CZOBEL ISTVÁN BARÁTOMNAK.
Te, ki más utakon ugyanazon czél felé haladsz mint én, engedd meg, hogy tervezett regényciklusom első kötetét néked ajánljam fel.
Nagy megnyugtatásomra szolgál az, hogy eddigi munkáimmal egyetértettél, s aláirtad az azokon keresztül vonuló tendentiát.
Tudom, hogy ezentúl is mellettem lész, s tudományoddal, infinitiv szellemeddel támogatni fogsz müveimben. Mi, mindketten a jövő Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézletét, szellemét keressük.
Te biologiai alapon állva, hatalmas kulturtörténeti művedben, (a melyet eddig csak nehány bizalmas embered ismer, a melyről azonban tudom, pár év mulva Európa fog beszélni) csak úgy a magyar jövendő kulturát szolgálod, mint én, ki erre regény formájában akarnék rávilágítani.
Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai társadalmi testet bonczoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az a mi újat, jobbat fog teremthetni.
Tanácsodra nevezem el ezt a cyklust is a «Kiválás genezisének». Tudom, ezzel, mint egy kedves regényíró kollegám igen helyesen megjegyezte, – «riasztgatni» fogom a magyar közönséget, a melynek jórésze az aktualist, az érdekfeszítőt, a mulatságost keresi.
Jól van, legyen igy. Kevesen fogják olvasni e könyveket, de ki elolvassa, az lesz, a kinek irtuk. Mert ha, daczára e kissé kemény, s tán nem is nagyon irodalmi czímnek (hisz a biologia felé huz!), megteszi, ezzel bebizonyította, hogy érdeklődik tendentiáink iránt. És egy ilyen olvasó kedvesebb nékem száz olyannál, ki mulatságát keresve s várva, vette kezébe könyvem. Nem rejtem el, a mulattatás nem volt czélom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de meg nem is látom mulatságosnak az életet.
Igy hát nem akarván zsákban macskát árulni, a könyveket tanulmányoknak nevezem el.
Mint mondtam – életczélomúl a magyar szellemi világnézlet keresését tüztem ki. Meglehet, hogy tévútra lépek, meglehet, hogy nem fogom megtalálni soha, de hát, tán egy érdemem lesz, hogy erre a kevéssé megvilágitott térre forditom a figyelmet.
A néptől már igen sokat tanultam, sokat s újat. Ugy érzem, az ő nyugodt – mint mondani szoktad – turáni nyugalma biztos, erős alapunk nékünk. «Józansággal párosult idealizmusuk, népünk rendithetetlen szellemi egyensulyában s erejében nyilvánul», igy beszélsz róluk, azt a könyvemet taglalva, a melyet a népről irtam. E világnézletet, a melyet a puszta könyvében meg akartam állapitani, te felismerted, csak ugy mint nehány franczia és angol kritikusom, kiknek a magyar nép világnézlete a göröghöz hasonlónak tünt fel.
És én éreztem ezt mindig, minden szavukból, minden tettükből. Te voltál az első, ki e hitemben megerősítettél. Te bátorítottál abban is, hogy a társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül, e világnézlet megállapítását tüzzem ki életczélomúl.
Meglehet, hogy téves útra léptem. Jól van. Ha én nem találom meg, megtalálja más, nálam hivatottabb. Megnyugtat az, hogy legalább azt tettem, a mit megtenni kötelességemnek éreztem.
E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog aztán a pusztuló felsőmagyarországi olygarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassu pusztulás vagy fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd azon világnézlet fejlődéséhez, a mely egy a népével – s igy a legmagyarabb – csak a fejlődés másodlagos fokán.
Fogadd el könyvem ajánlatát. Kétszeresen a tiéd: mert te is ez úton indultál az igazság keresésére, s mert az én utamra rávilágítottál…