XXI.
Szerencsére, Tóth András sebe nem volt súlyos. A csapást a fején lévő kalap felfogta. Aztán meg ő volt a támadója (a csárdai asszonyok vallomásai szerint), így Bálint csak egy pár hetet kapott.
Tóth Andrást meg áthelyezték a szolnoki csendőrséghez, hogy így minden zenebonának elejét vegyék.
Julcsa nagy megkönnyebbüléssel hallotta a hírt.
– Mi lett volna velem, ha igazán agyonütötte volna Andrást? – kérdezte egy izben Jánost.
– Félek, lányom, hogy akkor nem épülhettél volna be soha. Mert nem számolhattál volna Bálint lelke üdveért a Mindenható előtt.
– De így is? Hogy számolhatok? Ha ki is jut. Holnap újra kezdheti.
– Akkor kell majd térítő munkádat elkezdeni.
– Én Istenem, hogy lesz az? – kérdte a leány szívszorongva. – Hogy lesz?
– A jó Isten segíteni fog ezentúl is, mint a hogy eddig megsegített. Minden akadályon átjutottál eddig.
– És ha megtérítettem… Azután való cselekedeteiért is én leszek a felelős?
– Hogy lennél. Csak azért lehetsz, a melyet a te befolyásod alatt követ el. A mit ezután tesz majd, az az ő és a Mindenható dolga leszen.
– Addig pedig…
– Addig Ányosnét látod el.
Szegény öreg asszony nagy beteg volt már három nap óta. A gyomra megdagadt és se enni, se beszélni nem tudott már. Meghűlt vagy az öregség tette, nem lehetett tudni.
Julcsa éjjel-nappal ápolta. El nem hagyta egy perczig se. Oly nyugodtnak érezte magát a nagy beteg mellett, ki úgy látszik, boldogan néz át a másvilágba s ki a multkor is, hogy felnyitotta szederjes ajkait, vigasztalást adott neki: – nincsen halál, csak élet! – rebegte s aztán ismét visszahanyatlott párnái közé.
Egy nyugodt őszi estén négy hivő asszony látogatott el hozzá, meg János, ki minden este, úgy most is átjött hozzájok. Az asszonyok énekeltek, az egyik nehány őszi rózsát hozott, azt hintette az öreg asszony lábához. Mind nyugodtan beszélt. És ép oly nyugodtan felelt Ányosné is kérdéseikre. Mint családtagok, kik nagy út előtt állnak, mielőtt szétválnának, ügybajaikat beszélik meg. Halkan beszélgettek.
Ányosné eközben egyszerre csak felült az ágyában, kimeresztette elhaló szemeit, ajkai rebegtek valamit s aztán visszaesett párnáira. Meghalt.
Julcsa megborzadt, aztán sírva fakadt volna, de hisz egyiknek se változott az arcza. Talán meg se halt. Egyik ép oly nyugodtan ült ott, mint a másik, aztán egyszerre a nélkül, hogy összenéztek volna, mind a négy egy zsoltárt kezdett el énekelni. Dicsérték az Urat.
János meg odamegy az öreg asszonyhoz és csendesen leszorítja szempilláit. Julcsa még egyszer odanéz egyikre-másikra, majd elfullad és zokogva odaborul az ágy szélére.
János nyugodtan megfogta kezét, szinte mosolyogva így szólt:
– Úgy mondta a testvérünk, a ki meghalt, hogy nincsen halál, csak élet. Emlékezz szavaira. Elment… Mi is elmegyünk nemsokára utána. Jó helyre jutott.