A pékné

FLORIA TOSCA.

I.

– Jöjjön drága gyermek, aranyos, – szólott egy homályos nő felém fordulva a Continental verandáján és intett a napernyőjével.

Régi ismerősöm, vagy útszéli ismeretlen, szerelmi primadonna, nagy, sovány nő, amint az első látásra megéreztem, oh máskor, a jobb időkben, aux jours anciens, ahogy Verlaine dalolja, oh máskor nyilván röpültem volna, felpezsdülve és rajongón! Oh máskor, persze… mindenki tudja azt micsoda kegyetlen varázsa van a távoli örömnek, letünt és kiélt idők gyönyörének a kietlen jelenben.

Egy oszlopnak támaszkodva, alig mertem megmozdúlni.

Párisi kirándulásom ezúttal kétségbeesett jellegű volt. A nagy utak előttem, ahol a vonatom végiggurult, a nyilt és mintegy fesledező tájak körülöttem a télutó nyomorában, vagy holmi ingatag tavaszban, az egész nagy koldúsvilág, a kopasz fák sivár és ellenséges ág-szuronyzatokkal, szürkés mocsarakkal és elhagyatott tanyákkal, úgyszólván külső és mesteri képe volt a lelkem tiszta kietlenségének.

Mögöttem gyönyörűen le volt tarolva minden, letarolva, ami még nem is jelenti azt, hogy minden fel volt dúlva és legázolva bennem. Elernyedt életkedvem, meglazúlt ösztöneim valami keserű izbe fulasztották bele mintegy a létem gyökerét és permanens rémüldözéseim aggódva tértek ki minden kinálkozások, alkalmak és igérgetések elől, az újabb csalódások és fájdalmak baljóslatu előérzetében. Már élni is alig mertem és elbágyadt csillagzatom, végkép kialvófélben, csak a homályt hintette rám.

– Nem megyek, – dadogtam, csakugyan mint egy gyermek, makacsul az öreg fejemmel.

De a homályos nő felállott és meglendűlt a selymekben.

Amint jött felém, a fejét könnyedén előreszegve és a lakktopánok megvillanásával, rögtön megismertem s egy önkénytelen sóhajtásban, mintegy magamhoz csendítettem, mint egy távoli ezüstharangot hajdani időkből. Floria Tosca volt, csekélység! az égi test, egy csöppet lesápadva és kiélve ő is szegény, kifüstölve mint egy nagyszerű pipa, ámbra és tubarózsa tónusokkal az arcnak lágy és meggyötört elevenjén. A szemek alatt, egészen enyhe és rejtett kéklések, mint nyilt vallomás az izzó vágyat panaszolták, amint még mindig hitt, óh rendkivüli nő, amint még mindig hitt a gyönyörben, a szerencsétlen! Az alakja kinyúlt és oly könnyedén vonzó volt a minden hajlásra képes vonalzatával.

– Üljünk le ide, csöndesen egymás mellé, – mondotta, a kezem után nyúlva.

S a mozdulatának oly édes omlatagságával vont le magához a szomszéd székre, hogy ösztönszerű tartózkodásom eltikkadva engedett föl valami megmagyarázhatatlan szédületben. Mintegy hozzáomlottam, feloldódva az ismeretlen keserűségben. Mint egy bús víz dől a másikba. Mint az élet egész nagy szennyébe, észrevétlenül.

– Lássa, aranyos, – mondotta – én nem fordulok el magától, és a bús látszatok el nem térítenek, hogy fel ne szedjem egy irgalmas tekintetemmel, mint ahogy egy lehullott és eltaposott rongyra nézek. Még mindig jó vagyok, higyje el, holott maga megse ismert, azaz hogy rögtön megismert, mihelyt a szememet látta.

– Oh a szemét, persze, – feleltem megremegve, – hogyan is felejtsem el? Gyakran láttam olyan közelről, hogy már közelebbről nem is lehet s az én pillám érintette a maga pilláját, emlékszik?

Csak egy könnyed fejbólintása volt: emlékszem.

– Ezt sohasem fogom elfelejteni, – tettem hozzá az érzékeim rabságában.

– Én sem, – felelte.

Mindez olyan ostoba volt. És csak folytattam:

– Oh maga sem, maga sem, hogy higyjem ezt – és nevettem.

