ELSŐ FEJEZET.
Egy különc ember története.
A podolini háromszáz esztendős házak között, a melyek a piacteret négyszögalakban határolták, nem volt a legfiatalabb, de a legvénebb sem az az emeletes, keskeny, nyurga ház, a mely csupán abban különbözött a többitől, hogy állandóan szép sárgára volt beföstve. A tulajdonos hiusága tette talán, vagy valami véletlen viszonyok: elég az hozzá, hogy a vén házról soha sem mosta le teljesen a föstéket az idő. Igy aztán bizonyos tekintélyre tett szert e ház a többiek között, a melyeket talán Zsigmond király óta sem festettek. A kapuja ennek is zárva volt, mint a többieké általában. Mintha örökösen attól rettegtek volna a lakosok, hogy valamelyik órában ellenséges hadak csapnak le a városra és kirabolják a házat. Legalább is akkora vasrácsok voltak az ablakokon, mintha hosszu ostromra volnának berendezkedve. Hiába, őket a békés idők meg nem csalják! Egyszer mégis csak átcsap a határon valamely ellenséges sereg; aztán az ellenfél nem kér, hanem visz mindent, a mi a kezeügyébe akad. A sárga háznak a kapuja tehát csöppet sem volt nagyobb gonddal bezárva, mint a többié. A kapu felett három kőből faragott kutyafej emelte még a háznak külső diszét. Közönségesen Riminszky-háznak hivták a házat és bennelakóját Riminszky Kázmérnak. Riminszky Kázmér volt a leggazdagabb podolini polgár.
Az alföldi embereknek a gazdagsága földekben, gulyákban, ménesekben fekszik. De hát itt nincsenek se földek, se gulyák, se ménesek. (Habár némelyek tudni vélték azt is, hogy Riminszkynek nagy birtoka van valahol Szeged alatt, a melyet bérbe adott.) Miben volt Riminszkynek a gazdagsága? Juhnyájakban, a melyek kora tavasztól késő őszig a hegyek között tanyáztak, aztán elvitték őket a majorságokba.
Az ördög tudná, hogy hány nyája volt Riminszkynek szerte a hegyek között. A felvidéki fantázia igy festette Riminszkynek a gazdagságát: Állitanának valahol egy nagy ollót, a mely olló egyebet sem tenne, mint folyton-folyvást a juhokat nyirná. Riminszky pedig otthon kényelmes házában egyebet sem tenne, mint olvasgatna csendesen:
– Egy, kettő, három…
A mint egy számot kiejtene a száján, a juhászok mindig egy birkát kapnának el a hátulsó lábánál fogva s odanyomnák a nagy olló alá, a mely egyszerre lenyirná a bundájukat. Riminszky olvasna, a juhászok elkapnák a juhokat, az olló nyirna, a lenyirt juhok száma annyi volna, hogy a majorosok se tudnák már számon tartani, a gyapju olyan garmadává nőne, hogy magasabb volna a Lynt hegynél, – Riminszky pedig még mindig olvasna és a juhászok szakadatlanul kapdosnák a birkák hátulsó lábát. Igy olvashatna Riminszky élete végeig, de még akkorára se volna vége a birkáknak.
Riminszkynek jobb dolga volt, semhogy belefogott volna a végtelen számadásba, azaz hogy semmi dolga sem volt. A podoliniak azt mondták, hogy ugy él, mint egy király. Én a magam eszével azt gondolom, hogy Riminszky ugy élt, mint egy – kutya. Mint egy vén fogatlan eb, a mely már semmiben sem találja gyönyörüségét. Agglegény volt, senkinek nem volt tudomása arról, hogy a szerelem valamikor megkörnyékezte volna a gazdag ember szivét. Pedig lányok, menyecskék teremtek ezen a vidéken is, nem szebbek, sem csunyábbak, mint Toporcon, vagy Lublón. Igaz, hogy másfelé se igen kereste Riminszky Kázmér a szerelem gyönyörüségét, de Podolinban semmiképpen. Valahogyan mindig idegennek, vendégnek tartotta magát a városban. Néha még el is szólta magát:
– Csak addig maradok itt, a mig visszaállitják a lengyel királyságot és én visszakapom családi méltóságomat és birtokomat.
Habár régen elmult háromszáz esztendeje, hogy a Riminszkyek Podolinba költöztek, sohasem feledkeztek meg arról, hogy az őseik valamikor vajdák voltak ott, a határon tul levő országban és fejedelmekkel voltak atyafiságban. Jártak rossz idők, jó idők a Riminszkyekre, a családi hagyományokat mindig egyforma gonddal ápolták. Egyszer valamelyik Riminszkyt éppen polgármesternek akarták megválasztani. Fölkeresték a városka vénei és felajánlották neki e méltóságot. Riminszky keserüen nevetett fel:
– Megbolondultak az urak? Ha akarnám herceg lehetnék Lengyelországban és mert nem akarok, azért podolini polgármester legyek? Nem, urak, nem. Ne nézzenek egész bolondnak.
A tanácsurak összenéztek és elszégyelték magukat. Persze-persze, ha valaki herceg lehetne Lengyelországba, hogyan lehessen az Podolinban polgármester? Nem is kérték többé a Riminszkyeket semmiféle hivatalnak az elfogadására. Habár az idők során akadt olyan is közöttük, a kire bizony ráfért volna valami hivatalocska, de nem vállalta. Büszkén nélkülözött. Annak a bizonyos Riminszkynek az apja – a kinek annyi tenger birkája volt – annyira elszegényedett, hogy már nem rejtegethette a nyomoruságát. A csizmája, köntöse leszakadozott róla, a tanácsbeli urak már azt várták, hogy Riminszky egy szép napon jelentkezik városi hajdunak. De Riminszky nem jelentkezett. Elbujdosott, eltünt a vidékről. A podolini urak gunyosan mondogatták:
– Elment a hercegségét keresni. Vajjon megtalálja-e?
Megtalálta-e, nem találta meg, – Riminszky soha sem beszélt róla, a mikor visszakerült. Csak elkezdte a juhnyájakat vásárolni. Egyiket a másik után vette, épitette a majorokat és a juhászaiból kitellet volna egy nagy hadsereg. A kisfiát – Kázmért – mindig maga mellé ültette a szekérbe, ha elment a juhászokat ellenőrizni a hegyek közé A kisfiu még alig látszott ki a földből, már ugy értette az apja mesterségét, hogy az öreg majd kibujt örömében a bőréből. A juhászokkal nagyszerüen tudott káromkodni és ismerte névszerint a komondorokat, majorosokat, juhászgazdákat. Annyira tetszett neki a juhászság, hogy kamaszkorában félesztendeig lakott a veresnyei hegyek között. Ott juhászlegénykedett, nyirta, fürösztötte a birkákat; fejte az anyajuhokat és olyan sajtokat küldött haza, az apjának, hogy az öreg két hétig se birta megenni. A mikor Kázmér a juhászságból hazakerült, az öreget éppen az nap teritették ki. Valami mérges légy csipte meg. A légycsipés két nap alatt végzett vele. Klebák Mihály, a városi nótárius ebben a pár szóban terjesztette a fiu elé apja végrendelkezését:
– Az öreg ur azt hagyta, hogy szaporitsd a juhokat, mindig csak azt szaporitsad. Egyszer éhinség talál kiütni és akkor felszökik a birkahus ára.
Kázmér levágta a fejét.
– Mást nem mondott?
– Mondott, mondott, – felelt Klebák Mihály, – de annak bizony a felét sem értettük meg. Körülbelül azt vettük ki, hogy a családi papirosok a nagy ládában vannak, meg mi egymás. Az öreg ur az utolsó percig nem hitte, hogy egy nyomorult légycsipés elbánik olyan erős emberrel, mint a milyen ő volt.
Kázmér megfogadta az apai tanácsot. Szaporitotta, mindig csak szaporitotta a juhokat a hegyek között. Ha egyik-másik nyájat eladta a lengyelországi vásárokon, vett helyébe kettőt. Azonkivül egész hegyeket vett meg, a hol a nyájai kényelmesen legelhettek. Az ő idejében keletkezett a legenda a nagy ollóról és a tömérdek birkáról. Ősei szokásához hiven, mogorva, elzárkózott életet élt. Átutazó vásárosok beszélték, hogy láttak néha egy-egy Riminszkyhez hasonló embert idegen, messzi városokban megfordulni, a hol duhaj kedvében verekedett, táncolt, közben pedig marékszámra szórta az aranyat. De meglehet, hogy ez is csak amolyan legenda volt, a milyent messzi földről jött emberek kitalálni szoktak. Riminszky Kázmértól oly távol állott a mulatozás, mint a milyen távol van a fösvény embertől a pazarlás. Még csak kocsit sem tartott. Ha valami utja volt, legtöbbször gyalogszerrel tette meg. A nyájait a hegyek között amugy gyalogosan kereste fel. Egy nagy, görcsös botja volt, téli időben akárhányszor verekedett ezzel a bottal utonálló farkassal. Különben is hatalmas, nagyra termett ember volt. Széles vállain kissé meghajolt nagy, csontos feje, mintha mindig a földre nézne.
– Hátha valaki elveszitett előtte egy ezüst huszast, – mondogatták a rossznyelvü podoliniak.
