XIV.
Egy délután, a mint künn ült a pitvarajtóban a földön s az öreg Ányosnétól kapott bibliát lapozta, egyszerre, a mint föltekint, mintha csak a földből nőtt volna ki – Bálint állt előtte. A lány felugrott. Be akart a szobába menni, Bálint megragadta a kezét.
– Állj meg egy szóra, csak egy szóra, Julcsa.
– Miért jöttél, hát nem volt elég, a mit mondtál, még tetézni akarod? – kiáltott fel a lány.
– Hallgass meg. Megbántam, a mit tettem, meg a mit elkövettem, te tőled függ csak Julcsa s visszatérek hozzád…
– Nekem nincs már szavam hozzád. A mi mondani valóm volt, megmondtam s megtettem. Azt is, a mit nem kellett volna. Miről legyen hát szóbeszéd ezentúl közöttünk.
– Arról… hallgass meg Julcsa… arról, hogy ma és mindig, örökre téged szeretlek. Hiába minden. Hiába az apám igérete, pénze, hiába a szülőim fenyegetései… Tevéled a nyomorúság paradicsom lészen, nélküled a jólét maga a pokol. Eljöttem hozzád, hogy megkérjem a kezedet.
A lány odakapott a szívéhez. Én Istenem, mily boldogságot jelentett volna néki ez a három szó pár nap előtt! És ma mit ér?
– Kezemet kéred. Hát nem tudod, hogy azt az éjszakát a csendőrrel töltöttem? – vágta szemébe Julcsa felegyenesedve, emelt fővel, szembe nézve vele.
– Tudom, tudok mindent. Mit bánom én még ezt is. Így is csak az a két szem fog reám nézni, mint azelőtt az éjszaka előtt nézett, az a két kar fog ölelni, mint azelőtt,… az a száj…
– Ne folytasd, mert többet találnál mondani, mint a mennyit a gyomrom bevenne. Megcsalódtam benned, – mondta a leány, de most már csendesebben, szinte oly nyugodtan, mint a hogy Jánossal szokott beszélni, – és nem csókoltalak soha, karom nem érte a vállad, szám nem illetett jó szóval…
– El akarod tán tagadni. Hát igaz az, a mit mondanak, hogy a nazarénus szeretője lettél. Egy takarás alatt három szerető! Sokra vitted húgom! – kaczagott fel Bálint s végig vágott botjával egy katang kórón.
– Gondolj a mit akarsz, – felelte a lány még nyugodtabban, színtelen hangon – ismétlem, hozzád jó szóval soha nem szóltam, mert a kihez én szóltam, a kit én szerettem, az nem te vagy. Legalább nem az, a kinek ma látlak. Az én szeretőm egyenes férfi volt, bátor, szavának állt, igaz ember volt… tehozzád nem hajolok le… a te nyelveden nem tudok. Az Isten vezérelje útjaidat – s a lány még egyszer a szemeibe tekintett, mintha ezzel a tekintettel végleg kitörölte volna lelkéből azt a véges haszontalan érzést, a mely ehhez a férfihez fűzte; aztán lassan elfordult tőle s a ház felé indult.
– Julcsa… Julcsa! Ez az utolsó szavad?
– A mit mondtam eddig, mind igaz szó volt. A mit ezentúl mondok, az is az lesz. A te nyelveden nem tudok.
– Megvert, megvert az Isten. Megbánod ezt még Gányó Julcsa. Ha majd tönkre tettél egészen… akkor az Istennél felelsz értem.
A lány visszafordult.
– Az Isten útjára léptem, annak a szavára hallgatok. Annak az itéletét várom. Az legyen veled!
A lány bement.
A legény meg lázongó lélekkel, szenvedélytől remegő testtel, kirohant az udvarból.