GÁNYÓ JULCSA.
I.
Forró nyári estén Csepcsányi Bálint hazafelé indult a munkából. Szombat este volt, holnap pihen, vasárnap munkaszünet, így parancsolja ezt a magas kormány. Házuk túl volt a szabad-szent-tornyai határon, a Gyopáros partján. Épp a homokhát felé eső nagy utczán ment végig, midőn egy kis házból hangos énekszó hallatszott ki az utczára.
– Ki lehet? – gondolta a legény s oda ment a kerítéshez hallgatni. Leány dalolt, de mély hangja szinte férfiasan csengett. Hallgatta… csak hallgatta. A nóta hangzott, szétáradt a nyugvó mindenségben. A forró, poros este csöndjét betöltötte… s a jó Isten tudja, hogy történt, de Bálint szívében is megmozdult valami a hallatára. Odakönyökölt a kis ház falára s úgy hallgatta. Két sűrű szemöldöke összenőve, két szürke szeme elmélázva pihen. – Néha meg-megsimítja hosszú, seprüs bajuszát. Tetszik neki a dal. Pedig a szavát alig érti.
Betaszítja az udvar kis ajtaját, most már odahajol az ablakra s benéz. Odabenn a lány tánczol. Egy mécsestől van megvilágítva a termete, de azért Bálint kilátja, hogy hajlik erre, hajlik arra. És jól áll neki a táncz. Ki lehet? Arczát sem veszi ki. Ebben a házban meg, úgy tudja, hogy Madarászné lakik emberemlékezet óta, annak meg semmi néven nevezendő magzatja sincsen.
Eh, megtudja.
– Hé, húgom, adhatsz egy pohár friss vizet? – kiáltja be a lánynak. Aztán befelé fordul a pitvarajtó felé. De csak a küszöbig juthat, mert az ajtót hosszában becsapta az orra előtt a lány.
– Ide ugyan nem jön senki fia, de az Istennek se, – kiáltja ugyanaz az érczes hang s a lány nekifekszik a zárt ajtónak.
– No ne izélj hát, csak egy pohár vizet…
– Menj oda, a honnan jöttél, – volt reá a felelet s az ajtó elé tolta a reteszt.
De Bálintnak most már elfutotta a vér a szemeit. Ez a két szürke szem szembe néz azzal, a ki fenyegeti, legyen az férfi vagy asszony. Most már bemegy, ha addig él is.
– Ereszsz be, mert kiemelem az ajtót a sarkából…
Semmi felelet, némaság.
A legény nem rest, a mit mondott, meg is teszi. Egyet emel a vállával az ajtón s az kiesik a sarkából.
Előtte a lány, megvilágítva a függő lámpától – tetőtől-talpig. Csak egy rokkolya a termetén, fehér ingváll a derekán. Épp olyan sűrű a szemöldöke mint a legénynek, szürkéskék szemei villognak, széles állkapczája összeszorítva, felvetett ajkai lihegnek a visszatartott dühtől, karjait kifeszíti – támadásra készül vagy csak védelemre? De elszánt a lány.
Egy pillanatig némán szembenéztek. És le volt győzve a legény, le a lány…
– Adj egy pohár vizet, ihatnám, – mondja Bálint csöndesen.
– Itt a víz. – Azután, mikor átnyujtja a poharat Bálintnak, szeliden hozzáteszi: – egyedül vagyok. Néném, Madarászné, halottas-házba ment… De – és szemei ismét felvillantak – nem félek azért.
– Ne is félj semmitől. Nem vagyok én rossz ember, csak szomjas voltam, – tette hozzá lassan. – Messziről jöttem, poros volt az út.
– Poros nagyon. Aztán hazafelé indult? – kérdé a lány, mostan már épp oly csendesen, halkan, mint Bálint.
– Hazafelé a homokhátra. Odavaló vagyok. A Csepcsányiék tanyáját tudod merre van?
– Tudom. Szembe a Lőveyék portájával.
– Ott. Én az öreg Csepcsányi fia vagyok, Bálint…
– Hisz akkor, – s a leány szemei mintha felvillantak volna, – nálunk részes kigyelmed.
– Hát te ki vagy?
– Manga Julcsa, a gányó Manga András lánya. Hallottad tán a hírem…
– Még az apádat is ismerem. Úrnapja óta, hogy a nagy majorba vagyok részes. A nótát is tudom, a mit fújnak rólad.
– El ne mond, mert megbánod. – És a lány szemei megint felvillantak.
– Nem én. Meg nem is tudnám. Aztán, hogy jutottál ide, Kopogba?
– Segíteni jöttem Madarásznénak. Beteges volt a nyáron a keresztanyám. A jövő hét elején azért csak haza megyek, mert apámnak is szüksége lesz rám, anyám rég meghalt.
– Jövő hétfőn én is nálatok virradok. Vasárnap este kimegyek. Az Isten áldjon meg.
– Békességes nyugodalmat addig is… Világítsak?
– Tudom most már a járást… És a legény elhaladt.
Hogy a Hajduvölgy partjáról leért, azt a nótát kezdte fütyülni, a mit elébb a lány dalolt.