És nevettem és nevettem, amiért e nő emlékében rég el voltam kopva s amit adtam s amit kínlódtam s amit gyönyörködtem, az egész ifjú gladiátortestem, a két karom mint a márvány s a szám mint a piros téboly és minden ami lihegett köztünk rég elapadt s el volt felejtve e rendkivüli gazhölgy lelkében.

Lehullott és eltaposott féreg, amint elmerengett rajtam bizonytalan könyörülettel, hidegen s mégis oly megejtőn, a fensőbbsége lesújtó varázsával, olyannak tünt mint valami öreg, nagyszerű erdő, amelyben eltévedt s lerongyolódott az ember. Miért jött felém, miért szedett fel újra, miért zárt magába az emlékek bántó zúgásával? Micsoda kiváncsiság, mit tudom én micsoda rút szánalmak s diadalok mulattathatták, holott magam is csak megenyhülhettem, hogy ime ő is elvirúlt a harcban. Micsoda titkos vágyak, lehetséges, hogy még egyszer magába öleljen a meggyalázott szerelmek ama késő órájában, mikor a kéjt a kín kavarja föl, elnyomorodott zokogással. Óh ez a kín, a köny, a nagy sírás és minden, szent isten mégis vonzott és perzselt és elkábított, az avúlt arc, az egész nagy test feldúlva s megsebezve, hogy még egyszer az enyém legyen! Már-már el is fakadtam sírva, eltorzúlt arcommal a vágyban. S amint megértette, enyhén és készséggel visszanézett reám és sokáig hallgatott. Gyönyörű csend volt ez, a néma elkészültség, a szótlan megegyezés a kéjre.

II.

Különben is késő volt már.

Az idő múlása, az omlatag és beteges éjfél, a kihalt hoteltornác, ahonnan a zenészek elsompolyogtak már, a csönd a mélyben és az elepedt pálmalevelek tikkadt hajlongásban, mintegy hozzáformálódtak e kései vágyhoz, hangtalan s buzdító sugallatokkal. Minden oly bágyadt, rendetlen, elhagyatott volt; a kialvó lámpák, az elnyütt pamlagok, az összes tárgyak, az egész terem körülöttünk, afféle szalon-tornác, mintegy meglazulva a nappali élet fegyelmében, a maga megbomlott erkölcsiségével kisértett és a vétket hömpölygette.

– Hát mindegy – rebegtem a nő kezét megragadva, – most már haljunk meg és éljünk még egy órát. Úgy vagyok itt maga előtt, ahogy megkínzott s legázolt és lássa attól szenvedek a legjobban, hogy maga kell nekem.

– Ha a meztelen vállamon megrázkódna sirva, az volna ám csak édes, – rebegte Floria. És sok minden más, amit csak én tudok, – folytatta – amit csak én tudok, higyje el, az életből s a szerelemből. Szeretni jó, de ki tudja azt mit jelent szeretni?! Valami irtóztató titok van itt a zseni számára, hogy no rajta! fejtse meg! Nagyszerű mozgások s valami heroikus szárnycsapás, mint a sas keringője odafönn, a végtelen zamatjával, ritmusával, mit tudom én, holott mégis tudom, csak beszélni nem tudok róla. A testem forró és fagyos. Olyan különös este van, nem igaz? De amiért csak a testemről beszéltem, csak a ritmusról beszéltem, ne higyje, hogy a lelkemnek nincsen muzsikája. Oh, az én lelkem! – tette hozzá remegő orrcimpákkal – az én gyönyörü lelkem mint egy véres gyümölcs, akarja?

– Hallgasson – könyörögtem.

– Miért? – kérdezte elmosolyodva. – A szavakban is annyi kéj van, no nem? A szám ragyog a képzetek szinétől. Éppen a szavak kenik el rajta a sokféle festéköket. Nagyszerűen érzek mindent. Mint egy festő, mindent. Mint Albert Besnard, hogy már semmi sem marad. A végső leheletig, megfoghatatlan szinekig s azon is túl. Az utolsó gagyogásig mindent. Én vagyok a legfinomabb nő.

