*

Február 16-án.

Anyámtól egy levél. Elragadtatva ír az én szocziális sikereimről. Hogy pár osztrák hazatérve Cannesből, a legnagyobb elragadtatással írt rólam, a mit azután a mamának írtak meg. Hát ilyformán kell élnem, hogy szocziális sikereket érjünk el! Mama csak szerényen azt teszi hozzá, hogy igyekezzek egy udvarlót tartani, (hogy udvarló alatt mit értett!) s ha már kell, hát legyen az a választófejedelem (hát már ennek is híre ment). «Le sang des roys ne soulle pas» (a régi ortografiával írta le… de azért még se folytatom).

Anyám tanácsait tudomásul vettem… egy igen megelégedett, szerencsétől áradó levéllel feleltem neki. Papáról is sokat ír, üdvözöltet s örömmel lát azon a szocziális magaslaton, a melyre születtem. Enchantée ms. et mesdames.

*

Február 17-én.

Hogy Eleket boszanthassam, folyton a herczeggel vagyok. Egyik ajándékot a másik után fekteti lábaim elé. Úgy látszik, vannak férfiak, kik az amolyanokat is azzal a szerelemmel szeretik, mint a tisztességes nőket kéne (ilyen Sándor). Vannak olyanok, kik a tisztességeseket akkép ünneplik, mint a hogy az amolyanokat szokták (Elek). Nini… most veszem észre, hogy mily nagy igazságot írtam le. Az vagyok, mindkettőből áll a lelkem. Rosszabb vagyok a legrosszabb párisi cocotte-nál és… lehetett volna a legjobb hitves anya is belőlem.

Ma Elek egy gyémántkeresztet hozott. Ilyenkor aztán egy napra úgy teszek, mintha melegebben éreznék iránta. Hadd tegye hát magát értem tönkre. Ez az egy vágyam van csak ma már. Több nem is lehet.

*

Február 19-én.

Fernande-nál az első garden party. Egy virágzó kamélia-lugasban a fejedelemmel.

– A multkor be hagytam fenséged által a lelkembe látni. Ma…

– Igen, ma én beszélek. Lássa, grófné, elmondom őszintén. Miért ne mondanám. Tisztább, jobb a többinél.

– Sem az egyik, sem a másik, fenség, csak tán boldogtalanabb – tettem hozzá félhangon.

– Miért? nem keresem. De érzem, van valami köztünk, a mi több a szerelemnél – felvetettem kérdőleg szemeimet – mert nagyon közel áll a barátsághoz.

– Igen – feleltem nyugodtan – ha ugyan fenségednek és nekem lehetnek barátjai.

– Éppen azért, mert ez jutott eszébe, látom, hogy igen. Meg fogjuk érteni egymást. Lássa, tán tudja, hogy a német császár unokaöcscse vagyok.

– Igen, fenség.

– Az ő udvaránál nevelkedtem… boldogan… gyermekek között gyermekként. Sok fiatal herczeg volt akkor a berlini udvarban, mind jó pajtásaim… aztán… tíz éves koromban, hogy szegény atyám meghalt, haza vittek Degenburgba. Uralkodnom kellett volna. Én katona voltam, azt hittem, egész életemben csak katonákkal lesz dolgom. A mi udvarunk fekélyes, rothadó talajra épült. Első perczben elragadtatva láttam a jó akaratot, mely körülvett… aztán.

… Aztán? itt egy mosoly, elrejtett gondolat, egy tett… lassan beláttam, hogy az egész udvarban nincs egy jó emberem…

– Aztán?

– Aztán a nép felé fordítottam tekintetem, úgy éltem, mint a nagy királyok, kik a szalmafödeles kunyhókban keresték az igazságot, én is bejártam kis országom minden falvát, városát. Azt hittem, megértenek… azoknak a nagy királyoknak könnyű volt, mert nem a mi kétkedő, megismerő, mérgezett századunkban éltek… a porból emeltem magamhoz embereket. Szerettem őket, mert leköteleztem őket. Ők gyűlöltek, mert hálásaknak kellett volna lenniök… Igy napról-napra, emberről-emberre.

– Hol van hát az igazság? – kérdtem önkénytelenül – ha még a legmagasabb csúcsokról sem látni meg csillagát?

– Az igazság… gyermekem – mondta, e perczben arcza végtelen jóságos kifejezésű lett, de egyúttal igen öregnek látszott. – Az igazság? – és nem felelt kérdésemre.

– Aztán? – kérdtem.

– Aztán? Elhagytam herczegségemet. Úgy sincs szükségük reám. Most itt töltöm a teleket, nem azért, mintha itt jobb lenne. Itt csak úgy hazudnak, komédiáznak az emberek, mint másutt, de hát itt legalább kevesebbet várva tőlem, mint kis országomban, valamivel őszintébbek velem szemben. Meg hát itt, hol a föld legelső társasága csapódott össze, többen állnak közel hozzám.

