XXIII.
Következő vasárnap Julcsa magára vett egy fekete hosszú szoknyát, fekete derekat s elindult gyalog az atyjához.
Elment a mellett a kis ház mellett is, a melyben akkor takarás idején először találkozott Bálinttal. De sok idő is telt el azóta. Több, mint a mennyi négy esztendő keretében elfér.
De Julcsa közönyösen látta a házat, épp oly nyugodtan maradt a láttára, mintha csak ott soha semmi se történt volna.
A szabad-szent-tornyai főutczát elkerülte. Igen sok kérdésre kellett volna felelnie. Neki meg már megtudnia valója úgy se volt semmi. Keresztül vágott a letarolt mezőn s ment. Milyen másnak érezte magát, mint akkor rég! Pedig akkor is érzéssel volt tele a lelke mindig. Minden fűszálra, minden hervadó levélre, minden fakadó virágból, nóta ébredt a lelkében. Most minden, a mi életre ébredt s minden, a mi elmúlik, egy érzéssé simul a lelkében, de ezt az egyet nem váltja dalra, lenn marad az, a lelke legbensőbb kamrájában, ott, hová emberi szem nem láthat, hová csak az tekinthet, ki ezt életre hivta: az Isten.
Lassan haladt, nem mintha félt volna. Tudta, a mit tenni fog, lealázkodással jár. De hát hogy ezt megteheti, épp erre volt büszke a hajdani gőgös Gányó Julcsa. Érezte, hogy kicsinyes hiúság, kicsinyes gúny nem érintheti már lelkét. Egy utat lát maga előtt már csak, a mely keskeny s tele van göröngygyel, de maga elfér rajta és végén egy világ. A majorhoz érve, perczre megállott. Ott a hosszú ház, az, a melyben született. Az ott a kukás pajta meg, a melyben a dohányt fűzték. Hej, de sokszor elöntötte lelkét benne a keserű bánat, hányszor fent járt a lelke, fenn… a csillagoknál. Miért? Ma úgy érzi, semmiért. De ezt azok hogy értenék? Ott állnak a ház előtt mind. Ide rikít a ruhájok. Látja Terkán az ő régi köntösét. Milyen különös ez neki most. Mire volt azon a ruháján nyolcz fodor. Mivel ért ő azzal többet? Miben segítette meg az, hogy a hajában arany gyöngyöt viselt s hogy a nyakán czifra kláris csillogott-villogott. Ez csak a testét ékesítette… Csoda-e, hogy így csak a testét kivánták meg. Mit ért azzal, hogy a bálban minden tánczát elkapdosták? És minek volt maga az a táncz? Tán, hogy forrongó, csapongó vérét lecsillapítsa? De hát hol az a vér? elfolyt… Vagy vízzé lett a testében. Megvan, megvan! Harsogja át valami a lelkét… Gyorsítva lépteit, úgy érzi, épp oly tüzes láva csörgedezik most is az ereiben, mint azelőtt, csakhogy most… Hol, és hogy fog kitörni?
Megy, gyorsított léptekkel. Körülveszik a leányok, csókolják arczát-nyakát. A legények is körülzajongják, ő meg csak hagyja. Úgy érzi, nem egy képet alkotnak véle a boldogságról, hát mit mondjanak így egymásnak ezentúl?
– Hát hazajöttél, haza Julcsám! – kiáltja örömujjongva Annus Terka, ki most még azt se bánná, ha ezt a czifra köntöst vissza is kéne neki így adni.
– Visszajöttem. De nem azért, a mit ti hisztek. Csak apámhoz jöttem… Egy pár szavam volna vele. Jertek be ti is mind, hogy tudjátok, mi járatban vagyok.
– Jertek.
És a lány bement a házba. A legények s lányok meg utána.
Az öreg Manga épp a kemenczénél ült és ebédelt, a mint leánya belépett az ajtón.
– Hozott Isten, édes lányom! – Az öreg megtántorodva odasietett hozzá.
– Nem apám. Hallgass meg. Nem jöttem vissza hozzád. Nem ez hozott vissza. Nézd, menyecske lett a lányodból, pedig férjhez nem is ment soha, (azt eszelte ki reggel, beköti fejét, hogy szemmel látható legyen szégyene). Bűnbe estem. Gyalázat érte lányodat. Nem érdemli meg többé, hogy felemeld. Nem is kérem ezt a kegyet tőled. Csak megkövetni jöttelek. Bocsásd meg lányodnak, a mit tett, mert akkor nem tudta, mit csinált…
Julcsa meghajtva fejét, odament atyja elé s úgy érezte, most épp úgy csapong a lelke, mint mikor féktelen szerelemmel, észbontó vágygyal volt színig tele. De hogy lesz most? Az öreg ember szinte tántorogva odament hozzá, megfogta a bekötött fejét és odaszorította a melléhez.
– Én szegény, szegény menyecske lányom, – mondta megcsukló hangon.
És most, úgy érezte, most jött a megpróbáltatás nehezebb része.
– Az Isten megáldjon. Az őrködjék a házad felett. Én megyek, mert más a hivatásom.
– Maradj velem, édes lányom. Öreg, nyomorult vagyok már. Ne menj el.
– Én ide vissza nem térhetek. Közétek nem illik se szavam, se tettem. Az én életem nem vágna a tiétekhez. Megyek apám. Magamhoz meg úgy se vehetnélek, mert nincs otthonom.
– Hát kinél vagy?
– A hivő Horváth János házában. Ányosné meghalt. Egyedül lakom most már benne.
És egyszerre az öreg ember arcza eltorzult, eltaszította a leányt magától.
– Hát igaz az, a mit mondanak, most meg a Horváth János szeretője lettél. Te czégéres! Hát ilyen vagy. Minden héten másik, eltakarodj a szemem elől… Mert össze találom törni csontjaidat, te… te… s odaköpött a homlokára.
Julcsa lassan letörülte a halántékát, aztán felkötötte a kendőt a homlokára s nyugodtan így szólt:
– Horváth Jánosnak az élete tiszta. Csak az enyém szennyes. Az ő házába belát az Isten, ott az őrködik és tudja, hogy mi történik a négy fala között. Az Isten áldja meg a kelmed hajlékát is, édes apám, az Isten áldjon titeket…
A gányókon nyugodtan végig nézve, kiment az ajtón.
Mikor letért a rétre, úgy érezte tágul a lelke, mint akkor rég, mikor néha napján csillagos éjjel dalolva tért haza a takarásból, mint hajadon lány, szűzi testtel, szűzi lélekkel.