Csak annyi bizonyos, hogy törött patkót, tengely-szöget nem hagyott heverni a nélkül, hogy fel ne vette volna. Mikor utjaiból néha hazakerült, megelégedetten rakta ki az asztalra a félpatkót, ócska vasdarabokat. Öreg gazdasszonyának, bizonyos özvegy Marcinkánénak, figyelmeztetőleg mondta:
– Rakd el és vigyázz rá, mert én találtam.
Az ördög tudja, miért gyüjtötte a rozsdás patkókat? Lehet, hogy ez csak amolyan babona volt, mint a többi: templomba nem járt, ha kutya szaladt előtte keresztül az uton, megfordult, az öreg asszonyokat csak hátulról szerette látni. Rossz kedvében még saját gazdasszonyára, özvegy Marcinkánéra is ráförmedt.
– Fordulj meg, tudod, hogy nem szeretem a boszorkány arcodat látni.
Marcinkáné engedelmeskedett, de nem mulasztotta el fel nem sóhajtani:
– Pedig már megszokhatta volna az urfi.
Tudniillik Marcinkáné még a megboldogult Riminszky idejében került a házhoz. Az öregnek ugyanis különös szeszélyei voltak. Néha megkivánt egyes eledeleket és addig nem nyugodott, a mig étvágyát ki nem elégitette. Kövér, puffadt ember volt, és beszéde hevében néha nevetve mondogatta:
– Én már husz esztendeje nem álmodom mással, mint végnélküli ebédekkel. Midőn elalszom, elkezdek ebédelni, és még mindig az asztalnál ülök, a mig megvirrad. Ezeken az álombeli ebédeken olyan eledelekkel traktálnak, a melyeket a világ semmiféle szakácsnője nem tud megfőzni. Az éjjel éppen juhhusos kásával álmodtam. Egy véka aranyat adnék annak, a ki nekem olyan juhhusos kását tudna főzni, a milyet álmomban ettem, a melynek ize még mindig a számban van.
Egy véka arany sok pénz, kevés ember látott annyit egy csomóban; az öreg Riminszky pedig nemhogy megbánta volna az igéretét, hanem sokszor megismételte:
– Egy véka aranyat adnék egy tál kásáért! Én mondom, Riminszky.
Hát a Riminszky mondása nem maradhatott titokban. Elment a hire mindenfelé, a hol az asszonyok főzni tudnak, a hol a juhhusos kását ismerik. A véka arany izgatta a fantáziákat. Akadtak olyanok is, a kik látták a véka aranyat Riminszkynek a szobájában. Oda volt téve az asztal közepére. És azé lészen, a ki a legjobb juhturós kását főzi.
Nosza, neki fogtak az asszonyok a juhturós kásának. Késmárktól Lublóig, de talán még tovább is, az aszonyok egy fél esztendeig nem főztek mást, mint juhturós kását. Hátha éppen akkor jön Riminszky vendégségbe, hátha éppen akkor viszi arra az utja? Meg aztán elvitték Riminszkyhez a kását nagy cseréptálakban és aggódva lesték, hogyan veszi kezébe a kanalat, a puffadt, szőrös ember, hogyan veszi a szájába a kását, megforgatja nyelvével, végre rosszkedvüen dünnyögi:
– Eh, ez sem az igazi.
Még a hires Dócziné is megpróbálkozott versenyezni a véka aranyért. A maga korában a leghiresebb főzőasszony volt, a kit vittek az ország egyik szélétől a másikig. A hol valami nagyszabásu trakta, lakodalom vagy lakzi volt készülőben, oda elhivták az ujhelyi főzőasszonyt. Főzött a Dunántul, főzött az Alföldön, Erdélyben, mindig szekéren volt és örökké utban. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné, a ki egyszerre többfelé főzött. Tehát ő is megpróbálkozott a Riminszky juhhusos kásájával. A szepesi püspöknél főzött valami traktamentumra, a mikor pedig ott rendje-módja szerint elvégezte, nekifogott a kásának.
– Majd megmutatom én Riminszky uramnak, – mondta nagy önteltséggel, – olyan kását, mint a milyen az én kásám, még álmában sem evett.
De bizony Riminszky még a Dócziné kásájára se mondott egyebet, mint a többire:
– Ez sem az igazi. Hibázik belőle valaminek az ize…
Dócziné haragosan pakkolt. Nem is jött többet még a tájékára sem Podolinnak.
A Dócziné kudarca után a többi asszonyokban is megszeppent a versengési kedv. A macskába, ha már Dócziné se tudta azt a bizonyos kását megfőzni, akkor már nincs is olyan asszony, a ki meg tudná főzni. Pedig hát volt, volt. A minthogy mindenféle asszony van a világon. Még olyan is akadt, a ki a Riminszky juhhusos kásáját meg tudta főzni. Ez az asszony pedig senki más nem volt, mint egy Marcinka nevü juhászgazdának a felesége. Marcinka János odakünn volt a juhokkal a hegyek között tavasztól télig. Éppen olyan juhászgazda volt, mint a többi. Öreg se volt, fiatal se volt, a felesége se volt szebb, mint a többi juhászgazdák felesége. Fehér bocskorban, tarka szoknyában, fehér ingvállban járt-kelt a nyáj után. A fenyőfából összetákolt kunyhóban főzte az ebédet a juhászoknak, – persze juhhust, minden nap juhhust. Egyik nap paprikásan, másik nap tokánynak, harmadik nap kásának. A juhászok sohase panaszkodtak a koszt miatt.
Egyszer, ősz felé, Riminszky uram éppen azon a hegyen tartott vizsgálatot, a hol a Marczinkára bizott nyájak legeltek. Gyalogosan ballagott fölfelé a hegynek a mély fenyves erdőben, dél felé járt az idő, a nagy utba elfáradt, megéhezett. A juhásztanya pedig még messzire volt, Riminszky számitása szerint. A mint ment-mendegélt, a mély hegyi utban, a hol birkanyomon kivül más nyom nem látszott, egyszerre megállott és szaglászott a levegőben. Majd nagyot nyelt:
– Álmodom, vagy ébren vagyok! – dörmögte. – Az álombeli kásának illatát érzem.
Kifutott a nyála a szája két szélén, nekivörösödött, a mint sietésre nógatta fáradt lábait.
Egyszerre elmaradt a fenyveserdő és nagy erdei tisztásra ért. A tisztás szegletén kis juhásztanya állott, a honnan kékes füst kanyargott a tiszta levegőbe. A kis tanya felől sodorta a szél a remek illatot a Riminszky orrába. Marczinkáné főzte ott a juhászok ebédjét.
Riminszky a földre dobta a kalapját.
– Adj ennem, – szólt az asszonyhoz.
Az asszony szó nélkül engedelmeskedett a gazda parancsának. Riminszky pedig nekiült a kásának és evett, evett, a mig mozdulni tudott. Akkor felemelte a szemét és az asszony rózsás arcába nézett.
– Mit csinálnál, ha egy véka aranyad volna? – kérdezte megfontolva.
A juhászné vállat vont. Majd szakadozott bocskorára esett a tekintete.
– Egy pár uj bocskort vennék magamnak…
– Elég! – kiáltott Riminszky nagylelküen. – Egy szekérderék bocskort küldök neked. Elhordhatod életed végéig.
Persze, a szekérderék bocskorból, a mire Riminszky elküldte a juhásztanyára, nem lett több, mint hat pár. De hát hat pár bocskor is nagy ár egy tál kásáért. Főzte is Marczinkáné a kását, valahányszor csak gondolta, hogy Riminszkyt utja a juhásztanyára viszi. Riminszky pedig valahányszor jött, jóllakott és mindig hat uj pár bocskort küldött a juhásznénak. Szaporodtak a bocskorok, messzi vidéken nem volt gazdagabb, boldogabb asszony a juhásznénál. Persze, ő nem tudta odafönn, a hegyek között, hogy Riminszky uram egy véka aranyat takaritott meg a bocskorokkal…
Azon az őszön az történt, hogy hamarább hullott le a hó a hegyek között, mint várták. És hamarább jöttek elő a farkasok is a hegyek közül. Marczinka Jánost egy holdvilágos éjjelen meglepték a farkasok és a derék, szép szál emberből nem maradt meg más, mint a tüszője. Azt nem birták megenni a bestiák. Riminszky uram, mikor ennek hirét vette, nyomban üzent az asszonyért. Legyen ezentul az ő gazdasszonya. Marczinkáné vállalta a hivatalt és még sokáig főzte a hires kását az ő gazdájának. A bocskorok mindig kijártak. Marczinkánénak annyi bocskora volt az idők folyamán, hogy már nem tudott velük mit csinálni. Ha hébe-korba meglátogatta valamelyik atyafia, nyomban bocskort ajándékozott neki. Tellett; volt elég a kamarában. Még öregasszony korában is mindég ugyanazokat a bocskorokat hordta, a melyeket a megboldogult Riminszky ajándékozott neki. Mindig fehér volt a bocskora, uj volt a bocskorszija, pedig már olyan öreg volt, hogy talán egy foga sem volt. Talán éppen azért nem szeretett Riminszky az arcába nézni, ha rossz kedve volt. Talán az apja jutott eszébe az uj bocskorokkal, vagy talán, ki tudja, miért haragudott meg néha a vén asszonyokra? Néha napokig nem akarta látni, igaz, mást sem engedett olyankor a közelébe. Bezárkózott a szobájába és járt fel-alá, szünet nélkül, pihenés nélkül, mintha az ördög kergetné. Megvirradt, besötétedett, ujra éjszaka lett; a rosszkedvü Riminszky szünet nélkül járt az emeleten. A vén ház korhadt padlózata recsegett, ropogott nehéz lépései alatt. Ezekről a végtelen sétákról tartotta a podolini közvélemény azt, hogy Riminszkyt ilyenkor látogatja meg a gonosz szellem. Gyötri, kinozza, marcangolja: Isten tudja micsoda nagy bün terheli a Riminszky Kázmér lelkét!… Mig aztán néhány nap mulva ujra látták Riminszkyt leszegett fejjel, még komorabban, mint azelőtt, görcsös botjával a hegyek közé menni. A kucsmáját a fülére huzta; közben nem nézett senkire.
