Az öreg Mik mély felindulással bólongatott fejével:
– Hallottam magam is valamikor, hogy szép leányokat szokásos ellopni, elhurcolni idegen országokba, a hol eladják őket. Némelyikért annyi kiló aranyat adnak, a mennyit nyom. Vajjon ez történt volna a mi Ancsurkánkkal is?
– Ülj lóra, Mik, és járj gyorsan. Köss sarkantyut a csizmádra, hever elég rozsdás sarkantyu a kamarában.
Az öreg Miknek már nem kellett ismételni a parancsot…
*
Hajnalodott, a mikor lódobogás hallatszott lenn a piacon.
Riminszky ur nem igen aludt, gyorsan az ablakhoz lépett és felnyitotta azt. A holdvilágos térségen nyargalva jött a fehérszakállu Mik és mögötte a nyeregben ott ült Ancsurka. Hosszu uszályos ruhája lobogott utána és aranyos cipőjén megreszketett a holdsugár.
Riminszky ur a következő percben odalenn volt az utcán. Két karjával leemelte Ancsurkát a nyeregből. Szólni nem igen tudott mindjárt. Csak nézte a leány fehér arcát, tündöklő szemét.
Az öreg Mik a földre zörrent és nagy komolysággal jelentette:
– A kisasszonyt Toporcon megtaláltam és legjobbnak tartottam mindjárt magammal hozni.
Riminszky ur hálásan veregette meg az öreg Mik hátát.
– Derék ember vagy Mik. Mondd, mivel jutalmazzam meg hüségedet? – kérdezte Riminszky ur.
Mik a csizmája orrára nézett, mintha attól kérne tanácsot. Aztán csendesen mondotta:
– A zárak és lakatok a házban mind a régiek. Ideje volna már ujakkal felcserélni a régi holmikat.
– Cseréld fel, öreg Mik, annyiszor cseréld, a hányszor akarod.
– Köszönöm uram, – felelt a vén szolga.
– Jer, Ancsurka, jer, – szólt Riminszky a leányhoz. – Többé soha sem engedlek el magamtól.
Felvitte az emeletre és ott a legnagyobb székbe leültette, a mely széknek piros bársonyból volt az ülése és a lábai aranyozott oroszlánkarmokban végződtek s a legenda szerint eddig benne csupán lengyel vojvodák ültek, nem pedig elveszett és megtalált tót leánykák.
– Ülj itt Ancsurka és ha kedved tartja, soha se is kelj föl innen. Annyi szolgálóleányod lesz, a hány ujjad van és mindnek te parancsolhatsz.
Ancsurka tágranyitott szemmel hallgatott.
– Selyemből, bársonyból lesz a ruhád és szinaranyból a papucsod. Mindent megkapsz, a mit szád, szemed kiván. Csak itt kell maradnod mindig.
Ancsurka azt hitte, hogy álmodik. Lehajtotta a fejét és titkon megcsipte a karját. Ébren volt, valóság mindaz, a mit hallott…
Későbben Riminszky ur még azt is megkérdezte, hogy hová lett Ancsurka a gyolcsos szekérről.
– Eluntam várni a gazdát, – felelt egyszerüen Ancsurka – és gyalog folytattam utamat Toporc felé.
– És nem bántott senki utközben?
– Bántani nem bántottak. Csak az emberek olyan furcsán néztek reám, mint egy kisértetre. A falusi gyerekek utánam szaladtak, a kutyák megugattak. Marczinkáné egy darabig nem akart beengedni a házába. Be furcsa maskara vagy, – mondogatta mindig. Pedig nekem nagyon tetszett a ruhám.
Még mindig az a sárga bársony lovaglóruha volt rajta, a melyet a nizsderi várban viselt. Riminszky ur hallgatva nézte és nagyon kimelegedett. A következő percben lehajolt és megcsókolta az Ancsurka kezét.
A mire Ancsurkának vérvörös lett az arca.
X. FEJEZET.
A kisértet megjelen.
A ki Podolinban azelőtt ismerte a Riminszky-házat, ugyancsak elbámulhatott, ha utja véletlenül rövid időn belül arra vitte és az ódon háznak nyomát kereste.
Mintha mindenestül elnyelte volna a föld a vén portát, a hol hajdanában a „vajdák“ laktak, ivással és egyéb nemes időtöltéssel várakozván az időre, a mig vagy itt e földön, vagy a másik világon visszanyerik vajdai méltóságukat. Mert a vajdaság bizonyos volt. Az egyik Riminszky – valamikor – sok pénzt költött arra, hogy valami lázadás-félét csináljon odaát Lengyelországban. A lázadást vérbe fojtották, némely békétlenkedőket fölakasztottak… Riminszky állitólag igy szólott volna akkor:
– Nem baj, barátaim. A másvilágon folytatjuk a háborut. Odaát talán győzedelmeskedik az igazság.
Megnyugodtak-e ebben azok, a kik nyakukban hurokkal lépték át a másvilági ösvényt, – nem tudatik. A legendák rendesen elhanyagolják az efféle részlet-dolgokat.
Tehát a vajdák régi tanyáját elnyelte a föld és helyébe egy mosolygó, vidám házikót épitettek szorgalmas kezek. Azaz talán a falak megmaradtak, csak a régi szinüket váltották föl mással. Azelőtt komor zöldek voltak, most rózsaszinüek lettek. A tetőről leverték a mohos zsindelyt és helyébe tarka, sokszinü zsindelyt raktak. Az uj kapun rézkilincs ragyogott, a melyet egy görbelábu öreg ember sürün fényesitett. És az ablakokból a zordon vasrácsok helyett vidámságot jelentő világos függönyök nevettek ki.
A mig az ódon ház igy megifjodott, Riminszky ur se maradt tétlenül.
Elutazott Podolinból és mikor visszajött, a szomszédjai is alig ismerték meg. A haja megfeketedett, a bajusza gácsérformáju lett és az arca piros, mint a rózsa.
– Ördöngős Riminszkyje – mondogatták a podoliniak. – Néhány esztendőt eltett annak idején az ifjuságából, hogy elővehesse, ha szüksége lesz rá.
Hová tette Riminszky az ifju esztendőket és honnan vette olyan hirtelen elő, arra talán a naiv podoliniakon kivül mindenki tudott volna felelni. Valamely ügyes borbély officinájából vette elő a megtakaritott ifjuságot.
Midőn Ancsurka látogatására ment Lőcsére, a hol egy egész házat bérelt ki a leánynak és öreg nénikéjének, a honnan majd illendő módon elhozhassa feleségének, négy fehér lovat fogatott a kocsijába és a bakra zsinóros, kardos huszár ült.
– A püspök se járhat másképpen, pedig a püspöknek talán még Riminszkynél is több báránya van – mondták a podoliniak.
Mire Fintor uram, a sánta suszter nyomban megfelelt:
– A püspöknek lehet több báránya, de nem mindegyik báránynak van gyapja.
A mi bizony igaz lehet, tekintve a szegény szepesi egyházmegyét.
Riminszky szakitott az európai viselettel. Szárnyas kabátban, kürtőkalapban, lakktopánkában mindenkit láthat Ancsurka. De ugyan van-e Lőcsén olyan valaki, a ki zöld szattyáncsizmát hord a lábán és minden lépésénél finoman muzsikál az ezüstsarkantyu? De még zöld mentét, aranynyal gazdagon kihányva, kócsagtollas föveget se hord minden ember.
A mikor üveges hintóján végigrobogott a kis falukon, a tótok lekapták a kalapjukat. Azt hitték, hogy maga a király jár közöttük, vagy legalább is annak a helytartója.
A kik ismerősebbek voltak a dolgokkal, szájukkal csettintve magyarázták:
– Nem született még olyan tót leány a világon, mint Prihoda Anna. A Szüz Mária vigyázott reá a bölcsőjében, az vezette a kezénél fogva későbben is. Azért nem volt szüksége Prihoda Annának az édesanyjára. Mária azt mondta neki: „Eregy pihenni te szegény tótasszony, eleget dolgoztál, kapáltál már; majd én vigyázok az árvádra.“ És a kire Mária vigyáz, Riminszkyhez adja feleségül.
Mások nem ebből a szempontból fogták fel a dolgot.
– Bolond ez a Riminszky, az Isten elvette az eszét. Minek neki Prihoda Anna? Egy egész vármegye minden szép leánya a felesége lehetett volna, ő pedig kiválaszt magának egyet. Majd megunja, majd eldobja… A legszebb bocskorból is rongy lesz valamikor. Hogyan vesz akkor Riminszky uj bocskort?
