II.
Így találtak egymásra még a nyár elején. Most már nótát is fújnak róluk a gányók. Híres legény, híres lányra akadt. Beszéltek róluk annyit, mint akár a Zana Zsuzsiról, megtérése előtt.
Marga Julcsa apja dohánykertész volt a laposi uraságnál. Ott szolgált vagy huszonöt esztendeje. Az öreg gányó és két gyereke egy nagy szobában lakott, együtt a Györgyiekkel, meg az Annusékkal. Öt öl hosszú volt a szoba és huszonketten laktak benne. A szoba nagy volt, piszkos és czifra. A falról, az Annusék oldalán, czifra szűz Mária aranyrámás képe tekingetett alá. A sarokban poros, hosszú viaszgyertyák, a melyeket Radnáról hoztak magukkal az utolsó bucsú alkalmával. Itt lógtak egy fogason az Annus Terka czifra viganói is, vagy heten.
A másik sarok, a Volenszki Jóska sarka volt. Ebben szerelmes pár lakott. A leghetykébb gányó fészke volt. Picziny, fekete-szemü feleségével, Czombos Verával a harmadik eléggé üres sarkot foglalta el. Ezeknél csecs-szopó is gőgicsélt. A harmadik sarokban Györgyiék tanyáztak. Györgyi óhitü feleségével, kit Pankotáról hozott s a ki magával hozta a görög rituálizmus minden csudabogarát. Egy hosszú keresztet, a melyet a pópa szentelt meg, egy nagy fonatost, tán ezt is megszentelte valami papjuk. Meg aranyalapú orosz szent képeket, a jó Isten tudja honnan.
A háznak ebben a részében ordított a Mihály hat gyermeke, meg itt lakott Györgyi Jóska is, a nóta Györgyi Jóskája, kit megcsalt a kedvese, Rétes Mari s a ki ezért széles kedvvel, nagy megvetéssel, hátat fordított az összes gányó- s gazdalányoknak.
A háznak negyedik sarkában, mert hisz minden háznak négy sarka volna, lakozott özvegy Manga András leányával, Julcsával, meg nyomorék fiával, Lajkóval.
Épp vacsoránál ültek mind. Mindegyik a maga rekeszében, de azért átal-átal szólva a másik sarokba. Julcsán ócska, piros viganó, foltos, piros derék. De hajában piros muskátli, az urasági kertésztől kapta egy rongyos mosolyáért.
– Kelmed még mindig arra a lányra gondol, – mondta Julcsa, nem törődve, hogy a többiek is hallják.
– Arra hát, – felelt Jóska, lehuzva orrára a kalapot. – Annyit ér csak, hogy gondoljon rá az ember. Ha többet érne, meg is kérném.
– Miért ne kérné? – Azért, hogy a pajta alján mással találták? Akkor is magára gondolt, ha azt csókolta. – Ismerem én a Mari veséjét, a máját…
– Akkor mire volt ez jó neki.
– Arra, hogy kigyelmedet megigézze. Ilyen az asszonynép, nem egyenes az útja, – mondta Julcsa s keserűen nevetve oldotta le a kendőt fejéről, – többet ér azért az a Mari három gazdalánynál, kik vásárhelyi czafatos ruhában járnak s akkora selyemkendőt kötnek a derekukra, hogy mozdulni sem tudnak tőle. Azért olyan a tánczuk is, mintha medvét tánczoltatnának, nem tudnak a rokolyájuktól…
– De leszólod őket, pedig gazda fia a szeretőd. Vetette oda neki Jóska nevetve.
– Az, elnézem neki még azt is, hogy gazdaember az apja.
– De rátartós lettél Julcsa, – szólott oda az apja, a legöregebb majorosi gányó, kinek kékes inge, gatyája tisztára megbarnult a dohánylétől. – Azért nem vesz az téged el soha, ne higyj neki.
– Nem ám, – bólintott fejével Györgyi Jóska s utána mondta a Volenszki is, meg a felesége: – nem az.
– Nem-e? – pattant fel a leány kihuzott derékkal. – Kinek néztek engem? Hát én velem csak úgy lehet cziczázni, mint valami csárdai lánynyal. A hány selyemkendőt adtam neki, annyiszor verje meg az Isten…
– Ki ne mondd leányom. Az Isten szavát ne vegyed hiába, – szólalt meg a kemencze oldalán egy öreg, összetöpörödött asszony – a Györgyi-fiuk öreg anyja, ki vénségére beépült a nazarénusok közé.
Julcsa leült ismét s kibontva az asztalra terített kendőt, végig simította kétszer.
– Elvesz, tudom, igérte, – mondta nyugodtan.
E perczben felnyílott az ajtó s Tóth András, egy orosházi csendőr lépett be rajta.
– Szerencsés jó estét, hasznos beszélgetést, – mondta szinte félénk hangon.
Mind köszönt neki, csak Julcsa nem, ki föl se nézett rá.
– Jó estét Julcsa, – szólott most oda a magas, csontos fiú a lánynak. Még félénkebben, mint az előtt.
– Adjon Isten kelmednek is, – feleli a lány hetykén.
– Nem jöttél a bánomi bálba. Pedig vártunk.
– Ki várt?
– Hát… én is.
– Aztán kelmeden kivül még ki?
– Én nem vagyok elég?
– Nekem nem. Másnak lehet.
Györgyiné, hogy tompítsa a szóbeszéd élét, egy pohár borral kinálta meg a csendőrt. Az leült a Györgyiék sarkába s most már oda se mert a lányra nézni többet. Julcsa meg nem törődve, hogy a csendőr, meg amazok is ott vannak, lassan leoldotta rokolyáját, pruszlikját. Mind felaggatta egy fogasra. Egy szílkébe vizet öntött s megmosta arczát, fogait és sötét vászonszoknyát, felöltőt vett magára.
Mintha csak a csendőr ott se lett volna, pedig az majd felfalta a szemével.
– Kinek öltöztél fel ilyen későn, Julcsa? – kérdé Györgyi Jóska gúnyosan.
– A szeretőmnek, nyolczra végzi a dolgát. Azzal volna pár szavam.
– És ki az? – kérdi a csendőr, de már most hangja fenyegető.
– Tudja kelmed úgy mint én. De hajaszála se görbüljön, mert akkor még azt sem engedem meg, hogy egy perczre rajtam felejtse a szemét, – pattant fel a leány s aztán Tóth Andrásra rá se nézve, kiment az ajtón.