A pénz legendája; Gányó Julcsa

Egy este, tán három napra rá, a mint a vendégek elmentek és Julcsa elrakosgatott, kinyílott az ajtó s Tóth András lépett be rajta. Julcsa azt hitte, fejére szakad a ház. Mintha tűzláng borította volna el a lelkét, daczosan megállt előtte és szembe nézett vele. András azonban nem riadt vissza, kitárta karjait, ment, mint a ki ismert háznak kapuján indul befelé, biztosan.

– Vissza, András. Ne nyúlj hozzám!

– Tán ismersz még hé, Gányó Julcsa!

– Az vagyok, de nem a szeretőd.

– Egy éjszaka az voltál.

– Meg is átkoztam százszor azt az éjszakát.

– Én meg megáldottam minden pillanatát.

– Akkor éjszaka fordult tőlem el az Isten.

– Akkor éjszaka nyílott ki előttem a magas égbolt. Julcsám, gyönyörűm! – s a férfi közeledett hozzá.

A leány halottra válva, szinte megdermedve ott állt egy helyen, a mint azonban hozzáért a karja, egy ugrással az ivó túlsarkában termett s az asztalt tolta maga elé.

A csendőr szemét azonban elfutotta a vér, már nem látott, nem hallott semmit, csak az a multkori éjszaka járt az eszében. Bírni akarta a lányt, ha addig él is. Egy kézzel félrelódította az asztalt s most előtte állt.

A lány egy perczig tétovázva nézett maga elé, sem előre, se hátra. Előtte a magas, erős férfi, mögötte a fal… Mit tegyen? Egyszerre, mint a macska, felszökött az ivóból a padlásra vezető létrára s homlokegyenest felszaladt rajta. A meglepett férfi első pillanatban nem tudta, hogy történhetett. Aztán észrevevé magát, utána akart rohanni, de a lány egyet rántott a létrán s felkapta a padlásra. Ide nem jöhetett utána. De a legénynek volt-e távolság, a melyet át ne lábolt volna, – volt-e olyan emelet, a melyre ő érte fel ne tudott volna mászni. Egyet gondolt s aztán gyorsan oda húzta az ivó asztalát a padlás-ajtó elé, egy szék még reá és fenn van. Ott pedig a padláson az övé, – ott nincs, nincs mentség.

Eh, ha meghal – czikázik át a leány lelkén – hát meghal. Amott a padlás hátulsó ajtaja nyitva, arra kimenekül. Egy ugrás és a János szöllőjében van… Ha kitöri derekát… az is jobb, mint egy pillanat még ennek az embernek a karjai között.

Mint a macska, odasiklik az ajtóhoz, behunyja a szemeit s egy pillanat alatt lenn volt a szőllő-venyigék között. De jó az Isten. Egy pár nap előtt kapált itt János, puha a szőllő hantja s a lánynak csak a ruháját tépte el a venyige.

Innen hová? Csak egy út lehet. Ott a János kunyhója, egy mécses világít még ki belőle, – oda. A lány lélekszakadva rohan a kis házig, belöki ajtaját és benn halálra válva, János elé rogy.

– Mentsen meg, mentsen meg! Tóth András jő utánam. Meghalok, ha itt ér.

– Hajad szála se görbül az én kunyhómban, – mondta János nyugodtan. Kiment háza elé, rázárta a lányra a kunyhót s ott várt az ajtó előtt.

Az éjszaka csendjét András káromkodása szakította meg. Kiugrott ő is a lány után. Összekarmolva a képe, vér önti el az arczát, – de azért nyomában.

Látta, hogy abba a kunyhóba ment be.

A küszöbnél, szemben egymással, a két ember.

– Itt van, ereszsz be, mert tönkre teszlek.

– Az én házam az Úr hajléka, oda csak tiszta fővel, tiszta lélekkel jut az ember.

– Ereszsz be, mert darabokra zúzlak – s felemelte a kezét.

A nazarénus nyugodtan közeledett felé, leeresztett kézzel, messzire elhajítva magától a süveget.

– Itt a homlokom, nincs süveg rajta, mely ütésedet felfogja. Nincs kezemben fegyver, nincs velem más, mint az Úr mindenható ereje. Testemen keresztül bejuthatsz, lelkem azonban megvédi akkor is a lányt.

A csendőr visszariadt. Maga se tudta miért, de ő, a ki annyi fegyveres emberrel állt már szemközt életében, ettől a fegyvertelentől iszonyodni kezdett. Bárcsak lett volna véle valami, egy kő, egy fejsze. De semmi, semmi. Nincs más fegyvere, mint a testi ereje. A keze fejével meg hogy illethette volna ennek a védtelen embernek a homlokát, itt az Isten ege alatt?

A nazarénus ment feléje, a csendőr meg hátrált. De János mind gyorsabban haladt s midőn odaért hozzá, megfogta szeliden a kezét s így szólt:

– Ketten vagyunk védtelenek. Egy olyan ember, ki fegyvert nem foghat a kezébe s egy lány odabenn, kit az édes apja elkergetett, mert egy éjszaka tartamán a te szavadra hallgatott és a ki ma a szegények szegénye, nincs egyebe, mint a mit az Úr végtelen kegye reá ruházott: lelki ereje. Törj reánk András, tégy tönkre minket. Vagy ereszd útjára a szegény embert, hogy megmutathassa annak a lánynak, hogy melyik az a csillag, a melynek fénye tündöklőbb az emberek hajlékából kiáradó mécsek sugarainál.

És a csendőr – egész lelkében megrendülve – megrázta a nazarénus kezét s aztán torony iránt elrohant a sötét éjszakába.

A nazarénus, megtörülve a homlokáról gyöngyöző verejtéket, visszatért a házba.

– Mai napunk munkáját bevégeztük, menj pihenni lányom. Holnap az igaz útra vezetlek.

Manga Julcsa felállt s ment feléje. A szemeik összenéztek, de nem szólt egyik sem.

Soká így álltak szemben egymással. Majd Julcsa szólalt meg:

– Vezess el bárhová,… csak oda ne. Bárhová vezetsz, az igaz ösvény leszen… érzem.

– Istenben bízzál csak, én az ő útját járom. A keskeny ösvény szövétnekét tartom.

– Megyek veled, – mondta a lány.

És a nazarénus elvezette. Nem ment messze véle, csak a szomszéd házig. Ott lakott az öreg Ányosné, annak gondjaira bízta a lányt.