De hát ezek a beszédek nem jutottak a Riminszky fülébe. Járta üveges hintóján Lőcse és Podolin között az országutat. A mezőkön mindenütt sárga virág nyilott, a réteken sárgaszoknyás tót leányok dolgoztak. Össze lehetett téveszteni a tót leányokat a virágokkal.
A lőcseiek is nagyon büszkék voltak, hogy olyan igen nagy ur éppen az ő városukat választja ki, hogy onnan asszonyt vigyen. Hiába, jó izlése van annak a Riminszkynek. Tudja, hogy a lőcsei leányok mind szépek, dolgosak, erkölcsösek. Hogyha a három tulajdonság közül csak egyik is ráragad a kis menyasszonyra, – már pedig valamelyik csak ráragad, hisz az odavaló levegőt szivja, meg a vizet issza – Riminszky akkor is boldog ember lehet.
Az üveges batár soha sem jött üresen. A hintó mögé terjedelmes láda volt csatolva és a ládában mindig akadt valami ajándék Ancsurkának meg Marczinkánénak. A legszebb ruhákat Ancsurka viselte Lőcsén, a legdrágább kalapjai neki voltak, selyem, bársony, brokát annyi hevert a szobájában, hogy akár boltot rendezhetett volna be belőle. De több esze volt, hogy boltot rendezett be volna, egész nap azon töprengett Marczinkánéval, hogy mit varrjanak ők abból a sok drága kelméből? Később erről is gondoskodott Riminszky ur – mintha csak az Ancsurka gondolatát találta volna ki – három varrónőt beállitott a lőcsei házba, azok aztán reggeltől estig egyebet sem tettek, mint varrták, varrták a sok drága kelmét. A varrónők nem fáradtak el, de a kelme sem fogyott el soha. Még az öreg Marczinkánénak is olyan ruhát varrtak a varrónők, hogy a mikor a jó asszony először felvette, meg se mert benne mozdulni. Egész nap a karosszékben ült – ülhetett, mert egyéb dolga nem volt – és nagyokat sóhajtott:
– Istenkém, Istenkém, ki hitte volna? Az egyik Riminszky bocskorokat vett, a másik selyemruhákat. Hát olyan szép vagyok én? Hittem volna valaha, hogy olyan szép vagyok?
Riminszky – nagyon megszelidült ez a haragos, komor férfiu – megsimogatta a vénasszonyka kezét:
– Nagyon szép vagy, nénike! Meglátod, még férjhez is adlak. Csak várj sorodra, egyszer majd férjhez adlak.
Marczinkáné nevetett:
– Lehet, lehetséges… Hiszen ha Toporcon ebben a selyemben, bársonyban meglátnának, mindjárt akadna három kérőm is.
Majd elgondolkozva tette hozzá:
– De lehet, hogy négy is akadna…
Ancsurka megsimogatta a néni arcát:
– Talán öt kérőd is akadna nénike. De azért már ne menj férjhez.
Riminszky ur a diványon ülve, igen nagyokat nevetett ezeken a bolondságokon. Szivből, igazán nevetett, mintha csiklandozta volna az Ancsurka hangja.
Történt, hogy Riminszky Lőcséről jövet, késő éjszaka érkezett a podolini határba. A négy fehér ló vigan szántotta az országutat; a huszár a bakon, Riminszky a hintóban csendesen bóbiskolt.
A mikor a város széléhez értek, a hol hajdanában kapu volt, most pedig rombadőlt bástyák álltak nagy szomoruságban, a lovak hirtelen meghőköltek, a vén kocsis káromkodva rántotta vissza a gyeplőt.
Riminszky megdörzsölte a szemét.
A mezőn – a Poprád irányába – fehér árnyék imbolygott tova.
– Mi az? – kiáltott nyugtalankodva Riminszky.
A kocsis – régifajt ember volt – megsodorta a bajuszát és kedvetlenül dörmögött:
– Valami lelket láttak a lovak.
Az ostorával a mezők felé mutatott:
– Ahun megy ni. A füzesek alatt.
Ekkor Riminszky is látta a fehér, imbolygó árnyékot a folyó felé haladni, mintha hosszu köntösü szellemalak lett volna – a köntös ködből és felhőből – és öleseket lépett.
– A macskába! – dörmögött Riminszky. – Hát ez megint miféle babonaság?
Nem igen volt ideje feleletet adni a kérdésre. A négy ló tovaragadta és csakhamar hazáig vitte.
A rózsaszinü vidám házikó előtt félig öltözötten, nagy felidulás közepette állott az öreg Mik és a városi bakteroknak magyarázott éppen valamit, a kik lámpásaikat lóbálták.
Riminszky kiugrott a hintóból.
– Kezét csókolom, nemes nagy uram, – kiáltott az öreg Mik lelkendezve. – Csak egy perccel előbb kellett volna jönni…
Riminszkynek megborzongott a háta.
– Nos? – kérdezte tétovázva.
– Alig egy perccel előbb, – folytatta az öreg szolga, – a kapun bejött valaki, bár a lakat és a zár érintetlen volt. Bejárta a házat, végigment a szobákon. Csupán arra ébredtem fel, hogy lépések kopognak az emeleten, a mely lépések senkié. Kapom a lámpást és egy vasrudat, – no mert zsiványokra gyanakodtam, – s a lépcsőn megtántorodtam, mert egy fehérruhás nőszemély a mellembe vágott. Kiáltásomra ide gyültek ezek a jó emberek.
Klein Márton éjjeli őr megerősítette az öreg Mik szavait.
– Éppen a piacon álldogáltunk, az óra egyet ütött, a kapu csendesen felnyilt és fehér árnyék suhant ki a házból. Társammal, Gavra Pállal, az árnyék után siettünk, de miután lépése nem kopogott a kövezeten, jobbnak véltük visszamaradni.
Riminszky – nem igen volt valami félős ember – nyugtalanul nézett körül:
– Részegek vagytok, emberek? – kérdezte, de csupán a maga megnyugtatására.
Az öreg Mik némán csóválta a fejét, a mig Klein Pál éjjeli őr butykosa nyakát megcsavarva, azt a föld felé forditotta.
– Száraz, uram, mint a „Jánosik kutja“!
– Mert benned van, huncut, – szólt Riminszky.
Az éjjeli őr tisztelgett alabárdjával:
– Bennem sincs, jó uram. Szagold meg, légy szives.
Kinyitotta a száját, Riminszky odadugta az orrát. Majd megcsóválta a fejét:
– Hm, – dünnyögte, – ugy vélem, még ma nem ittál pálinkát.
Riminszky fölment a szobájába. A sötétes folyosón fázósan nézett körül.
– Vajjon mit akart itt? – dünnyögte magában.
Alig hogy elaludt, nyomban felköltötte az öreg Mik.
Lovas ember hozott sürgős levelet Riminszkynek. Riminszky felnyitotta a levelet, aztán hátrahőkölt. Megdörzsölte a szemét és ujra a levélbe nézett.
Azt a levelet Komárominé, a nizsderi „várnagy“ irta. Röviden tudósitotta benne Riminszkyt, hogy a nizsderi várur meghalt. Ha a temetésén ott akar lenni, akkor jöjjön nyomban.
– Tehát ő volt a kisértet! – kiáltotta Riminszky. – Még ki sem hült, már elindult kóborló utjára!
Nyomban felöltözött és elindult Nizsderre.
Bezzeg máskor vidáman, jókedvüen szokta megtenni ezt az utat, most a hideg lelte egész uton. Az üveges hintó vitte a kis tót faluba és a lakosok lekapták a kalapjukat a megye legelső földesurasága előtt.
A lipovnicai kolostornak valamennyi harangja szólott, a mikor Riminszky éppen elhaladt a kolostor előtt.
– Ez már a nizsderi halottnak szól, – gondolta magában Riminszky.
Megállitotta a kocsit és a hintóhoz intette a kapuban gunnyasztó vén frátert.
– Nos, mit mondanak? Mi baja volt a halottnak? – kérdezte.
A kapusfráter vállat vont.
– Még eddig a kivel beszéltem, mind azt mondta, hogy beteg sem volt és a koporsót máris elhozatta Krakkóból. Nagy márványkoporsót hozatott, a melyet tizenkét ló vonszolt ide. A képfaragók három hétig kalapáltak a várudvarban, bevésték a szokásos betüket, figurákat, képeket. Ő meg hallgatta azt a kalapálást. Mikor mindennel elkészültek, elküldött a várból mindenkit, csupán csak Pétert, a vak zenészt türte meg maga mellett.