Megdölt a székén s hátrahajlott fejjel úgy kacagott zengőn, a kalap tollai lobogásával, ijjesztőn és vonzón és a fehér foga látszott. Megejtve, e fogakat néztem, apró, heves gyöngyszemek, a száj piros mélyét szögelve ki a fényökkel. Langyos lehellete, üde és illatos, valami különös melege az eleven életnek, a női szájnak, a női vágynak, megcsapta az arcomat. Ugy élt remegőn, nagyszerűn, kacagva, a gyöngéd keble, az egész teste hullámzásával, kibontakozva s egyedül az éjszakában.

Egyedül, persze. Mit mondjak még e különös percekből? A gondolatomat követve csak rettenetes vágyakra lelek, izzó formákra és képzetekre, melyeket a magány felszított lihegő freneziákig. Semmi semmit nem jelentett e nő bírásán kivül. Oh ami odakünn van, a mások élete s az enyém e kollektiv nyomoruságban, a holnap, a jövő és minden sallang ami még rámtapadhat és minden konfuzió, amiben még résztvehetek, de hát mirevaló s egyáltalán miért kellene az, hogy még tovább éljek? Valami gócpont volt itt, a végső cél, a végzetem diadala, hát ime ezért volt, istennek hála, hogy születtem. A csillagzatom homálya az arcomat égette. Szerelmi átöröklések, ha bevallhatom, bűnös és megrontott vérek ritmikája, a befejezés s a megoldás tragikumához hömpölygettek el, mint az opálkavicsot a tengerszélek hullámfodrozása. Oh lenni az örömben, akarhattam-e mást? A rémületem mind nőtt, valami kimondhatatlan reménységben. A hajnali kivégzés tudata, az utolsó megismerés szemtől-szemben a sorssal, nyújthatja ezt a mámort. A perceket számláltam, a zengő kongásokat, amint az óra ütött a mélyben, az elhagyatott bútorokon túl. A lelkem, a szám, a fejem megtelt keserűséggel e szédítő áhitozásban. A nő térdét láttam a konturok heves kiválásával. A fogai még egyre fénylettek. A keze, türelmetlen omlatagsággal a gyűrűk fényét csillogtatta, a füle is kivált s kivirúlt a magányos brilliáns szikrázása fölött, megvilágítva, mint egy kagyló, áttetsző, drága, mesteri! Csak az kínzott, amit mondhatnék e fülnek, amit belőlem meghallhatna s felszíhatna magába. Amint szerettem, amint kivántam, az érzések százféle részletezésével, ő ép úgy jött felém, százféle apró érzékével, külön-külön minden vágyamhoz a maga vágyával, mintha az egész teste fel volna osztva s feldarabolva a kéjek apró rekeszeire. Oly pazar volt minden e számítgatásban, oly szép, oly rút, oly üde és elvirúlt és oly múlékony minden, mint egy első pillanat egy nyári reggelen és egy utolsó perc az agoniában.

– Jöjjön, – rebegtem a füléhez hajolva.

Akkor, hirtelen, levont a szájához forrón, a szemét kimeresztve, mint a szfinksz. De rögtön el is hárított ijedten. Valami apró, elfojtott sikolya volt, mint egy gyönge síp, ha megszólal véletlen. Egy ember jött a tornácon, egy magányos ember, fehéren, feketén, csendesen és elbúsultan, egy öreg ember.

– Látja, most jön – rebegte Floria.

– Oh istenem, hát bánom én, ki jön? – feleltem remegőn.

– Nem bánja? – súgta. – Holott most jön, fehér nyakkendőben s frakkban, egyenest a szinházból most.

– Egyenest a szinházból?

– Egyenest igen, hogy meghaljon.

Csakúgy ismételtem:

– Meghaljon! Meghaljon! Miért is ne haljon meg?

– Egy öreg ember, – mondta a nő, – gondolja meg.

– Meggondoltam.

Micsoda tréfa volt ez, micsoda képtelenség, egy magányos öreg úr, aki a szinházból jött éjfél után, aki ment a tornácon, a lépcső felé és csak ment és csak ment és semmivel sem törődött, holott mi itt voltunk ketten és néztük és figyeltük, hogy ő megy, csak megy és egyenest meghalni megy.

– Maga nem is tudja aranyos, milyen rettenetes ez – magyarázta Floria – s egyben milyen gyönyörű!

