WeRead Powered by ReaderPub
A pénz legendája; Gányó Julcsa cover

A pénz legendája; Gányó Julcsa

Chapter 26: XX.
Open in WeRead

About This Book

Two linked narratives portray rural society and its moral and economic pressures: one examines the corrosive power of money on relationships and communal life, the other follows a young peasant woman’s struggles within a closely knit village, depicting customs, hardships, and social judgments. Both pieces use close naturalist observation and rich local detail to dissect social structures, cultural aspirations, and the author's concern for peasant education and renewal. The approach combines sympathetic realism with social critique, emphasizing how economic and cultural forces shape individual destiny.

XX.

Pár napra a lakodalom után Bálint már megint csak a Juczi néni vendége volt, csak úgy, mint azelőtt. Az italban találta meg azt, a mit a felesége csókjaiban nem találhatott: – feledést, nyugalmat.

Az ivó üres volt, csak az egy Tóth András ivott a kármentő oldalánál.

Ezt is a szerelem vitte az italra.

A mint Bálintot megpillantotta, hirtelen fölkelt, nagy zajjal letette poharát az asztalra s odalépett elé:

– Jó, hogy jöttél Bálint, vártalak. Volna még szóbeszédünk együtt.

– Van ám, van, – felelt rá Bálint és fokosával nagyot ütött az asztalra. – A te paráznaságod vitte őt a bűnbe, az tántorította el tőlünk. A tejfelt te szedted le az édes tejről, te, ki eddig csak savón éltél.

– Tán azt veted a szememre, te gőgös gazda, hogy én az alamizsnádból éltem.

– Az enyimből is, máséból is, – vetette oda néki Bálint gőgösen.

De erre a csendőr már nem felelt, hanem felkapott egy széket s azzal ment Bálintra. Bálint egyik kezével messzire eldobta magától azt s aztán egyet rántva a csendőrön, belökte a padok közé.

Erre már a csárda népe összeszaladt. Juczi néni és szolgálói jajgatva nézték. De hát nem tehettek semmit, férfi nem volt a házban.

András zúzott karral, de azért fölkelt a darabokra mállott lóczák közül, felvett egy butykost s azt vágta volna Bálint fejéhez, de az irányt tévesztve berepült a csárda ablakába, a mely most nagy csörömpöléssel betört.

Bálint erre egyet kanyarított fokosával a levegőbe s egyszeribe a csendőr fejét érte, kinek szerencsére fején volt a kalap, a mely most szétmállva lehullott a földre. Homlokából meg csergedezni kezdett a vér. A csendőr egyet fordult maga körül, azután halotthalványan összeesett.

– Meghalt… gyilkos vagyok! – rebegte Bálint és kirohant az ivóból.

A legény most félőrülten szaladt végig a nagy utczán… Ment, ment… abba a házba, hol tudta, hogy a Julcsa húzta meg magát. Ugyanazzal a fokossal ütött egyet a ház ajtajára, a mely a csendőr homlokát érte.

A zajra Julcsa kilépett a küszöbre. Az esthomályban is megismerte, hogy ki az.

– Mit akarsz, hogy így fokossal kéred a «fogadj Istent?» – kérdte tiszta hangon Julcsa.

– Eljöttem, megmondani néked, Julcsa, – felelt rá Bálint épp oly tiszta, csengő hangon, – hogy gyilkoltam érted. Az Andrást elpusztítottam, most már itt a bűn a homlokomon. Isten és ember eltaszított. Most már nyomorult vagyok, senkim sincs… Szeretlek még mindig, jobban mint valaha.

A leány megingott. Milyen borzasztóan bekövetkezett… Azok azt mondják, csak akkor jut közéjük (s mikor azokra gondolt, János két szeme világított a lelkébe), ha Bálintot megmenti… Bálint gyilkolt, halálos bűnbe esett… És Bálint most földönfutó. Szegényebb, nyomorultabb nála és tán reá szorul.

– Érted, mit mondtam? – kérdte Bálint hangosan.

– Értem, de most már teérted semmit se tehetek, – felelt neki a lány egy percznyi ingadozás után. – Ha egy hónap előtt történik, ha egy hónap előtt rongyosan, vérben állsz meg előttem s azt mondod, gyere velem Julcsa, oszd meg a kenyeret, a melyet bujdosásban napról-napra fogok összekoldulni, mentem volna veled. Most már késő, mit érnél velem, ha már nem szeretlek…

– Hát igaz, igaz, hogy nem szeretsz?

– Szánlak. Ha tehetnék érted mást… egyebet, megtenném. De ma már nem adhatom a szívemet oda… mert…

– Mert másé, – szakította félbe Bálint fenyegető szemmel. Mondd ki, hogy másé, az a birkaszivű ember megigézte, azé tested, lelked.

– Testem és lelkem az Istené. Olyané leszen, kit az Isten szán nekem, a kit megérdemelek.

– Hogyne… Hisz ha a nazarénushoz mész, egyenesen a mennyországba emel a két karja, megnyitja a paradicsom hét pecsétes kapuját a csókjaival.

– Hallgass, – szólalt meg Julcsa szilárdan, erős hanggal, de egy csepp élesség nélkül. – Távozz hajlékunkból. Ide alázatos fővel kell még annak is jönnie, ki a koldusok koldusa. Úgy, ha maga a király fia is. Ez a hajlék tiszta… Mert még én is megtisztulok benne. Ne szennyezd be sárral a fehér oldalát. Menj Bálint, az Isten segítsen meg ezentúl is. Imádkozni fogok érted… Ennél többet nem tehetek. Az Úr legyen teveled.

Ezzel megfordult s bement a kis ajtón, de a melyet csak behúzott maga után, a nélkül, hogy a reteszt rátolta volna.

Bálint odaborult a kis ajtóra s hörögve kérte bocsánatát, aztán eldobva magától a fokost, a melyet eddig még mindig a kezében szorított, kirohant az utczára. Egyenesen Orosházára ment s ott feladta magát a járásbiróságnál.

Julcsa pedig bement a szobába, hol Ányosné remegve várt reá, megcsókolta az öreg asszonyt s így szólt:

– Helyesen cselekedtem néném?

– Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy derék, jó lány vagy. János majd megmérlegeli szavaid súlyát. Én szegény, gyengeelméjű asszony vagyok, én csak azt tudom, a mit szívem sugall nékem, én derék lányom, – mondta és zokogva a nyakába borult.