XI.
Julcsa mint szolgáló nagyon bevált. Rendes, gyors és pontos volt. Ellátta a Juczi néni minden vendégét, mindegyik nyelvén tudott szólni, csak csókolni, ölelni nem hagyta magát többé. Akkor este egyszer – és soha többé. De ennek a híre csak több vendéget hozott a csárdába. A legények kerülgették nagyon, mind azt hitte, ő lesz az, a kit kiválaszt s kinek majd szavára hallgat. Azért aztán a Juczi néni is belenyugodott, hogy nem tesz eleget a vendégei kivánságának. Egy hétig nyugodtan is volt. Mind csak azért remegett, hogy Tóth András majd visszajő s jogait fogja követelni. De az orosházi csendőröket Csorvásra rendelték, hol a szocziálisták újra zavarogni kezdettek, ott lehetett az András is. Reggelenkint, mielőtt vendég jöhetett volna, odament a kerítéshez s elelbeszélgetett Jánossal, ki ott bíbelt szőllőjében.
– Aztán mikor lesz a szüret bátyám?
– Az idén korábban, egy hét multán meglesz.
Egy hét multán. És a lánynak az járt az eszében, hogy pár hét még és Bálint esküvője is meglesz… és akkor, akkor vége lesz reá nézve dalnak, vége táncznak. De hát ma is, mit ér! Vissza csak nem térhet már hozzá.
– Hosszú lesz a tél, – mondta a lány. Arra gondolt, milyen lesz a tél. Hová hajtja majd a fejét? Itt csak nem maradhat örökké.
– Nékem nem. Mert nem fogy el a dolgom akkor se.
– De mi lesz az én dolgom télen?
– A vendéget ellátni, mint tavaszszal, nyáron meg őszszel.
– Tán csak nem hiszi? – pattant fel Julcsa, lángszínre pirulva.
– Tudom, hogy nem. Látom a szemedből. De hát nem találnál jobb helyet?
– Hol, kinél? Urat még nem is láttam.
– Parasztgazda is felfogadna.
– El is szegődök innen, csak találjak helyet. Bár a Juczi néni nem bánt. Beletörődött már abba, hogy csak félkonvencziónak teszek eleget.
– Az Istennek csak nem tetszik ez a hely.
– Majd elsegít innen… aztán meg – – tette hozzá akadozva a lány – itt hallhatok hírt amazokról is.
– A Bálintról úgy-e?
– Arról is. De meg a majorosiakról is.
– Ha az én szavamra hallgatnál…
– Nem vagyok én arra érdemes, hogy kigyelmed a szavát pazarolja rám, – felelt reá Julcsa keserű hangon.
– Ha te megértenéd, hogy Krisztus miért eresztette magához a kicsinyeket, miért hagyta megcsókolni a lábait a vétkes asszonytól…
A leány figyelte arczát, hangját. Nem tudta maga se miért, de úgy érezte, mintha más ülne itt, mikor beszél s más hallgatná a szavát, nem ő. A beszédje alatt, mintha elaludt volna a tűzláng a szivében, mintha se gányókról, se Bálintról, sem a csendőrről nem tudott volna semmit. De jó is elhallgatni, a mit beszél.
A szeretet szavát hallotta mindenben. A ki szeret, az nem kárhozik el, a ki szeret, csak az él.
– De a ki meghal – az szerelmét is elviszi magával. – S a lány úgy érezte, leg is jobb lenne meghalni – s elvinni szerelmét magával a fekete föld alá.
– Nincs halál, csak élet, élet volt, van és lesz, – mondta a nazarénus és nyugodtan feltekintett reá. A lány meg lesütötte a szemét. Bálint pedig soha se látta szemlesütve. Azzal szembe nézett mindig. Ez meg, ha reá néz, mintha kinyítná a lelke könyvét s lapozna-lapozna benne úgy, a hogy a kedve tartja.
A lány hallgatta volna még soká, de Juczi néni kiáltott reá, be kellett az ivóba mennie. Tán vendég érkezett.