– Legalább társadalmilag, – mondtam s azt hiszem, keserűen mosolyogtam.

– De most grófné, egy vallomást, – fordult hirtelen hozzám – s aztán mint barátok válunk el.

– Akár kettőt is fenség, – mondtam határozott hangon, pedig zavarba jöttem, ugyan mit akarhat tőlem

– Barátja önnek gr. Vezekényi Elek?

Bámulva néztem reá – miért kérdi, s aztán nyugodtan felelni:

– Férjemnek rokona, régebben vele utaztunk. Igen okos ember, kitől jóformán, mit művészi dolgokban tudok, tanultam.

– De hisz ez nem felelet.

– Fenséges uram – mondtam s mélyen meghajlottam előtte, – ha valaki tőlem azt kérdené, baráti viszonyban vagyok-e fenségeddel, azt hiszi, tudnék reá felelni?… azt hiszi, tudja az ember, hogy embertársával milyen viszonyban van?… Egyet tudok csak.

– S az?

– Hogy szeretni tudok, – s egyedül vagyok.

– S ezt rég tudja?

– Feleletem első felét – párbedészünk hozta tudtomra – másodikát pár napja tudom.

– Mióta? – kérdé a herczeg s szeme felvillant.

– Mióta a multkor a férjemmel – s e szót erősen hangsúlyoztam – egy nagy viharban voltam együtt a sík tengeren.

S e perczben láttam a szeméből, hogy a herczeg is szeret. – Hát ez is? – Feleletemre vállat vont s ott hagyott egyedül. Azt hitte, komédiázok vele. De hát szerelmét csak nem fogadtam volna el. Így mindegy.

*

Február 20-án.

Sándort négy napja nem láttam. Ma a cannesi ujságban nagy betűkkel hírdették, hogy az itteni árvaháznak 30 ezer frankot adott. Magyarországon is nagy adományokat tett. Én meg csak hordom az Elek gyémántjait, felemelt homlokkal lépek a szalonokba, mint Cannes királynője.

*

Február 22-én.

Ma két ügyvédje volt itt, azt mondja üzleti dolgai vannak vele. Egész nap nem láthattam.

*

Február 23-án.

Mindnyájan a farsang utolsó napjaira Nizzában voltunk. A kis Bennetné napról-napra féktelenebb, udvarlójával legképtelenebb dolgokat követte el A mit már azért sem volna szabad, mert férje Amerikában van. Különben azt mondják, válni akar s férjhez akar Steatonhoz menni.

Mi mind furcsán viseltük magunkat. Mind egyforma Pierret és Pierrette jelmezben voltunk. Strazenszky coachán mentünk. Mi négyen egy szabad perczben, midőn urainktól megszabadulhattunk, felmentünk Malthensé egy unokabátyjának lakására. Tudtuk, nincs otthon. Bejártuk minden zegezúgát. A komornyik goromba volt velünk, ki akart hajtani. Nem hagytuk magunkat, megnéztük fürdőszobáját. Egypár borzasztó lány arczképe van a tükörben… Könyveinek czímeit nem irom itt le.

A hogy kijöttünk a lakásából, az öreg komornyik dühösen ajtót mutatott nekünk (az álarcz alatt nagyot nevettem).

– Oda valók vagytok ti is, oda ni! – felmutatott a második emeletre, – ott is olyan igen víg hölgyek laknak.

– Menjünk fel, nézzük meg, hogy laknak. – Ez a Benettné ideája volt. Egy a szó s a tett. A még épp csak öltözködő leányok bámulva látnak minket (félre lökve az ellenálló szobalányt) nehéz illatoktól terhes salonjukba berontani. Eleinte sikoltnak, aztán azt híve mi is olyanok vagyunk mint ők, egy csésze theával kináltak meg, meg édességekkel. Elfogadtuk s igy egy félóráig ott ültünk mi, Cannes divatkirálynéi, azokon a bizonyos kanapékon, szembe vagy öt hat leánynyal, koczintanak velünk. Igen, mert cognacot is ittunk.

Csakhogy… s ime a bökkenő, egyre nem számítottunk. Pierrette ruháink (egyforma fekete-sárga koczkából varrva) elárultak minket. Alig hogy kimegyünk tőlük, «uraink» (kik szintén lenn voltak előbb), épp ilyen jelmezben törnek be a «dámák»-hoz. Persze ezek ismerték őket. A cocotte-ok elragadtatva tudják meg, kik voltak náluk.

