WeRead Powered by ReaderPub
A pénz legendája; Gányó Julcsa cover

A pénz legendája; Gányó Julcsa

Chapter 12: VI.
Open in WeRead

About This Book

Two linked narratives portray rural society and its moral and economic pressures: one examines the corrosive power of money on relationships and communal life, the other follows a young peasant woman’s struggles within a closely knit village, depicting customs, hardships, and social judgments. Both pieces use close naturalist observation and rich local detail to dissect social structures, cultural aspirations, and the author's concern for peasant education and renewal. The approach combines sympathetic realism with social critique, emphasizing how economic and cultural forces shape individual destiny.

VI.

A lány hazafelé indult. Alig hogy kiért azonban a szérüskertről, egy magas ember állta útját. Tóth András volt.

– Rám leselkedett kelmed úgy-e? – kérdte a leány, megriadva, de azért hetykén.

– Rád. És most már szemedbe mondom, hogy nem jó úton jársz. Én elvettelek volna.

– Ugyan úgy-e, hát azt hiszed, mentem volna hozzád?

– Jobb amannak a szeretője lenni?

– Hallgass András! Elhallgass!

– Nem, nem hallgatok. – És most az erős legény megfogta Julcsa kezét s úgy megszorította, hogy az felszisszent. – Eddig nem mertem szólni néked. Nem tudom mi volt, az életem csak veszedelem, de ha szembe találtam magamat véled, olyan lettem, mint a ma született bárány. De ma nem félek. Nem… Elmondom, a mi a szívemet nyomja. Szeretlek, tudod. Szeretlek úgy, hogy bűnbe kergethetnél, hogy az édes szülőmet meggyilkolnám érted… te meg csak nevetsz rajtam s nem hallgatsz a szavamra. Mondták, szeretőd a Bálint, tudtam, hogy vele tánczolsz minden bálon, hogy az ő gyűrűit hordod, hogy… de, hogy az éjszakákat vele…

– Ki ne mondd, András! Ki ne mondd!

– Kimondom, miért ne mondanám. Hisz most már úgy sem veszítek vele semmit, hogy az éjszakákat nála töltöd, azt csak ma este tudtam meg… Mert úgy-e, úgy van?

– Higyjen, a mit akar. Ott járok, a merre nekem tetszik, arra nézek, kire kedvem tartja, annak a gyűrűit hordom, a kiét elfogadom.

– És azt ölelem, csókolom, a kit szeretőmnek elfogadtam. Julcsa, ide jutottál?

– Csendőr, kisérj be, lehúzom a kendőmet. Állíts a pellengérre!

– Julcsa, Julcsa, hallgass reám. A hogy én szeretlek, annak még az árnyékát se közelíti meg annak a gazdának a gondolatja… Tud is ez a gazdanép szeretni. Csak a kétszer-kettőt tudja.

– Azt, hogy énrólam mit mondtál, azzal nem törődöm. De Bálintot ne vedd nyelved hegyére, mert megbánod.

– Nincs mit veszítsek, ha te nem szeretsz.

– Nem, nem szeretlek. Elmondom ma, holnap, mindennap. Se feleséged, se társad nem lehetek… Menj utadra, András.

– Megyek. Az Isten meg fog verni, nem azért, hogy az én társam nem lettél, de hogy mással bűnbe estél.

– Ha megver, én tűröm, nem te. Az Isten megáldjon, András, – s most, mintha a leány szívében megrezdült volna valami: – Szánlak, András. De nem tehetek érted semmit. Az Isten áldjon.

A leány ment útjára hetykén, de azért a szíve mélyén sajnálta Andrást, annyira sajnálta, hogy még azt se vette neki zokon, a miért azt merte neki mondani, hogy most már úgy se venné el feleségül…