– Nincs otthon. Még nem ért haza… Vajjon hol lehet?… – mormogta magában. – Érthetetlen, hogy hová lehetett. Számitásom szerint már négyre Podolinban kell lennie.
Az ablakhoz ment ismét és gondolkozva nézett ki a homályos hajnalba. Nyugtalansága percről-percre növekedett. Végre nem birt magán uralkodni és izgatottan kongatta meg a sarokban álló ezüst harangot.
Az egyik ajtó mögött halk kaparászás hallatszott és a szobába a vak ember lépett.
– Parancs!
Az esteli mély hang ismét megszólalt:
– Nyergeljék meg a Szultánt és állj vele te meg odakünn a vár alatt a mogyorós mögött.
A vak ember szótlanul megfordult.
Ancsurka csodálkozva meresztette szemét urnőjére. Az izgatottan dobta le ruháját.
– Ezt a beszédet Szentpétervárott tanultam… Tudod-e azt, hol van Szentpétervár? Dehogy is tudod!… Most pedig fordulj meg, a mig öltözködöm. Ha leskelődöl, kiszurom a szemed.
Nem is mert Ancsurka oda nézni, a mig arra engedelmet nem kapott. Akkor aztán még nagyobb volt a csodálkozása. Egy lovaglócsizmás, rövidbundás fiatalember állott előtte s kezében vastag lovaglóostor suhogott, a mely esetleg fegyver is lehetett. A mély hang mondta:
– Kis leány, jól viseld magad. Most menj és feküdj le.
Lassu léptekkel indult kifelé Ancsurka. Valami kis pattanás hallatszott mögötte, mire visszakapta a fejét. A lovag már nem volt a szobában.
Lefeküdt fekhelyére és ébredező kis macskáját magához szoritva, ezt sugta a fülébe:
– Tudod-e, ki a mi gazdasszonyunk, Anci? A mi gazdasszonyunk a boszorkány. És tudod-e, hol vagyunk? Az elátkozott várban vagyunk. Nem hiába mondták utközben a vén fenyők: ne menj, ne menj…
És nagyon magához szoritotta a macskáját.
VII. FEJEZET.
A zöldkalapos bábu.
Ancsurka lassan-lassan hozzászokott azokhoz a különösségekhez, a melyek vele a nizsderi várban történtek. A várkisasszony jött, ment: senki sem tudta, merre tünt el, hová lett, honnan jött? De nem is igen kereste senki. A vak trombitás, a kivel Ancsurka az első nap megbarátkozott, midőn a várkisasszony távol volt, előhuzta trombitáját, a melyet a poros szekrényben tartott a folyosó végén és a szomoru hangu hangszeren szomoruan és csendesen fujta el azt az egy zeneszámot, a mely emlékezetében megmaradott: a Rákóczi-indulót. Ancsurkának ez a zene is tetszett és megveregette a trombitás vállát:
– Kár, hogy a kisasszony nem hallotta.
Péter zenész fölsóhajtott:
– A kisasszony nem szereti a zenét. Legalább is igen ritka idő az, hogy igy szól hozzám: „Öregem, vedd hangszeredet és fujjad!“ A macska tudja: ilyenkor azt gondolom, hogy nem is neki fujom, hanem valaki másnak, a ki a szobában van. Az a másvalaki pedig hallgatja, hallgatja a nótát, éppen ugy, mint régen hallgatta, mindig csak hallgatta.
Igen hamarosan vége lett ezeknek a barátkozásoknak a kis leány és a vén trombitás között. A kisasszony éppen akkor toppant a szobába, – soha sem lehetett tudni, hogy merről jött, – a mikor Péter ellágyulva fujta hangszerét és Ancsurka a sarokban ülve hallgatta, miközben macskáját simogatta. A kisasszonyt nagy haragra lobbantotta ez a jelenet. Aranygombos lovaglóvesszőjével végigvágott a trombitán, hogy kihullott a Péter kezéből. Szikrázott a szeme.
– Talán bizony még táncolnátok is néha, – kiáltotta. – No, majd adok én nektek! Vén ember, az országutra dobatlak. Téged pedig, kis béka, ráncbaszedlek…
Már föl is emelete a lovaglóvesszőt, de aztán meggondolta magát. Hátat forditott a jelenetnek, mialatt Péter rémülten támolygott ki a szobából, mig Ancsurka éppen olyan kicsire huzta magát össze, mint a milyen a macskája volt.
Egyébként nem igen történt semmi a várban. Vagy ha történt is valami, arról Ancsurka nem igen tudott. Attól a naptól fogva, hogy Péter zenész megfenyittetett, csak néha találkoztak. Péter csak akkor mert bejönni a folyosóról, ha az ezüstharang hivta. Ancsurka pedig egész nap cicájával játszott, ha éppen takaritani, vagy asztalt teriteni nem kelletett. Igen rosszul kezdte magát érezni.
Az ablakból a mély völgybe nézett, a hol a falusi házikók akkoráknak látszottak, mint a gyufaskatulyák. Titokban valami csodálatos bizalommal várta Riminszkyt. Valahogy azt remélte, hogy Riminszky eljön egyszer és nyomban megváltozik minden. Néha még azt is remélte, hogy elviszi innen kérésére vissza a podolini házba, a hol az öreg Mik olyan vidáman zörget lakatjaival és Marczinkáné csöndesen, de vidáman mozog a barátságos konyhában. De Riminszky ur nem jött.
Ancsurka már hónapok óta volt a várban a nélkül, hogy valami változás történt volna az állapotokon. Legföljebb annyiban történt valami, hogy Ancsurkának szebb ruhája volt, mint mikor a várba került. A kisasszony egy nap minden ok nélkül meghuzta a haját és Ancsurka erre sirva fakadt. A kisasszony lángoló szemmel nézte. Egy pillanatig ugy látszott, hogy nagy örömet okoz neki a leány sirása, aztán azt szerette volna, ha még jobban kesereg. Már készült is ezt elősegiteni, a mikor valami eszébe jutott:
– Nem bántlak, még se bántlak, – mormogta, – inkább megajándékozlak.
Fölnyitott egy tágas fali szekrényt és onnan találomra kivett egy ruhát. Uszályos, sárga bársonyruha volt, a melyet valamikor lovarnő korában viselhetett.
– Nesze, Ancsurka. Próbáld meg viselni.
Ancsurka persze nagyon megörült a gyönyörü ajándéknak. A sárga ruha egy kicsit bő volt, egy kicsit hosszu volt, de Ancsurka boldogan sétálgatott benne és szeme folyton a háta mögött kigyózó uszályon volt. A kis macska nyomában ugrándozott és karmaival természetesen a mozgó uszályt akarta mindig elfogni.
– Hess, Anci. Hess, te csunya Anci! – kiáltotta Ancsurka és futva menekült egyik szobából a másikba a kis macska elől. A mikor a külső szobába ért, csaknem belebotlott Riminszky urba.
Riminszky egy pillanatig meglepetve nézte a sárgaruhás leányt és Ancsurka is valahogyan elszégyelte magát.
– Kutya mája! – dörmögte Riminszky. – De megnőttél, Ancsurka, mióta nem láttalak. Hisz jóformán nagy kisasszony vagy már!
Ancsurka szokás szerint kezet akart csókolni Riminszkynek, de ügyetlennek mutatkozott és nem sikerült neki. (Riminszky már régen védekezett a kézcsók ellen.)
– Urnőd itthon van?
Ancsurka furcsán nevetett:
– Az előbb még nem volt itt, de lehet, hogy az óta megjött.
Riminszky előre ment. Ancsurka lábujjhegyen követte. A lakás üres volt, ki tudja merre kóborolhatott a várkisasszony!
Riminszky leült és figyelemmel nézett a leány arcába. Mintha eddig még nem is látta volna valójában. Mintha csak ma látná először, hogy milyen is az az Ancsurka. Az arca rózsaszinü volt és kék szeme ragyogott. Még a frizuráját is valamiképpen másnak látta és fehér homlokát megcsodálta. A lovaglóruhában kedves ügyetlenséggel mozgott és tagjai kigömbölyödtek a ruha alól. Riminszky csak most vette észre, hogy tulajdonképpen egy kifejlett nőcske áll előtte, a kinek talán érzései, sejtelmei vannak.
– Be megnőttél, – ismételte csöndesen és csóválta a fejét.