Fogadok, hogy ma már az egész Nizza erről beszél. Elek lilaszinű volt a dühtől, hogy elmondtam neki. Ennek örülök… csak Sándor ezt ne tudja meg. Vagy miért ne? Tán összetör s ez jó lenne nékem, testem, lelkem fáradt.

*

Február 24-én.

Az összes nizzai lapok (persze nevek elhallgatása mellett) leírták kalandunkat. Malthensné sírva hozta az ujságot. Benettné csak nevet… az okos Dahnstein Marianne büszke, hogy olyat tett, mit a mi világunkból való asszony nem mert megtenni soha. Én, ahogy a három asszony elment, otthon maradok, várok… egész nap várom, félek. A hideg lel vagy mi, de egész testemben reszketek. Este jő meg Sándor. Bejő hozzám. Én felkelek, eléje megyek, de nem tudom hogyan… ágyamban találom magamat. Ágyam fejénél komornám, ki ápol. Úgy látszik, elájultam mikor bejött. Istenem, ha Sándor ezt is komédiának hitte.

*

Február 25-én.

Elek jött korán reggel hozzám. Izgatottan elmondta, hogy ez nem járja, a mit teszek. Hogy az egész város rólunk beszél. Hogy keljek fel (még csak a chaise longue-on feküdtem), most esetleg ha ma nem mutatom magamat, szocziális positiómnak árthatok. Oh Cannes! Oh Elek! Hisz úgy látszik, csak szocziális sikereim érdeklik, mint a papát és mamát.

Felkeltem, de… de nem az Elek miatt. Halványsárga selyem ruhában szürke tollakkal díszitve, á la Daumont befogott négyesen, végig a Crozetten. Mindenki ott sétált, olyan diadalmasan robogtam végig közöttük – hogy még Fernande is abbahagyta – tudom, a szapulásomat. A czukrászdába lépve, halk morajjal fogadtak. Mindenki felugrált. Minden tánczomat elkapták estére a Fernande jelmezbáljára – a mely az utolsó ez idén. Szerencsére… hisz a Sándor gyermeke már megmozdult a szívem alatt.

Ha a szülés közben elpusztulnék, beszélne-e Sándor valaha majd gyermekünknek rólam?

*

Éjjel 2 órakor.

A herczeg aggressiv kezd lenni. Igen szemtelen volt. Azóta, hogy a férjemet emlegettem, engem is a többi közé sorol. Hiszen igaza van más szempontból – de azért mégis felkeltem mellőle, végig menve az egész báltermen, ott hagytam egyedül. Második botrány, a melyben részem van a héten.

Erről még többet fognak beszélni a cannesiak s még kegyetlenebbül, tudom, mint a nizzai kalandról.

*

Február 26-án.

Szörnyű dolog történt ma éjjel. Benettné haza menve a bálból – még úgy látszik elfogadta a kis angol udvarlását – elég az hozzá hogy Bennet, ki váratlanul jött haza Amerikából, rájuk tört s lelőtte Steatont.

Irtóztató skandalum… az egész város erről beszél. Steaton reggel 6-kor meghalt. Benettné még ma a délutáni vonattal Párisba utazott.

Én Istenem, ha Sándor kezébe is pisztolyt adhatnék. – Persze minálunk ez lehetetlen. Amerika nagy, s hamar felejtenek. De végre is én egy jövendőbeli Bálványosy anyja vagyok.

A botrány hírével Elek sietett hozzám, halotthalványan, tán megijedt?

Én, hogy végig hallgattam, mintegy önfeledten – a karjai közé vetettem magamat. Elek még sápadtabb lett.

– Félsz? – kérdtem.

– Akarja, hogy lelőjjem Sándort? –

– Tudod, hogy ez lehetetlen, – mondtam a lehető legnyugodtabbnak akarva látszani – mert hisz akkor nem vehetnél el.

– Igaza van – s lehorgasztotta fejét.

Este újabb részletek. Ebéden Pepi volt nálunk csak. Sándor, ha Pepit hivom, mindig otthon marad – s én is a Pepi oldalán erősebbnek érzem magamat s ilyenkor szinte még a tekintetét is elbirom. A tegnapi esetről van szó. Én tréfásan beszéltem a dologról (nem tudom miért, de valami benső vágy arra ösztökél, hogy még szennyesebbnek tűnjek fel Sándor előtt, mint a milyen valóban vagyok) elmondtam az «eset» egyik verzióját. Hogy midőn Benett lelőtte a felesége szeretőjét, Benettné sikoltva egy székre rogyott s így kiáltott fel: «Jaj Istenem, el vagyok veszve, többet nem fogadnak Cannesban.» Férje pedig, hogy letörölte pisztolya csövét a kabátja ujján, csengetett egy pohár vízért. Midőn a pinczér behozta, nyugodtan megkérdezte tőle, hogy át van-e szűrve, beszéltem nagyokat nevetve.