– Oh én nem, én nem, igazán, én nem tudom s nem is akarom tudni. Jőjjön.

– Még nem! Még nem!

– Jöjjön.

– Oh rögtön aranyos, rögtön megyünk, igen, csak egy percig várjunk még, mert most még nem lehet, még nem.

Az árny elvonult, az ember feketében. A lépcsőn is láttuk még, amint lassan ment föl és eltünt. Micsoda rettenetes ösztönöm sugalta e percben, hogy minden nyomoromat bevalljam Floriának, a lelkemet kitapossam oda elébe, hogy elinduljon rajta! Féltem, hogy elvesztem? Hogy elhárít végül, hogy nem akar, hogy nem jön? Szédüldözve, holmi vad szavakat kerestem, vad fegyvereket a tíz újjam remegésében, hogy lefogjam, lekössem, megtartsam magamnak. A fejemmel a keblén, mint egy márványkapú előtt, a lénye rejtélyét kutattam s hallottam a szivét, a szivét amint dobban, a szivét, amit akartam.

– Mert szeretem lássa, mert nem is az, amit maga gondol, de mert szeretem, mert szeretem!

– Meglátják aranyos, hogy így van itt a fejével a mellemen, – felelte.

– Mert szeretem – folytattam – és amit mondhatnék még, amit elsírhatnék még, minden csak az volna, hogy szeretem. Nem is tudok mit mondani, nem is tudok, a vágyam minden szót leperzsel, valami nagy súly van a fejemben, úgy állok itt mint egy malomkő alatt, lesújtva. Csak azt tudom, hogy nem tudtam elfelejteni és úgy tele vagyok emlékkel, lázzal, örömmel és irtózattal amit maga nyujtott hajdan, mint féreggel a gyümölcs, illatosan elrothadva. És várjon csak, még van valami, még az van, hogy mindenből kiszakadtam, minden elmult előttem, mögöttem. Kéjesen szerencsétlen vagyok és gyalázatosan boldog vagyok, hogy semmi rend, semmi szabály nem köt le többé és felszabadulva, vagy végkép elzüllötten, magában ismerem föl a romlottságom aranyalmáját elragadtatva, elragadtatva! Egy jelére, egy hangjára, egy szempillantására kész vagyok, mit mondjak, amit akar, sőt!

– Sőt? – kérdezte ragyogón.

– Sőt, én szeretném a legjobban, ha valami vétket keverhetnék közzénk, rettenetes zamatokat a véres fogammal, valami nagyszerű rettegést, mondja, ami fojtogat s lerészegít, ami kerget, kinoz s az eszemet veszi. Szilaj szeretők között mindazt, ami lehetséges: a gyönyörök mélyén az összes titkokat s mindazt még, amit megborzongva el se merek mondani. Mit gyújtanék föl, elképzelheti! Mit élveznék, tudja jól! De hiszen maga szeretné a legjobban, ha egy holttest volna az ágyunk alatt, szerelmem!

– Oh képtelenség, – felelte Flória megremegve, – de szeretem, ha így beszél. S micsoda képzelet! – tette hozzá kacagva.

– Jöjjön.

– Rögtön. Egy percig még.

– Egy percig?

– Amig az öreg ember lefekszik, aranyos. Az öreg ember, akit az imént láttunk. Már el is felejtette? Az öreg ember, aki az uram.

III.

Ez éjszaka, a kéklő mécses fényén, a karomban volt, egész testében kinyulva, mint egy isteni zsiráf.

– Nem hallasz semmit? – kérdezte hirtelen.

– Óh semmit, – feleltem azzal a mennyei közönnyel, amit a mámor ad. S opálos fehérségét még hevesebben öleltem magamhoz.

– Óh aranyos, hogy eltudsz merülni az örömben – folytatta, az ajkával az ajkamon. – Hogy nem hallsz, nem látsz, – tette hozzá azon a vontatott s szintelen hangon, mely félig alszik már. – Holott odabenn van az öreg ember, érted, az öreg ember a szomszéd szobában. Óh valaki benyitott hozzá bizton, mert hallom az ajtót, vagy csak én hallom így, mit gondolsz?

– Álmodol édes, – rebegtem.