Mintha valami rendkivüli dolog történt volna vele, a mire nem volt elkészülve. Mintha megzavarodott volna azon, hogy Prihoda Anna, a toporci árvaleány megnőtt. Pedig hát megnőtt és sárga bársonyruhájában senkihez sem hasonlitott azon nők közül, a kiket Riminszky Kázmér eddig ismert. Valami különös melegség szaladgált az ereiben, a fejétől a lábáig, és igy szólt a leányhoz:
– Ülj le és mondd el, hogy mit csináltál az óta, mióta nem láttuk egymást?
Ancsurka fölvetette a szemét és halkan felelt:
– Azóta sokszor gondoltam az öreg Mikre, Marczinka nénire és…
– Nos? – kérdezte Riminszky előrehajolva.
– És a lakatokra
Riminszky elnevette magát:
– Ördöngős lakatja! Soha sem hittem volna, hogy valamikor gondolni fogsz a lakatokra. No majd elmondom az öreg Miknek! Nagyon megörül neki.
Ancsurka mosolyogva nézett Riminszkyre és bizalmasan kérdezte:
– Hát mit csinálnak otthon?
– Otthon? – dünnyögte Riminszky. – Toporcon?
– Dehogy. Podolinban.
Riminszky erre ujra nevetett:
– Hát csak megvagyunk, lassan vagyunk, a hogy már az olyan vén házban szokás. Az öreg Mik…
– Kalapál! – vágott közbe Ancsurka.
Riminszky vigan bólintott:
– Ebédet főz, – sietett a felelettel Ancsurka.
– Már nem. Azaz, hogy lehet, hogy most is főz, de már nem nekem. Nagyon megöregedett azóta, hogy te elmentél és Toporcra költözött.
Ancsurka csodálkozva hallgatta ezeket a hireket. A szemét tágra meresztette és rózsaszinü szája nyitva maradt.
– Furcsa, – mondta sokára, – hogy Marczinkáné megöregedett…
– Te pedig megnőttél! Nem is igen tudom, hogy most már mit csináljak veled. Férjhez kellene menned. Szeretnél férjhez menni, Ancsurka?
A leány némán csóválta a fejét.
– Podolinba szeretnék menni, – felelt lesütött szemmel.
Ebben a pillanatban halkan zörrent valami a szoba hátterében. Egy nagy olajfestmény, a mely a várkisasszonyt ábrázolta lóháton, csöndesen visszaereszkedett helyére és a festmény előtt ott állott a várkisasszony rövid macskabőr-bundában, magasszáru csizmában. Sötétpiros volt az arca és acélszürke szeme, mint éles penge szegeződött Riminszkyre és a leányra. Szótlanul állott egy másodpercig.
– Hogy van, Riminszky ur? – kérdezte fagyosan.
Riminszky megzavarodva emelkedett föl.
Ancsurka kezet akart csókolni a kisasszonynak, de ez csak ennyit mondott a fogai között:
– Kotródj!
A mint a leány kilépett a szobából, Erzsébet szenvedélyesen támadt Riminszkyre:
– Nem szeretem, ha a cselédeimnek udvarol. Nézzen a tükörbe és majd elszégyeli magát, Riminszky. A szakálla, haja szürke és a pesztonkával mulat távollétemben. Ugyan, Riminszky…
Riminszky nem felelt nyomban. Elgondolkozva nézte az előtte álló hölgyet. Excentrikus, sajátságos látvány volt a várkisasszony a férfiöltözetben. Az arcát pirosra festette a hideg és a belső fölindulás. A szemét lehunyta és lecsöndesedve ült le szembe Riminszkyvel, arra a helyre, a hol előbb Ancsurka ült.
– Csak nem féltékeny? – kérdezte évődve Riminszky. – Hogyan lehetne féltékeny ön, a ki valamikor egész Európát meghóditotta szépségével és művészetével? És vajjon kire is volna féltékeny? Arra a senki gyermekére?
Erzsébet fölnyitotta a szemét. Valami nagy szomoruság látszott abban. De erőt vett szomoruságán és elég vigan válaszolta:
– Tudja, Riminszky, némely dolgokban én is csak olyan közönséges nő vagyok, mint a többiek. Mi nők nem szeretjük, ha udvarlóinkat hütlenségen érjük. Bolondság, de igaz: eddig mindig azt hittem, hogy éppen ugy rendelkezem maga fölött, mint a viaszbábuim fölött. Egy gombot kell megnyomni és maga éppen ugy megjelenik hivásomra, mint Kavaczky vagy a másik. Most pedig azt tapasztaltam, hogy maga nem egészen viaszbábu…
– Nono, – dörmögött Riminszky. – Azt hiszem, eddig se tartott egészen viaszbábunak.
Erzsébet nem válaszolt. Csöndesen a szomszéd szobába ment, a honnan átöltözködve tért vissza. Asszony volt most már külsőleg is és letelepedve Riminszky mellé, azt kérdezte:
– Először is arra feleljen nekem, hol járt annyi ideig? Hol a pokolba kószált? Merre korhelykedett, merre csalt meg?
Riminszky csöndesen nevetett:
– Nem igen csaltam meg, Erzsébet. Miért is csaltam volna meg? Én már nem vagyok ifju ember s tökéletesen elegendő, ha néha letelepedhetek egy kedves asszony mellé és annak illatát élvezhetem.
A várkisasszony tréfásan megfenyegette az ujjával:
– Az előbb is, mig nem jöttem, ilyen ártatlan dologgal foglalkozott?
Riminszky elkomolyodott:
– Erzsébet, hallgasson meg. Én tartozom magának egy vallomással, a mely vallomást már régen meg kellett volna tennem, hogy semmi félreértés ne legyen közöttünk. Ez a leány körülbelül egy esztendő előtt került a házam udvarába. Jószivü cselédeim a megdermedt madárkát sem hagynák elveszni és az árva gyereket sem küldték az országutra. A leányka ott maradt a házamban, nem igen láttam, nem igen törődtem vele, hisz önnek sem szóltam felőle soha. De egyszer valami betegség fogott elő és napokig szenvedtem magányosan, elkeseredve, addig a mig eszembe nem jutott a leány. Megparancsoltam, hogy körülöttem legyen és igen jól elmulattatott a macskájával. Akkor azt gondoltam magamban, hogy ezt az árva gyermeket fölnevelem és magam mellett tartom öregségem napjaira. Hogy akkor is elmulattasson, elszórakoztasson. Esetleg ápoljon betegségemben és lezárja valaki a szemem, ha meghalok…
A várkisasszony a helyett, hogy ellágyult volna erre az értelmes beszédre, haragosan állott föl és duzzogva nézett ki az ablakon.
– Hálátlan ember. Eddig azt hittem, hogy rajtam kivül nincs senkije és csupán én tudom elmulattatni, ha együtt lovagolunk a sötét erdőkben, vagy vadászunk a havasok között. Olyan régen ismerjük már egymást és eddig soha sem adott okot arra, hogy kételkedjem önben. Mától fogva nem hiszek. Hiába mond akármit, nem hiszem. Ön is olyan férfi, mint a többi.
Riminszky kezet csókolt Wart Erzsébetnek.
– Erzsébet, igaztalan hozzám. Remélem, mindjárt megbánja, ha arra gondol, hogy én tizenhat esztendő előtt is szerettem magát. Emlékszik Heidelbergre, emlékszik a régi kis házra?… Mikor először megláttam, megszerettem. Ha nem lett volna a másé, régen az enyém lett volna. De a másé volt, mindig a másé.
Erzsébet sötéten nézett maga elé.
– Emlékszem, – mormogta, – emlékszem mindenre és soha sem fogok elfelejteni semmit. Hej, nagy ördög maga, Riminszky. Sok minden szárad a maga lelkén. Ha maga véletlenül nem születik erre a világra, más lett volna az én életem. Maga ölette meg azt az embert, a kit egyedül szerettem… Maga volt oka mindennek. Maga adta a kezébe annak a félbolond Kavaczkynak a pisztolyt, a melylyel az én szegény szerelmemet kivégezte. És még nem fizetett meg semmiért.
Riminszky vállat vont.
– Én ártatlan vagyok. Fiatalság, bolondság: akkor nem tehettünk másképpen. A diáknak meg kellett halni akkor. Százszor meg kellett halni, mert el akarta rabolni tőlünk.