Sándor némán tekintett rám, aztán, mint ki nem tudja tovább visszatartani, felpattant.

– Ocsmány história ocsmány verziója. Nem a te szádba való. – Szemei kifejezése az enyémet kereste s ebben benne volt, hogy megvet, hogy méltónak tart a Benettné barátságára, hogy elhisz rólam mindent, hogy az utolsónál utolsóbbnak tart… s a «nem a te szádba való»… annak az volt az értelme, hogy nincs jogom éppen nékem dobni az első követ Benettnére. Erre felkelt s kiment szótlanul az ebédlőből. Pár percz mulva komornyikja lejött, hogy erős szédülése van, azért nem jöhetett le. Én Pepivel egyedül maradtam, némán ebédeltünk.

Ebéd után Pepi karon fogott s a kis szalonban összeszidott, de úgy, mint egy kis iskolás leányt. Elmondta, hogy nem érti, mit akarok, méltatlan vagyok önmagamhoz, méltatlan férjemhez, nevemhez.

– Én bizony kimondom az én bécsies szókimondásommal. Undokság, a hogy vele bánsz. Hát nem látod, hogy a világon a legderekabb férfi… hogy többet ér a kis ujja Eleknél, a fejedelemnél s minden udvarlódnál együttvéve, de hát miért cselekszel így vele, miért?

És én hevesen, élesen, szakgatottan zokogni kezdtem s a Pepi mellén alig, hogy kitudtam nyögni, mert – szeretem.

Még némán sírtam-ríttam az oldalán, midőn a komornyik lélekvesztve berohan. – Grófné, a méltóságos úr igen rosszul van, elállt a szava, levegő után kapkod.

Én esztelenül felrohanok, be akarok menni hozzá, a mint belépek, összeesik. Szívgörcse volt… Egész éjjel sírtam, virrasztottam oldalán. Én Istenem, ha elmondhatnám neki, hogy szívem, lelkem a képével van tele, ha elmondhatnám!

Az orvos azt mondja, már rég szervezeti szívbaja van. És ennek mostanában kellett kifejlődnie. Reggel neki is megmondta – angol egyenességével, – hogy vigyáznia kell magára s a nagy izgalmakat kerülnie kell, mert pórul járhat.

És énnékem ezt mind végig kellett hallgatnom. Én nem szólhattam, nem törülhettem le a hideg verejtéket gyöngyöző homlokáról.

Sándor nyugodtan mosolygott, – az én életemben már nem igen lesznek izgalmas napok, – mondta s megfogta a kezemet. Én… igen… megtettem, volt-e jogom hozzá? megcsókoltam a kezét.

*

Február 28-án.

Azóta nem fogadtam senkit, nem láttam senkit. Elek leveleivel üldöz. Én egész éjjel Sándor szobája mellett vigyázom minden lépését, tettét. De nem megyek hozzá, hisz ehhez jogom sincs.

Ma az orvos kijelentette, hogy tengerre mehet, ez jót fog tenni neki.

Én magam mondtam meg neki, – megkérdtem, hogy elkisérhetem-e?

– Magam fogok csak menni, – mondta nyugodtan.

*

Márczius 3-án.

Mindennap kinn vitorlázik a tengeren, és mindig ott várom a parton, a halászvárostól jó messze, a Golfe Juan mellett. Rendesen indulás után jövök oda, ott lesem egy halászházban, a melyet erre a czélra béreltem ki. Ott vagyok, míg elindul, s aztán a parton, míg visszajő.

*

Márczius 6-án.

Pár nap óta egyedül jár. Azt mondja, a tenger nyugodt, így jobb, s csak épp a szigetekig megy. Úgy szeretnék vele menni.

Ma este bejött a szobámba, úgy mint ezelőtt. Terveimről kérdezősködött. Elmondta, hogy ha haza megyünk, ott fogunk az új házban, az én birtokomon, a melyet nekem vett, – élni. Elmondta, hogy ő volt a hibás…

– Miben? – kérdem.

– Hogy – de elakadt a szó a torkán.

Tán csak nem hiszi, hogy igazán Elekbe vagyok szerelmes?

*

Márczius 7-én.

Az ágyban lázasan… csak egy pár szót. A hajót a tenger a frejusi úton vetette ki üresen… Sándor holttestét ma este találták meg a halászok a Bocca alatt.

Nem tudom, élek-e még, vagy csak álmodom. Én öltem meg! Tudom…

*

Május 6-án.

Majdnem két hónapig ágyban. Azt mondják, élethalál között voltam. Az élet győzedelmeskedett. Újra kezdhetem.

Ime a helyzet.

A pusztahegyi ház nagy szalonjában fekszem. Chaise longue-omat oda tolattam az ablakhoz, szemeim előtt a Katinka-liget.

