napfény a nagy utak porát, a sziklák szürke meredezését csillogón bevilágította.
Előtte, a derűs horizont mélyén, a város tömörült, Avignon, világos háztetőkkel. A hajdani vár, megkönnyült vonalaival, izzó falaival s a tornyai búbjával, távoli s omlatag tündér-építkezésnek tünt s az égbolt kék selymébe olvadt. A fehér út mentén, a sziklákon túl, olajfák sorakoztak még gyéren itt elől, de immár igen sürűn a távolban, ezüstös-zöld galyaikkal egymásba borulva.
A leány várt, csendesen a fényben. A füle mögé egy szál virág volt tüzve, egy szál gránátvirág. Az éles színe mint a rubint piroslott a napban, vagy sajgott, mint egy olthatatlan vércsepp. A rongyok, amik födték a testét, az egész teste is és minden, áthevült és fénylett. Meztelen karja megnyúlt s barnás szinével mint a tündöklő bronz emelkedett a fehér sziklák mentén. Egészen fiatal, gyöngéd és epedő formáju kar volt, könnyed és hajlékony a csukló irányában, sima és telt a könyökön túl, ahonnan lágy hajlásban kapcsolódott a váll lejtőjéhez. Óh e váll, vonzó és szüzies, mintha borostyánból lett volna. A halványsárga, mintegy avult-narancshéj alapszint mégis egy kevés homály tompította, oly sajátságos, oly enyhe homály, a dús szőke haj árnyéka.
De senki sem jött az úton, legfölebb vasárnap ittas földmívesek. Ezek Avignonból kerültek emerre és durva dalokat énekeltek. A leányt alig vették észre. Egynémelyik mégis megpillantotta, egy obszcén szót hajított feléje, meghasadt szájjal, mint egy seb. Egy másik, egyszer, meg is közelítette, hozzásompolygott, a derekát érte s nekilendült, hogy öleljen. De rögtön hátrált, rémüldözve, megriadt szitkozódással. Tudniillik a gránátvirág pirosló rubintja mellől, két gyöngyszinű szem meredt, üres és tragikus nézéssel mint a kéklő tej, rettenetes. A leány vak volt.
Amikor mind elmentek, mind elmentek uram istenem s csak a roskadozó égbolt volt fölöttünk s mögöttünk az olajfaerdő, hirtelen térdre roskadtam előtte s epedőn az arcának szegeztem, a kioltott szeme förtelmének, a lelkem minden kivánságát. Reszkető ajkam megindult az ajka felé, a merev pillája irányában, olthatatlan vágyakozással. A kezem, gyöngéden és mohón, végigsiklott a testének meleg vonalzásán s irtóztató volt figyelni, amint kihalt tekintete felfogta és követte, micsoda mámornak készülök. Hol és hogyan láthatta meg magát bennem a vak szemével, mint egy tükörben?
– Nagyon szép vagy, – rebegte s a keze a homlokomhoz ért, a hajamhoz, nagyon lágyan. – Oly szép vagy és fiatal, – mondta még, amint az ajka az ajkamat kereste, hogy az arcomat már-már elvontam előle s hátráltam, eltikkadva. A holt szemek is kutattak, gyötrődőn a fényben.
Mégegyszer elgondoltam, az olajfaerdő itt van mögöttünk, a nagy homály, a csend. Mégegyszer, rémüldözve, minden csepp vérem feléje zengett, valami öntudatlan siránkozással. Mégis gyáván s erőtlenül e kinzó vágy nyomorában, csak hátráltam s megindultam mintegy lesujtva s álmatagon ki a hegyekből, a fényből, vajjon hová, micsoda gyötrelmekbe, sajgó emlékek szomoruságába, mely az életemnek örök fájdalma már.
Ott fönn, a sziklák mentén, ifjú bronztestével csak ül és vár, két vak szem megsebzett opálja, mely egyszerre kelti föl s riasztja el a vágyak kinzó gyönyörét. Ki jön el érte mégis és miért nem én? E holt tekintet éjszakáját ki zengi és sikoltja át leittasodva, s mért nem én? Ki szereti, szent isten, ki hozza el, ki kiséri ide nap-nap után ez izzó sziklák tövébe, a fehér út omlatag bársonyába, melyből itt-ott egy csillogó göröngy tünik elő, mint durva ezüstdarab az éles világításban. Hogyan jön el a kiégett szemével? Az út vad emerre, kanyargó, veszélyes. Helyenként megszünik, eltűnik s csak amolyan szűk sikátor vezet tovább a szédületes örvény fölött. A sasok kerengnek itt s az ember fél.