– Tőlünk? – kérdezte élesen Erzsébet. – Talán bizony arra számitott, hogy ha Kavaczkyé leszek, a magáé is leszek?…
Riminszky elvörösödött.
– Az ördög tudja, – fakadt ki. – Néha ugy gondolom magamban, hogy ha a diák nem szöktette volna el, én szöktettem volna. Mert szerettem akkor, a mikor először megláttam. Régen volt, hagyjuk a multat, Erzsébet. Hisz soha se beszélgettünk egyébről, mint a multról.
– Hát miről beszéljünk? A jelenről tán, vagy a jövőről? Vénasszony leszek maholnap. A vénasszonyoknak csak multjuk van… Mikor Pétervárott eltörtem a lábam és többé nem kaptam szerződést semmiféle cirkuszhoz, ön eljött és Kavaczky nevében fölkeresett. Jöjjek és legyek a nizsderi vár asszonya. Én eljöttem és mikor kocsim az est sötétségében a vár felé közeledett, Kavaczkyval találkoztam. Kavaczky ebben az időben már nem volt beszámitható állapotban. A szervezete tönkrement a vad dorbézolásban, lelke egyensulya megbomlott és az esze ritka vendégként kopogtatott nála. A szerencsétlennek az volt az első dolga, hogy borral kinált és le akart itatni, mint valami korhely cimboráját. Eleinte mulattatott a dolog. Régen meg-megszoktam csupán furcsa oldalait látni meg a máskülönben szomoru emberi életnek. Versenyt ittam az elborult elméjü emberrel és vártam egy alkalmas pillanatot, hogy elhagyhassam őtet. Hadd gondolja, hogy csupán rossz álom volt az én megjelenésem. Mély bánatom közepette egyszerre fölidézte az elborult lelkü emberek kegyetlenségével annak a megholt fiunak az alakját. Hallucinált és rémlátásában az én alakom fölcserélődött előtte annak a megölt szerelemnek az alakjával.
Riminszky fölsóhajtott:
– Szegény Kavaczky, sokat szenvedett.
– Különösen akkor, mig vele voltam. Vonaglott a lelke, szenvedett, mint talán még férfi soha. Egyik pillanatban esdekelve térdelt elém, hogy később fegyvert fogjon reám. Kicsavartam a fegyvert a kezéből és a divánra dobtam, mert, megvallom, hogy a bosszu érzete hozott ide először. Bosszut akartam állani életem megrontóján. Azon gondolkoztam, hogy végzek vele és elmegyek. Soha se tudta volna meg senki, hogyan halt meg a nizsderi várur. Sokáig gondolkoztam, nem tudtam elhatározni magamat. Végre az az ördögi terv villant meg bennem, hogy Kavaczkyt rábeszélem az öngyilkosságra. Minek szennyezze be vére az én becsületes kezemet, miért üldözzön rémes alakja engem az életen keresztül. Szépen letelepedtem melléje és okosan, világosan próbáltam megértetni vele, hogy az ő sorsán már csak az javithat, ha megöli magát. Akkor jóvá teszi egész életét. Sokáig beszéltem hozzá és ő kimeresztett szemmel hallgatott. Midőn már azt hittem, hogy meggyőztem, kezébe adtam a pisztolyt, a melyet előbb a kezéből kivettem. Ő rémülten nézett rám: „Hát igazán meg kell halnom?“ – kérdezte. „Igen, – feleltem, – egyebet nem tehetsz!“ Kezébe vette a pisztolyt. Egy pillanatig azt hittem, hogy végez magával – vagy velem… Aztán eldobta a pisztolyt. „Nem, – mondta, – még van időm. Reggelig van időm!“ Ez a gyávaság dühbe hozott. Már csaknem azon a ponton voltam, hogy fejének szegezem a pisztolyt, a mikor a vak trombitást a szobába szólitotta… Rémes éjszaka volt az. A trombitás szünet nélkül fujta, Kavaczky szünet nélkül ivott. Versenyt kellett vele tartanom, mert kényszeritett rá. Dalolt és öklével csapkodta az asztalt. Egyszer igy szólt: „Helyes, megölöm magam, ha Riminszky is azt tanácsolja.“ Erre én megijedtem. Nem akartam egy harmadikat, – azt a harmadikat, a ki eddig is harmadik volt, – belevonni a dologba. Sürgettem, biztattam, rábeszéltem. Valahogyan ugy éreztem, hogy nekem hivatásom Kavaczkyt rávenni az öngyilkosságra. Valahogyan azt gondoltam, hogy ezzel szolgálatot teszek neki, magamnak és mindenkinek. Gyávának neveztem és gonosznak. Erre ő mindig vidámabb lett. A kemény, kegyetlen szavak jól estek lelkének és már éppen megnyugodni látszott, a mikor én végső kétségbeesésemben azt az ajánlatot tettem neki, hogy megcsókolhat, ha megöli magát. A szeme fölvillant és nyomban elfogadta a borzalmas ajánlatot, csak azt kötötte ki, hogy a pisztoly helyett más halálnemet választhasson. Abban az időben állandóan mérget hordtam magammal, a keblemen egy kis arany medalionban, a szerelmem arcképével együtt. Elővettem a mérget. És Kavaczky megmérgezte magát.
Riminszky hideglelősen nézett az asszonyra, a ki halálravált arccal mondta ezt a történetet.
– Miután megcsókolta? – kérdezte és megborzongott egész testében.
Az asszony némán bólintott. Majd hirtelen megnyomott egy elefántcsont-gombot a falon és a szoba hátterében megjelent a zöldkalapos viaszbábu: Kavaczky György. Az asszony oda rohant a bábuhoz és kétszer arcul ütötte; aztán zokogva, sirva roskadt egy medvebőrre… Riminszky fázósan emelkedett föl és nesztelen lépésekkel osont kifelé. A külső szobában találta Ancsurkát, a mint a macskáját ölébe tartotta. A leány fülébe sugta:
– Nemsokára elviszlek innen.
Ancsurka hálásan, könytelt szemmel nézett Riminszky után. Odabentről a várkisasszony hangos, kétségbeesett sirása hallatszott.
VIII. FEJEZET.
Prihoda Anna naplója.
Egy kis notesz-könyvecskébe, verébfejnagyságu, kerek betükkel ezeket a sorokat irta be Prihoda Anna, a toporci árvaleány:
Ma szombat van és a kisasszonyom egész nap nagyon haragos volt.
Néha sirva vetette magát a földre, majd fölugrott és összetépett mindent, a mi a kezeügyébe esett. Zsebkendőt, ruhát, függönyt.
Mikor már a körmei is véreztek, behivott és igy szólt hozzám:
– Te leány, tudod-e, mit tesz az, egész életen át szenvedni, mindig-mindig szenvedni és soha egy percnyi nyugalmat nem találni?
– Tudod-e, mit érzett egy sziv, a mely valamikor éppen olyan érző volt, mint a többi, hogy kőkemény legyen, mint a szikla?
– Tudod-e, hogy milyen az a szerelem, a mely egy csöppnyi boldogságot, örömet nem szerez, csak fájdalmat?
– Szenvedtél-e már, sirtál-e már hosszu éjjeleken, a mikor senki sem hallotta?
– Mondd, te leány, tudod-e mily keserü a köny, a melyet senki sem lát, senki föl nem csókol?
Persze én nem tudtam felelni urnőmnek, hisz nem is igen értettem, hogy mire akar tőlem feleletet. Néhányszor megrázott, hogy alig tudtam magamhoz térni, aztán ellökött magától. Kikergetett és most itt ülök magamban Ancival s hallgatom a lépéseit, a melyek onnan belülről hangzanak.
Urnőm jókedve egész héten nem tért vissza. Már a következő hét szombatján vagyunk és ő még mindig nem mozdult ki szobájából. Vajjon mit csinál odabenn? Sir-e, jajgat-e vagy haragszik-e?
A Poprád kutya az ajtó elébe feküdt és ott nyöszörög, kaparász. Azt hiszem, végét járja a vén eb, de urnőm nem engedi maga elé.
Pedig oly keservesen nyög ez a vén kutya!
Ha engem keresne, már régen megsimogattam volna, de reám ellenségesen morog. Kapkod fogatlan szájával, de mozdulni már nem tud.
Vajjon meddig szenved még idekünn a vén Poprád és odabenn urnőm?…
Riminszky ur igéretet tett, hogy visszajön és elvisz innen, de szánkójának csörgését nem hallom.