II. FEJEZET.
Galamb a varjufészekben.
Ebben az időben történt, hogy Toporcon meghalt egy öreg tót asszony, bizonyos Prihoda Mária. Az öreg tót asszonyoknak az a sorsuk, hogy meghaljanak és bizonyos, hogy Prihoda Mária sem gondolta azt, hogy örökéletü lészen e földön. Nevezetes az ő halálában csupán az, hogy olyan kemény téli idő volt, hogy a sirásók fejszével ásták meg a sirt a hegyoldali kis temetőben.
– Prihodáné is rosszkor halt meg, – mondogatták. – Az első éjszaka csonttá fagy, a mit idekünn tölt a temetőben.
De hát Prihodáné már nem igen törődött az ilyen csekélységgel. Az ő jámbor, egyszerü lelke bizonyosan ott járt már akkor, a hol köntöst sem kell viselni, még sincs hideg, se meleg. A hol nincsen nyomoruság, csak örökös gazdagság. S ha visszanézett a magasságból erre az elhagyott csillagra, bizonyosan megakadt a szeme ott a toporci temető akácfái között egy uj siron, a melyre egy didergő, vékonyka növendék-leány sirva borult. S ha fájt valami ebben a percben az eltávozott léleknek, csupán az fájhatott, hogy azt a leánykát nem vihette magával oda, a másik országba.
Prihoda Anna olyan árván maradt, mint az ujjam, a milyen árván csak egy kis tót leányka maradhat egy rongyos tót falucskában tél közepén. Az apjáról csak annyit tudott, hogy elment már ötödik esztendeje valahová Amerikába. Azóta nem érkezett róla semmi hir. Beleveszett valami bányába, vagy másképpen szólitották el a világból, bizony azt nem igen lehetett sohasem megtudni. Korinszki, a falubeli vén kovács, a ki háromszor is megjárta Amerikát, néha, ha éppen nem volt részeg, megsimogatta a Prihoda Anna rózsaszinü arcát:
– Te, Ancsurka, te! Te még valamikor aranycipőben fogsz járni, négylovon és inasokkal. Mert sokat hallottam én már olyan szegény tótokról, a kik milliomosok lettek odakünn. Hátha éppen a te apádat is ama szegény tótok közül választotta az uristen?
Prihoda Anna értelmes leányka volt. (A toporci tanitó, Kusnay György sokszor emlegette, hogy Ancsurkának több esze van, mint három öreg tótnak együttvéve. Ezt pedig onnan meritette Kusnay uram, hogy Ancsurka egyszeri látásra megismert minden nyomtatott betüt, azonkivül ő volt az, a ki legszebben énekelt a templomban.)
A világotjárt kovács beszédére igy felelt Ancsurka:
– Nem lehet az, hogy az én édes apám éljen. Nostyek Péter, Szalan György meg Jánoska, a kik egyszerre indultak vele Amerikába, annyi dollárt küldtek azóta haza, hogy tehénkét vásároltak az itthon maradottak. Az én édes apám pedig egy dollárt sem küldött.
Korinszki a fejét csóválta:
– Lehet, lehetséges… De én ismerem azt a ravasz Prihodát. Furfangos, ármányos ember volt egész életében. Egyszerre akar hazatoppanni, egyszerre akarja az ő feleségét, meg Ancsurkáját gazdaggá tenni. De az is meglehet, hogy egyszer csak elküldi a hajójegyet. Azzal, hogy menjetek utána…
– A hajójegyet – rebegte Ancsurka és boldogan sietett haza az anyjához.
Igy csurrant, cseppent néha valami kis vigasztalás az elhagyottak közé, ha a világot járt Korinszki nem volt éppen részeg. De az esztendők multak, muladoztak, odakintről még mindig nem jött a várvavárt hajójegy, a kovács is többet volt részeg, mint józan s igy történhetett, hogy a szegény Prihodáné megunta várni a szegény tótocskából lett gazdag tótot. Megcsókolta Ancsurkát:
– Majd talán te látni fogod még azokat a dollárokat, gyöngyöm. Addig is vigyázz magadra, soha se felejtkezzél meg a jó Istenről. Ha pedig el találna szakadni a bocskorod, menj Podolinba öreg nénikédhez, Marczinkánéhoz. Neki még mindig akad egy pár uj bocskorra valahol a padláson, ha takarékosan bánt vele.
Körülbelül ezek voltak a Prihodáné utolsó szavai. Ancsurka a temetés után egy-két napig meghuzódott a szomszédoknál. Sirdogált, melengette fázós kezeit a fenyőfa lángjainál, a mig valaki azt a tanácsot adta neki, hogy legjobb lesz, ha elmegyen szolgálatot keresni. Maholnap tizenöt esztendős, kifejlett, erős leányzó, a ki gyerekkora óta szakadatlan munkában van. Elbirja tehát a dolgot. Ancsurka azt gondolta magában, hogy bizony ez lesz a legjobb, a mit tehet. Egy piros abroszba kötötte a holmicskáját, még azt is, a mi az édes anyja után maradt reá. A batyut a nyakába keritette, aztán ott hagyta a falut. A mikor a falusi dülőutról a nagy országutra ért, ott találta a feszületet az ut szélén, rajta a megfeszitett Krisztussal. Ugyan kihez fordulhatott volna máshoz tanácsért, a mikor ilyen nagy ut előtt állott? Leoldozta a batyut a nyakából és oda térdepelt a hóra a feszület elé. A feszületen vastagon feküdt a hó és a nagy hidegben dideregni látszottak a megfeszitett mezitelen tagjai. Valami jólelkü vándorlegény ugyan egy rongyos, szinehagyott kendőt felakasztott a feszületre, de hát mit ér egy csöpp rongyos kendőcske a csontig járó hidegségben? A megfeszitett szemei lehunyvák, pedig Ancsurka forró fohászkodásában mindig csak azt nézte, vajjon nem pillant-e reá csak egyetlen egyszer is az elhagyott szegények régi pártfogója? Károgó varjucsapat szállott fel a közeli mezőkön, sebes vágtatva suhant el egy csörgő szán Ancsurka mellett.
– Hó! – kiáltott az, a ki a szánt hajtotta, egy vidrakucsmás, nagybundás ur, a kinek a bajusza fehér volt a zúzmarától, vagy talán az időtől. A csengős lovak párologva állottak meg, a fehérbajuszu ur hátrafordult:
– Mit csinálsz ott, te leány? – kiáltotta berekedt hangon. – Megfagysz ott a hóban! Hová igyekszel?
Ancsurka fölemelkedett térdeiről. A megfeszitett még mindig nem nyitotta rá a szemét. Ancsurka tehát a földre nézett és megpillantotta ott saját vánnyadt, ócska bocskorait.
– Felelj már – türelmetlenkedett a szánkós. – Hová igyekszel?
– Podolinba, uram – szólt Prihoda Anna.
– Akkor egy uton megyünk – kiáltott a fehérbajuszu uriember. – No ülj föl iziben, ide hátra. János, segitsd a kis leány batyuját.
A cifra urasági kocsis leugrott a bakról, felsegitette Ancsurkát meg a butyrát a hátulsó ülésbe. Ancsurka persze nagyon szégyenkezett, alig merte fölemelni a szemét. A fehérbajuszu ur nem sokat törődött vele. Csettintett a nyelvével, aztán hajrá, megindultak a remek lovak a könnyü szánnal. Csak ugy porzott a hó a nyomukba.
Ancsurka észre sem vette, egyszerre csak a podolini kapun nyargalt be a szán. (A kapukat ebben az időben már leemelték sarkaikról, de a várfalak még megvoltak.)
– Szállj le, kis lány. Isten áldjon, – szólt a fehérbajuszu ur, egy pillanatra megálitva a vágtató fogatot. Ancsurka leszállott, a szán már tovább iramodott és csakhamar el is tünt a piac tulsó oldalán, a merre az országut kifelé visz a városból.
Ancsurka hamarosan megtalálta azt a házat, a melyiket keresett. Sokat hallott az anyjától mesélni a sárga házról és a benne lakó uraságról. A boldogult Prihodáné nagyban tartotta az atyafiságot Marczinkánéval, sürün meglátogatta, már csak az uj bocskorok miatt is. Egy darabig tanácstalanul állott a kapu alatt, a mely kovácsolt vasból való eresztékeivel, hatalmas zárjával némán és sötéten állott előtte. Egypárszor megpróbálta a kilincset megnyomni, de mivel a kapu csak sehogy sem akart kinyilni, kénytelen volt nagy fohászkodások között ahhoz a karikához nyulni, a mely egy rézoroszlánfő szájából lógott ki. Meghuzta a karikát és odabenn a kapuboltban visszhangzó, mély kondulás hallatszott. A kondulás még jobban megijesztette Prihoda Annát, ijedten lapult a falhoz.