Péter három nap mulva megkonditotta a lélekharangot a toronyban, ekkor már mindnyájan tudtuk, hogy halott van a nizsderi várban.
Riminszkynek valami viz nedvesitette meg a szemét.
– Szegény! Tehát önkezével vetett véget életének?
– Ki tudná azt bizonyosan? Hiszen ismered uram a dörgést: nem igen eresztenek senkit sem a várba. Rocskay Teofil doktor járt ott csupán. Az a hóbortos se mondott többet:
– Örökké nem élhet senki.
Hát már most hogyan lehet ebből kiokosodni?
– Hát te mit gondolsz magadban, tisztelendő testvér?
– Én azt gondolom, hogy délután nagy temetésünk lesz, persze a kolostor rendezi a temetést és utána nagy tort rendelt a halott.
Riminszky a várnak kanyarodott. A vár épen olyannak látszott a völgyből, mint máskor. A bástyákon sohasem mutatkozott senki akkoriban sem. A nagy kapu kinyilott és Riminszky hintaja döngve gördült be az udvarra.
Az udvar sarkában már összegyülekeztek a falusiak. Ott álltak reggel óta, hogy semmit se mulaszszanak el a szertartásból.
Özvegy Komárominé zokogva csókolt kezet Riminszkynek:
– Ki hitte volna, nagyságos uram?
– Szeretném látni a halottat, – szólt türelmetlenül a férfi.
Az udvar sötét hátteréből halk zsolozsma hallatszott. A lipovnicai barátok litániáztak ott a kegyuraság felett. Szálas gyertyák, fáklyák világitották meg a kápolnát, de ha háromszor ennyi lett volna, akkor sem lett volna elég világos a földalatti terem. A barátok sürü rácscsal elkeritett részben, csinos bársonyszékeken foglaltak helyet. Félig ébren, félig szundikálva mormogták az imát. A kápolnában senki sem volt.
Riminszkynek halkan megpendült a sarkantyuja, a mikor lassu léptekkel a középen álló koporsó felé közeledett.
És erre a sarkantyupendülésre mintha valami halk fuvalat meglobogtatta volna a gyertyákat és meglebbentette volna a szemfödőt.
Hatalmas márvány-szárkofágban feküdt a nizsderi várur.
Sokkal magasabban feküdt, semhogy valaki elérhette volna. Riminszky felágaskodott és figyelmesen végignézte skarlátpiros középkori öltözetben fekvő halottját. Finoman sodrott aranypáncél volt a melle felett és hosszu egyenes kard, hüvely nélkül feküdt mellette. (Nem is volna rossz, hogy ha hirtelen fölébredne és szétütne a koporsó körül a pallossal!) Tollas, aranyozott sisak a fején és hosszu sarkantyus szattyán-topánka a lábán. Ugy feküdt ott, mint egy középkori ifju király. Az arca semmit sem változott halálában, csak mintha valami kemény, szigoru vonás rajzolódott volna az ajka mellé.
– És a halottat senki sem őrzi? – kérdezte Riminszky halkan özvegy Komárominétól. – Fegyveres testőröket kellett volna ideállitani, a hogy az dukál. A halottakra vigyázni szokás. Nem azért, mintha éppen elszöknének – habár már előfordult az is.
– Az első éjszaka – felelt suttogva Komárominé, – két nizsderi legényt állitott ide, meg egy vén embert, a ki a legényekre vigyáz. Éjfélkor valamennyien elszöktek, mert az egyik bolond fejjel azt mondta, hogy a halott felnyitotta a szemét és parancsolóan pillantott az ajtó felé. Reggelig nem is nagyon merészelt senki belépni a kápolnába. Főtisztelendő Timóteusz atya volt az első, a ki szentelt vizzel a kezében, ide belépett. És Timóteusz atya is megcsóválta a fejét.
– Siessünk a temetéssel, – ajánlotta az atya, – mert a halott visszakivánkozik a földre.
Riminszky félfüllel hallgatta ezt a babonás asszonyi beszédet. Körüljárta háromszor-négyszer a szárkofágot, de nem vette magának azt a bátorságot, hogy fölebb kapaszkodjon a lépcsőkön. Hátha megmozdul az a széles pallos a halott kezében! Riminszkynek is csak egy nyaka volt.
A mikor a kápolnát elhagyta, az udvaron doktor Rocskay uramba botlott. Megkapta a doktor vállát:
– Nos, mi a halál oka? – kérdezte Riminszky.
Rocskay Teofil kiszabaditotta magát a Riminszky kezéből. Az ujjával a szívére bökött:
– Itt volt a baj. De hát vajjon miért kérdi Riminszky uram éppen tőlem a halál okát? Kérdje önmagától és hamarabb kap feleletet.
Riminszky fejcsóválva nézett a hóbortos doktor után. Az egyenesen a kápolnába ment és Riminszky csakhamar látta, hogy a barátok valamennyien kiszállingóznak a kápolnából. Később a doktor bezárta a kápolna kapuját és a kulcsot hosszu kabátjába rejtette.
Riminszky mint egy alvajáró bolyongott a várban, a hol ezelőtt annyira otthon volt.
Nagy csodálkozással tapasztalta, hogy azok az ajtók, a melyek valamikor Erzsébet lakosztályába vezettek, mind be vannak falazva. A mikor megkérdezte, hogy kinek az intézkedésére történt ez, azt a választ kapta, hogy ez volt utolsó intézkedése a várurnak. Akkor már felöltözve feküdt a koporsóban és hüséges embereitől sorjában elbucsuzott. A mikor a kőmivesek berakták az ajtókat, ablakokat, a várur magához intette a vak trombitást.
– Huzd meg a harangot, – mondta neki.
A harang megkondult a toronyban és ezalatt meghalt a nizsderi várur.
– Bizonyosan meghalt? – kérdezte önmagától. – Attól a hóbortos asszonytól még az is kitelik, hogy tréfát űz a halálból.
Dél elmult és a hegyoldalon kanyargó ösvényeket mindig sürübb tömegben lepte el a környék népe.
Sokan még Lengyelországból is eljöttek, a hol hallottak az excentrikus várurról, a ki némelyek állitása szerint férfiu volt, mások pedig azt állitották, hogy nő. Ki tudott volna eligazodni a mendemondákon. Csak annyi volt bizonyos, hogy most meghalt a szeretett várur és temetése nagy látványossággal van összekötve.
A várudvaron gyászruhás vitézek sürögtek-forogtak. A lépcsőkön apródok álltak és páncélos, dárdás vitézek segitették le a környékbeli asszonyokról a kacabajkát. Mindezt még az elhunyt várur rendezte, intézkedvén temetése minden részletéről. A váron kivül már rakták a máglyákat, a hol egész ökröket, bárányokat sütnek a köznépnek. A pincéből szünet nélkül guritották fel a boros-hordókat a pincemesterek és a földszinti nagy lovagteremben, a melyet négy óriási oszlop tartott, a szolgálók végtelen abroszokat kezdtek fölteregetni. A konyhában akkora tüz, mint tán a pokolban sem nagyobb és mindenféle kellemes illatok tekeregtek a levegőben, érdeklődést ébresztve még azokban is, a kik jóllakva indultak el hazulról. Hát még mennyire érdeklődtek azok, a kiknek gyomruk történetesen üres volt, mint a legtöbb temetés-látogatóé.
A lipovnicai barátok se huzták a szertartást végtelenig. Elmondtak mindent, a mit ilyenkor szokás, – hátul csendesen piszmogott néhány vénasszony és érzékeny lelkü cseléd.
Riminszky közvetlenül a koporsó mellett állott néhány megyei honoráciorral, földesurasággal, a kik idejében tudomást szereztek a temetés órájáról. Megszokott diszruhája volt rajta, csupán a jobbkarján sötétlett egy gyászszalag.
Ugy állott, hogy pillantása éppen a halott arcát érte. Mozdulatlanul, leskelődve figyelte azt az arcot:
– Nem, Wart Erzsébet, – gondolta magában – nem fogsz tuljárni a Riminszky eszén.
A halott arca meg se mozdult.
– Ismerem csalafintaságod, Erzsi, – gondolta tovább. – Kiváncsi voltál a saját temetésedre, mint már annyi sokan. De engem nem tehetsz bolonddá.
A papok énekeltek és a halott csendesen feküdt.
Egyszerre csak azt veszi észre Riminszky, hogy vagy egy tucat markos ember emelgeti a márványszárkofág több mázsa sulyu fedelét.