Egy nap, egy reggel, óh micsoda éjszakák után, még egyszer felvergődtem hozzá, lihegőn, hogy szeressem, két vak szem mérge, isteni életem! De rögtön láttam, amint az olajfák mélyéből egy fiatal legény siet elő, zord és elvadult fej, ijesztő és kecses, néhány füszállal, egy-egy falevéllel a felkuszált hajakban.
Amint elsiklott a leány mellett, emez rögtön megérezte, megremegett, hozzáepedt a vágyban megnyúlt karjával, tündöklő bronz. Az ember megállott, habozott, a vállát vonogatta, elnézett Avignon irányában a háztetők fénylése felé. Aztán, mégis, leült a leány mellé, a ruháját nézte, a rongyait. A ráncok közt keresett, kutatott, dünnyögve és egykedvüen.
– Nincs itt semmi – szólott.
– Nincs, – felelt élénken, – nincs. De majd csak lesz, – folytatta reménykedőn, – majd csak lesz estére, amikor az angol fiú felkerül.
– Az angol fiú? – nevetett az ember.
– Az majd csak ad, az biztosan ad egyszer, egy nagy ezüstöt is bizony.
– Egy nagy ezüstöt? – kérdezte hevesen.
És a leány karját megsimogatta. S érdeklődve, talán szokásból is a szemébe nézett. A vak tekintet lekötötte, megejtette, vonzotta és rémítgette. Mit nézett, hogy nézte, micsoda elkábult merengéssel! Mintha régi tavak tükrébe nézne, holt vizekre, melyek örökkön mozdulatlanok. Az élet egy parányi fényét, lappangó mécsvilágát kutathatta a tejszinű szemgolyókban kékes vonalkákkal, rejtelmes recézéssel, melyekben tovasikló rózsaszin derengett, távoli vérzések reflexe, mint egy elgurult hajnal a mélyben. A leány visszanézett reá. A szőke fejét megemelve, féloldalt tartva, maga is keresett az éjszakája mélyén, tragikus epekedéssel. Sikoltón, szilajan, üresen, az embert kereste.
– Be szép vagy! Be szép! – rebegte mint nekem.
– Az angol fiú csakugyan fog adni egy nagy ezüstöt? – kérdezte a másik feltüzelve.
– Oh, biztosan, ha jönni fog, egy egész nagy tallért!
– Egy tallért? – dörmögte.
– Egy tallért bizony, – zengte bele a fénybe.
Azontul hallgattak. A tallér kisértett s felmerült enyhe csillogással, mint a vándor hold nyári éjjelekben. Az ember a homokban kapargált, az izzó göröngyöket rugdalta tova. A leány várt, pihegett, a keble formáit tartogatta mint két arany gyümölcsöt. Az ajka megnyilt, az élő és forró száj, a kiégett szemek holt ostyája alatt.
– Gyerünk az erdőbe, – sugta biztatón.
– Hát az angol fiú, ha jőn? Ha épen most jön? – szólott a másik.
– Ha jön! Ha jön! – felelt eltikkadva, hát bánom én! – S csak estefelé jön.
– Az erdő messze van, – szólott a fiatal ember – és jobb, ha itt ülsz békén s vársz.
Azzal felállott, a völgynek szegzett arcával elmerengett, kémlelt, kutatott, a vágyával átsiklott a távoli háztetők kusza vonalzásán, messzi utcákon és szögletes tereken, ahol a vásár folyt s a hajdani vár kőtömegét is nézte, a tornyok búbját omlatagon a kék egekbe válva. S megindult.
– Hová mégy? – kérdezte a leány.
– Megyek. Csak megyek. Amerre az út vezet a városba.
– Csókolj meg, mielőtt mégy, – könyörgött.
De a másik habozott, tünődött, visszakerült s lehajolt a leányhoz.
– Majd ha eljött volt az angol fiú s meglesz a tallérod, – mondta.
– Oh, – sóhajtozott a leány s a sziklának dőlt.
És soha fel nem mentem többé.