Odabévülről a kapu alatt csoszogó lépések hallatszottak. Zörrent a kulcs a zárban és a kapu kinyillott Prihoda Anna előtt.
A félhomályos kapualjban egy emberforma törpe állott, a ki bozontos szemöldöke alól éles pillantása vetett a leánykára. Nagyszakállu, igen nagyorru, báránybőr-sipkás öreg legény volt a kapunyitó. Ancsurka szorongva nézett a törpére.
– Mit akarsz? – kérdezte az mérgesen.
Ancsurka megigazitotta a fejkendőjét és halkan mondta:
– Öreg nénikémhez jöttem.
A törpe Ancsurka bocskorára pillantott.
– Mindjárt észrevehettem volna, hogy mi járatban vagy. Bizony, e bocskorok már enni kérnek. No, lépj be, te kis bogár.
Megcsippentette az Ancsurka hidegtől kipirult arcát.
A leányka belépett a sötét kapualjba, a törpe megforditotta a kulcsot a zárban, aztán megfogta a leányka kezét.
– No, ne félj, én nem harapok… Nem vagyunk ám mi olyan harapósak, mint a hogyan a világ hiszi. Én, és a gazdám, nemes Riminszky ur nem szeretjük a lármát, kiabálást, verekedést. Csak ennyi az egész, te kis bogár. Erre fordulj, a konyha felé.
A konyhaajtó előtt hirtelen eszébe jutott valami.
– Megállj csak. Még csak azt se tudom, hogy ki vagy, mi vagy, honnan jössz. Ha véletlenül eszébe jut a gazdámnak megkérdezni, hogy: mondd csak öreg Mik, ki csöngetett máma? Mit feleljen erre az öreg Mik, mikor még a nevedet se tudja? Nálunk nem igen szoktak csöngetni, mert mi nem szeretjük a lármát, se én, se gazdám, nemes Riminszky ur.
A törpe bőbeszédüsége talán soha sem ért volna határt, ha ebben a percben ki nem nyilik a konyha ajtaja és Marczinkáné meg nem jelenik. Nagyot kiáltott, mert kicsinyt nagyot hallott már az öreg asszony.
– Te voltál az, Ancsurka? A jó Istenke áldjon meg. Milyen hideg van! Be régen nem láttalak. Jöhettél volna már hamarább, rongyos a bocskorod.
Az öreg Mik, a leányka mellett állva, a fejével biccentett minden mondatnál, aztán maga is megszólalt nagy szemrehányással:
– Hát miért is nem jöttél már, Ancsurka? A macska vigye el a dolgod, rongyos bocskorban nem lehet járni télen.
Ebben a percben az emeletről egy kemény férfihang szólalt meg:
A vén szolga ijedten forditotta a fejét a hang irányába.
– Jövök, jövök, – kiáltotta és rövid, görbe lábszáraival fürgén iramodott fel a kőlépcsőn.
Az egyik emeleti ablakban egy pillanatig még látható volt a Riminszky feje. Ancsurka a kendője alól félszemmel az emeletre pislogott. Azon a kemény, zordon arcon mintegy másodpercig valami kiváncsiság tükröződött vissza a kis parasztleány láttára. Aztán sietve bezáródott a szinesüvegü ablak. Marczinkáné betuszkolta Annát a konyhába. Süketek szokása szerint igen hangosan beszélt:
– Ülj le itt és melegedj… tedd le a bocskort, mindjárt hozok ujat. Megállj csak! Van egy nagyon szép kis bocskorom. Olyanféle lehet, a milyenben a lublói Mária járhatott akkor, a mikor ezen a tájon lakott.
Megsimogatta a leányka arcát:
– Olyan vagy, mint a Mária… Az anyád tán Lublón járt akkoriban, a mikor te a világra jöttél. Lehet, lehet. Másképpen hogyan is hasonlitanál te ahhoz a Máriához?
Ancsurka csak ekkor jutott szóhoz:
– Az anyám meghalt, néni, már el is temettük.
Marczinkáné egy pillanatig a leány száján felejtette a tekintetét, mintha nem értette volna meg annak a szájnak a mozgásából az Ancsurka szavait:
– Meghalt, – ismételte hangosan.
Az öreg Marczinkáné erre sirva fakadt. Sirt, sirdogált, talán nem is annyira a haláleset miatt, csupán azért, mert egyszer megint kedvére kisirhatja magát.
– Istenem, – sóhajtotta, – ebben a nagy hóban olyan keveset tud az ember a világ folyásáról! Bizony, már azt is elfelejtettem, hogy Toporc a világon van. Mik se igen jár ki a kapun. Fél a nagy hótól. Az ilyen öreg embernek legjobb is már odahaza ülni. No, de hozom a bocskort.
Ancsurka azalatt fölmelegitette dermedt tagjait a kályha lobogó rőzselángjánál. Volt fa elegendő a Riminszky udvarán. Olyan hatalmas rakásokban állott ott a tüzelőfa, hogy tán még a király udvarán se volt nagyobb rakás. Persze, tellett bőven az erdőkből. Riminszky jókedvében a vármegyét befüthette volna, akkor is maradt volna elég fa az erdeiben. De Riminszkynek nem volt olyan jókedve sohasem.
Ancsurka félénken nézegetett a konyha ablakán át abba a világba, a mit az ódon ház udvarán láthatott. Vasrácsos ablakok a falakon, gyermekfej-nagyságu lakatok lógtak mindenfelé. Az udvar sarkában egy óriási batár, a melynek deszkáját szürkére mosta az idő. A vasrészeket megette a rozsda, a szijak, bőrök elrongyolódtak. Ki tudja, mikor jártak ezen a batáron utóljára a Riminszkyek, talán még hercegkorukban? (Azóta gyalog járnak a Riminszkyek, pedig talán inkább tellenék kocsira, mint hercegségükben!) Prihoda Anna a maga kisleányos eszével arra gondolt, hogy be jó volna egyszer ebbe a batárba beleülni.
Marcinkáné már jött az uj bocskorokkal. Valóban pompás kis jószágok voltak. Ha a királynék valamikor bocskort viseltek, különb bocskort még ők sem huzhattak a lábukra. Finom fehér szattyán volt a bőre, piros bársonynyal, csillogó aranynyal kihányva, mintha tündérkezek varrták volna.
– Jaj, be gyönyörü! – kiáltott fel Prihoda Anna és belepirult az arca.
Marczinkáné ráncos vén arca is földerült a bocskorok láttára.
– Bizony gyönyörü! – rebegte. – Be nagyon régen is adta már ezt nekem az öreg ur. Fiatal menyecske voltam, ő se volt még öreg ur. Hat pár volt belőle. A többi elkopott, ez megmaradt. A fiatalságom nem tartott ki a bocskorok mellett. Hamarább koptam el, mint a bocskorok. Most már viseld te egészséggel.
Letérdepelt Ancsurka elébe és felhuzta a lábára a bocskort.
– Ejnye, be fehér lábad van, mint egy kisaszonykának – jegyezte meg. – Talán bizony az Uristen eltévesztette a dolgot. Egy kisasszonykának a lábát adta neked és a Prihoda Anna lábát valamely kisasszonyka rejtegeti most a harisnya alatt.
– A vállam is fehér – mondta Ancsurka és elpirosodott.
Marczinkáné megcsóvála a fejét:
– Ej, no, hát egészen eltévesztettek volna tégedet, Ancsurka?
A bocskor már a lábán volt Ancsurkának. Felállott és tetszelegve nézegette a lábát. Egy darabig ügyetlenül lépegetett a gyönyörü holmiban, de aztán ugy megszokta, mintha egész életében aranyos bocskorokat viselt volna.
Az öreg Mik köhögése hallatszott kivülről. A nagyszakállu törpe fürgén gurult be az ajtón karikalábain. Csodálkozott ő is egy percig a bocskorokon és háromszor is elmondta, hogy ilyen szépet ő még soha sem látott. A hitelesség kedvéért kész lett volna akármikor megesküdni erre. Aztán hizelkedve simogatta meg az Ancsurka arcát.
– Megmondtam ugy-e előre? Az én gazdám, nemes Riminszky ur semmi egyebet nem kérdezett tőlem, mint azt, hogy ki volt az, a ki a kapun csönditett. Mintha csak megálmodtam volna előre, hogy nemes Riminszky ur mit fog kérdezni. De hát Mik tudja a dolgát, nem jön zavarba soha. Soha, leánykám. Ezt pedig jegyezze meg mindenki jól magának. Mik nem lop, nem káromkodik és nem iszik…
– Ej, ej – dünnyögött közbe Marczinkáné. – Megint nagyon sokat jár a szád, Mik. Minek mondasz olyat, a mi nem igaz. Az Uristen ugyis tud mindent, neki hiába hazudozol…
A törpe elvörösödött.
– Csak vén asszony ne volna a világon – morogta elkeseredve.