Egyedül vagyok…

Sándor ott a templom alatt a kriptában. Bármit mondjanak, gondoljanak bármit, én tudom, hogy én öltem meg. Nincs mentség sem a földiek, sem az égiek előtt?

Mit tegyek?

*

Május 7-én.

Napok, heteken keresztül a folytonos lázban. Terhes álmaimban azon törtem fejemet, mit tegyek, ha felkelek. Első gondolatom volt… Eleket tönkre tenni. Eh, ha minden baj oka a pénz volt, hát pusztuljon az a pénz. De ekkor úgy kellene kezdenem, hogy látogatásait elfogadjam, már háromszor volt itt, sohasem fogadtam. Mama (ki igazán meghatóan ápol), roppant irigyel. Egy nagy partiet eltemetek, s már egy másik kopogtat ajtómon.

– S ehhez el is kell menned, – mondja, – már a jó hired miatt is. Igen sokat beszéltek rólatok már a Sándor idejében. Ezt helyre kell ütnöd… kérlek… Menj hozzá…

– Igen, édes mamám, hozzá megyek, – mondtam két kezét megcsókolva, – de elébb tönkre teszem lelkileg, – ismételtem magamban, – s vagyonilag – ha még akkor is kedve van, hát jó, – akkor hozzámegyek. Tán szegényen még becsületesek ís lehetünk. Tán még az igazság útjára is rátalálunk…

*

Május 8-án.

És gyermekem? már mozdul a szívem alatt. Hogy fogok a szemébe tekinteni, ha atyjáról kérdezősködik majd? Mit fogok neki mondani?

*

Május 9-én.

Átvitettem magamat Salamonba. Arra a birtokra, a melyet Sándor nékem a lakodalom napján adományozott. Ott vagyok a kis házban, a mely boldogságunknak épült. Itt fog gyermekem is megszületni… itt a képe előtt. Mert a hálószobámban ágyammal szemben függ a képe. Nyiltan, derülten, bizalmasan néz le reám. Szeret. És én szeretem. Igen… szeretem… a tavasz egész bűbájos költészetével, szeretem lelkem egész erejével; felébresztette lelkem életét. Vissza adott önmagamnak… Szeretem. És átadom magamat szerelmem egész szenvedésének. Ha őt már azzal tönkretettem, hogy szeretni nem tudtam, hadd menjek én tönkre az ő iránta érzett szerelmemben. De előbb Elekkel végzek.

*

Május 12-én.

Ugy tettem, mintha mama szavára hajtottam volna s az ő szaváért engedtem volna magamhoz Eleket. Mama túlboldog. S én változatlan. Mosolyogva fogadtam, mintha semmi sem történt volna, mintha nem lett volna e gyilkosságban őneki is része. Kezemet forrón megcsókolta, én viszonoztam kézszorítását. Leült velem szemben, egypár nyájas szó után üzletről beszéltünk. Elmondtam, hogy szeretném, ha egy palotát venne. Vesz. Hogy azt párisi emberekkel rendezze be. Megteszi. Beleugrattam, hogy három díszkocsit rendeljen Párisban, hogy egy gyémánt diadémet vegyen. (Mert hisz nincsenek családi gyémántjai.) Egy millió erejéig beleugrasztottam. Gondolom három milliója van, sietnem kell, mert fáradt vagyok.

Mindent megigér, meghunyászkodik, hisz szerelme erősebb, mint valaha, már attól félt, nem fogadom el, hogy nem akarom látni többet.

Várj csak, majd megismersz még.

*

Május 24-én.

Órákig elülök a Sándor arczképe előtt. Mit tehettünk volna mi együtt, ha ki tudta volna lelkemet gyomlálni, ha visszaadott volna önmagamnak. Ha megneveltél volna, én szerelmes férjem!

*

Május 25-én.

Elek jött megint hozzám. Minden zsebe tele ritkasággal. A bibelot-mánia rajta is kiütött. Renaissance csészék fél drága kőből, arany tálak, meg két óriási solitaire. Roppant szeret költeni, látszik, hogy nem szokott a pénzhez. Ebben igazi parvenu.

Dicsekedett, hogy már talált egy hozzánk (pfuj, milyen többes szám) méltó palotát. Szebb, mint a papáéké. (Én t. i. ezt a papafélét tőle születendő gyermekemnek akarom fentartani.) Ebben a legfényesebb estélyeket adhatjuk Pesten. Tiz öl hosszú tánczterem, két főlépcső, hat szalon.

Én hallgatom s boldogan mosolygok. Csak már azt a dobot hallanám, a melyet annak a palotának udvarán ütnek meg.

*

Május 26-án.