Vajjon már mindenki megfeledkezett rólam itt az elátkozott várban? Riminszky ur se gondol már reám? Istenem, mi lesz velem? Ha legalább az udvarra mehetnék, a hol a mosóleányok énekelnek. De Péter bácsi elzárta az ajtót.
– Mi itt mindnyájan rabok vagyunk, – sugta a fülembe és csöndesen betuszkolt.
– O, bár már megvert volna kedvére urnőm! Bár már ne járna magába odabenn szünet nélkül, megállás nélkül.
Ma a völgyből száncsörgés hallatszott. Az ablakot csöndesen fölnyitottam és figyelve hallgatóztam.
A mély hegyi uton haladt egy szán, de benne nem Riminszky ur ült. Sokáig néztem a szán után, a mig az eltünt egy hegykanyarulatnál.
Milyen boldogok lehetnek, a kik ott a szánon ülnek. Talán messzire mennek, idegen országokba, idegen emberek közé, – de én szivesen elmennék velük akár a világ végére is.
… Fölirom ezeket a dolgokat, mert nincs egyéb dolgom.
A macskám is belebetegedett a tétlen életbe. Persze itt nem lehet egerészni, mint Podolinban lehetett. Nincsenek háztetők, ereszek, a melyeken föl lehetne kuszni. Azaz, hogy van minden, csakhogy Ancinak nem szabad a szobát elhagyni. S itt ülünk és szomorkodunk.
Anci rám mereszti a szemét és csodálkozni látszik, hogy itt mindenfélét összefirkálok.
– Most már igazán kisasszony vagy, Anci, – mondja a macskám. – Szép ruhád, szép cipőd van és betüket vetsz papirra, mint a kisasszonyok.
– Talán bizony szerelmes levelet irkálsz, Ancsurka? – kérdi a macskám.
– Nem, – felelek neki, – naplót irok. Hátha egyszer valaki kiváncsi lesz, hogy mi történt Prihoda Ancsurkával az elátkozott várban, a mikor a boszorkány szobaleánya volt? Mit csinált ott a Prihoda Ancsurka? Vig volt-e vagy szomoru?
Ebből a könyvből megtudandja, hogy szomoru volt, mint Bársony, a tengerszem tündére, a kiről éppen tegnap olvastam a lidérc-naptárban.
Anci megcsóválta a fejét és a körmét kinyujtotta a papiros után.
– Ugyan ki a manó lenne kiváncsi Prihoda Ancsurkára? Törődik is Prihoda Ancsurkával valaki? Talán már az öreg Mik is elfelejtette, hogy Ancsurka a világon van, hisz elég gondot adnak neki lakatjai.
– Igaz, igaz, – feleltem Ancinak. – De hátha egyszer mégis kiváncsi lesz valaki?
Anci erre nem felelt. Lehunyta a szemét és dorombolt.
Itt az az ujság, hogy Poprád időközben kiszenvedett. Mindig csöndesebb, csöndesebb lett, már csak alig hörgött néha. Szegény kutya nagyon bánkódhatott, hogy az az ajtó nem nyilott föl előtte. És talán a bánat siettette halálát.
Reggelre kelve ott feküdt dermedten a küszöbön és már egy csöpp élet sem volt benne.
Behivtam Péter bácsit, a ki nagy óvatossággal vette karjába az ebet és elvitte.
– Neki sem volt már foga, mint nekem! – mondotta.
És talán éppen ezért szerette olyan nagyon a Poprádot.
Vitte, vitte, tapogatózva, csöndesen.
– A vár alatt megásom sirját a vén szolgának, a mely annyi esztendőn át hűségesen szolgálta a nizsderi várat.
Erre egész nap az ablaknál ültünk Ancival, a mig végre késő délután feltünt mélyen a vár alatt az öreg Péter bácsi alakja. A térdig érő hóban lassan bandukolt, a vállán ásó, kapa, mögötte kis szánon a Poprád hullája feküdt.
A halott kutyát földiszitette Péter bátyó mindenféle ékességekkel, a melyeknek szinét ugyan nem látta, de tapintásából azt érezte, hogy ez valami nagyon szép lehet.
Igy találta ki, hogy az én hajam szőke és nagyon dús, arcom pedig piros, mint a nyiló rózsa.
(Csoda, hogy a nyiló rózsához hasonlitott; a vakemberek tudatlanságával sorozhatott volna egyébhez is…)
A vak trombitás mély árkot huzott a nagy hóban. Ásott, ásott és munkájával csak nagyon lassan haladt, mert a hó folyton hullott és a mit kiásott az árokból, azt csakhamar megtöltötte ismét hóval a szél.
Alkonyatra járt, mire elkészült munkájával.
A Poprád hulláját óvatosan a gödörbe helyezte és hóval bekaparta.
Aztán a szánnal együtt eltünt az estalkonyban…
Éppen Ali Babát és a negyven rablót olvastam, a mely könyv a Lidérc-naptáron kivül a nizsderi várban található volt, a mikor urnőm szobájából hangos beszéd és sirás hallatszott.
Csakhamar kiderült, hogy Riminszky ur jött urnőm látogatására valamelyik földalatti folyosón.
A földalatti folyosót urnőm kivánságára választotta.
Urnőm ugyanis az utóbbi időben megharagudott reám és nem akarta, hogy Riminszky ur velem találkozzon.
Ezalatt fölvettem sárga bársonyruhámat, hajamba szalagot fontam. Hátha mégis meglátna Riminszky ur s eszébe jutna neki engem Podolinba visszahivni?
De Riminszky ur nem jött ki a szobából, urnőm nem hivott be és én magamban azt gondoltam, hogy soha-soha többé nem fogom látni az öreg Mik fehér szakállát és a podolini klastrom-tornyocskát.
És ezen nagyon elszomorodtam.
Az ajtó egyszerre fölpattant és Riminszky ur kipirosodott arccal lépett ki:
– Jőjj, Ancsurka, – mondta, – elviszlek.
Ancit nyomban egy kis selyemkendőbe takartam, hogy valahogyan meg ne fázzon az uton, a mikor urnőm is kijött és igy szólt Riminszki urhoz:
– Hagyja itt nálam Ancsurkát, Riminszky. A nélkül is majd megbolondulok néha a gondolataimtól; legalább nem vagyok egyedül, mig a leány itt van.
Riminszky ur habozva pillantott rám:
– Szivesen itt hagyom, de maga az utóbbi időben nagyon szenvedélyes, Erzsébet.
Urnőm lesütötte a szemét és ebben a pillanatban nagyon kezdtem tőle félni, halkan igy felelt:
– Nem lesz neki semmi bántódása. Igérem.
Riminszky ur még mindig habozni látszott.
Óh, be szerettem volna fölkiáltani:
– Vigyen el, Riminszky ur, vigyen el ebből az elátkozott várból, a boszorkány hatalmából.
De nem mertem egy kukkot sem szólni, mert urnőm rámpillantott hideg szemével, a mely néha ugy fénylett, mint a meztelen kard.
Riminszky ur vállat vont:
– Utóvégre itt is maradhat… Nálam ugy sem tudna mit csinálni, a mióta nincs asszony-cselédem.
Igy szólt és megsimogatta az arcom.
Nem hallotta meg, hogy odabenn a szivemben vadul sikoltozom, mint egy menekvő madár…
Megsimogatott és szokása szerint igy szólt hozzám:
– Aztán jól viseld magad.
Nem tudtam felelni.
Csak némán intettem a fejemmel.
Aztán nagyon sokáig sirtam, hogy Riminszky ur elment a várból.
Urnőm szobájában maradt és az égboltozaton, a mely nagyon közel látszott lenni a hegycsúcsokhoz, szikráztak a csillagok.
A csillagokat néztem és szomoru dolgokat gondoltam magamban.
Éjfélig nem történt semmi, akkor – csaknem szokás szerint – csengetés hallatszott; urnőm hivott.
Megint az ágyán ült, az arca fehér és a tekintete zavarosan szegeződik reám.
Előtte a háromlábu asztalka a ragyogó kristályüvegekkel és pohárkákkal.
A kristályüvegben szinte szikráztak a különböző szinü folyadékok.
Legelsőbb azt hittem, hogy ezen az asztalkán van urnőm boszorkánykonyhája.
Itt büvöl, itt varázsol, itt ront, mint ahogy már a boszorkányok szokták.