– Óh igazán? – kérdezte s ásított.

Holott e percben magam is hallottam, vajjon mit is hallottam, micsoda távoli ajtót, holott itt volt a közelben, micsoda halk lépteket a szomszéd szobában, a szőnyeget surolva, mi mindent még az ittas érzékeimen át, e nagyszerű kábulatban, mely mindent feloldott, eltompított s eltorlaszolt előlem.

– Mégsem álmodom, – rebegte Floria – dehogy is álmodom, aranyos. Mert világosan hallom az egész nagy küzdelmet odaát, rövid és éles zamatokkal, apró vonaglásokkal s bariton hörgésekkel, amint ölik az uramat. Mint egy emberi forgatag, nem-e különös, nem-e nagyszerű? Óh, csak ne múlna el, csak tartana még, ugy-e aranyos, csak sokáig volna még!

A hangja elhalt a remegő figyelgetésben. Mi volt ez? Csakugyan történt itt valami, e küszöbön túl, a szomszéd szobában, melyet kettős ajtók zártak el? Hát történt… De mit is törődöm vele? A nagy valóság, izzó karokkal itt ölelt magához a Floria opál teste mellett, a mécses kéklő fényén. Itt éltem csak s itt voltam lekötve s eltemetve a gyönyörben. Azontúl mit is kergethetett a szél, mit sodorhatott a végzet, micsoda tömör tragédiákat, vajjon rám tartoznak-e? S mégis valami homályos sejtésem támadt, valami ösztönszerű nyugtalanságom, amint Flória elakadt lélegzettel figyelt s elbódult fejemet gyötörgette apró hegyes körmeivel. Ittasan, apró sóhajokkal, melyek rövidke sikolyoknak hangzottak, hozzám simult egészen. A testének remek vonalzása valami sajátságos szoborszerűség érzését keltette bennem, s nem tudom miért volt az, hogy minél szebbnek, minél vonzóbbnak s imádandóbbnak találtam, annál jobban éreztem benne a sima bűnt s a gyalázatot.

– Valaki járt odabenn a szomszéd szobában, – szólottam már-már megriadva.

S felültem az ágyban.

De a karja utánam nyult, az egész hosszú fehér karja.

– No lám, hát te is hallottad végre, – mondotta boldogan.

– Mi történt? – kérdeztem mind növekvő rémülettel.

– Oh félsz aranyos? – felelte, – no lám, micsoda gyermek. Nem vagyok elég szép neked?

Az egész feje, a lázas hajakkal, az ölembe dőlt. A szemek rámmeredtek.

– Oh, dehogy nem, – dadogtam – a szépséged oly meggyötört, oly feldúlt s ez nagyszerű!

– No ugy-e? – kacagta a mellemnek szorulva.

– De az öreg ember nem mozdul odabenn, – folytattam eliszonyodva.

A száját megnyitva, hallgatott egy percig, mosolygón és elámulva.

– Csakugyan, – mondotta, – nem mozdul, magam is épen erre gondoltam. Holott máskor oly nyugtalan alvása szokott lenni s olykor kopogtat is az ajtón. Talán meghalt, oh biztos, vége van. S arra is gondoltam, hogy talán épen te végeztél vele.

– Én? – hebegtem.

– Egy röpke zsinórral a nyakán, – folytatta elepedve.

És elragadtatva nézett, az elbűvölt szeme nedves tekintetével.

– Oh aranyos! – kiáltotta magánkivül s izzón levont magához.

Rettenetes percek voltak. Mivé lehettünk, s mi volt a formánk ez olthatatlan rémületben? Valami kettős felhőzet, durva s alaktalan, valami sajátságos súly, lágy és hajlékony, frenetikus hústömbök egymásba sodródva, a küzködő végtagok kigyószerű zürzavarával, vagy ennél is több, ijjesztőbb, rettenetesebb, valami fantasztikus építkezés ingatag kupolái, amint az árnyékunkat láttam a falon.