Ma igen különös párbeszéd Elekkel. Sándorról beszéltünk – ma először.

– Mondja, – kérdtem tőle hirtelen, – ígazán barátja volt neki?

– Igazán, – mondta, s láttam, nem hazudott.

– Hát így… hogy tehette azt, a mit tett?

– Szerettem.

– De hát, – folytattam, kinozni akarván, – szerelme is csak oly csekély, mint a barátsága volt?

– Mit tegyek még magáért, hogy bebizonyítsam szerelmem mélységét?

– Eddig csak költött értem.

– Azt tettem, a mit követelt, mit tegyek még?

– Semmit… semmit, – mondtam s tréfásan végig simítottam toll-legyezőmmel a szempilláit.

Esténként azonban nem birom látni, ilyenkor bezárkózom szobámba s nézem a másik arczképét. Ha még egyszer, csak egyszer beszélhetnék vele, hogy legalább elmondhatnám neki, mily undok, undorító teremtés vagyok. Csak azt s nem mást, azt hiszem, könnyebben birnám el a mostani órák, napok terhes pillanatait, végtelen súlyát.

*

Május 30-án.

A Sándor ügyvédje eljött s felolvasta nékem a végrendeletet. Az a végrendelet, a melyet esküvőnk előtt említett, de a melyhez halála előtt még Cannesban pár héttel nehány tételt csatolt. Istenem, milyen szégyen.

A nagy szalonba gyültünk össze, én a lehető legközönyösebb arczczal hallgattam. Nem, nem akarom, hogy megtudják, hogy majd meghalok utána. Anyám és atyám is (!!) jelen voltak ez aktusnál.

Ime a végrendelet: Nékem hagyja a salamoni birtokot egy kerek millió értékben. Ez az enyém lesz, mégha férjhez is mennék máshoz. A majorátusi javak felett nem rendelkezhetett. Ezeken kívül van még vagy másfél millióra menő szabad vagyon. Ez a többi gyermekeink között egyenlően lett volna felosztva. Eddig az eredeti végrendelet. Záradékában, ezt Cannesban irta, arról az esetről beszél, ha hirtelen meg találna halni, miután (így mondja) érzi, nem soká viszi már, az orvosok azt mondták, gyógyíthatatlan baja van. (Én tudom, mi volt a baja.) Igy, ha előbb halna meg, mielőtt gyermekünk meg találna születni, a végrendeletet a maga érvényességében fenntartja. Ha fiú, az összes javak örököse ő, (kivéve az énnekem hagyományozott részt), ha leány, a szabad javak illetik meg. Nevelését reám bizza, ki ebben, tudja, nevünkhöz méltóan fogok eljárni. Ha meghal, kér, hogy gyámul Eleket fogadjam el. Kit mint testvérjét szerette mindig s kit kegyembe ajánl. Hozzá teszi (én jóságos, fenséges lelkü uram!), hogy bevallja, úgy szeretné legjobban, ha hozzá mennék egyszer majd, a gyászév elteltével feleségül. Ki legméltóbban vezetné gyermekünk nevelését. Különben szabadon hagyja akaratomat, mert meg van győződve arról, hogy méltót s méltóan önmagamhoz fogok választani.

A végrendelethez még hozzá vannak hagyományai csatolva, vagy 200 ezer frt jótékony czélra, s vagy 50 ezer cselédei, hivatalnokai között kiosztandó.

De a végrendeletben még valami. Tanácsok. Ezt leirom a maga egész teljében. Ehhez kell alkalmazkodnom – ez legyen életprogrammom azután.

Ime a zárt levél:

Kedves, szeretett nőm!

Érzem, éltem virágai fogynak, érzem, elérkezik nemsokára a nyugalom, az ébredés órája. Tudom, helytelen volt tőlem, hogy téged, a viruló szép hajadont, az én korhadó életfámhoz lánczoltalak. Tévedtem, bocsásd meg tévedésemet. De ha szerelmem melegénél nem is tudtál felvirulni, engedd meg, hogy egy pár élettanácscsal szolgáljak; tanulj tapasztalatomból, hallgasd meg azt a programmot, a melyet elétek: Elek és eléd vonok. Engedjétek meg, hogy ha már boldogságtokban volt részem, éltetek helyes alakulásához hozzájárulhassak. Ti mindketten fényes családból származtok, mindkettőtöket nagy vagyonnal ajándékozott meg a mindenható. Legyetek méltók vagyonotokhoz, nevetekhez. A nagy név s a nagy vagyon csak teher annak, ki a boldogságot nem abba helyezi, a mit ad, hanem mástól várja. Az aristokratia hivatása megmutatni nagyban azt, a mit a többinek kicsinyben követnie kell. A századok tükrében hűségesen kell visszaadni azt, hogy nevéhez mérten hogyan kell élni. Én nem voltam életemben más, csak aristokrata; tán azért, mert kedvem, tehetségem nem volt máshoz, vagy tán körülményeim nem engedték meg, hogy máskép nyilatkozzak. De a nemes ember hivatását így tán jobban tudom másnál, hát engedjétek meg, hogy mesteretek legyek. Meg akarom néktek a ti körötökön belül a boldogság útját világítani.