Későbben pedig megtudtam, hogy a ragyogó edényekben igen erős pálinkák voltak, a melyeket éjjelenkint urnőm összekeverve iszogatott.
– Megint nem tudok aludni, – mormogta sötéten, a mikor meglátott.
A fejére nyomta a tenyerét.
– Néha azt hiszem, hogy megpattant valami a fejemen. Valamely idegszál, a mely többé sohasem lesz ép. Mint mikor a telegráfdrót elszakad valahol a hegyek között és két messzefekvő állomás, a mely eddig a drót révén mindig egymás közelében volt, egyszerre eltávolódik egymástól…
– Az az idegszál szakadt el a fejemben a melyen át a való élet telegrafirozott az álmok világával. Többé nincsen átmenet a valóságból a képzeletbe. Vagy fáj az élet, vagy pedig nem is tudok arról, hogy élek.
– De te ezt nem érted, te béka.
– Te nem értesz máshoz, mint szamár öreg urak fejének az elcsavarásához.
– Szalagot kötsz a hajadba, mint egy pásztorleány, pedig itt rajtam kivül senki sem lát. Ugyan kinek akarsz tetszeni?
Urnőm szenvedélyesen nézett rám.
A szemében ezer mélység sötétlett. Mintha félelmes örvények kavarogtak volna abban a szempárban, a mely örvények elnyelik azt, a ki beléjük néz.
– Ülj le, – szólt, – és melegitsd a kezem.
Egész lényében reszketett és halotthalványan nézte a kezét, a melyet jéghideg dermedtségéből földörzsöltem.
Mintha csodálkozott volna a kezén, mintha nem is az ő keze lett volna.
– Ma éjjel, – suttogta csendesen, – véled álmodtam, Ancsurka. Igen rosszat álmodtam véled.
Eleinte zöld mezőn jártam, a hol fehér tojásokból pici libácskák, kacsák ugrottak ki és mohón enni kezdték a zöld füvet.
A felhők nagyon fehérek voltak és egészen közel ereszkedtek a fákhoz, a melyek lilásszirü virágok terhe alatt reszkettek.
Mentem, mendegéltem a mezőn.
A libuskák száma mindig több lett, a felhők mind közelebb jöttek, – és én nagyon könnyünek, fiatalnak éreztem magam.
Még daloltam is álmomban egy régi dalt, a melyhez, sajnos, hiányzott a hárfakiséret.
IX. FEJEZET.
Merre jár Riminszky?
Ancsurka naplóját Riminszky Kázmér találta meg a nizsderi várban, akkor, a midőn Ancsurka már régen nem volt ott.
Egyszerre eltünt Ancsurka a várból.
Hová lett, merre ment – senki sem tudta.
A várkisasszony vállat vont, a mikor Riminszky Ancsurkáról tudakozódott.
– Megszökött a kis pesztra, mert unatkozott. Itt nem igen voltak mulatságok.
Riminszky csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, a macska rugja meg, – mormogta magában. – Nem is hittem, hogy valamikor meg fogom kérdezni, hová lett Ancsurka?
Wart Erzsébet figyelmesen nézett Riminszky arcába.
– Bolond dolog volna, Riminszky, ha magában mást gondolna, mint a mit hangosan mond.
A szemével hunyoritott és szürke szemét Riminszky arcába kapcsolta, mintha mindent egyszerre ki akart volna olvasni a férfi lelkéből.
– Igen bolond dolog volna, – mormogta, – ha egy szolgáló leányka olyan nagyon érdekelné.
Riminszky magasszáru csizmájára nézett és keservesen fölsóhajtott:
– Kutya mája! Szerettem a macskáját.
Erzsébet elnevette magát.
– Hiszen ha csak macskája lett volna! Igen kedves arcocskája volt… De hát unta magát. Hiába, elunta magát és bucsut mondott a várnak.
Riminszky egy darabig hallgatott és magában gondolkozott. A manó tudja, igen rossz kedve volt, de maga sem tudta, hogy miért.
Nem is nagyon sokáig időzött Nizsderen. Hamarosan bucsuzott és gyorsan sietett le a várból. A hó már elolvadt és a hegyek között langyos tavaszi szelek bujkáltak. A hegyoldalak világoszöld ruhába öltözködtek és a fenyőfák kemény burkolata alatt megmozdultak a rügyek.
Riminszky csöndesen ügetett zsufa-lován a hegyek között. Addig soha sem vette észre az évszakok változását. Télen rövid macskabundát hordott, nyáron szalmakalapot tett a fejére. Hogy a hegyoldalakban a fű kiüti fejecskéjét, az véleménye szerint a birkáknak volt jó. De Riminszky hust evett és hozzá bort ivott.
Most mégis meghatotta a langyos szél, a mely arcába fujt és a kis bokrok szines rügyeikkel a legkülönösebb gondolatokat ébresztették lelkében. Igy például arra gondolt, hogy halottak feküsznek a föld alatt, a kik már nem látják az évszak változását. Odalenn feküsznek, mélyen a füvek alatt és kezük összefonva. A szél elsuhan fölöttük és talán azt sem tudják, hogy fölöttük a földön gyermekek, nők és férfiak járnak. Odalenn a nagy csöndességben nem járnak az álmok, nem járnak a sóhajtások; se az örömök, se a bánatok. Kavaczky se iszik már bort és Pogrányi valahol messze, egy német temetőben csöndesen fekszik. Csupán az élőket érdekli az, hogy ők már meghaltak s innen elmentek.
Riminszky ur nem igen volt filozófus és a gondolatai, zsufa-lova hátán, addig kalandoztak a földalatti állapotokon, a mig mélységesen elszomorodott. A halált csak annyiban ismerte, mint a legtöbb ember ismeri: meghaltak szomszédjai, ismerősei és többé nem mozogtak. Még csak a korcsmába se ment el senki, miután a lábát kinyujtotta és a föld alól semmi hir nem érkezett azokról, a kik ottan bekvártélyozták magukat.
Riminszky urat is csupán annyiban érdekelte a halál, hogy juh-nyájait nem viheti magával.
Hogy lesz-e szolgája, háza és gazdaasszonya a másik világon, erre nem gondolt; csak az fájt neki, hogy az árva tótleánykáról nem fog tudni semmit.
Utközben érte a lipovnicai barát-kolostort.
A régi kolostor körülbelül négyszáz esztendeje őrizte a hegyek között kanyargó országutat széles bástyáival és mogorva tornyaival. A barátok, a kik itt laktak, éppen ugy tudták forgatni a kardot, mint az olvasót. Egyszer a magyar hazáért verekedtek, másszor a lengyel királyok szolgálatába szegődtek, majd, – ha nagyon fölhalmozódott a puskaporuk, – a saját szakállukra kezdtek valami háborut a szepesi gróffal, vagy valamelyik lengyel vajdával. A kolostorban csak akkor kezdtek unatkozni, a mióta a pápa külön brévében megtiltotta, hogy fegyvert tartogassanak a lipovnicai klastromban.
A pápa még Lipovnicán is pápa. A fegyveres kamarák kiürültek és a puskaporos hordók helyén más hordók foglaltak helyet. Ezekben a hordókban is puskapor volt, csakhogy folyékony alakban. A lengyel és a magyar uraságok, a kik még kétszáz esztendő előtt is hadaikkal támadtak a barátokra, ha kincseik megszaporodtak, most sem kerülték el a zord falakat. A kapu száz esztendő óta nyitva volt állandóan és csupán a hagyományok iránt való kegyeletes szokásból silbakolt a kapualjban két lipovnicai tót, hosszu lándzsájára támaszkodva. A kapu alatt a kis fülkében a legvénebb barát olvasta a breviárumot, – mert a legvénebb barát ismerte már mindazokat, a kik a kolostort meg szokták látogatni.
A kapufülkéből egy csengetyü drótja vezetett a pincemester szobájába.
Ez a csengetyüdrőt jelezte, hogy milyen kaliberü vendég érkezett a kolostorba.
Egyszeri csöngetés amolyan szegény vándorlólegény érkezését jelentette, a ki hálás köszönettel öblitette le torkán az ut porát csigerrel. A dupla csengetés már urakat jelentett, a kiknek ebédet vagy vacsorát szoktak főzni a vendégszerető barátok. Háromszor csak a püspöknek – ha éppen erre járt – csengetett a kapus; azonkivül Riminszky urnak, a ki ezen a környéken a legelső földesuraság volt. Talán még az országut is Riminszky uré volt. A barátok megbecsülték az uraságot, de tisztelték Riminszkyben azt is, hogy a borokat szakértelemmel kezelte.
