XXII.
Másnap volt a temetése. Négy férfi: János, Fekete a tanító, Ravasz és az öreg Franyó vitték a gyalulatlan deszkakoporsót. Pár férfi a nyomában. Asszony nem jár a nazarénusok temetésére. Azoknak lágy a lelkük, ki találnának törni és sírni találnának akkor, mikor ujjongani kéne, hogy az elköltözött az Úr színe elé lépett s része vagyon az örök fényességben. Julcsa nézte, a mint nyugodtan, sírás és ének nélkül kimentek a ház udvarából. Követte szemével a menetet. Csendesen, szótlanul elmentek a lombvesztett nagy eperfák alatt. Végig haladtak a homokháti főutczán, aztán csak mentek, mentek.
Ott a középlakhely végiben van a hivők temetője. Oda vitték. A négy ember letette a koporsót, aztán sírt ásott a kis terület szélén. A koporsót átkötötték kötéllel – leeresztették a földbe. Se szó, se hang. Csak a koporsóra hulló göröngyök tompa kongása. A kis hantot hamar ráhányták, aztán mindegyik elment a maga útjára.
János a halottasházba indult. Ott találta Julcsát sírva.
– Mit sírsz? Ne sirasd. Üdvözült.
– Tán magamat siratom. Hisz úgy megszerettem. Anyámat nem ismertem. Ez a jó, csendes asszony meg pártomat fogta.
– Ezentúl se lész árva. Mi mind körülted leszünk.
– De hol leszek ezentúl? Ez a hajlék már most nem lehet az enyém. Az Ányosné családja eladja vagy bele jő lakni. Hová hajtsam fejem?
– A ház az enyém. Ányosnénak én adtam lakásul. Szegény volt. Nekem meg ez a ház nagy. Magános embernek az a kis kunyhó is megteszi. Ezért főzött, mosott reám az elköltözött.
– De én így magával nem lakhatok.
– Nem lakhatnál, ha gányó lennék. De lakhatsz mert Krisztusban hiszek. Ki illethetne szóval? Tetteinkért Istennek vagyunk felelősek, azt meg hogy csalhatnánk meg?
– De örökké csak nem lakhatok itt?
– Csak míg beépülsz.
A leány nem kérdezett többet semmit. János azonban folytatta: – Még két lépést kell tenned. Az egyik atyád felé. Még nem követted meg.
– Vasárnap akartam menni, mikor mind otthon lesznek, hogy így nagyobb súlya legyen.
– Ez igaz szó volt, a mit ejtettél.
– És a második megpróbáltatás?