Aztán keményen rárivalt Marczinkánéra:
– Lódulj, öreg seprő. Az én uram parancsolta, hogy menj hozzá.
Bozontos szemöldöke alól ünnepélyesen nézett Prihoda Annára, mintha ezzel a mondással okvetlenül meggyőzte volna az idegen leányzót arról, hogy ő nem közönséges ember.
Marczinkáné, a milyen gyorsan csak tellett öreg csontjaitól, sietve tipegett fel a kőlépcsőkön. A törpe az ablakból mogorván nézett utána, aztán széles mosolygás jelent meg groteszk arcán. A nagyujjával az emelet felé bökött.
– Persze, odafönn másképpen beszél őkelme. Az én uram, Riminszky ur, a legjobb ember a világon. De csak addig, a mig öklével az asztalra üt. Akkor pusztuljon előle mindenki. Minden teremtett lélek. Egyszer – s ekkor felvillant a Mik szeme – egy öles juhászgazdát – Zakálnak hivták, Zakál Pálnak, lelkecském – ugy megütött, hogy egész életére megsiketült az ütéstől. Tudja azt mindenki az én uramról, hogy vele nem jó kikezdeni. Legalább is olyannak nem jó, a ki félti az életét.
Prihoda Anna csodálkozva hallgatta a törpe előadását. Nem igen érzett valami nagy félelmet a szivében, mert a törpe minden erőlködése mellett sem látszott rossz törpének. Ott állott az ablaknál ódivatu, kopott zöld bársonyzekében, nagy csizmában, a mely csizma magas szárával mintha arra lett volna jó, hogy velük kifelé hajló lábszárait összetartsa. Mintha e magas száru csizma nélkül elszöktek volna a lábszárak. Mind a kettő ellenkező irányba. A derekán széles bőrszijj volt, a melyen még ott fityegett valami maradványa a szijhoz tartozó tőr tokjának. A tokban most egy nagy kapukulcs volt csupán, de arra is elég büszke lehetett, mert a keze néha odatévedt.
Sietve beszélt, mintha sürgősen akarna mindent az Ancsurka tudomására hozni.
– Lásd, lelkecském, akármit beszél is az a vénasszony, – tudom, nagyon sokat szokott fecsegni – azért én rám mégis csak nagy szüksége van az én uramnak. Ha én nem volnék, teszem fel, ki az ördögnek jutna mindig eszébe számon tartani, hogy be van-e csukva a kapu? Ki olajozná meg a zárakat, lakatokat? Ki reparálná meg az ajtókat, ablakokat? Én kovács is voltam valamikor, – én minden voltam. Lakatos és még minden… Nincsen olyan furfangos zár, a mit én föl ne tudnék nyitni. De még a lakatokhoz is értek. Egyszer az én uram Lengyelországból hozott egy ménkü nagy lakatot. Ott még értenek az ilyesmihez. Nagyszerü lakatosok akadnak arrafelé, lelkecském!… Az én uram elhozta a lakatot és igy szólt hozzám:
– No, öreg Mik, itt az alkalom, most mutasd meg, hogy mit tudsz? Hadd lássuk, legény vagy-e a talpadon? Az angyalát, öreg Mik, tedd le a vitézi próbát.
Szóról-szóra ezt mondta az én uram, nemes Riminszky ur, a kinek több őse volt vajda, mint nekem hajamszála van. Megnézem a lakatot, forgatom jobbra-balra, nézem elülről, hátulról, próbálgatom, nyitogatom… Hát nem nyilt a kutya. Lengyel lakatosok csinálták, azok értenek mindenféle furfangos titkos zárakhoz. Nem nyilt a lakat, sehogy sem nyilt. Öreg Mik, mondom magamban, ha ördögök fognak kuglizni a fejeddel, akkor is ki kell nyitni azt a lakatot…
Az elbeszélés hevében Marczinkáné nyitotta ki a konyhaajtót. A törpe csunya grimászt vágott. Dohogott valamit a szakállába és elfordult.
– Már megint fecsegtél, Mik – szólt az öreg asszony. – Éjjel-nappal fecsegnél, ha akadna, a ki hallgatna rád. Pedig tudhatnád, hogy az Uristennek nem lehet hazudni, ő tud mindent…
Mik elkeseredve vetette falnak a hátát.
– Éppen csak arra legyen gondja a jó Istennek, hogy mit beszél Podolinban Mikoviszki Mikics? – dünnyögte elkeseredve és elgondolkozva nézett a levegőbe egy darabig. – Az ur azt parancsolta, hogy fogadjalak szolgálatba, Ancsurka, ha éppen kedved van hozzá. Az ur azt mondta, minek csavarogna az a szegény Ancsurka az országuton? Vajjon minek?
A leányka arcába nézett és elgondolkozva folytatta:
– Igaz. Vajjon minek csavarognál, Ancsurka? Se apád, se anyád, hová mennél?
A törpe, a ki eddig az Uristennel vitázott magában, most szintén megszólalt és gyöngéden hátba verte Prihoda Annát:
– Hová mennél, he?
Ancsurka a meglepetéstől bámulva nézett a két öregre. A kis szivébe fölmerült a toporci keresztut Krisztusának lehunyt szemü arca. A Krisztus nem nyitotta fel a szemét és ime mégis meghallgatta fohászkodását. Meghallotta és már gondoskodott is róla, hogy el ne tévedjen azon a nagy havas világon, a melyből eddig Ancsurka csupán annyit ismert, a mennyit a nagy hegyek látni engedtek. A nagy hegyen tul vajjon mi lehet? Ugyan kinek jutna eszébe azon gondolkozni, a mikor a kályhában lobog a rőzseláng és az udvaron annyi tüzelőfa van, hogy tavaszig eltart? Ha egy utszéli szalmakunyhóban kinálták volna meg szállással Prihoda Annát, nem-e hálatelt szivvel kellene gondolni a jó Istenre? Ez pedig nem szalmakunyhó, hanem szép nagy kőház, benne a jó Marczinkánéval és Mikkel, a kitől egyszer megtudja még a nagy lakat históriáját, hiába látszott fogadalmat tenni Mik az imént arra nézve, hogy ezentul csak olyan dolgokat fog elmondani, a mely dolgokról az Uristennek is tudomása van.
És, a mi a legfontosabb, a gyönyörű pár bocskor, a melyet talán vissza kellene adni, ha innen tovább akarna menni. A bocskorokra esett a tekintete s a két szeme megtelt könynyel.
Az öreg Mik még mindig harsogó hangon kérdezte:
– Hová csavarognál, he?
… Igy került Prihoda Anna szolgálócskának a podolini Riminszky-házba, mint egy kis fehér galambka a zordon, mogorva varjufészekbe.
III. FEJEZET.
Egy igazi embergyülölőről.
Lipót király alatt megcsinálták a törvényt, hogy Magyarországon le kell rombolni a várakat, – ne legyen buvóhelye a kurucoknak, – de hát a törvény is olyan, hogy csak akkor hajtják végre, a mikor lehet. A bünösre vár a törvény vasmarka, de mit ér a vasmarok, ha csak akkor tudja megfogni a bünöst, ha elébe kerül? A bünös várakról kimondotta a törvény, hogy el kell tünniök az ország mappájáról és a középkori lovagvárak, nagy nemzetségek sasfészkei a hegytetőkön egymásután omoltak romba. A nagyurak azért nem maradtak födél nélkül, a nemzetségek is tovább virágzottak, de mi volt az a régi élethez képest, a midőn a nagyurak saját ágyuikon hirdették a várfalakról örömüket vagy bánatukat? Igaz, hogy ezek az ágyuk olyankor is megszólalhattak, ha a nagyuraknak éppen haragos kedvük támadt, de hát éppen azért hozták a törvényt, hogy ne szóljon az ágyu, ha a várur megharagszik. Elnémul a fegyvercsörgés a hegytetőkön, a várnépség az oromról a völgybe költözött és a zordon katonák kard helyett az ásót kalapálták, ha élén csorba támadott.
A lovagregényeket a valóságos élettől átvette a költészet, mert a költők leginkább olyan dolgokkal szeretnek foglalkozni, a melyek jobbára csupán a fantáziákban élnek. A hold soha sem nézegette magát oly mélán a várudvarok mély kutjának fenekén, mint akkor, a midőn a várkutak már beomlottak. A várurak se nyargalásztak örökösen mellbeteg külsejü kisasszonyok után a maguk idejében, hanem bizonynyal pipázgattak, idogáltak, dalolgattak eleget ők is, a mint rendes uriemberekhez illik. A várakban találódtak megtermett menyecskék, bájos kisasszonyok, a kik nagyszerüen főztek, sütöttek, versenyt mulattak a férfiakkal, mint derék asszonyszemélyekhez való. De mikor a költők vették kezükbe a várak dolgát, az a sok gömbölyü, egészséges asszony mind semmivé lett. Vagy talán csak lesoványodtak valami varázslat folytán és lett belőlük a sarokszobában ablaknál üldögélő, oltárteritéket himező, ábrándozó és bánatos asszonyféle. Az ember az olvasmányai révén azt hihetné, hogy a régi lovagvárakban csak két dologról beszéltek: szerelemről és háboruról. Pedig én azt hiszem, hogy öltek ott disznót is fagyos télben és az asszonyoknak nagyobb gondjuk volt az ugorkás edényekre, mint a lantoló ritterekre.