Az óriási márványdarab csendesen himbálózva emelkedik a levegőbe. Rajta márványból faragott vitézi sisak, páncél és kard.
Emelik-emelik a koporsófedelet, még egy perc és örökre eltünik az élők elől a nizsderi várur.
Riminszky ekkor nem tarthatta tovább is vissza megrázó felindulását.
Egyetlen szökéssel az emelvényen termett, ott, a hol a halott feje feküdt biborpárnán.
– Erzsébet! – hörögte – ne hagyj itt.
Mintha valami derüs napsugár röppent volna ebben a pillanatban a halott arcába. De csak egy másodpercig tartott jég-arc mosolygása. A következő percben zökkenve ereszkedett le a szárkófág födele, örökre eltakarva a nizsderi várurat. Lakatosok nyultak szerszámaikhoz és kalapálva zárták le karvastagságu csavarokkal a koporsó födelét. Onnan már nem jöhet vissza, a ki odabenn rekedt.
A gyászoló gyülekezet lassan elhagyta a kápolnát: a gyertyák, fáklyák, tömjén fullasztó levegőjéből sietett mindenki szabadulni.
Mindenki rangja szerint igazodott. Nem volt semmi zavar. A köznépnek nem jutott eszébe a lovagterembe menni, az urak pedig csak messziről szemlélték az ökörsütést.
A kiürült kápolnában nem maradt más senki, csak Rocskay Teofilusz doktor.
A doktor megvárta, a mig a mormoló hangok mindinkább eltávolodtak, aztán neki fogott a munkának. Vésővel és kalapácscsal dolgozott. Annyira sietett munkájával, hogy homlokáról sem volt ideje letörülni a verejtéket.
A véső és kalapács fáradhatatlan munkájának meglett az a következménye, hogy a szárkófág oldala megmozdult. Csendesen ajtó nyilott a koporsó oldalán és az ajtón először egy pár hosszu sarkantyu, majd a hozzája tartozó skarlátszinü ruházatu vitéz is megjelent.
Ott állott Wart Erzsébet a kápolna közepén. Vérből, husból volt és ép minden porcikája.
– Köszönöm, doktor ur, – szólt kinyujtózkodva. – Nem igen birtam volna már odabenn egy negyedóráig sem.
A doktor nem felelt. A kinyitott márványajtót igyekezett visszaállitani helyére a szarkofág oldalán. De mivel egyedül nem igen birt vele, felkiáltott végtére:
– Ugyan, nagysád, segithetne a koporsója elzárásánál!
Az izmos Erzsébetnek csakhamar sikerült az, a mivel a doktor hiába próbálkozott.
Ott állott a koporsó érintetlen mozdulatlanságban, mintha örök álmára készülne benne valaki.
Lépések hallatszottak az udvaron. A léptek egyenesen a kápolna felé közeledtek. Wart Erzsébet egyetlen szökéssel eltünt a kápolna hátterében, a hol hosszu bársonyfüggöny takarta el a falat.
Riminszky jött vissza. A jó ur igen keserves állapotban volt, megszökött a torból és fáradtan ült le a szárkofág lépcsőjére.
A doktor ügyet sem vetett rá. Jéghideg nyugalommal indult az ajtó felé.
– Doktor, te kősziv, – kiáltotta elkeseredve Riminszky, – maradj itt velem!
– Dolgom van, – felelt Rocskay.
– A manóban! Az a dolgod van, hogy itt vagyok én, gyógyits meg. Kinevezlek háziorvosomnak. Tudod, hogy ez nagy hivatal, zsiros, irigyelt… No, gyere, ülj ide és próbálj meggyógyitani.
A doktor komoly arccal jött vissza. Előbb a pulzusát tapogatta meg Riminszkynek, aztán a szivére nyomta a kezét.
– Baj van, amice. A masina odabenn ugyanis rendetlenül dolgozik. Jó lesz óvakodni a bortól, szivartól, zsiros pecsenyétől és egyéb gyomorrontó csemegéktől.
Riminszky dacosan tolta el a doktor kezét:
– Bolond kend, – mormogta komoran. – Mostanában akarok megházasodni, hogyan lehetnék tehát beteg.
– Nono, ismételte Rocskay. A masina rendületlenül dolgozik. És az a legnagyobb baj, hogy nincsen olyan cigány, a ki ezt meg tudná reperálni, ha elromlott.
Riminszky begombolta a kabátját.
– Visszavonom: nem kell ilyen emberháziorvosnak. Menjen a pokolba az ur az ijesztgetésével. Én ugyan nem félek semmitől.
Rocskay csúfondárosan nevetett:
– Dehogy is fél. Egy kis szivszorultságtól is jobban fél, mint tizenkét medvétől.
XI. FEJEZET.
Merre jár a kisértet.
Lenn a völgyi falucskában már hajnalt kukorikoltak a kakasok, a nizsderi várban és a vár alatt még mindig tartott a halotti tor.
A vár pincéi kifogyhatatlannak látszottak, a pincemesterek fáradhatatlanul guritották fel a hordókat. Uj máglyákat raktak, uj ökröket huztak nyársra. A konyhán előlről kezdték a sütést-főzést.
Az utolsó Kavaczky virágkora óta üres volt a nizsderi vár, vendég elkerülte, konyháján csak éppen szokásból raktak tüzet. Most egyszerre fölelevenedni látszott a régi várélet, csakhogy fájdalom, mindenki tudja, hogy nem tart tovább, mint egy-két napig. A csata sebesültjei ekkorára ismét magukhoz térnek, kipihenik kialuszszák magukat még Nizsderen és ismét olyan csendesség lesz, mint ezelőtt volt.
Honeczkyék – a hiresek – Lestyenszky Kázmér Gácsországból, Lukai, az eperjesi légátus tartották legtovább a tort.
A nagy lovagteremből már mindenki elpusztult, a cselédek aludtak, kidőltek, csak az országos korhelyek nem adták be a derekukat.
Negyedik napon a félhomályos lovagteremben egyszerre különös nesz üti meg az ivók fülét.
A terem fekete falára ragyogó betükkel vetette egy láthatatlan kéz:
– Menjenek kendtek már a pokolba!
Lukai fölhevülten vágta a földhöz a poharát:
– Boszorkányság, – kiáltotta. – Hamar hozzatok tömjént, majd elfüstölöm én innen az ördögöt, hogy békén mulathassunk.
A többiek savanyu arcot vágtak. Egyszerre nagyon szolgálatkész lett valamennyi. Mind tömjénért akart menni.
– Hohó, – szólt a legelső, a helyzet magaslatára emelkedve, – az eszme enyém volt, én hozom a tömjént.
És hosszu lábaival megelőzve a többit, legelsőnek hagyta el a várat.
Igy aztán a legutolsó borozók is elhagyták a nizsderi várat.
A hatóság a végrendelet iránt érdeklődött, de ekkor előállott Rocskay Teofil és irásokkal igazolta, hogy a nizsderi vár haszonélvezeti joga az övé. Aztán pedig alapitványé legyen, – boldogtalan nők alapitványa.
Miután Rocskay uram állitását kétségen kivül igazolta, lassan kezdték volna elfelejteni a hóbortos nizsderi várurat. Utóvégre mit is emlegettek volna rajta oly sokat!
De a nizsderi várur nem hagyta magát elfelejteni. Kisértet lett belőle, mint a környéken mondták és a márvány-koporsóból ki-kijött, a mikor senki sem várta.
Legelőször Lipovnica és Cservenka között találkoztak vele az országuton jámbor tót emberek.
Ugyanaz a ruha volt rajta, a melyben a koporsóban feküdt, a kezében hosszu hegymászó-bot és sietve ment a hegyeknek fölfelé. Igen sürgős dolga lehetett, mert nem fogadta a tótok köszönését, holott életében igen nyájasan bánt velük.
Skarlát-ruhás alakja csakhamar eltünt a hegyoldal fenyőbokrai között.
A tótok tátott szájjal bámultak utána… Aztán futni kezdtek. Futottak, futottak, talán még most is futnának, ha Cservenkán nem jön velük szembe a szogabiró kocsija.
De szembe jött szolgabiró és a tótok nyomban előadták neki a dolgot.
Angyalffy György, az akkori lublói főbiró figyelmesen hallgatta meg tótjait.
Mellette ült a kocsiban a segédje, annak odaszólt:
– Mindinkább bonyolódik a dolog. A mult héten komoly, szavahihető emberektől hallottam ilyesmit, most pedig ezek a jámborok állitják.