Háromszor csenditettek most is, a mikor Riminszky ur lován bekanyarodott a kolostor kapuján és az álmos páterek megdörzsölték a szemüket.
– Azt hittük, hogy már sohase jön hozzánk nagyságod, – mondta a kapus fráter alázatosan.
A silbakok tisztelegtek – hosszu dárdájukat kétszer a kövezethez koppantották – fönn pedig a pincemester a legrozsdásabb lakatkulcsokat kereste elő.
Azokat a rozsdás kulcsokat, a melyeket csupán nagy ünnepeken szoktak használatba venni; a mely lakatok mögött olyan borok voltak, a mely borokat még Mária Terézia ajándékozott a hazafias és jómagaviseletű kolostornak.
Tehát háromszor csengettek és a barátok erre a jelre valamennyien fölébredtek.
Mindössze öten lakták az óriási épületet, a hol egy ezred katonaság is bátran elfért volna. Öt nagyszakállu, szótalan és komoly férfiu gyülekezett össze az ebédlőteremben, – mert éppen délre járt az idő.
De ha nem lett volna dél, akkor is összegyülekeztek volna, mivel sohasem lustálkodtak akkor, ha a kolostorban háromszor csöngettek.
A pincemester egy kis hordót guritott a bolthajtásos szobába és tiszteletteljesen mormogta:
– Istenben boldogult páter Szuhaj följegyzése szerint ezt a bort Tokajban szüretelték az 1822-ik esztendőben.
A nagyszakállu fejek erre mind bólintottak, Riminszky pedig kigombolta macskabőr bekecsét.
– Tokajban, – mondták csendesen.
A sarokban egy kerekeken mozgó állvány állott – kovácsolt vasból – a mely állvány már igen sok hordó bort tartott vaslábain. Ezen az állványon végezték ki a hordókat a kolostor lakói már sok százesztendő óta és ez állványról még sohasem került le addig hordó, a mig benne egy csöppecske folyadék vala.
A pincemester – bizonyos Hubennai volt éppen a pincemester – hatalmas karjaival fölemelte a hordócskát és az állványra tette.
A falon különböző csapok függtek egymás mellett. Volt ott félméteres csap is, a melyet tizakós hordókhoz használtak, de volt olyan kicsinyke csap is, a mely éppen csak egy kis pálinkás hordócskába illett.
A pincemester egy ezüstcsapot vett le a szögről és hamarosan a hordóba illesztette.
A pincemester megeresztette a csapot és aranyszinü nedv csurgott a hordócskából a kristálypohárba.
A poharat áhitattal vitte az asztalfőn ülő páter Timoteuszhoz, a ki ez idő szerint perjele volt a kolostornak.
Nagy, mély ember volt Timoteusz atya, a szakállát, haját behavazta az idő, de arca rózsaszinü volt, mert mindig bort ivott és nem vizet.
A perjel kezébe vette a poharat, a világosság felé tartotta és szakértő szemmel vizsgálta.
A pincemester a hordóra vert ezüstlapról kibetüzte ezalatt a fölirást:
– A Kállay-donációból…
A perjel ajkához emelte a poharat és csendesen hörpintett belőle. Megforgatta szájában a bort és aztán csettintett nyelvével:
– Ez a bor az aranykorból való. A mikor kétszer szüreteltek a hegyalján, – mondta.
És az atyák áhitatosan néztek a hordócska felé.
Riminszky helyeslőleg bólintott a fejével.
– Holnap a lipovnicai tanyámról tizenkét juhot hajt be a juhászgazdám a kolostor udvarára.
Az atyák ismét bólintottak.
Áhitatos csend volt, a pincemester a csöndben megtöltötte a poharakat.
– Georgius atya, üsd föl az Aranykönyvet, a melyben boraink története foglaltatik. Halljuk e hordócska történetét.
Georgius atya álmatag, szőke férfiu volt, fölállt az asztaltól és midőn visszatért, egy nagy, rézkapcsos könyvet hozott magával.
Lapozgatott a könyvben és mialatt az atyák a bort megizlelték, csendes, imádkozó hangon olvasni kezdte a következőket:
– Kállay donáció. Tizenkét hordócska dupla hegyaljai asszú.
Hajdani jó Rákóczi Ferenc idejében kuruc kapitány volt Kállay János.
Mikor megszólalt a tárogató, menyecskefelesége nem hogy tartóztatta, de küldte:
– Eredj, apámuram, aztán kerülj haza épen, egészségesen.
Mentek, mentek a magyar urak a Rákóczi táborába, mintha valami mulatságba mennének. A legjobb ruhájukat vették föl, a legszebb kucsmájukat nyomták a fejükbe.
Kállay János uram gyönyörü szál legény volt. A kasmirvörös ruha megfeszült rajta, mintha szobor volna. A fejedelem nem is engedte el maga mellől, ott tartotta udvari vitéznek. Hogy pedig el ne unja magát Kállay uram az udvari életben, elhozatta Tiszahátról az agarait. A menyecske nem tudta mire vélni, hogy mit akar az ura az agarakkal.
– Tán csak nem agárral kergeti a labancot, apámuram? – kérdé levelében az urától.
De hát Kállay János uram erre a levélre már nem küldött feleletet. Nem azért, mintha nem lett volna érkezése a levéliráshoz. Csak azért nem, mert röstelte bevallani a felesége előtt, hogy a zajgó tábori élet helyett a vig, tétlen udvari életet választotta.
Hónap hónap után mulott. A menyecske odalenn Tiszaháton már el sem tudta gondolni, hogy mi történt az ő drága urával, mikor végre levelet hozott egy vén huszár Kállay Jánostól. A levélben érzékeny bucsut vett a kapitány Erzsikétől és megirta, hogy a fejedelem parancsára Párisba utazik. Ki tudja, mikor kerül onnan vissza?…
A menyecske megcsóválta a fejét:
– Ha a fejedelem parancsolta, akkor jól parancsolta, – gondolta magában, de azért a szive összeszorult a fájdalomtól, szomoruságtól.
Most már nemcsak a hónapok multak, hanem az évek is. A tiszaháti vén udvarház jegenyefái háromszor is uj ruhába öltözködtek, tél jött őszre, tavaszra nyár. A szép Kállayné egyszer reggel a tükör előtt állva azon vette magát észre, hogy hollóhajába ezüstszálakat rakosgatott titkon az idő. És Jánosról most már hir sem érkezett.
– Könnyü a nagyságos fejedelemnek türelemmel várni az uramra, – gondolta sokszor szomoruan az árva menyecske, – de vajjon hol találjam én föl a türelemnek a forrását?
Az atyafiak ellátogattak hozzá és fejcsóválva vigasztalták:
– Ha élne, már régen itthon volna… Elpusztult János valahol a nagy idegenben. Busulhatunk érte!
A menyecske hallgatta egy darabig az atyafiakat, de utóljára megunta őket.
– Busuljon az ördög! – pattant föl végül. – Elmegyek az után a pernahajder után és hazahozom a fülénél fogva.
Könnyü volt azt mondani, de nehezebb keresztülvinni. Páris akkortájt se volt egy macskaugrás ide, de még két macskaugrás sem. Ha a véletlen nem jő Kállayné segélyére, tán még ma is csak a cipellője sarkát kopogtatja a fel s alá való sétálgatásban a kuriában. De a véletlen jó barát. Egy vén kuruc barát került a környékre, a ki anekdotával és imádsággal tartotta a kedvet a kuruc seregben. Elvitte a jobb karját valami bolond golyó. Ott kellett hagynia a sereget. Hivták pedig a vén barátot fráter Homolainak.
Homolai fráter ne tudta volna, hol van Páris? A barátok abban az időben többet tudtak, mint manapság a püspökök. Hisz bejárták az egész világot hajdanában…
Fráter Homolai odaszegődött a Kállayné szolgálatába. Csavargatta rőfös szakállát:
– Csak bizza rám, nemzetes asszony, előkeritjük a kapitány urat a föld alól is.
Egy nagy batárt fölpakkoltak. Kállayné elbucsuzott a virágzó nyárfáktól s elindult ura keresésére. Homolai lóháton ballagott nyomába.