Ma divatban van az aristokratiát gáncsolni, piszkolni. Valamely társadalom rétegét mindig piszkolni kell, hát legyenek ezek ma a főurak. Az igaz, hogy a pesti társadalom léha, a «svihákság» vezérfonala vonul rajta keresztül. Fenn az ernyő, nincsen kas. Ez a jelszó. De azért a mi társaságunk egy cseppel sem svihákabb a társadalom többi rétegénél. Csak nagyobb arányokban dolgozván, ez jobban szembetűnik. A boltoslegény hamis gyémántja nem olyan feltünő, mint a homokra épült várkastélyok szélkakasai.

Te feleségem e talajon születtél, az első szó, a mit tanultál, «látszani» volt s nem «lenni». És ez a szó mételyezi meg társadalmunkat. Felülről le mind látszani akar s igy az igazságot megveti s nem is akarja – ha tudná is – keresni.

A mi társaságunk ne legyen az, a minek nem kell lenni, ne akarjon minden újítást lóhalálában előre tolni; de igen, igen is, legyen egészségesen conservativ. Ez a hivatása. Vegye védelmébe a földet, a melyre hazánk épült s a mely századok folyamán a hazát – s két legerősebb tényezőjét, a nemes embert s a parasztot – istápolta. Mutassa meg, hogy kell annak a társadalmi testnek, mely gyökereivel mélyen, mélyen hat az anyaföld testébe, megnyilatkoznia. Hogy kell élnie, tennie, küzdenie s meghalnia. És itt a hiba, ti ezt nem teszitek ott fenn, vagy csak igen kevesen közületek.

A mi világunknak nem a pénz által való kérkedés a hivatása, hagyjuk ezt azoknak, kik mással nem hivalkodhatnak. Nekünk ellenkezőleg azt kell bebizonyítanunk, hogy daczára vagyonunknak, nemesek maradunk. Hisz a pénz… igazuk van az anarchistáknak, lealacsonyít, kiöli az érzést a szívből, eltompítja az elmét, mert ostoba gőggel tölti be a koponyát.

Ebből semmise legyen a mi sziveinkben. Hajolj le a néphez s emeld fel magadhoz… tanítsd, segítsd, meríts tőle (végtelen bölcseségétől) vigaszt s ne felejtsd el egy perczig sem, hogy közelebb van hozzád minden másnál itt az anyaország határain belül. Tanuld meg tőlük a családi élet egyszerű strukturáját, tanuld meg tőlük az élet nagy esélyeit egyszerüen venni fel. És aztán fejleszd, nemesítsd, a mit tőlük tanultál, s ezt hirdesd fennen, de csak akkor, ha már igazsággá változott a lelked mélyén.

Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkre mentek, ekkor lesz a mi hivatásunk – az aristokratáé, emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre s átvinni mindazt, a mit szükséges tudni az új embereknek, mert a forrongás, a pusztulás, a harczok terén ezt meg nem tanulhatták.

Tégy jót, mert ez igazzá tesz. A felszárított köny megtanít mosolyogni.

Tudom, tudtam mindig, jobb vagy annál, a minek látszani akarsz. Azt hiszed, nem ismertelek? Nem láttam, hogy léha viselkedéseddel csak az Elek iránt érzett szerelmet akartad palástolni. Tudom, ez álczáskodásban többet szenvedtél, mint én magam. Mert te nem tudtad, hogy hová visz utad, míg én az első pillanatban, midőn megláttam, nem mehet a tiéddel párhuzamosan, láttam a czélját s utolsó állomását is. Mert szerettelek… nagyon szerettelek. Jobban életczéljaimnál, mindenemnél. Nélküled nem láttam az életben semmit s ezért… bocsásd meg tettem. Hisz úgy se tartott volna soká… még boldogságom se. Egy orvos már három év előtt megmondta, hogy napjaim meg vannak számlálva. Köszönöm azt az egy pár nagyon szép órát, a melyet néked köszönök… hisz ezért érdemes volt élni.

Még pár tanácsot. Tudom, követni fogod, mert most már, hogy nyugodt, – boldog leszel:

Pártold azt, a mi szép. A művészet- s irodalomért tégy annyit, mint a mennyit tehetsz.

Adj példát életeddel, a melynek ezentúl szépnek s igaznak kell lenni. És minden esetben átlátszónak. Érted?