– Tán még most is mernétek esküdni arra, a mit mondtatok? – kérdezte a tótok felé fordulva.
– Megesküszünk pan szolgabiró! – felelték egyhanguan a tótok.
A kisértet pedig nem maradt meg a lublói vár környékén. Másfelé is feltünedezett.
Kóborolt, bolyongott a vidéken; a tótok eleinte rettegtek tőle, mint minden másvilági lénytől, de később csaknem megbarátkoztak vele. Igen jóindulatu, csöndes kisértetnek bizonyult.
Riminszky néha hallotta a kisértetről szóló hireket, de mert személyesen nem látta, csóválta a fejét és nevetett az egész dolgon.
– A tótok képzelődnek. A tótoknak mindig kell valami, hogy foglalkoztassa a fantáziájukat, mert igen fantaszta, álmodozó nép a szláv nép. Egyszer a szentek járnak közöttük emberi alakban, másszor a halottak jönnek vissza. Pedig, a kik odalenn vannak, nagyon jó helyen vannak.
Igy beszélt addig Riminszky ur, a mig csak hirből ismerte a dolgot.
Különben is egyéb ügyei voltak, mint mindenféle bolondos kisértettel vesződni. Közeledett az esküvő napja. Lőcsén éjjel-nappal varrtak a varróleányok. Asztalosok kalapáltak, furtak, faragtak a podolini házban is. Az öreg Mik fényes uj lakatokat tett fel mindenhová és naphosszat gyönyörködött a különös závárokban. Néhány kitünő angol lakathoz jutott gazdája nagylelküsége folytán és miután részeire bontotta a lakatokat, meggyőződött arról, hogy azok jobbak minden eddig ismert lakatnál.
A podoliniak lassan beletörődtek a dologba, Riminszky megbolondult vénségére; mindenkinek szabad egyszer megbolondulni egyiknek előbb, másiknak később.
A közvélemény hamar megnyugszik, ha nincs, a mi izgassa. Itt pedig megnyugodhatott. A Riminszky menyasszonyáról mindössze annyit tudtak, hogy helyes, finom kisasszonykának nevelték attól a naptól fogva, hogy a Riminszky-házba betette a lábát. Először nyomban piros bocskorkákat kapott; a többinek Fintor uram, a cipész, az elmondhatója, a ki halála napjáig emlegeti, hogy milyen kényes volt az egyszerü tót leányka, a mikor az első pár cipőhöz mértéket vett a lábáról.
– Mintha már akkor is a Riminszky jövendőbelije lett volna.
Az esküvő előtti héten, – nyárba hajlott már az idő és szénaillattal meg juhturószaggal volt tele az egész Szepesség – Riminszky Lőcséről jövet, megpihent a toporci határcsárdánál. Talán eszébe sem jut neki megállitani büszke hintaját, ha észre nem veszi, hogy bár éjfélre járt az idő, a csárdában világosság volt és valami reszketeg trombitaszó mormogott az alacsony ablakok mögött.
Egyszerre – maga sem tudta hogyan – megkivánt egy ital bort, a rongyos csárda borából, bár otthon aszut ihatott volna; megkivánt egy rongyos vándor muzsikást és főként szerette volna, még egyszer legénységében, a tenyerével ütögetni a csárda füstös mestergerendáját.
Ezután ugyis vége – gondolta magában jóleső szomorusággal, – otthon ülök feleségem szoknyáján.
(Ilyen lágyan is gondolkozott néha Riminszky ur, bár ezt róla senki sem tételezte volna fel.)
A négylovas hintó bekanyarodott a csárda kopár udvarára. A huszár leugrott a bakról – hetyke abuji gyerek volt – és a kardja tokjával megzörgette a korcsma ajtaját.
– Hé, csapláros – kiáltotta. – Bujj elő! Vörös betüvel irták neked ezt a napot a kalendáriumba, bár semmiféle ünnep nincsen.
Riminszkynek tetszett az ilyen beszéd. Megsodorta a bajuszát.
– Csak keményen, Peti fiam.
A huszár megrugdalta az ajtót és a csaplár előbujt. Jámbor zsidóember volt, a ki a nyavalyás hegyháton csak ugy tudott megmaradni, hogy mind a tiz körmével a rögökbe kapaszkodott. Különben rég elfujta volna valami szél a hegyről – vagy pedig elüldözte volna a nyomoruság. Négyrét hajolt, a mikor a hintós uraságot meglátta. Tudta, hogyne tudta volna, hogy ki ez az uraság odabenn a kocsiban. Tán a tetőt is felgyujtotta volna, ha Riminszky éppen azt parancsolja.
– Ki mulat odabenn? – kérdezte Riminszky szigoruan. – Nem tudod, hogy tilos éjszakának idején devernyálni?
A zsidó kezét-lábát mozgatta:
– Könyörgöm, méltóságos ur, csak egy vak muzsikus iszik magában. De aranypénzzel fizet. Valódi jó aranynyal. Szegény ember vagyok, esztendőszám nem látok aranyat. Miért ereszteném tovább a jámbor muzsikust, a mikor máshol is csak találna csárdát.
– Nono – dünnyögte Riminszky. – Valami rosszban járó ember lesz ez a te muzsikusod. Majd a szeme közé nézek.
Kiváncsiságtól ösztökélve nyitott be az ivóba, a melyben egy árva mécses pislogott. A fal mellett a lócán egy bolyhos, fehér ember ült, a lábánál fényes szemü fekete kutyácska. Riminszky nyomban megismerte:
– Hé, Péter bátya! – kiáltott fel. – Megismered-e a hangom. Mi szél vetett ide?
A világtalan ember fölemelkedett a lócáról:
– Kezedet csókolom, Riminszky uraság. A kutyám vezetett ide, mert most az gondoskodik rólam, mióta árva lettem.
– Hát az aranyakat is a kutyádtól kapod?
A vak ember megvakarta a fejét.
– Jaj azok az aranyak! Bár már ne volna egy fia se belőlük. Azok az aranyak kergetnek engem, nem hagynak nyugodni békességesen. Mert tudd meg uram, hogy mikor temetés volt nálunk, valaki egy zacskó pénz nyomott a markomba és szónélkül kitessékelt a várból. Mentem volna magamtól is, mert mit is csináltam volna tovább uraság nélkül? Meghalt az uraság, oda a szolgaság. Hát mentem…
A mikor Lipovnicára érek, belenyulok a zacskóba, hogy majd egy kis italt veszek rajta, hát a korcsmáros zsandárt, tolvajt kiált! Itt van egy ember a Jánosik bandájából! kiáltozta legharsányabban! Én pedig megtudtam, hogy a zacskóban csupa aranypénz volt.
Én se voltam lusta. Látni nem látok ugyan, de a lábam még elé jó. Neki az országutnak, a hegyeknek. Engem bizony ne bántson senki azért, hogy egy zacskó aranypénzem van.
De uram, nem tudtam nyugodni, nem tudtam aludni, nem tudtam megpihenni. Amerre mentem, a hol megfordultam, mindenütt rablónak, zsiványnak tartottak.
Már éppen a Poprádnak akartam menni. Jaj be szépen csalogatott, hivogatott a kutya folyó! A jó sorsom ekkor összehozott egy vak koldussal. Annak két kutyája is volt, a melyik vezette. Velem egy se volt, megvettem tőle az egyik kutyát.
– Erre rábizhatod magad, – mondta a koldus, – ez csak olyan helyre vezet, a hol nem kell zsandártól tartani. Ez a kutya az utszéli árkokat, meg a rejtett csárdákat szereti. A másikat azért tartom meg, mert ez meg vásárokra, sokadalmakban szeret kóborolni. Ez a kutya, a mit neked adok, eddig csak ugyis kárára volt a mesterségemnek.
Igy jutottam én a toporci csárdába, nemes Riminszky uram. Itt nem csap lármát a csárdás, ha aranypénzzel fizetek neki; mert az aranypénz valódi. – De azért már szeretném, ha egy se volna belőle.
Riminszky nevetett is, meg a fejét is csóválta ennek a tragikomikus történetnek a hallatára.
– Hát aztán hol tartod az aranyaidat, hogy eddig el nem vették tőled?
– Azt nem mondhatom meg, uram – felelt komolyan Péter zenész. – Ha fizetni kell, a kutyám fizet helyettem. A szájából kiejt egy aranypénzt; a mi visszajár, azt is szájába veszi. Hány liter bor van fizetni való, korcsmáros?
– Tizenkettő, tekintetes ur – felelt arcátlan nyugalommal a csárdás.
