X.
Reggelig dalolt, mulatott az András oldalán, csókolta az ajka, ölelte a karja… Csak a szívében volt véghetetlen némaság. Mikor aztán a csendőr mámorosan elhagyta s a két czigány is kilódult a csárda ajtaján, a leány szinte bambán kérdte magától, igaz volt-e mindez vagy álom? Hová jutott és hogyan?… Maga se tudta. Egy lépést tett csak előre s ezzel lecsúszott, le a lejtő legaljára. Miért? Hisz Andrást nem szerette… Bálint meg nem érdemelte meg a szerelmet. De most már késő a bánat, késő…
Reggel még munkához se foghatott, hisz nem volt vele egyebe, mint ez a tarka köntös, csupa selyem, arany a testén. A Juczi néni meg boldog is volt nagyon, hogy egy ilyen szolgálót kapott, hogy hagyta volna már első reggel dolgozni! Hisz még így tán el is kedvetlenedett volna a dologtól.
Mig az öreg asszony benn a szobában rendezkedett, porolt, Julcsa leült a tornácz lépcsőjére és nézett maga elé… A szomszéd szőllőben egy ember kapált. Nem volt éppen fiatal, haja is deresedett már, ránczok boronálták be a képét, de azért a szemeiből fiatal, ifjú szív melege sugárzott ki. Horváth János volt, a nazarénus.
A leány csak nézett maga elé.
Az ember úgy látszik, hallott a históriáról, mert munkája közben nem egyszer feltekintett reá. Míg egyszer csak, hogy tekintetük összevágott, megszólalt.
– A Manga András leánya vagy, úgy-e hugom?
– Az, – felelt rá a lány röviden.
– Ismerem apádat. Györgyiékkel laktak egy házba, tudom.
– Azokkal.
– Reggelig tartott a bál?
– Nem, csak az ivóban tánczoltunk.
– Te is? A Manga András lánya.
– Az vagyok. Gányó Julcsának is hínak. Nóta is van rólam.
– Ez nem érdem.
– Nem? Az se, ha az ilyen szegény ember lánya csendőrökkel mulatja át az éjszakát?
– Az meg már éppen bűnös cselekedet.
– Hát ez nem bűnös, ki ott hagyja szeretőjét s olyat vesz el, a kit nem szeret?
– Az olyan elkárhozik.
– Mit ér az nékem?
– Csak az Isten malasztja ér valamit.
– Kelmed tán hivő?
– Krisztusban hiszek.
– Én is hittem az Isten igazságában eddig. Most kiben higyjek, ha a szeretőm szavába se lehet.
– Ne káromold az Urat, lányom, – mondta János szeliden. – A nagy megpróbáltatásban van ő legközelebb hozzánk.
– Hej, elszakadtam én tőle… igen nagyon messzire.
– Egy megtért bűnös száz jámbor hivővel felér, így mondja ezt a szentirás.
– Elbukni könnyű… pedig még nem is olyan rég buktam el, csak tegnap. Ugyan milyen is lehetek így, megváltozott az ábrázatom? – Ezzel oda ment a lány a kúthoz s belenézett a medrébe. – Olyan vagyok, mint voltam. Úgy látszik, azelőtt se értem többet.
– Annyit értél, mint a mennyi jó érzés a szívedbe szorult.
– Szerettem Bálintot… szerettem. És most vette észre magát, hogy ennek az idegen embernek itt, maga se tudja miért, de mindent elmondott.
– A szerelem határa az emberöltőig se tart, csak az az érzés ér valamit, a mi Istenhez emel.
A lány felnézett rá. Az ember dolgozott nyugodtan, fel se tekintett rá, a mint ezt mondta.
– Könnyű kigyelmednek. Én nékem üres a világ.
– Nékem telve van azzal, a mit érzek…
– Mit érez… mit? – kérdé a lány kérdő arczczal.
E perczben kocsi állott meg a csárda kapuja előtt, egy rakott szekér. Rajta nyoszolya, ládák, kocsisa Czombos Mihály.
A mint Julcsa meglátta a kocsit, azt hitte, meghasad a szive. Megismerte a ládákat, az ágyat. Az ő ruhája… az ő ládája, az ő szűzi nyoszolyája van rajta. Az, a melyet a Bálintékhoz kellett volna vinni, szüret után… Így hát kitették az apai födél alól. Nyitva, nyitva előtte a széles világ…
– Az apád küldött, – mondta Mihály egymásután lerakosgatva a butorokat földre. – Elküldötte néked a két ládát.
– El? – kérdte a lány szívszorongva.
– Meg ezt az ágast, a ruháidat akasztottad rá, úgy tudom.
– Azokat… aztán mit még?
– Meg a nyoszolyádat. Benne van az ágyneműd is mind. Egy dunyha, négy vánkos, két derékalj, czihák…
– Aztán még mit?
– Ezt a pár tányért is. Keresményedből vetted. Jó lesz néked… ezentúl.
– Egyebet semmit?
– Egyebed nem volt.
– Aztán… izent valamit még nékem?
– Úgy szólott, hogy hagyjam meg néked, – mondta kérlelhetetlen nyugalommal Mihály, – hogy soha többé át ne lépd a házuk küszöbét. Hogy ne tudjon rólad ezentúl se jót, se rosszat. Ne hallja a nevedet említeni, még a halálos ágyán se, mert ha szegény ember is, meg gányó is, de eddig becsületben öregedett meg. Csárdás lányt nem tűr meg a házánál. Így mondta.
– Így mondta?
– Így. Többet nem mondott.
Julcsa odament az egyik szekrényhez s kinyította. Mintha csak rá nézve e perczben a legnagyobb fontossággal az bírna, hogy minden megvan-e benne. Aztán odament a másikhoz, kinyította azt is. Abban is rendben van minden. Majd odafordult Mihályhoz.
– Jól van Mihály. Menj haza… Én meg csak azt izenem néki, hogy a jó Isten áldja meg minden ősz szál haját. A jó Isten őrködjék minden lépte fölött… és ne is halljon soha, soha többé rólam semmit. Ezt mondd meg neki Mihály egyedűl, most az Isten áldjon…
Mihály odament hozzá és kezet adott neki. Összenéztek, egy se szólt egyet se. Aztán felpattant a fiú a kocsira, közibe vágott a lovaknak s gyors vágtatással elrobogott.
Julcsa pedig, elfelejtve, hogy Horváth János ott van a kerítésnél és láthatja, oda rogyott az egyik szekrényre s keservesen elkezdett sírni.
Sírt, sírt soká. Elsírta a tegnap szivében maradt könnyet is, a melyet csókra, ölelésre váltott az éjszaka.
A mint így elhagyatva zokogott, egyszerre csak egy hang riasztotta fel, János volt. Átjött a kerítésen. Rátette vállára a kezét.
– Mi bajod van leányom?
A leány felvetette szemét. Hej, ha ezelőtt valaki így sírás közben találja, de megbánta volna… Vagy tán ennek az embernek szabad?
– Egyedűl vagyok és széles a világ.
– Telve a világ azzal, a mit érzek, és az Isten veled vagyon, – mondta a nazarénus és lassan elballagott.