És most menj, én feleségem, légy boldog mással. Megbocsájtok, mert tudom, hogy méltó édes anyja lész gyermekemnek. Én veled akartam élni, nem lehetett. Bocsásd meg tehát most, hogy nélküled mentem nyugalomra.

Légy magyar és légy igaz. E két szót vésd lelkedbe… Ezzel boldogulsz.

A jó Isten megáldjon!

Férjed.

Légy igaz… Azt hittem leroskadok. Hát ismert, elitélt s kitért utamból. És azt hitte, Eleket szeretem. Miért nem árulta el egy szóval, hogy ismer, hisz akkor tán kipattant volna lelkemből az igazság, s tán még boldogulunk!

Én édes, szeretett uram, minden úgy lesz, a mint parancsolod.

Ezentúl ide, ebbe a könyvbe más bele nem lesz irva, mint az, a mit a te tanácsodra, a te igédre építve cselekedtem.

Láttam, a pénz mit árthat, aztán fel akartam használni a vagyon pusztító erejét, most meg kell a pénz áldásos erejét ismernem.

Megtanítottál élni.

Te vagy mesterem. Ha már a boldogság titkát nem is tanultam meg tőled, úgy megtanulom az igazság útját járni…

Úgy leszen!

*

Junius 6-án.

Elek jött hozzám. Ismét ajándékot hozott, egy képet… Nem fogadtam el. Látva visszautasító mozdulatomat, elhalványult. Azt hitte, végleg visszautasítom.

– Nem Elek, – mondtam, – ülj le, komoly beszédem van veled. Olvasd el e levelet… átnyujtottam neki Sándor utolsó sorait. Figyeltem arczát, míg elolvasta. Láttam, hogy lesujtotta, tönkre tette őt is. Tehát Elek is olyan, mint én, tán a lelkének gyökere ép, csak iszapban nyiltak virágai!

– Hogy az Úr Isten bocsássa meg nekem, hogy tönkre tettem, – mondta színtelen hangon, a mint a levelet visszaadta.

– Nem úgy, Elek. Hallgass meg. Nézz szemembe. Hallgasd meg végig az igazságot, s szedd össze egész erődet. Mert olyan fog néked igazat szólni, kinek egész eddigi élete csak hazugság volt, s ki minden egyes szavával csak hazudott. Hallgass reám… Én öltem meg Sándort. Ne mozdulj, ne ellenkezz, tudom. Én mérgeztem meg napról-napra lelkét, én tettem tönkre. Pedig, – és most nézz a szemembe s tekints a lelkem legmélyébe s ott is csak az egy egyetlen igazságot fogod látni: pedig csak őt szerettem, és nem szerettem soha senkit mást a világon, és nem is fogok szeretni soha. Érzem, mert ma már úgy ismerem magamat, mint a hogy az igazság útját látom tisztán magam előtt.

Az Elek arcza elborult, mondott volna valamit, de nem tudott, fel akart volna emelkedni székéből, de visszaroskadt, nem tudott mozdulni, szólni, tán gondolkozni sem e perczben, csak nézett maga elé.

– A perczben, midőn odaadtam testemet néked, akkor is a lelkem az övé volt, s azé lesz az utolsó itéletig… Nem ismertem magamat, nem tudtam a lelkembe látni, mert még nem tudtam a valót a hazugságtól, a lélek álczás képleteit annak igaz anyagától megkülönböztetni. Ekkor még csak hazudni tudtam. Egy ember életébe került, hogy megtanuljam az igazság útját, annak az embernek az életébe, kit legjobban szeretek a világon. Igy tehát szerelmemet néked nem ajánlhatom. És ne is számíts arra, hogy a nagy világban éljek. Ezentúl úgy fogok élni, s úgy fogom nevelni szívem alatt élő gyermekemet, hogy éltünk minden percze a Sándor akaratához legyen mérve. Ha te azonban egy ilyen élettársat elfogadsz, megyek veled…

Szerelmet nem ajánlhatok, csak hűséget s igaz életet. Ha elég erősnek érzed magadat egy vezeklővel lépést tartani, akkor fogj kezet velem, hűséges élettársad leszek.

Elek egész testében megrendült, aztán kezeibe temetett arczczal, görcsösen zokogni kezdett.

– Szegény barátom, eltévesztettük életünk útját. Még nem késő, én megmutatom a helyes ösvényt. Én már látom…

Közeledtem hozzá, megálltam előtte. Egyszerre feltekintett, aztán forró homlokát kezeimbe temette.

– Szeretlek… minden úgy lesz, mint akarod. Bocsáss meg…

És felvettük az élet keresztjét… tán elbirjuk együtt?

GÁNYÓ JULCSA

Első kiadása megjelent 1894-ben.