De hát lehet, – minden lehetséges, még az is, hogy a költőknek van igazságuk a régi várak ügyében és én fantáziálok, a midőn a régi várak omladékai között nem csupán a sötét fenyegető bástyák, rettenetes kaszabörtönök és sinylődő foglyok merülnek föl a képzeletemben, hanem mozgalmas gazdasági udvar, a hol a malacok és baromfiak között a várur gyerekei szaladoznak együtt a parasztfiukkal; a hol a jókedvü várasszony számon tartja kedves tyukjának tojásait s a várur estenden egy hentes kedélyességével vakargatja meg az eledelüket habzsoló hizók gerincét.
A várak elpusztultak, a várurak eltüntek és igy nem igen tudható teljes bizonyossággal, hogy hol van az igazság. Azaz, hogy a várak nem mind pusztultak el… Lehet, hogy talán másfelé is meghagytak egyet-kettőt mutatóba a százhatvan vár közül, de annyi bizonyos, a törvény vasmarka nem ért el a határszéli havasok közé, a hol a Dunajec völgyében, sötét hegyek között állott egy középkorból megmaradott vár. Nizsder vára. Igaz, nem valami nagy vár volt, csak amolyan sasfészek, a milyennek valamikor a cseh rablók megrakták a felsőmagyarországi hegycsucsokat. Bástyái, tornyai nem igen voltak Nizsder várának, de voltak kemény sziklából épitett falai.
Régi krónikák szerint a vár különös fönmaradásának az a története van, hogy a várak lerombolására kiküldött bizottság nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen hová is tartozik ez a vár, magyar földön van-e, vagy lengyel területen. A falu – egy nagyon rongyos kis tót falucska, – a hazáé volt és az odavaló tótokat a lublói szolgabiró huzatta deresre, ha éppen olyan kedve volt a lublói szolgabirónak. De hát ki az ördögnek jutna eszébe az a gondolat, hogy annak a rongyos falucskának a védelmére épitették volna a sastanyát a vár épitői. Épitette bizony azt a saját uri passziójából valamely régen megholt nagyur. Egyik nemzetség elpusztult a várból, a másik kihalt, de azért a sasfészek sohasem maradott üresen. Talán éppen Lipót király idejében lakott benne valami sokaranyu, sokezüstü ember, a ki ezen beszédes ércek nyelvén érttette meg a királyi komisszióval, hogy Nizsder vára nem tartozik Szepes vármegye területéhez, de még az országhoz sem, hagyjanak tehát neki békét.
A komisszió belenyugodott a dologba, a királynak is talán éppen másfelé akadt tennivalója, az ódon vár megmaradott éppen ott a Dunajec völgyében, a sötétlő Kárpátok között. A parasztok csendesen szántogatták a hegy oldalát, a lányok, legények itt is ugy daloltak, mint másfelé, ha rájött a sorja és az öreg emberek meghaltak itt is egyszer. A várban békés nemzetségek váltogatták föl egymást, soha sem jutott egyiknek se eszébe rárohanni az utazó kereskedőkre, vagy pörlekedő szomszédokra.
S igy Nizsder váráról nem sokat tudhattak a hatóságok. Egyszer egy bizonyos Alapi Salamon, – ez a nemzetség is lakta a várat, – nagyon megharagudott valamelyik szomszéd földesurra és haragjában hadat üzent neki. Engedett neki még időt arra is, – lovagias ember volt, – hogy a hadüzenet után összegyüjthesse a hadait. De a földesurnak nem voltak hadai, Alapi Salamonnak pedig volt csaknem százfőnyi várőrsége, fegyveres, kipróbált katonák mind. A földesur tehát megugrott a hadak elől és évekig nem mert hazakerülni. Ezen idő alatt Salamon is kifujta mérgét és a háboruból semmi sem lett…
A mi történetünk idejében is volt lakója a sasfészeknek, mint általában mindig. A vár falait nem döntötte le Lipót király törvénye, de antul jobban megviselte az idő. A mint az emberek nem élhetnek örökké, ugy nem örökkévalóság egy vár sem, bár sziklából épitették. A falak nagyrésze összeomlott, a tornyokat elhordta a Kárpátok felett átzúgó vihar. Nizsder vára a hegytetőn nagyon fogyatékos, leromlott ruházatban huzta meg magát. Vastag falai mindig közelebb és közelebb lapultak a földhöz, mintha attól féltek volna a falak, hogy egyszer egy nagy vihar mindenestől lesöpri őket a magasságból. Bagolynak, varjunak még mindig elég kényelmes tanya lett volna a vár, de embernek egy kissé különös lakhely volt. Mégis volt lakója e magános, elhagyott romnak, – igaz, éppen olyan lakója volt, a ki teljesen ide való volt. A nizsderi várurat Pogrányinak hivták. Többet nem igen tudtak felőle a környéken. Annak is igen tudós embernek kellett lenni, hogy a Pogrányi névhez még egy másik név is csatlakozik, – Sámuel. Egy felvidéki anekdota szerint az ilyen tudós embernek bátran adhatna plébániát a szepesi püspök.
Osztogatta-e a püspök a Pogrányi nevének tudói között a plébániákat, – azt nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Elég az hozzá, hogy a nizsderi várur olyan emberkerülő volt, hogy élő ember még nem látta soha szemtől-szembe. Ki volt, mi volt? A legendák, a melyek a láthatatlan emberről keletkeztek, sokat tóditanak, vagy elvesznek az igazságból. Utóvégre nem is lehetnek mind igazak a legendák, mert akkor nem is volnának olyan szépek. De hát a nizsderi várurról semmit sem jegyez föl a történelem és igy azt kell elfogadni, a mit rejtélyes személye felől a legendák mondanak.
Az a legenda azt mesélte, hogy Nizsder várának egyszer megholt az utolsó gazdája, bizonyos Kavaczky.
Ez a Kavaczky utolsó sarjadéka volt nemzetségének, a legislegutolsó. Utána már nem következett senki. A prémbundás ősök a vár folyosóin, a hol olajban, aranyrámába zárva élték második életüket, hiába pödörgették a bajuszukat, ráncolták a homlokukat, keményitették meg a tekintetüket. Az utolsó Kavaczkyt semmiképpen sem lehetett arra rávenni, hogy megházasodjon. De ha már megházasodott volna is, amugy bolondjában, vajjon mi lett volna a vége annak a házasságnak? Semmi esetre se lett volna valami jó vége, mert az utolsó Kavaczky nem volt egészen tisztaeszü ember. Hóbortos futóbolond volt, a ki végigtivornyázta az életét. A nizsderi várban évről-évre szólott a kranyokai rezesbanda. A muzsikusokat esztendőszámra fogadta, mint a cselédjeit és ugyanigy fogadta fel egyik-másik vendégét.
Eleinte még elvetődtek a várba a környékbeli urak, hatóságok. Kavaczky megszólaltatta a rezesbandát és csapra üttette a hordókat, a melyeket hosszu szekereken lengyel zsidók hoztak a hegyaljáról a nizsderi várba. Ennivaló vajmi kevés akadt a várban, hisz maga a várur hónapszámra avas szalonnán élt. A vendégei kedvéért néha elfogatott néhány sovány csirkét a faluban, a lovászlegények ilyenkor nagy hajrázásokat rendeztek a falusi tótok csirkéi után, mintha legalább is vaddisznókra vadásztak volna, de hát nem volt asszonyféle a várban, a ki a csirkét megsütötte, feltálalta volna. Az volt a jó szerencse, ha éppen a várban időzött volt Borocskay Gyurka, az északi részek utolsó ingyenélője. Ez a vidám, öreg korhely változatos élete folyamán megtanulta többek között a szakácskodást is. (Sok mindent kell annak tudni, a ki munka és foglalkozás nélkül akarja leélni a sorstól rája szabott esztendőket; legalább is kell annyi tudomány hozzá, mint a szolgabirósághoz.) No, hát Borocskay Gyurka fehér kötényt kötött maga elé, és naphosszat sütött-főzött a vár konyháján. A megyei urak, ha éppen Nizsderre vitte utjuk, nem is annyira a gazda után tudakozódtak, mint inkább Borocskay után. Felüzentek a várba, vajjon ott van-e Borocskay? Ha igenlő feleletet kaptak, jókedvüen irányitották szekerük rudját a sziklafészek felé, de Borocskay nélkül, elmenekültek még a környékéről is a várnak. Borocskay nélkül ugyanis semmi egyéb nem történt odafönn, mint végnélküli ivás. Ittak reggeltől estig, estétől-reggelig. Ha sok volt a vendég, a szerződött rezesbanda két csoportra oszlott, éjjeli és nappali csoportra. A bor soha nem fogyott ki a pincéből, folyt az néha patakokban a várudvaron, ha Kavaczkynak olyan kedve kerekedett. Még a cselédek is elszökdöstek lassan a háztól, vendég hétszámra nem akadt, Borocskayt időközben pincemestenek szerződtette valamelyik felvidéki püspök, az utolsó Kavaczky egyedül hallgatta a rezesbandát, a mely ilyenkor kedves nótáját fujta, a Rákóczi-indulót. Reggeltől estig a Rákóczit. Kavaczky keringőzött, csárdást táncolt, polkázott, a mi éppen eszébe jutott, mindent a Rákóczi dallamára. Ha kifáradt a táncban, ráorditott a cselédjeire:
– Mit tátjátok itt a szátokat! Menjetek iziben az országutra; a melyik hamarább elébem hoz egy kaputos embert, hordó bor a jutalma.