– Fizess, Filkó! – szólt a trombitás és a kis fekete kutya kimászott az asztal alól s egy kerek aranypénzt ejtett az ivó keményre vert pádimentumára.
A korcsmáros hamarosan számolt. A kutya szájába vette a visszaadott pénzt és hallgatva ült vissza vak gazdájához.
Riminszkyt módfelett mulattatta ez a dolog. Különben is igen jó kedve volt. Igen nagyokat kacagott és utána mélyen elhallgatott.
– A macska tudja, mi van ma velem? – mormogta, közelebb huzva székét a trombitás asztalához. – Ma ugy szeretek mindenkit, hogy legjobban szeretném megölelni az egész világot. Téged is, Péter, a kutyádat is, Péter. Fujj egy nótát, öreg, azokból a régiekből, a mikor még Kavaczky ur verte a sarkantyus csizmáját a gerendához meg a pádimentumhoz!
– Kavaczky ur, – mormogta az öreg – nagyon jó ur volt.
A szájához illesztette a vén, horpadt hangszert és fujni kezdte. Mintha a Kavaczky nevének az emlitésére megmozdult volna valami láthatatlan verkli-szerkezet odabenn a trombitában, a kürtből a Rákóczi dallamai tódultak ki. Fujta az öreg elboruló arccal, Riminszky pedig fejét öklére támasztva hallgatta.
– Mégis csak más világ járta – mormogta, mikor a nóta elhallgatott.
Egy percig a mécses lángjába mélyedt a tekintete, aztán duhajon az asztalra csapott:
– Egy hordó bort ide, korcsmáros.
Két perc mulva az ivó közepén állott a bor. Riminszky előparancsolta a legnagyobb ivóedényeket, a melyek a csárdában voltak, kétliteres üvegeket. Az egyiket a trombitás elé állitotta, a másikból maga ivott.
– Igyál, Péter… Mintha Kavaczky urral innál.
A vak ember fölemelte a hatalmas üveget és le sem tette addig, a mig egy korty maradt benne. A szájával lefelé forditotta az üveget és egy csepp sem jött ki belőle.
Riminszky nevetett ezen és habozás nélkül követte a trombitás példáját.
– Tartsd ide a kezed! – szólt a vén emberre.
Az üveg száját a Péter tenyerébe forditotta. Abban az üvegben sem maradt egy csöpp bor sem.
A világtalan zenész kifejezéstelen arcára mintha valami rendkivüli öröm szállott volna.
– Igy volt uram, bizony igy volt! – dohogta, mintha életének legkedvesebb emlékei jutottak volna eszébe. – Akkoriban még láttam is egy nagyon keveset. Láttam Kavaczky urat. Nem is bánom, hogy azóta már semmit sem látok. Mi az ördögöt láttam volna?
Riminszky töltött és ivott. Péter egy tapodtat se maradt mögötte. Versenyt ivott Riminszkyvel.
– Ördögöd van, Péter – mondta egyszer Riminszky, megtörülve verejtékező homlokát. – Másféle ember a helyedben már régen az asztal alatt ülne.
– Te sem ülsz az asztal alatt, uram!
Riminszky erre megint dohogott valamit. Az arca már tüzes volt, a szeme vérben forgott.
– Pedig valamit kérdezni akartam tőled, Péter, most magunkra vagyunk. A kocsis, meg a hajdu részeg. Talán ellopják a lovaimat, azt sem bánom most… Semmit sem bánok. Mit ér nekem már az egész világ!
Ujra az asztalra ütött. A korcsmáros betoppant.
– A legerősebb pálinkádból, szomszéd, – parancsolta Riminszky. – Ez a csiger nem nekünk való! Add a hajdumnak, kocsisomnak.
A csapláros alázatosan mosolygott.
– A minap lengyelek jártak erre és egy nagy butykost itt felejtettek.
– Ide vele! – harsant föl Riminszky. – A lengyel pálinkában van tüz, van erő, van benne fantázia. A lengyel pálinkától vagy véreset álmodol, mint egy csatatér, vagy fehéret, mint egy menyegző. Középut nincs. Én ma fehéret fogok álmodni.
A világtalan ember erre csak csendesen emelgette magát:
– Az álmoknak nem parancsolsz, Riminszky ur.
– De igen. Mindig azt álmodom, a mit akarok. Még az apámtól tanultam, hogy este lefekvés előtt csak itallal és asszonynyal szabad foglalkozni. Fájdalom, itt nincs asszony. Mert később arról álmodik az ember.
– Helyes, helyes – bólongatott a vak ember. – Kár, hogy itt nincs asszony.
A csapláros a pálinkával a szobába lépett. Lapos, nagy üveg volt az, szalmába, vesszőbe fonva. Ökölnyi ólomfeje volt és nagy pecsétek lógtak a nyakán, mint valami dekrétumon.
Riminszky próbálta kibetüzni a pecsétek felirását, de nem igen ment neki.
– Szaniszló király pincéjéből való, érzem a szagáról, – szólt a vak ember. – Kavaczky ur mellett a szagáról tanultam megismerni mindenféle italt.
– No hát igyunk Szaniszló király égett borából – kiáltott fel Riminszky.
A trombitás egyre fujta Kavaczky nótáját, Péter bátyó ivott, de lassan-lassan rajta is erőt vett a nehéz pálinka, mint akár Riminszky uron. A trombitát le-letette, nagyokat szuszogott és olykor beszédeket intézett a kutyájához, mintha legalább is az öregapjához beszélgetne. A kutya figyelmesen hallgatta a szónoklatot és bizonyára felelt is volna rája valamit, ha felelni tudott volna.
Riminszky ur egyszer elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje annak az elmondását, a mi egy darab idő óta a begyét nyomta.
– Péter bátyó – kezdte – mi már nagyon régen ismerjük egymást. Együtt voltunk rossz napokban, jó napokban. Meg fiatalabb is voltam, meg kend is fiatalabb volt, a mikor megismerkedtünk.
– Akkor még láttam is valamicskét, – mormogta a vak ember. – Az arcodra még emlékszem, nemes uram. Nagy, bozontos fekete hajad volt. Nagy, bajuszod, mint egy kandurnak. A szemed fényes, mint a medvéé. Jól mondtam-e?
– Ugy van, ugy van, Péter bácsi, de még ma sem vagyok sokkal öregebb. A macska tudja, valahogy takarékoskodtam az időmmel. Nincsen olyan ember a határban, a kit földhöz ne vágnék; nincsen olyan menyecske, a kire ne kacsintanék, ha akarnék.
– Az a menyecskék dolga, – zörgött Péter. – Én már nem igen tudok különbséget tenni asszony meg férfi között.
– Hallgass ide, Péter. Azt kérdezem én tőled, öreg, sok mindent tapasztalt embertől, hogy igazán meghalt-e az, a kit mi a nizsderi várban eltemettünk? Halott volt-e az, a kit a koporsóba tettünk, vagy pedig élő? Igaz-e, hogy itt kisért a környéken?…
Péter Riminszky ur felé forditotta az arcát és nagyot hallgatott.
– Mit akarsz tudni, nemes uram? – kérdezte csöndesen.
– Azt, hogy hol van a nizsderi várur, ha ugyan megvan még valahol a nizsderi várur?
A vak ember fölemelte a karját és Riminszky feje fölött mutatott a szoba hátterébe:
– Ottan, a hátad mögött, nemes uram.
Riminszky megfordult. Mintha villám érte volna, meredten, mozdulatlanul maradt egy percig. Aztán hörögve fölugrott.
– Hé, korcsmáros, korcsmáros! – orditotta.
Az alak pedig mozdulatlanul állt.
Skarlátpiros középkori ruha volt rajta, a fején aranyos sisak és könyökével arra a hosszu meztelen pallosra támaszkodott, a mely olyan volt, mint a régi hóhéroké.
Nem szólt, csak állott mozdulatlanul és Riminszkyre függesztette szürke, jéghideg szemét.
– Eljöttem veled leszámolni, Riminszky, – mondá mély, zengő hangon.
Riminszky eltakarta az arcát. Mintha a hideg rázta volna, vacogott a foga.
A vak trombitás csöndesen kibotorkált a szobából annál a szijnál fogva, a mely a kutyája nyakában volt.
– Riminszky, tudod mivel tartozom neked és mivel vagy adósom nekem?
Riminszky, a nagy bozontos ember szepegve állott a sarokban, mint egy gyerek.
– A szeretőm voltál, az életem voltál, mindenem voltál és megcsaltál, elhagytál.
