XVII.
Az öreg Ányosnéval igen jól megfértek. Az ájtatos hivő asszony keveset törődött háza tájával s jóformán másra sem ért rá, mint «barátkozás»-ra. Ha csak ideje volt, hol egyik, hol másik hivő asszonyhoz ment át s aztán a vén asszonyok kiültek az őszi napnál az ambitusra és zsoltárokat énekeltek.
A házi teendőket meg rábízta Julcsára, ki el is járt benne hűségesen. Egész nap dolgozott. Főzött, mosott, sikált. Estefelé pedig rendesen Horváth János látogatott át hozzájuk, ki mindig nála költötte el az estebédet, hogy az Ányosné szolgálójának ne kelljen késő este átbandukolni egy egész soron.
Ilyenkor aztán Julcsa és János kiültek a pitvarba beszélgetni, addig míg az öreg asszony odabenn nagyokat bóbiskolva elszenderült a padkán.
Ma is – meleg őszi este volt, – künn ültek az ajtóküszöbön. Az est lassan leszállott, hamvas, kéményekből felszálló nehéz tőzeg-füsttel telített fátyol borult mindenre. A házak fehér árnyai belefolytak a leereszkedő ködbe. A haldokló ősz, beleálmodik lassan, csendesen az ébredő télbe. De a leány nem fázott, nem félt a téltől.
Hisz János annyi mindenre tanította meg, a hangja meg oly szép, olyan jó hallgatni.
– Minékünk nincs papunk, se egyházunk. Azt tartjuk, ember ne legyen közvetítő embertársai s az Isten között. Úgy házasodik a hivő ember, az Isten ege alatt. Maga az Úr adja össze feleségével. Mert hisz, a mit ember köt egybe, azt ember fel is bonthatja.
– De örök így a házasság? – kérdte a leány akadozva.
– Az, mert a ki megszegi, elkárhozik. Nem azért, mert társát csalta meg, de mert az Istent.
– De… Kimondom, hisz magamról tudom, meg kelmed is mondta, a szerelem nem tart egy emberöltőig.
– A szerelem nem. A szeretet igen, de te nem szereted Bálintot, – mondta tiszta hangon János, – mert nem volt az, a kinek hitted. Ha az lett volna, szerelmed átváltozott volna valami olyan érzéssé, a mely Istenhez vezet, mert az éltet adja.
– Ígazad van, nem szerettem Bálintot. Mást szerettem s az Bálint nem volt soha, soha se lesz. Ezt meg is mondtam neki.
– És tán ez vitte a bajba. Erről akartam már szót ejteni néked. Pár nap óta Bálint a Juczi néninél tanyáz, minden éjszaka iszik s húzatja.
– A lakodalma előtt? Úgy tudom, a hónap végivel lesz. Odáig pedig már csak egy pár nap telik el…
– Bűnös lélekkel megy az Isten elé, mert a leányt nem szereti s a te irántad érzett szerelmét mámorba akarja fojtani. Rosz útra tért.
– Én Istenem… Akkor hát én tettem tönkre…
– De máskép nem cselekedhettél. Nehéz útra léptél… De úgy-e üdvözölni akarsz?
– A kigyelmed szavában bizom csak. A mit kelmed parancsol, azt fogom megcselekedni.
– Csak arra hallgass, a mikor az Isten beszél belőlem.
– Mit tegyek?
– Most csak várj. Mást nem tehetsz. Holnap meg elvezetlek a gyülekezetbe s bemutatlak nékik.
– De hisz bűnös leány vagyok. Az utolsók utolsója.
– Ha meghajtod fejedet, ezzel elébe jutsz azoknak, kik emelt fővel járnak. Reggel eljövök érted. Az Úr legyen veled.