A cselédek azután napszámban lesték odalenn, az országuton a vendéget. Csakhogy akkorára már éppen olyan hire volt a nizsderi várnak, hogy elkerülték azt még a varjuk is. Kavaczky napról-napra veszitett az eszéből. (Mindig nagyon kevés volt neki belőle.) Rémes történetek keringtek felőle a vármegyében. Hogyan kényszeritette felhuzott sárkányu pisztolylyal a gyuvodai kántort az ivásra. A szegény ember ivott, mert a bornak nem volt ellensége. De utóvégre neki is elég volt és szökött volna valamerre a Rákóczi-induló elől, a melyhez Kavaczky verte a taktust. Igen ám, de nem volt merre szöknie. Fegyveres cselédek álltak az ajtókban, a kik lándzsát szegeztek a kántor mellének. Kavaczky töltött pisztolyt vont elő az asztalfiából és a kántort megcélozta:
– Iszol barátocskám, vagy meghalsz.
Mit tehetett egyebet a kántor? Ivott, ivott, a mig össze nem rogyott. Kavaczky (undorodott a részeg embertől) megrugta néhányszor, aztán mert nem ébredt, kidobatta a cselédségével az országutra.
– Ne lássam a dögöt, – mondta utálattal.
Mert a legnevezetesebb az volt az utolsó Kavaczkyban, hogy akármennyit ivott, sohasem volt részeg. Azaz hogy részegnek elég részeg volt (Ugy jöttem a világra – mondta néha elkeseredve), de tökéletesen nem tudta átengedni magát a mámornak. Nem birt vele a bor. A nehéz lengyel pálinkát, a melyeket kis fonott füzfavesszőből való takarókban szállitanak, ugy itta, mint a vizet. Egyik se volt neki elég erős. Minél többet ivott, annál inkább győzte. Csak az arca lett nagyon fehér hosszadalmas ivások után, de hát annak a ragyavert, gyérszakállu, feldult vonásu arcnak mindegy volt, hogy milyen a szine. Elaludt ott helyben a borozó-asztalnál, de csak félszemmel aludt. A rezesbandának akkor is fujni kellett a Rákóczit – igaz, csendesebb tempóban. Ha elhallgattak, nyomban felébredt az a nyugtalan lélek:
– Fujjátok, a rézangyalát!… – kiáltotta vadul. – Álmomban éppen egy svadron huszár élén lovagoltam Bécs városa ellen… Hogyan folytassam én most ezt az álmot?
A banda megszólalt, Kavaczky lehunyta a szemét. Látszott az arcán, hogy gondolatban igen nagyon keresgéli az álom folytatását, de hát az már nem jutott eszébe. Csóválgatta a fejét, aztán hosszu sarkantyus lábával elrugta maga elől az asztalt:
– Gazemberek vagytok, – kiáltott a bandára. – Mért nem hagytátok, hogy legalább álmomban bosszut állhattam volna az őseimért.
Valami korhely vándortanitó ugyanis egyszer kisütötte, hogy Kavaczkynak valamelyik ősét lefejezték Bécsben. A megbomlott agyában számtalan társa akadt a lefejezett ősnek és álmában mindig fej nélküli emberekkel társalkodott.
– Meglássátok – mondta olykor a környezetének – nekem se lesz jó végem. A bécsi udvarnak mindig utjában álltak a Kavaczkyak. Csuda volna, ha békén meg hagynák halni az utolsó Kavaczkyt.
A folytonos tivornyában mindig inkább megbomlott a Kavaczky agya. Különösen az bosszantotta, hogy nem tud vendéget kapni az asztalához.
– Hej, Borocskay – sóhajtott fel néha – pedig mennyi borocskámat megittad, mégis hűtlen lettél hozzám.
Ünnepnap volt, ha valamely vándor komédiás truppot, vagy effélét vettek észre az őrködő cselédek az országuton. Az asszonyoknak a váron kivül kellett maradni – asszonynak belépni nem volt szabad – a vásári kócevők pedig ittak, ettek, mulattatták a várurat, a mig az ebrudon dobatta ki őket végezetül.
A sziklafészek fenn a vén hegyen lassan-lassan elnéptelenedett. Pénze se volt már valami nagyon bőven az utolsó Kavaczkynak. A cselédség elszökdösött, a banda megfogyatkozott. A borkereskedő zsidók mindenféle hamis és olcsó borokat hoztak szekereiken a régi finom hegyaljai borok helyett. Kavaczky kezdett nagyon egyedül maradni…
… És eljött az idő, hogy a hires kranyokai banda annyira megfogyatkozott, hogy csupán egy vak ember maradt belőle, a ki a helikont fujta. Ezt a vak embert a többiek elfelejtették magukkal vinni, vagy az is meglehet, hogy ő maga nem akart menni. Öreg legény volt, közelebb a hatvanhoz, mint az ötvenhez. A Rákóczin kivül talán egyebet se tudott. Ezzel a kevés tudománynyal nem élhetett meg máshol, mint a nizsderi várban. Tehát ott maradt.
A cselédek nem fogtak vendéget az országuton, mert már nem voltak cselédek. Kavaczky egy zimankós téli este – talán éppen karácsony estéje volt – elkeseredve hallgatta a vak trombitást és egymásután üritgette a boros kupákat. Valami bolond gondolat motoszkált a fejében, az nem hagyta békén. A mig a vak trombitás meg-megpihent, hogy kifujja magát, Kavaczky szóba ereszkedett vele.
– Te, bátyikám, azon gondolkozom, hogy ha meghalnék, nem is volna senki, a ki eltemetne.
A vak ember megnyugtatta:
– Hát a szolgabiró mire való?
Kavaczky lehajtotta a fejét:
– Igaz, Péter bácsi, a szolgabiró arra való. Fujjad hát tovább…
Egy ujabb szünetnél aztán megint más jutott a Kavaczky eszébe:
– Igen ám, de nem volna, a ki megsiratna?
– Megsiratlak én, uram – felelt a trombitás.
Kavaczky beleegyezőleg bólintott:
– Ezzel is rendben volnánk.
Dühös havasi hóvihar zugott a vár körül, a kéményekben gonosz ördögök dudoltak bugó hangokon, az ablakok, ajtók megrecscsentek. Kavaczky egy ujabb kupa bor felhajtása után ezzel a szóval fordult a vak muzsikushoz:
– Arra felelj most nekem, bátyikám, hogy mit csinálnék a várral? Kire hagynám azt, a mikor még egy macskám sincsen? Kire hagyjam a várat?
Péter zenész erre a fogas kérdésre leeresztette a hangszerszámát. Világtalan arcával megrőkönyödve bámult maga elé. Ez a nagy kérdés olyan nagy kérdés volt, a mire hirtelenében nem tudott megfelelni. Nagyokat nyelt és hallgatott. Kavaczky titkolózva hajolt előre.
– Nem szeretném, ha a császár kezére jutna a vár. Ki tudja, mi történik Magyarországon vagy Lengyelországon? Hátha kiüt még egyszer a szabadság? Akkor ez a vár fontos pozició lehet, a hová a szabadsághősök befészkelhetnék magukat. Fontos hely volna ez, Péter bácsi.
Ábrándozva nézett a régimódi olajlámpába és az arcán egymást váltották fel a különböző indulatok.
– Szabadsághősöké legyen ez a vár, ha én meghalok… Ha én meghalok, – dünnyögte. – Pedig érzem, nemsokára meghalok. Talán még az éjjel.
Megborzongott, talpraugrott, rémülten nézett a vak trombitásra, a ki egykedvüen billegtette szerszámját.
– Bátyikó, – kiáltott rá – hallottad-e már azt, hogy valaki minden ok nélkül meghaljon? Csak ugy hirtelen meghaljon, mint a hogy a mécsest elfujja a szél? Hallottál-e már olyant?
– Hallottam, különbet is hallottam, uraság, olyant is hallottam, hogy valaki leszállott a szekérről, a melyen a lakodalmából jött és nyomban meghalt. Nyomban, uraság. Pedig még meg sem csókolta az ifju asszonyt.
– Mindig asszonyokról beszélsz – dörmögte rosszkedvüen Kavaczky. – Mi közöm nekem az asszonyokhoz? Én ugy születtem, hogy ne szeressem őket, hogy ne állhassam őket…
– Elég nagy baj az neked, uram, – sóhajtotta a vak trombitás. – Én bezzeg szerettem őket; nagyon szerettem azokat a fránya asszonyokat. És ha meggondolom, uraság, még most is néhanapság kivánja a mellem…
Kavaczky dühösen toppantott a sarkantyus csizmájával.
– Fogd be a szádat, vén szamár. Utállak, tudd meg, utállak… Most már az sem kell, hogy megsirass. Majd megleszek én a nélkül is. Hallgass, hallgass, nem akarok tudni se felőled. Takarodj a szemem elől, te vén szoknyakergető.