– Ha te fojtottad meg, ha neked köszönhetem, – lihegte a fülembe perzselő leheletével, – úgy hát valld be, mondd meg, minek tagadnád, aranyos? A bűnödet üvöltsd bele a hajamba, hogy csak én halljam, én halljam jól és senki más… A vágy elragadt ugy-e, a végső csúcsokig s mindaz, amit elsírtál az este, gyönyörű dolgok mind… szilaj szeretők között, mindaz ami lehetséges, óh istenem, be boldog vagyok!… Te voltál ugy-e, aki besurrantál hozzá, aki megfojtottad egy zsinórral a nyakán? Valld be, mondd, te voltál! Oly rút vagy így, megbélyegezve, oly förtelmes s nagyszerű, véres karmokkal meztelen oroszlánom! Mondd, hogy te fojtottad meg, drága szerelmem, mondd, hogy te!

– Én! – hörögtem.

Elragadtatva, egy rettenetes sikoltása hangzott, mély és rekedt, mint a medvemorgás. Förtelmes és zengő sikoly, a fulladásig vibráló s heves, amelyen gyönyörködő lelke szinte meghasadva úgy pendült meg az egész lénye gyökeréig mint az örvény, ha beletorkol a szél.

IV.

Aztán, később, amikor csakugyan sírva fakadtam az illatos hajában, enyhén megvigasztalt.

– No nem baj, ne búsulj aranyos… – mondotta. – Az út még messze van odáig, mikor e gyilkosságért vezekelned kell. S talán épen a nap fog sütni rád e percben.

A bűn, minden bűnök, az öreg úr megfojtása s azon is túl az összes bűnök, az összes bűnök, a torkomat fojtogatták. Oh, gyönyörű életem, mi volt ez, micsoda rothadás! Apró megtévelygések, apró hibák s lényegtelen megbotlások, holmi hazudozások emléke, jelentéktelen mulasztások, melyek nyomtalan tünnek tova a más ember szivében, micsoda féktelen hullámzást keltettek föl bennem, mi mindent, szent isten, a nagy gazságok, a súlyos infámiák öntudatát a véremig ható, mérges hömpölygéssel. Holott csak kivételes érzékenységem hajszálnyi ingalebbenése volt, az ok nélkül való s megfejthetetlen szenvedésben.

– Hát megöltem, jó, de hát miért is tettem volna? – kérdeztem a nő hajába fúlva.

– Óh drágaságom, együgyű kincsem, miért? – felelt borzongva az örömtől, hogy tovább füzi e képzetet, – miért? Ez éjszaka nem érte meg neked a rőfnyi zsinórt, mondd, szivem? Ki másnak lehetett érdeke kihűteni az öreget, mint neked, aki itt fekszel velem s habzsolod a hajamat? Ki van még más, aki úgy szeret mint te s a gyönyör izébe a halál zamatját keveri? S aztán, hogy el ne felejtsd: azzal, hogy megölted, ime szabad vagyok, gazdag, oh istenem minden az enyém! S még a tiéd is lehetek, ha ugyan – s a hangja egy ásításba fúlt.

– Ha ugyan mi? – kérdeztem.

– Ha ugyan el nem fognak reggelre, aranyos.

– Nyilván elfognak zengő opálom. De micsoda bizonyiték?

– Óh semmi, csekélység, – felelte Floria. – A tiz körmöd véres, nézd!

S a lámpát megemelte.

– A válladat sebeztem meg szerelmem.

– Ki hiszi el ezt? – felelte elborulva s még egyszer, mohón, az ajkát nyújtotta föl.

Így mult az éjjel s már-már derengett, mikor végre elpihent melettem. Az ablakra meredő szemmel, kimerülten és agyongyötörve, a fényt vártam, a reggelt, hogy kiosonjak innét. Az álom kisértett. Felriadva, távoli hangok zaját hallottam a folyosón, gyors léptek ritmusát, közeledve. S amint a fény már átszürődött a függönyökön, a véres körmömet pillantottam meg.

Kiszökve az ágyból, a falak mentén a szomszéd szoba ajtajához értem. A zár engedett, a küszöbön voltam. Elakadt lélegzettel a második ajtó kilincsére tettem a kezem s megborzongtam az ércfelület hideg érintésén. De az ajtó megnyilt. S rögtön láttam az öreg embert, békén és kopaszon az ágyban, a falnak fordultan kigömbölyödött háttal. S titán-hortyogása bősz morgásokkal vegyest, bezengte a csendet.