XV.
Pár nap a szüreteléssel telt el. Ezalatt Julcsa úgy érezte, végleg megnyugodott, úgy érezte, azzal a másikkal végzett s most már csak azt fogja tenni, a mit amazok, a hivők fognak néki mondani. Ha az élettel végezett is, úgy látszik, van még ezentúl is valami.
Mit tudott erről eddig? Pedig tágult a lelke amazok szavára. Mintha balzsammal csepegtették volna be sebzett, összetört szívét. Úgy érezte, nyugalom, béke áradt szavaikból. Az egyik sor szőllőt Jánossal együtt szedte. Elmondta néki, hogy Bálint járt nála s mi történt köztük.
– De jó is, hogy végeztem vele. Olyan könnyű a szívem, mintha mázsányi kő gördült volna le róla.
– Könnyen itélsz lányom. Nem tekintesz felé. De tekintened kell. Ha rossz útra tér, te lész okozója. Te felelsz meg üdvösségeért a Mindenható előtt addig, míg cselekedetei a tiédből szakadnak. A mit most fog tenni, azért rajtad a felelősség.
A lány elsápadt.
– Hisz én elutasítottam, én szemére vetettem, hogy miért nem akarok tudni róla.
– Ez nem volt elég, elhagytad menni a nélkül, hogy megnyugodott volna. Az elvadult ember vadakat tehet.
– Mit tegyek hát, mit? – kérdte a lány szívszorongva.
– Most nem tehetsz mást, mint várni. Ha meglesz a baj, néked kell majd megorvosolnod a lelkét.
– Én Istenem, mit követtem én el ellened, hogy annyit mérsz a fejemre – zokogott fel hangosan a lány.
János odament hozzá, felemelte fejét s a szemébe nézett.
– Az élet azért van ránk róva, hogy kiéljük. A mennyit az életben küzdünk, annyi nyugalom vár reánk azután. Mitől félsz?
– Attól, hogy szerettem. Hogy küzdjek így meg vele?
– Szereted még?
– Nem, – felelt a lány s most felnézett a János szemébe, nyugodtan, megnyugodva.