III.
Úgy esti nyolcz óra felé járt az idő. A nap lement már, de azért még elég világosan lehetett látni. A lány gyors léptekkel ment végig a nagy akáczsoron, a mely az országútra vezetett s ott a hajduvölgyi nádas szélén megállott.
Csendes volt minden. A napkeletnek elterülő falu fehér házai élesen rajzolódnak ki a szürkéskék ég alapjára. A kopogi-utcza felett sürü szürke por lebegett. Amarrébb, az Eötvösék határán levő akáczsor fái lilaszinü árnyat vetettek a szürkés láthatár vonalára. Egyik-másik házban már felgyuladt a mécses. Messziről egy cséplőgép egyhangu dudolása hallatszott, meg a nádasból felrebbenő vizimadarak sivítása.
A lány figyelt. Még nincs itt, hol lehet? Pedig jól hallotta, mikor átöltözött, hogy az uradalmi gép zakatolása elnémult, így hát már vége a munkának. Oda könyökölt egy ákácz törzséhez s csak nézett maga elé. Itt is, ott is egy gazda tanyája. Ime egy ilyen háza, ilyen istállója s háztája van neki is. Bánná is ő, bárcsak semmije se lenne, hogy így semmi akadály se lenne a boldogságukban. De hát azok a házak tiszták s egyszerüek. Az ő életük, meg ruhájuk, a házuk is czifra, de piszkos. Dohánylétől szagos a czafat a testén. Pedig most le is tette azt az aranyszegélyű tarka rongyot s olyat vett magára, minőt a gazdalányok viselnek. Nem áll neki, tudja. Sápadt lehet… Kékes a szeme alja. Felemészti a vágy, a szenvedély. És az a dohány, a melynek kéjes nehéz illatja reggeltől estig izgatja!… Úgy érzi, felbontja testét ezer tűzparányra s ez mind külön ég és mind egyet-egyet követel: élni, szeretni, szeretve lenni. Eh, nem áll a testéhez ez a ruha. Hisz mint kis lánynak már dohánylevelek lógtak a bölcsője felett. Édes anyja a mig szoptatta is, csak dohányt csomózott s az első dajka-dalokat dohányfűzés közben hallotta. Aztán az átkos, édes dohánylevelek elvitték az anyját. Nem birta ki a nehéz izgató ájért, heptikás lett. Eltemették. Nem volt ki rájuk vigyázzon. Az öcscse, a Lajkó három éves korában felmászott a kasztenra egy köteg dohányért, a melyet el akart csenni, lebukott s összetörte a derekát. Ma nyomorék. Ő tudja, hogy lenne olyan, mint a gazdaleányok. Tudná ő is olyan begyesen, urasan emelni a lábait, mint ők, tempózni, mint ők szoktak – – de a dohány, az az… széttépi a módos tempót s kiárasztja a szívéből azt, mit ott már rég kifejlesztett. Öltözne ő is tisztán, egyszerűen… de a dohánylé elkeveri a fehér gyolcsot, kieszi a fekete vásznat. Olcsó rongyot kell akasztani a testére, a melynek tarka virágain nem látszik a piszok, a melynek lármás színei olyanok, mint néha a lelke, midőn az érzelmek össze-visszaságától majd kicsordul. Van ebben is minden, tarka, színes virág, szenny, aranyos czikornya, bársonyos szeglet, kimart alsó.
– Julcsa, itt vagy már? – kérdte Bálint s átfogta a derekát.
– Lassan, lassan, mert megégeted a körmöd. Nem látod, hogy olyan gúnya van a testemen, mint a milyet a ti lányaitok a templom udvarára vesznek. Ne nyúlj hozzám.
– No, kis czirmosom, szeretsz?
– Szeretlek. Most nézz rám. Ugy-e nem vagyok már olyan gányós?
– Hisz azért szeretlek, mert olyan vagy.
– Elvennél azért, hogy gányós vagyok?
– Hisz tudod, hogy elveszlek az őszszel, szüret után.
– Hiszem. De csak én hiszem. Amazok mind azt hajtják, csak hitegetsz. Csak a nádas szélén csillagfénynél igéred a házasságodat, a napfény tüze meg eloltja a szavadat.
– Hazudik a ki mondja.
– Még senki sem ismer az övéid közül.
– Ismernek a szavam után.
– Mit felelnek a szavadra?
A legény hangja megrezgett.
– Van olyan, a ki ellenzi… van olyan…
– Ki ellenzi? – pattant fel a lány. – Mit vethetnek a szememre. Szűz leány vagyok és szeretlek. Ilyen menyasszonyt nem kapsz minden tanyán.
– De van olyan, a ki nem azt keresi, de a tanyát, melyet a leány móringba kap. Anyám ötezerforintos leányt szánt nekem. Böske néném tizezressel hiteget.
– És te?
– Én rád gondolok, ha azokról beszélnek.
– De szót nem ejtesz rólam? Tudom.
– Anyám hallott rólad. Azt is megigérte, hogy egyszer eljő hozzátok és széjjelnéz a házatok táján. Azt mondja, a leányt háza tájáról ismerni fel.
– Huszonketten lakunk egy házban.
– De a pitvar ajtaját csak te söpröd?
– Azt is az anyád mondotta neked?
– Ő is. De ne bántson téged az, a mit mond, csak téged viszlek haza, a cserepes tanyánkra.
– Hej, bár csak gaz lenne annak a tanyának a teteje. Bárcsak ne is volna meg.
– Mit érnél vele? Akkor is csak téged vennélek el.
– Hej Bálint, attól félek, hogy csakis akkor vennél el.
– Gazda fia vagyok. Ura szavamnak, – mondta Bálint dölyfösen, felhúzva a vállát.
– Leszek a szolgálója… én édes gazdám. – A lány odaborult a vállára. – Azért, hogy én szegény lány vagyok, nincs az égnek annyi csillaga, mint a mennyit én kegyelmednek minden éjjel lehozok a csókjaimmal. Nem tudom, mit szeretek kelmeden. Azt-e, hogy akkor, épp akkor tért be hozzám s úgy, ott dalolva meglepett. Vitt a nóta, elvitt… úgy éreztem, tágul a lelkem, felpattant a kis ház ajtaja s az édes tavasz iramlott be rajta. Kelmed volt az első… A két szeme megigézett, azt hittem, mindaz, a mit eldaloltam, valóság lett s a mit még gondolatba se tudtam volna foglalni, hangos szóval elárasztotta a mindenséget Én gazdám, én uram…
És a gazda szerelemittasan vitte, vitte magával. Oda a nádas szélére, a melynek susogó rengetege ráborult a kiszáradt mocsárra s a melynek mélye édes vágygyal, forró szenvedélylyel, titkos homálylyal, kimondhatatlan boldogsággal van tele…