VALAMI ELŐSZÓ-FÉLE.
Sok esztendővel ezelőtt egy felsővidéki, kis szepességi városkának voltam a lakosa. Ugy hivják a városkát: Podolin. Közel a határszélhez, a Kárpátok alatt, mély völgyben feküdt a városka és vasutnak hire-hamva se volt messzi vidéken. Ám a városka mégis utjába esett annak a nagy országutnak, a mely keresztül vezet a határon és igy nem volt teljesen elzárva a külvilágtól. A furmányos szekerek nagy csörömpöléssel döcögtek a városka kövezetén, a mely még a középkorból maradt itten. Messzi földről jött vásárosok megpihentek az egyetlen vendégfogadóban, a Rókában, a hol az ivó sötét falain százesztendős felirások hirdetik, hogy itt valamikor lengyel hercegek mulatoztak. A derék Zsigmond király zálogba vetette Podolint tizenkét másik várossal együtt és hosszu száz esztendőkig el volt szakitva a hazától a kis középkori város. Lengyel urak mulatoztak benne és lengyel kapitányok parancsoltak a népességnek. De akármilyen soká tartott a podoliniak számkivetettsége, az ódon városházán az egymás után következő polgármesterek féltő gonddal őrizték a város régi, magyarvilágbéli pecsétjét, törvénykönyveit. Nagy Magyarországot sohasem felejtették el teljesen és fájó szivvel gondoltak a messzi hazára, mint a számüzöttek gondolnak a honukra. A gazdagabb patriciusok Magyarországba küldték a fiaikat iskolába és a régi krónikák akárhány polgármesterről tudnak, a ki az iskolai tudományokat a debreceni nagy kollégiumban nyeldeste A százesztendők multak és a szegény podoliniak már azt hitték, hogy soha többé vissza nem váltja őket a haza a zálogból. Mig egyszer Mária Teréziának sok birodalmi tervei, ábrándjai közepette eszébe jutottak a szegény szepesi városok. Akkor már nagyon régen sinylődtek a városok az idegen zálogban. A nagy királynő egy szekér aranyat küldött a lengyel királynak a városok váltságdija fejében és a városok, közöttük Podolin is ujra a magyar haza tartozékai lettek…
A hosszu középkori rabság azonban rányomta bélyegét a városkára. Az idegen uralom alatt a városka semmit sem fejlődött. Elég bajuk, gondjuk volt a lengyel királyoknak a saját országukkal, országuk városaival. Mit törődtek volna az idegen jószággal? Annyit tettek, hogy néhány lándzsás katonát küldtek a városka őrizetére, a kik megvédelmezték a polgárokat a hegyvidéki rablóbandáktól. A várost magas kőfal vette körül és a falakon négy kapu nyilott a négy égitáj felé. A Poprád ott szaladt el a bástyák alatt, mintha csak a Poprádot is zálogba csapta volna a könnyelmü Zsigmond: a Poprád is kifelé folyt Lengyelországba; keresztül a határszéli hegyláncokon, nagy magasságban járja be meredek utját; minden természeti törvény ellenére nem lefelé, hanem felfelé folyván. A pirospötyös pisztrángok lengyel honfiak csemegéi voltak és a hűtelen folyó folyását már a nagy királynő sem tudta megváltoztatni. A Poprád örökre a lengyeleké maradt; örökre hűtelen hazájához, a melybe minden folyó befelé folyik, nem pedig kifelé.
A zálogba töltött százévek tehát ugy multak el a városka felett, mintha valami dermedt álomban töltötték volna. Mária Terézia idejében egyszerre fölébredtek az emberek hosszu álmukból, megdörzsölték a szemüket:
– Nini – mondták – asszony-király van Magyarországban. Mi bizony azt hittük, hogy még mindig Zsigmond uralkodik.
A regebeli Rip van Winkle ébredt fel itt a mély völgyben, csakhogy husz esztendő helyett századokat aludt. A városka ugyanabban a középkori, ódon állapotban van Mária Terézia idejében, mint a mikor Zsigmond zálogba vetette. Nem raktak itt le egyetlen téglát sem azóta, – talán még az emberek is ugyanazok voltak. A lengyel kulturát, müveltséget nem vették be, megmaradtak tehát Zsigmond király korában. Ugyanazok a divatok, szokások uralkodtak; Corinini ezredes, a nagy királynő kiküldött biztosa a maga egyszerü katona eszével csudálkozva irja meg jelentését a városokban talált állapotokról.
– Itten, – irja az ezredes, – egyetlen polgárt sem találtam, a ki bizonyosan tudná, hogy fölséged előtt, mely uralkodók valának a magas trónuson. Csudálkozva hallgatták, hogy a habsburgi ház uralkodik a birodalomban – Isten szent akaratából.
A lengyel lándzsásokat elrendelték a városkapuk őrizetétől és a kapukon, különösen a délfelé nyilókon uj áramlatok, szelek kezdtek befujdogálni. A városka, felébredvén hosszu álmából, mozogni, fejlődni kezdett. Igen ám, csakhogy mit csináljanak most-azzal az átaludott száz esztendőkkel? A dolgok természetes rendje szerint azt a lemulott időt nem lehetett elsemmizni. Olyon varázscsizmát még Mária Terézia sem huzhatott a visszaváltott városkák lábára, a mely csizmákkal száz esztendőket lehetne egyszerre ugrani. Azokat az elaludt századokat végig kellett élni, végig kellett csinálni. Andrássy János, Szepes vármegye akkori alispánja, a ki hires volt nagy eszéről, bölcseségéről, maga is elcsodálkozott a városok középkorias állapotain.
– Már régen el fogjuk felejteni az egész középkort, a szepesi városokban még mindig föltalálalható leszen ez a kor. Ők elmaradtak az időtől és talán sohasem fogják utólérni a valóságos időt – mondta a bölcs alispán és látszólag igaza volt.
A városkák folytatták a fejlődésüket ott, a hol elhagyták Zsigmond király korában. Békés, csendes, belvillongástól mentes idők jártak, az idegen gyámság alól felszabadult városnak mégis a legelső gondja volt, a hosszu századokon át megrongált várfalakat, bástyákat kijavitani, megerősiteni. A kapukhoz polgárőrséget rendeltek, a mely ügyelte az utazókat, vándorlókat, kereskedőket. Éjjel becsukták a kapukat és a városra középkori csendesség borult. Az utcákon nem járt senki, legfeljebb a Rókában busult néhány utazó idegen, a mig a városi darabontok aludni nem zavarták őket. A Poprád sietett, futott a határ felé, a nagy hegyek, sötét erdők nagy árnyékukkal ráfeküdtek a városkára. Mintha arra vigyáztak volna, hogy az átaludott esztendőkből nem fog-e egyet is elsikkasztani?
De nem sikkasztott el egy hónapot sem. Az uj házakat, a melyeket itt-ott épitettek, régi középkorias stilusban tervezték az épitők. Lobumirszky hercegnek, a ki a városkának templomot épittetett, arcképét megföstették a városháza számára… És abban az időben, a mikor én a városka lakója voltam, a városi tanács mindenféle elavult jogoknak alapján örökös számüzetésre itélt egy asszonyt, bizonyos Wart Erzsébetet. De hiszen éppen ezt akarom elmondani.