– A mióta ismertél, tudtad, ki vagyok. Asszony, a kiben három férfinak a bátorsága, szive és esze szorult. Senki sem tudta, csak te, hogy gyémánt vagyok, nem pedig sárgolyó.
– Hóbortos voltam, mert az akartam lenni a kedvedért. Éltem szeszélyeidnek, rabja voltam szenvedélyednek, – mindened voltam. Mivel fizettél ezért?
– Elhagytál, megcsaltál. És a kiért eldobtad az én gyémánt szivemet, az egy darab sár. Egy kis nőstény macska, a melyet csak véletlenül nem dobtak a folyóba akkor, a midőn a világra jött.
– Ellöktél, pedig tudtad, hogy nem nyugszom bele abba, hogy többé ne szeress. Kinevettél és kigunyoltál, pedig tudtad, hogy inkább tőrt verhettél volna a mellembe, azt is inkább türtem volna. Még csak annyiba se vettél, mint egy elkergetett rossz cselédet, – az utamat is elfelejtetted kiadni. Csak elmentél, hogy soha többé vissza ne jöjj.
– Kázmér, az egész életemről számolok most veled. Arról az életemről, a mely fiatalságomtól a tied volt. Megölted a kedvesemet, elvetted a vőlegényemet, nyomomban voltál, akármerre bujdostam előled. Végül elhoztál a sziklavárba és ott elrejtettél a magad számára hétszeres lakatok mögé.
– Riminszky Kázmér, álmatlan éjjeleken soha sem látod a „diák“ kedves, rózsaszinü arcát? Barátod, Kavaczky György nem költ fel néha, hogy a füledbe dörögje: te csalfa, hűtlen, gaz barát? Soha sem látod, hogy mindig mindenkit megcsaltál? Hazug és csalfa voltál.
– Végül egy gyémánt akadt a kezedbe, a melyet ugyancsak össze akartál zuzni, de a gyémánt erősebb volt a te kemény kezednél is. A gyémánttal nem birtál…
– A föld alá mentem, hogy onnan visszajöhessek.
– Most itt vagyok. Mit gondolsz, Kázmér, miért vártalak meg itt?
Riminszky lassan leereszkedett egy sarokban levő ládára. Arcára tapasztott kezeit levette és zavarosan, csudálkozva nézett körül.
– Ó, Erzsébet, – suttogta mintegy félálomban.
A pallos megvillant a skarlátruhás alak kezében.
– Tudom, hogy nem félsz a haláltól, Riminszky Kázmér. Mitől is félsz te tulajdonképpen.
– Tőled, te megholt asszony visszatérő árnya.
– Tőlem se félsz. Hazudsz, nem hiszek neked. Attól a kis nyavalyás macskától félsz csupán, a kinek cérnaszálon csüng az élete.
Riminszky ijedt mozdulatot tett.
A pallos nagyot koppant a földön.
– Hát a diák nem volt ártatlan. Nem volt fiatal, kedves és szeretetreméltó és te megölted őt?
– Kavaczky ölte meg.
– Hazudsz, hazudsz Riminszky… Halld, hogy mindent tudok. Halld meg, mielőtt örökre elválnánk, hogy mindig tudtam mindent. A diákot te ölted meg. A kezedben pisztoly volt, a mikor Kavaczky Györgygyel szembe állitottad az én szerelmesemet. És a te pisztolyod teritette le őt, szegényt.
Riminszky felhorkant
– Nem igaz, nem igaz…
A kisértet toppantott a lábával.
– De igaz. Sok esztendő előtt a sors egy bolyongó, csavargó vásári költőt vetett az utamba, a ki verseit a népnek szavalta, a mely röhejjel kisérte. Ennek a félvad állapotban lévő csavargónak a neve Schiller volt. Ugyanaz a Schiller, a ki tanuja volt a gyilkosságnak…
Riminszky megtörten mormogta:
– Mert téged szerettelek. Csupán téged szerettelek…
– Gyilkoltál, csaltál, raboltál értem. És most elhagysz, eldobsz, elfelejtsz. Ó, Riminszky, ha tudnád, hogy mennyit szenvedek! Jer ide és mondd, hogy még mindig szeretsz. Jőjj és csókolj meg. Mondd, hogy az enyém vagy, csupán az enyém vagy…
Riminszky fölemelkedett és tétovázva közeledett.
A kisértet kitárta karját.
– Az ajkamat csókold meg. Jőjj, Riminszky, jőjj.
A férfi már ott állott a kisértet előtt. Annak vészes, őrjitő tüz lángolt a szemében.
– Jöjj, jöjj, – sóhajtotta és Riminszky ebben a percben arccal bukott a földre.
*
Az üveges hintó robogott a podolini uton a négy fehér lóval. Benne Riminszky ur ült és fejét hátrahajtotta. A nyári hajnal fölébredt a hegyek felett és az ut mentén a virágok fölemelték fejüket. Repült a fogat, benne a négy fehér lóval. És benn mozdulatlanul ült a diszruhás férfi.
A podolini ház előtt megállott a hintó. Benn mély kondulás és a kapu feltárult. Az öreg Mik kacskaringós lábain sietve üget az udvar fenekéről. Kinyitja az udvar ajtaját.
– Uram, nemes jó uram!… – kiáltja tele tüdőből.
De Riminszky nem mozdul.
Az öreg Mik rázza jéghideg kezét, de mindhiába rázza. Odabenn nem mozdul Riminszky ur, – többé már soha sem mozdul. Holtan jött haza a menyasszonyától.
XII. FEJEZET.
Ancsurka.
Ez a különös s egyszerü történet, a mely két meleg, szerelmes szivnek a bolondságaiból vagyon összeállitva, nem is annyira regény, mint némely embereknek a bolondos élettörténete.
Már Heine Henrik emlegette, a ki valamelyest értett a költészethez, hogy a pálma és fenyőfa északról délre vágyakoznak. A legcsudálatosabb az volt a dologban, hogy a fenyőfák szerették egymást…
Podolinban mást nem mondtak, mint csupán azt, hogy Riminszky urat is utól érte az, a mit ő olyan nagyon keresett. Hisz emberi számitás szerint nem igen lehet az ifjuságot és lenge szerelmet visszavarázsolni. Azon szerelmet, mely dalra nyitja fel az ajkakat és a sziveket megdobogtatja… Riminszky urat csendesen eltemették; más nem sirt utána, mint az öreg Mik, a kinek utóvégre volt mit siratni régi gazdáján.
Riminszky urral nem sokat komédiáztak. Szépen betették a föld alá, a hová való volt és erre nyomban elcsendesedett volt minden.
… Lőcsén pedig varrták, varrták a menyasszonyi ruhát.
Már készen volt minden az utolsó öltésig és a templomokban hosszan harangoztak a nagyságos Riminszky ur tiszteletére, a mikor hire futamodott, hogy a menyasszony árva. A kis Ancsurka szerelem nélkül maradt, mint a fiatal rózsafa, a melyről minden virágot letépnek.
Riminszky ur immár halott volt és Mik az ajtókat csupán abból a szempontból zárta be, a mely szempont neki a legkedvezőbb volt. Tudniillik, szerelem szempontjából, a mely a legkedvezőbb volt…
Ancsurka nagyon buslakodott, Marczinkáné még nagyobbakat busult és Lőcse városában sem igen akadt senki, a ki örült volna a Riminszky ur váratlan halálának.
Hisz a legnagyobb ur utazott el innen a Riminszky Kázmér alakjában… el az egész Szepességről!
És mikor már magas domb állott a podolini temetőben, a mely domb fölött fekete fakereszt jelölte a Riminszky másvilági helyét, – történt, hogy Prihoda Anna elérte azt a szabadságot, a mely után életében vágyakozott.
A nizsderi vár némán, mozdulatlanul nézi magát a hegytetőről a Poprád rohanó vizében.
Néma a vár és környéke kihalt. A nagy kaput soha sem bocsátják le és a bástyák fölött nem kanyarog a kémény füstje. A hegy lábánál fekvő rongyos falucskában ugy tudják, hogy odafent nem lakik senki, Rocskay doktor, a vár gondozója minden harmadik hónapban megjelenik és megnézi a gyermekfej nagyságu lakatokat.
És a várban néha mégis hárfapengés hallik csöndes éjszakákon, pásztorok, kóborlók hallgatják a vár körül a különös zenét, a mig az csöndesen el nem szunnyad az éjszakában.