Kitárta az ajtót és kitaszitotta rajta a vén trombitást. A vén ember szokva volt Kavaczky szeszélyeihez, bolondságaihoz. Tudta, hogy öt perc mulva ujra szüksége lesz rá. Meghuzta magát a várudvar oszlopai alatt és dideregve hallgatta az odabévülről hangzó nehéz lépések döngését.
Egyszer ujra kitárult az ajtó. Kavaczky alakja jelent meg. Farasbőrbunda volt rajta, a vállán fegyver. Egy percig gondolkozva nézett a viharos téli égbe. A sötét fellegek, mintha közvetlenül a vár tornyai felett lebegnének, a zugó szél az arcába vágta a havat. Behuzta az ajtót maga után.
– Uram – kiáltott a zenész – hová mégy ebben a kisérteties időben?
– Megyek, – felelt Kavaczky. – Addig vissza sem jövök, a mig valakit nem találok, a kinek a váramat hagyhassam, mert én nem sokára meghalok.
Elhangzottak a lépései az éjben. A trombitás egy darabig figyelt utána. A vihar zugásán is áthallatszott a becsapódó várkapu döngése.
A legenda szerint a trombitás ekkor elaludt az oszlopok alatt. Arra tért magához, hogy Kavaczky a fülébe kiabál:
– Hé, ébredj vén arkangyal! Fujjad, fujjad, hogy beleszakadj.
A trombitás álmosan támolygott be a szobába. A vak emberek sajátságos ösztönével nyomban megérezte, hogy valaki idegen is van a szobában. Fujni kezdte Kavaczky kedves dalát és Kavaczky mély medvehangján dudolt. A trombitás először azt hitte, hogy talán megcsalja hallása. Kavaczky sohasem énekelt azelőtt. A trombitás fülelt, Kavaczky mindig hangosabb lett.
A trombitás csakhamar arra a különös tapasztalásra jutott, hogy Kavaczkyvel valami különös dolog történt az alatt az idő alatt, a mig aludt. Valami rendkivüli változáson ment át, a melyet még sohasem tapasztalt a trombitás. Mintha részeg lett volna Kavaczky? Az ördög bujjon belé, csak nem kapta le lábáról az ital? Mindig hangosabb lett és folyton többet beszélt ahhoz az idegenhez, a kinek a kupájához hozzáütötte a magáét.
– Soha se láttam még ilyen embert, mint te, komám. Senki ugy nem győzte asztalomnál a bort, mint te. Nem is vagy te talán ember?… Az ördög vagy, a ki eljött értem. Itt vagyok, pajtás elvihetsz.
Az idegen nem felelt se igent, se nemet. Csak a kupájával ütötte meg az asztalt. A nehéz ércedény döngött a diófaasztalon. Kavaczky kedvet kapott ettől a döngetéstől:
– Ugy van, pajtás, most már bizonyosan tudom, hogy te vagy az ördög. Mikor ott szembe jöttél velem a razsonykói mély hegyi uton a sötét éjszakában, mindjárt azt gondoltam magamban, hogy az nem lehet mindennapi ember, a ki éjjel csavarog a hegyek között. Előbb azt hittem, hogy rabló vagy, aztán meg, hogy szökött katona… Most már tudom, hogy egyik se vagy e kettő közül. Te vagy az ördög, a ki eljött az utolsó Kavaczkyért.
Az idegen még mindig nem felelt semmit. A vak ember pedig már szerette volna nagyon hallani a hangját, hogy megállapithasson valamit az idegenről… Fiatal-e vagy öreg? Tót-e vagy magyar? De az idegen hallgatott, némán ivott. Kavaczky ráförmedt a hallgatódzó muzsikusra:
– Fujjad, vén gazember, talán utoljára fujod. Elviszi az ördög az utolsó Kavaczkyt.
A vén ember fujta. A legenda szerint három napig fujta, mindig fujta a Rákóczi-indulót. De hát a legendák nem mindig mondanak igazat. Ám az is meglehet, hogy igazat mondanak. Elég az hozzá, hogy a rejtélyes vendég három napig mindig ivott Kavaczkyval. Versenyt ivott vele némán, kitartóan, mozdulatlanul. Kavaczky néha elkeseredve kiáltott fel:
– Tudom, – lihegte, – hogy ez a versengés azzal végződik, hogy letörök, beletörök… De könnyen nem adom magam, ördög komám. Meg aztán még mindig megvan az a reménységem, hogy én leszek a győztes. Az asztal alá iszlak, öcsém. A föld megnyilik és te kénköves füst között visszamégy oda, a honnan jöttél, a pokolba.
Rekedtes, tompa nevetés volt a felelet a Kavaczky szavaira.
A harmadik napon, – a vak ember már félig aludott és fujta, fujta még álmában is, – Kavaczky lebukott a székről.
– Végem van, hörögte.
Majd teljes tüdejéből orditani kezdett:
– Hé, emberek, cselédek!… Meghal a gazdátok.
A trombitás kitárta az ajtót és néhány cseléd futott a szobába. A cselédek egybehangzó vallomása szerint akkor Kavaczkyn kivül senki se volt a szobában. Némelyik képzelődő tót asszony látni vélte a szomszéd szoba nagy tölgyfaajtaját becsukódni, mintha valaki odarejtőzött volna előlük.
Kavaczky szederjes arccal feküdt a földön. A cselédek fölemelték és a medvebőr pamlagra fektették.
– Hivjátok a tisztelendő urat a faluból, – kiáltott Pohánka János, az udvaros.
Kavaczky révedezve nézett maga elé.
– Hivjátok, – mormogta, – de nem azért, mintha gyónni akarnék. Nekem nincs gyónni valóm. Nem vétettem soha senkinek, legfeljebb magamnak. De azért csak hivjátok el a tisztelendő urat. De hivjátok Korubányt is, a birót. Tanukra van szükségem, végrendelkezem.
A cselédek elfutottak. Valamelyik meghuzta a lélekharangot a vár tornyában. A harang szava vészesen, ijedten hangzott a havasok között. Kavaczky a medvebőrön hentergett:
– Most hal meg az utolsó Kavaczky.
Beletellett két-három óra, a mig a faluból a várba ért tisztelendő Kovik János és Korubány, a nizsderi biró. Tudták, hogy miért rendeli őket maga elé a várur. De ha nem is tudták volna a hirnököktől, megértették volna a helyzetet a folyton csilingelő lélekharangtól. Azt szakadatlanul huzták a Kavaczky rendeletére.
– Ha már nem szólhatnak az ágyuim a bástyákon, legalább ez a csengő hirdesse, hogy egy Kavaczky haldoklik, az utolsó Kavaczky.
A szomszéd szoba ajtaja nem nyilott fel az egész idő alatt, bár Kavaczky sokszor figyelé az onnan kihangzó lépteket. De az ajtó nem nyilott…
A várur arca lassan-lassan sötétkék lett. Csak a szeme égett, mint a parázs. A pap és a biró leverték csizmájukról a havat, Kavaczky hörögve emelte fel a fejét.
– Siessetek – kiáltotta. – Egy-két percem van már csupán. Abban a fali szekrényben van papiros, ténta. Korubány, ird, a mit mondok.
Kimerülten roskadt hátra. A szeme lecsukódott, tisztelendő Kovik János, a ki értett valamit az orvosi mesterséghez, sietve nyitotta fel a bekecsét. Szétfeszitette az ingét és elborzadva látta, hogy Kavaczkynak sötétkék a teste. Hátralépett.
– Vissza, emberek, – kiáltotta. – Itt a kolera…
A cselédek hátráltak. A szoba kiürült, csak a nyitott ajtón kandikált be néhány bátor ember.
Kovik Jánosnak ezalatt eszébe jutott, hogy nem egészen valószinü, hogy itt tél derekán, fenn a nizsderi sziklafészekben kolerában haldokoljon valaki. Kavaczky is megmoccant, valami torz mosolygás ült az arcára:
– Bolondság, tisztelendő ur… Csak egy kis mérgezés az egész, de most hagyjuk ezt. Hol van a biró?
A bocskoros falusi birót csak nagy nehezen tudta a pap becsalogatni az udvarról. Kavaczky intett neki.
– Irjad!
A biró reszkető ákom-bákomokkal irta, a mint Kavaczky meggondolt hangon, ünnepélyesen diktálta:
– Én Kavaczky György, Nizsder vár örökös ura, a legutolsó sarjadéka a nemes és vitézlő Kavaczky nemzetségnek, tiszta észszel végakaratomként rendelem…
Fölemelkedett a medvebőrről és kimeresztett szemmel bámult a szomszéd szoba csukott ajtajára. De az ajtó nem nyilott.
A biró kezében nyikorgott a rozsdás toll. Tisztelendő Kovik János valami imádságot mormogott magában.
A haldokló folytatta:
– Hogy mindennemü ingatlanom, ingóságom és nizsderi váram örökségben szálljon egyetlen örökösömre…
A szomszéd szobából ekkor tompa, mély hang hallatszott:
– Pogrányi Sámuelre.
A biró ijedtében elejtette a tollat. A pap meghökkenve nézett a bezárt ajtóra. A mély hang mintha ott reszketett volna a nagy, borral fellocsolt terem fülledt levegőjében.
– Pogrányi Sámuelre, – ismétli Kavaczky erős hangon.
Hátradőlt. Inkább csak intett, mint mondta:
– Irjátok alá a neveteket.