Messze van Páris Tiszaháttól, de ha még olyan messzire lett volna, akkor is odaért volna Kállayné. Odaért a nagy, idegen városba és elkezdte keresni az urát.
A harmadik napon Homolai fráter, mikor a keresésből hazakerült a szállásra, azt mondta:
– Megvan ám ő kelme!
Kállayné fölugrott:
– Hol van?
A barát csóválta a fejét:
– Egy kis baj van ám!… Ő kelme igen nagy ur lett. A francia király gárdistája. Már magyarul is elfelejtett félig-meddig.
Kállayné fenyegetőleg vonta össze szemöldökét
– Majd eszébe juttatom én neki a magyar szót! – mormogta.
Homolai csak a fejét rázta:
– Nehéz lesz az!
De másnap reggel elvezette a menyecskét Kállay János szállására. Aztán hagyta egyedül menni az asszonyt előre, ő maga szépen hátul maradt.
Hogy történt, miképp esett meg a házaspár találkozója, arról nem mesél a régi irás, csak annyi bizonyos, hogy Kállay János uram csakhamar otthagyta a francia király udvarát. Haza költözött Tiszahátra és késő öregségében derülten mesélte pipaszó mellet:
– Egyszer Párisban igy szólt hozzám Lajos király: Komám, jó volna holnap vadászni menni…
A mult – a huncutkodó mult – igy oszolt szét köddé az ő szemében is.
És Kállay Jánosné sem feledkezett meg a barátról. Tizenkét hordó asszubort küldött a lipovnicai kolostornak, ahová Homolai fráter öregségében elvonult…
Eddig tartott a történet.
Georgius atya becsapta a könyvet és a pohár után nyult.
A perjel igy szólt ünnepélyes hangon:
– Fráter Homolai emlékezetére!
Ivott és az atyák vele ittak. A nagy félhomályos ebédlőben halk csengéssel szálltak vissza a poharak a diófaasztalra.
Riminszkynek kipirosodott az arca a pompás italtól.
– Tiz öl fát hoznak holnap az erdőmből a kolostor udvarába – mondta.
Az aranykorból való asszu, a mely szinte csengve ereszkedett belé a finom kristálypoharakba, mintha folyékony érc lenne, hamarosan megtette hatását. Az álmos, mozdulatlan atyák lassan kihuzogatták mind a két kezüket a bő szőrcsuhából, sőt egyik-másik mezitelen karjával az asztalra könyökölt.
Riminszky nagy fejét lehajtotta és komor arccal nézte a bort. Igen rossz gondolatok kergetőztek a fejében. Mindenféle asszonyok árnyékai szálltak keresztül kristálytiszta boron. Mindig más és más figurák.
És akkor, a midőn páter Georgius, az ábrándos, egy sötét diófaszekrényből karhosszuságu fuvó hangszert vett elő, a melybe csendesen belefujt, Riminszky az asztalra hajtotta a fejét.
De az atyák többsége sem igen maradt nyugodtan, a midőn ez a hangszer megszólalt. A nagy, kemény koponyák koppantak a diófán, a kezek ökölbe szorultak és a pincemester fráter olyan mélyen nyomta a csapot a hordócskába, hogy ez szinte feljajdult belé.
Georgius egy Rákóczi-korból itt maradott tárogatót fuvott. És a falak visszhangozták a tárogató hangját.
– Rákóczi járt erre, – mondotta egy nagyszakállu vén barát.
A hangszer még azon időkből való volt, a mely időben Rákóczi Ferenc járt erre.
Erre járt volt és a hangszert itt felejtette.
Egy zivataros téli éjjelen történt, hogy Rákóczi Ferenc, Magyarország és Erdély nagyfejedelme kopogtatott a határszéli kolostor kapuján.
A vándorlónak a vendégszerető barátok kaput nyitottak és midőn a vándorló sarkantyus csizmáit elnyujtotta a tüz mellett, a barátok ilyen kérdéssel fordultak hozzá:
– Mondd, vándor, merről jösz? Lengyelországból vagy Magyarországból?
– Magyarföldről, – felelt a vándor.
– Mi hir magyarföldön? Lesz-e szabadság, él-e még Rákóczi?
– A szabadság meghalt és vele hal Rákóczi! – felelt a vándorló.
A barátok megcsóválták a fejüket.
– Ugyan honnan tudnád te azt, szegény vándorló? A szabadság él és Rákóczi Ferenc még mindig uralkodik Magyar- és Erdélyországokban.
A vándorló erre elnevette magát.
– A bujdosó, a ki itt előttetek ül, senki más, mint Rákóczi Ferenc.
A derék barátok persze nem nagyon adtak hitelt ennek a beszédnek.
Igen csóválgatták a fejüket, a mig az éjjel folyamán megérkezett a fejedelem kisérete, néhány válogatott kuruc vitéz, a kik menekülésközben valahol Késmárk táján verekedtek labanc-katonákkal.
Csupa párducbőrkacagányos, sárgacsizmás vitéz, a kiknek vékony kis bajuszuk hetykén fel volt pederve és a szemük sötéten lobogott.
A vitézek között volt egy olyan is, a melyik a fuvószerszámot kezelte.
Ez keresztbevetett lábbal a földre ült a medvebőr-kanapé mellett, a melyen a fejedelem hevert és halkan fujdogálni kezdte…
Valami véletlen folytán a fuvó-hangszer ott maradott a kolostorban, a mikor az éji vendégek hajnalhasadáskor tovább mentek.
Rákóczi Ferenc hálából évek mulva egy szekér bort küldött a vendégszerető barátoknak hegyaljai pincéjéből, a mely bort a barátok békésen elfogyasztottak.
Azonkivül mindig akadt valaki, a ki a régi szerszámot meg tudta szólaltatni, hol egy fráter, hol egy páter, – a tárogatón kivül másféle zenét nem igen hallottak a lipovnicai kolostorban.
Most is azt fujta a szőke szakállu barát és már mint ilyenkor szokás, a kezek ökölbe szorultak, az arcok kipirultak és a szemek felragyogtak.
– Más világ van, – sóhajtott a perjel. – Hagyj föl a muzsikával.
Riminszky, a ki eddig nem igen avatkozott a dologba, most öklével az asztalra csapott:
– Tiz akó bort küldök a kolostornak, mert, becsületemre, megérdemlitek.
A legöregebb fráter – volt valami kilencvenesztendős – ilyen alkalmakkor el szokta hagyni a kapufülkét. Ugyan, csak nem jut eszébe a szepesi püspöknek éppen erre járni?
Ott ült az öreg és reszkető fejjel bólongatott a melódiákra, a melyek az ölesvastagságu falak között felhangzottak. A poharat sem vetette meg ezenközben s egyszer Riminszky ur füléig hajolva igy talált szólani:
– Mi ugyan csupán Istennek egyszerü szolgái vagyunk itt Lipovnicán, de az országut erre elviszen és mindent tudunk, a mi a környéken történik.
– Mi történik, tisztelendő testvér? – kérdezte Riminszky.
A vén fráter öreg szemével hamiskásan hunyoritott.
– No, a nizsderi várban is történik néha valami! Ha nem csal horoszkópom, lovad éppen a nizsderi magaslatokról érkezett ide veled…
Riminszky ur, – mert hiszen nem tagadhatta, – beleegyezőleg bólintott.
– A napokban, – folytatta a vén barát, – a régi kalitkából egy madárka röppent ki. Erre járt Lipovnica felé, a midőn a kolostorban éppen Ave Máriát harangoztak. Egy kis madárka jött Nizsder felől és az országut néptelen és elhagyott volt.
Riminszky visszafojtott lélekzettel hallgatott.
A vén barát megnedvesitette öreg ajkát. A bornak egy részét bizony már csupán nyelvével kellett összeszedegetni ajkai körül, a hová az kifolyt.
Csettintett a nyelvével s igy folytatta:
– A kapu alatt éppen Fintor a podolini susztermester melegitette belső részeit, mert megfázott a hosszu utban. Ott kocintgattam vele e szent kolostor nevében, a mikor a madárka az országuton közeledett. Sárga vászonruha volt rajta és uszályát fölemelte kezével, a mint sietve lépegetett.
– Nos? – kérdezte Riminszky és eltolta a poharát.
– Erre jött és megállott a kolostor előtt. Mint mikor a lengyel urak hushagyó keddjén bolondos ruhákba öltözködve szánkáznak vagy lovagolnak errefelé, olyanféle maskurája volt a leányzónak, még mondtam is neki: hushagyó messze van, galambom.