– A kisértet jár odafönn, – vélik a nizsderiek és nem törődnek a dologgal. A kisértet tehet, a mit akar, senki sem áll utjában. Igen csöndes, jó magaviseletü kisértet, mintha csak a tótok megjutalmazására került volna erre a vidékre. Hiába, a nizsderieknek szerencséjük van!
A hegyeken elterülő nagy néma erdőségekben, sötét völgyekben alkonyi órában néha szembe találkoznak a skarlátruhás kisértettel, a mint lehajtott fejjel, bánatba merülve kóborol, mintha örökkön-örökké valamit keresne, a mit soha meg nem találhat.
Ha zivatar orgonáz a hegyek között és a menykő belecsapkod a hegyormokba, sudár fenyőszálakba, – a kisértet künn jár az égi háboru közepette a szabadban. Meg-megáll a hegyormokon és hosszan hallgatja az égi dördüléseket, belemereszti szemét a villámok vakitó fényébe.
Az eget beirják a kék, tüzes vonalak, fölszántják a látóhatárt, mintha megvadult paripák tüzekét ragadnának tova az ismeretlen országokba, – elhallik a moraj, a nehéz égi szekerek tova zörögnek országutakon, a kisértet pedig áll merőn valamely sziklacsucson s szemét az égre veti.
A tótok keresztet vetve nézik a skarlátpiros alakot és dehogy is mernének a közelébe menni. Pedig mindenki tudja a környéken, hogy a kisértet senkit sem bánt. Sőt aranypénzeket dobál néha a hegytetőről a völgyben elhaladó vándor lábához. Az aranypénz éppen ugy cseng, mintha valódi volna, – pedig hát macskát valódi, gondolják a tótok.
A Kárpátok földet rengető, egetverő zivataraiban a régi vár megkopott. Persze, nem volt senki, a ki uj zsindelyt tett volna a régi helyébe, a falat nem vakolták és nagy kövek eresztékeibe belopódzott a viz. Ezeken a csöndes, ártatlan vizcsöppeken már sokszor beköltözött a romlás régi, örök időkre szánt épületekbe. Mintha a vizcsöppeknek egyéb gondjuk sem volna, mint a mulandóságra oktatni a köveket.
S a nagy kövek megmozdultak, tovább csusszantak helyükből és ha a gyik kidugta zöld fejecskéjét az északi bástya repedései közül, ijedten láthatta fényes szemével, hogy a bástya csaknem a meredély szélére csusszant már. A bástya felső része mintha előre mászott volna és a huszöles mélységbe pillant alá. Vajjon mi történik odalenn? kérdik tán magukban a nagy kövek, a melyeket évszázadok előtt fölcipeltek.
Ennek a kiugró bástyának a tetején látták legtöbbször a kisértetet. Néha, különösen olyan éjszakákon, a mikor a hegyek hátát csillámló lepellel boritotta be a holdfény, őszhaju fenyőfák álldogáltak a hegyoldalakban és a denevérek ezüstfelhőkön utaztak tovább a dolgaik után, – néha napokig állt vagy ült mozdulatlanul az ezüstruhás kisértet odafönn a bástyafokon.
Ilyenkor kiváncsi emberek annyira megközelitették, hogy még azt is kivehették, hogy hamuszürke szemében olyan mélységes mély bánat lakik, hogy az már a bánatnál is több… Persze, a mint a kisértet észrevette, hogy leskelődnek reá, nyomtalanul eltünt. Mintha a föld nyelte volna el; a bástyák, a sziklák. De hát hiszen azért volt kisértet!
Egy havas novemberi éjjelen, a mikor a hegyek között éles szél süvöltözött és a fenyőfák dideregve csapkodtak kopasz galyaikkal, azon a mély hegyi uton, a mely a nizsderi várnak kanyarodott, egy bozontos fejü vak ember bandukolt, kezében szijat tartva, a mely egy kis fekete kutya nyakába volt erősitve. A vén ember elveszitette valahol a kalapját, a haját szétzilálta a szél mintha egy csomó fehérszárnyu madár röpködne az öreg fej körül.
Ment az öreg, mendegélt a kegyetlen éjszakában és a kutyájával beszélgetett:
– Filkó, nézz jól körül, nem látod valahol a bizonyos kisértetet? Egy hónapja jövünk már, ugy-e, Filkó, a mikor hirét hallottuk a nizsderi kisértetnek. A kürtöt a hátunkra kötöttük és elindultunk. Jöttünk, jöttünk…
Filkó letelepedett az ut közepére és ez annyit jelentett, hogy a gazdája fáradt. Pihenni kell neki.
Az öreg ember kifujta magát és a hajába kapaszkodott.
– Jaj, be hideg csókjai vannak az éjnek! Ez a novemberi hó még nem az igazi, becsületes hó. Ez csak olyan, mint az agg ember szerelme: több benne a könnycsepp, mint a mosoly. Vizzé válik nyomban. Ugy-e, Filkó, jobb volna odabenn ülni valamely csárda ivójában és mással csókolózni, mint az éjjellel. A borral csókolózni, Filkó, öreg Filkó.
Megsimogatta a kutyát és ellágyulva dörmögte:
– Semmit sem vethetünk egymás szemére, Filkó; egyforma korhelyek vagyunk. Addig még csak nem is tudtuk magunkat jóformán kialudni, a mig az utolsó arany is el nem gurult a nizsderi örökségből. Bezzeg azóta alszunk bőven, öreg Filkó.
A kutya megindult és a vak ember nyomában.
– A helikont se fujtuk másnak, csak a magunk mulattatására, Filkó, – sóhajtotta.
– Az ivókban azóta se ülnek olyon sokáig a fuvarosok, mint a mikor Péter bátyó táncolt ott. Ültek, ültek és néztek bennünket, vén Filkó, mert senki ugy nem tudott mulatni, mint mi. Most pedig, mert minden elfogyott, jövünk Nizsderre és keressük a kisértetet, a ki aranyakat szokott a völgybe dobni. Ha az aranyakról nem hallottunk volna, tettünk volna csak egy lépést is, öreg Filkó? Ugy-e, nem, vén kutya?… De hát hallottunk az aranyakról. Ez a nizsderi várurra vall, gondoltam magamban. Te meg azt mondtad, Filkó, hogy a nizsderi várur még kisértetkorában sem feledkezhet meg teljesen régi öreg szolgájáról. Hátha ád ujból azokból az aranyakból? Nem látod sehol a kisértetet, Filkó?
Most megállt Filkó és csendesen vonitani kezdett.
Odafönn jártak a várban, a bástya alatt… A kutya vonitott és a vak ember hallgatózva állott mögötte.
– Jár itt valaki? – kérdezte és megfordult, mintha lépéseket hallott volna.
De szavára nem felelt senki, csak a szél süvöltött tova a falak között.
Tapogatózva ment előre, a mig olyan helyet talált, a hol nem érezte a kegyetlen szelet. Itt leheveredett a földre és kutyáját simogatva, halkan beszélt hozzá:
– Néha azt hiszem, Filkó, hogy te nem vagy más, mint az öreg Poprád, az én régi barátom. Vagy legalább is Poprádnak a fia… Itt éltünk sokáig ezek között a falak között. Voltak vig és szomoru napok; néha daloltunk, máskor busultunk, de mindig csak megvoltunk valahogyan. De most sehogyan sem vagyunk.
– Előbb, legelőbb elment Kavaczky ur. Semmi baja sem volt, mégis itthagyta a hordókat és régi üvegeket. Azután jött a kisasszony, a kinek néha sarkantyus csizma volt a lábán, máskor pillangós papucs. Itt járt a kisasszony a derék Riminszky urral; suttogtak, csókolóztak, – azután ők is elmentek. Csak a vén trombitás, Péter bátyó maradt itt, pedig ő volt mindnyájuk között a legöregebb. Hallod-e Filkó? Péter bátyó volt a legöregebb és ő maradt itt legtovább…
A szél dudolt a falak fölött és a vén trombitás lehajtotta a fejét. Egyszerre összerázkódott. Hideg kéz érintette meg s érezte, hogy valaki megállott előtte:
– Te vagy az, Péter? – kérdezte egy mély hang. – Hogy kerültél ide?
Péter kinyujtotta a karját:
– Az aranyak elfogytak, eljött vissza az öreg Péter, mert máshol nem tud lenni, csak ebben a várban. Vagy élni, vagy meghalni, de mindig itt lenni, a hol Kavaczky ur lakott valamikor.
A szél zugva vágta a havat az udvar mélyére, a hideg kéz megszoritotta a Péter kezét.