XXIV.
Egy este egyedül üldögélt a nagy házban, Jánost ma estére nem várta. Pár nap előtt Kondorosra ment két kocsi hivővel barátkozni, az ottani nazarénusokhoz. Kinn lassan hullott a hó. Maga se tudta miért, de tán először, mióta a hivőkkel van, elszorult a szíve. Félt, vagy mi… Maga se tudta. Elgondolkozott. Milyen furcsa is a sorsa. Egy fél év se telt el s mennyin ment keresztül. Úgy él ebben a nagy házban, mint valami magányos özvegy. Pedig még férje se volt. A lemondás útjára lépett, pedig jóformán még az életet sem ismerte meg. Ha egy sugár volna, mi az élethez köti, mert hisz olyan az élete, mint a sűrű fehér hópehely alatt nyugvó világ, csendes és vágytalan.
Egy fény, egy csillag!… Mely a hófehér pusztaságból kivezesse. És a lány imádkozni kezdett. Nem úgy, mint a szektákhoz tartozók, nem borult le, nem kulcsolta össze a kezét, nem kért semmit, csak nézett, nézett maga elé. Látott… Látta maga előtt nyitva az örök világosság birodalmát. Látott ott maga előtt végtelen fényességet… és egy keskeny utat. És annak a fehér ösvénynek, a mely olyan fényes, mintha hó lepte volna el, – annak szélén egy deresedő ember, kinek szürke szemei úgy világítanak felé, mint maga a fényesség ott a távolban…
– János, – rebegte a leány s behunyta a szemét. Behunyt szemmel csak azt látta, a mit elébb. Egyszerre egész testében megrendülve, odaborult az asztalra és szakgatott hangon zokogni kezdett. És volt e zokogásban valami, a régi időkből. Élet, szenvedély rezegte át minden hangját, minden könyjét… Vágyakat érzett… Kitágult a két karja… János… János, rebegte s csak zokogott még mindig.
Egyszerre halkan kinyílt az ajtó és a nazarénus lépett be rajta.
A leány megrettent, letörölte könnyeit.
– Bocsáss meg, bocsáss meg nekem!
– Mit bocsássak meg lányom?
– Nem tudom, mi történt velem, de összezavarodott a lelkem. És úgy érzem, a régi Julcsa ébredt föl a lelkemben, a midőn… hívtalak.
– És jöttem. Ne félj semmitől. Már ma csak az lehetsz, a mi vagy, nyitva előtted a boldogulás útja.
– Igen… uram, – felelt a leány és lehajtotta fejét. De érezte, hogy van még valami, a mi még a véges lény szemében több magánál az üdvösségnél is. De hát hogy tudná ő azt néki megmondani, hogy mi az!
– Lányom, ma a nagy megpróbáltatás napja érkezett meg. Ma fogsz győzedelmeskedni fölötte s így végleg legyőzöd a magad lelkét is.
– De hátha nem, hátha nem. – A lány úgy érezte, hogy lelkiereje, a mely már annyi akadályon keresztülvitte – meggyengült. Úgy érzi, bizodalma gyengül… úgy érzi, még köze van az élethez is. – Félek, mi lesz velem, ha ő lesz az erősebb?
– A jövőt csak Isten ismeri.
– És kigyelmed hisz nékem, bízik bennem? – kérdte a leány önkénytelenül. – Hiszi, hogy lesz belőlem még jó, nemes, becsületes leány, ki még be is épülhet maguk közé? Kinek nem lesz mit szégyelnie, se az emberek, sem az Isten előtt? Hej, mert hiszen nem tudja, milyen szennyes házban nőttem fel, kelmed nem tudhatja, milyen szenvedély emésztheti egy ilyen bűnös leány lelkét. Nem tudhatja, mi mindent kell felednie, mit tanulnia, hogy igaz legyen belőle. Hogy csittítsam a háborgó szívet! Nem tudja, nem tudhatja, mi vagyok, mert hisz jó volt, mindig jó, mi leszek én és mi voltam én?
A lány szenvedélyes hangon, lángoló szemekkel beszélt.
János oda állt elé, szembe nézett vele.
– De igen, én tudhatom. Húsz év előtt katona voltam. Öreg ember vagyok, negyven felé járok. Szép szeretőm volt… Szerettem, ő is szeretett. A lány igérte, hozzám jő, ha visszatérek. Hogy visszajöttem, más kedvese volt s be volt kötve a feje…
– Mint az enyém, – mondta Julcsa keserűen.
– Mint a tiéd. Kis gyermeket ringatott… Kit törvénytelenül, istentelenül hozott a világra és én… Én is – s a nazarénus hangja egyszerre mély lett, mint az orgona hangja – szerettem, szerettem máskép, mint ma. Tele volt szerelmem mindennel, a mi a földre húz, tele haszontalan vágygyal, fékevesztett indulattal. A lány megcsalt… én rátörtem, meg akartam ölni…
Julcsa megremegett. Úgy érezte, megindult alatta a föld. – És… és?
– A leány… A Mindenható bölcsesége el nem hagyott akkor sem, megmenekült… Én négy évet ültem várfogságban. Négy évet… A nazarénus homlokát kiverte a verejték.
– Aztán – s a lány úgy érezte, tágul, tágul a szive.
– Kijövet elbujdokoltam messzire. Itt nehány szegény ember befogadott megbélyegzett homlokkal is… És pár év multán bevettek maguk közé… Látod, én megbocsájthatok. És ők megbocsájtanak.
A leány végtelen boldogsággal hallgatta az ember szavait. Úgy érezte, visszaadta őt az életnek. Nem azzal, hogy még nagyobb bűnök is meg lesznek bocsájtva, mint az övé… De hogy így hát ez a szent, ez is ember, ember, ki szeret s kit szeretni is lehet… Szeretni szabad.
Pár perczig hallgattak.
Julcsa nem mert szólni, hátha elárulja, a mit érez – s mi lesz akkor! Most még jobban remegett.
– De nem azért jöttem. Bálint ott van a korcsmában. Iszik s húzatja. Épp most jött, most még tán józan… El ne mulaszd e perczet. Menj át s végezd be művedet.
– Most, ebben az órában? És hozzá a csárdában? – A leány szemérmesen összehúzta keblén a kendőt.
– Félsz tán? Félsz tán tőle, avagy attól, a mit érez, vagy attól, a mit a világ beszél?
– Nem félek se magamtól, se mástól, – felelt rá a lány. – Mit tegyek?
– Azt te tudod, mit kell tenned. Isten sugalmazni fog… tudom.
– És bármit tegyek, ha a bensőm súgja, jól leszen téve?
– Isten fog sugalmazni, tudom, – mondta a hivő a meggyőződés hangján.
A lány magára vett egy nagykendőt. János a ház kapujáig kisérte. Ott elhagyta… A lány magában maradt a hulló hó közepén, fagyos, hideg téli éjszakában.