Riminszky türelmetlenül intett:
– Mindegy az.
– Fehér, lisztes paróka a fején, a lábán aranysarku cipő. Szuhinka, a lőcsei gyolcsos, a ki éppen itt etetett a kolostor előtt, ugy rámeresztette a szemét, hogy szinte kipottyant a szeme. Mert különben igen takaros fehércseléd volt.
– Mindegy az, – türelmetlenkedett Riminszky.
De észrevette, hogy bolondot mondott, azért hozzátette:
– Azaz, hogy nem egészen mindegy. Meséld tovább, fráter, merre ment az aranycipős kisasszony?
– Bizony az nem messzire ment, csak a kőpadig, a mely a kolostor előtt van, ott fáradtan leroskadt, mintha messzi utról jött volna. Szuhinka uram nyomban beszélgetésbe eredt vele, magam is oda-odafigyeltem, mert más gondom nem igen volt akkor.
– Honnan jösz? – kérdezte Szuhinka uram a maskarás kisasszonytól.
– Szolgálatban voltam idáig, de az urnőm elkergetett.
Szuhinka uram csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye, hát aztán ebben a ruhában szolgáltál?
– Ebben, – felelt a kisasszonyka. – Mert az urnőm igy szerette.
– Hát mostan hová mégy? – kérdezte Szuhinka.
– Toporcra mennék, mert ott van egy öreg néném.
– Hát akkor ülj föl a szekeremre, éppen arra megyek.
– Nem sokára el is indultak. Szuhinka uram a kisasszonykára teritett egy vastag pokrócot, aztán elmentek. Sokáig nevettem magamban, hogy aranysarku cipőben volt szolgálatban a kisasszony.
Riminszky elgondolkozott.
– Ismerem azt a fránya Szuhinkát, – mormogta, – szép leánynak, menyecskének mindig szivesen ad helyet a szekerén.
Nem igen izlett neki a bor többé, a tárogatót se hallgatta már szivesen, csakhamar elbucsuzott a vendégszerető kolostortól és lovára ült.
Lipovnicáról Cservenka felé vette az utját.
Ott a falusi csárdában hallotta, hogy a Szuhinka vásáros szekere erre járt és a szekeren ott ült a pokrócba burkolt leány. Szuhinka szokás szerint megpihent a korcsmában és vöröshagymát evett, hozzá pálinkát ivott.
Mizsonyai Pál, a korcsmáros észrevette a leányt a szekéren.
– Szép portékát árulnak a krakkói vásáron, – mondta évődve. – Nagyon ügyes emberek az ottani mézeskalácsosok, hogy ilyen helyre babákat csinálnak.
Szuhinka uram vállat vont és nem igen felelt.
Mizsonyai tovább évődött.
– Csak arra vagyok kiváncsi, hogy kinek vette Szuhinka uram ezt a kékszemü mézesbabát. Magának-e, vagy másnak?
Szuhinka lustán vállat vont.
– Nekem van otthon feleségem. Mit csinálnék a mézesbabával?
Látszott rajta, hogy igen nagyon sajnálja, hogy otthon felesége van.
Riminszkyt lehangolták a Cservenkán hallott hirek. A macska tudja, miért, legjoban azt szerette volna hallani, hogy a lőcsei gyolcsos eltörte közben a lábát.
Estére érkeztek Primókára, a mint Riminszky később megtudta. Szuhinka mindenáron tovább akart utazni, mert holdvilágos éjszaka volt, de fölhagyott szándékával, a mikor meghallotta, hogy a napokban erre felé látták csavarogni Jánosikot, a havasi rablót.
– No, akkor itt maradunk, – dörmögte a leánynak, – mert se a portékámat, se téged nem szivesen adlak a Jánosik fogára.
A leányka a korcsmáros feleségével aludt, mig Szuhinka uram a szekerén maradt és szokása szerint egész éjjel fűtyülgetett. Mondják, hogy álmában éppen ugy fütyült, mint ébren. Igy nem igen lehetett sohasem tudni, hogy mikor alszik az élelmes kalmár.
Hajnalban már utra keltek. A nagy szekér tovagurult a primókai mély hegyi uton.
A vizsnyai vendégfogadóban, a mely körül három országut keresztezi egymást, délfelé érkezett Szuhinka uram a szekerével. Éppen egy csomó lengyel és szepesi gyolcsos tanyázott az ivóban. Vásárokról jöttek, vásárokra mentek: nagy volt a kedvük, a pohár feneke sürün kopogott az ivó asztalán.
Szuhinkának nagyon megörültek.
A lőcsei gyolcsosnak mindig volt valami vidám tréfa, pajkos bolondság a tüszőjében. Ancsurkát a szekéren hagyta a nagy vasládák között és meghagyta neki, ha egy tejszemü embert lát a szekér körül ólálkodni, akkor lármát csapjon, mert a tejszemü ember senki más, mint a hires Jánosik, vásárosok fosztogatója.
Mi történt, mi nem történt az ivóban, azt nem igen kell hosszadalmasan elmondani. A lengyel és szepesi gyolcsosok nagyon megörültek egymásnak. Ölelkeztek, csókolóztak és iddogáltak. Özvegy Susákné, a fogadó tulajdonosa egy öles termetü asszonyság, egymásután hordta ki az ivóból a végképpen elázott vendégeket. A szinben szalma volt a földre szórva, odafektette az ital legyőzöttjeit. A legutolsók között volt Szuhinka uram is.
Midőn egy-két óra mulva magához tért, a szekerét megtalálta, de a szekérről hiányzott az aranycipős kisasszonyka.
Riminszky izgatottan hallgatta a történetet:
– Nos, elment magától, vagy elvitte valaki? Mit gondolsz Susákné?
Susákné a Riminszky arcába nézett:
– Én eddig nem gondoltam semmit. De most már azt gondolom, hogy a ki után ilyen nagyságos ur tudakozódik, mint te vagy Riminszky ur, annak bizvást lehet aranyból a cipellője sarka.
– Ne bolondozz – felelt csendesen Riminszky. – Öreg legény vagyok már. Tisztára annyi az egész, hogy megigértem valakinek, hogy nem hagyom el ezt az árva gyereket… Gondolkozz, Susákné, nem bánod meg, hogy hová lehetett az a kisasszonyka?
A termetes asszonyság összeráncolta a homlokát.
– Sok ember megfordult itt. Honnan a manóból tudnám én valamennyinek a szándékát? Egyik jó szándékkal van, a másik rossz szándékkal. Még az is meglehet, hogy valaki ellopta a kisasszonyt. Igen értékes kék szeme volt, a mint egy pillanatra láttam. Legalább is annyit ér a szeme, mintha rubintból lett volna.
Riminszky rosszkedvüen hallgatta ezt a beszédet.
Estére, a mikor Podolinba ért, már olyan haragos volt, hogy kezében maradt a szobájának a kilincse, a midőn oda benyitott.
Az öreg Mik, a ki gazdája körül forgolódott, felemelte a földről az eltört kilincset és megnyugtatólag mondta:
– Nem baj az, nemzetes uram. Reggelre ujra a helyén lesz a kilincs. Még pedig olyanformán lesz a helyén, hogy onnan többé le nem törheted.
Riminszky a medvebőrre dobta magát és valami különös ellágyulással nézte az öreg szolgát, a ki csizmájába kapaszkodott.
– Tudod-e, mi történt, öreg Mik? Nyisd ki a füled, öreg! Ellopták a kis Ancsurkát.
Mik eleresztette a csizmát és a szája tátva maradt.
– Kinek kellett a mi Ancsurkánk? – kérdezte nagy megilletődéssel. – Ugyan kinek fájt rá a foga?
– Mit tudom én, – dörmögte Riminszky. – Csak annyi bizonyos, hogy nyoma veszett… Öreg Mik, kedves szolgám, tudnál-e lóra ülni, mint hajdanában?
– Hogyne, uram, hogyne.
– Ülj hát lóra. Az éjjel holdvilágos, el nem tévesztheted az utat. Nyargalj Toporcra és keresd fel az öreg Marczinkánét. Ha nála nincsen Ancsurka, akkor már sehol sincs. Akkor már elveszett. Örökre. Elvitte magával valamely lengyel gyolcsos, vagy ellopták a vándorlók. Valaki magával hurcolta, mert hisz szép volt a szeme.