Megtették, a mit parancsolt. Kovik János szép gömbölyü betükkel kanyaritotta oda a nevét a végrendelet alá. A falusi biró előszedte a tüszőjéből a községi pecsétet és megnyálazva, odanyomta azt is.
A haldokló ezalatt vonagló kézzel vonta le ujjáról nagy pecsétgyürüjét. A pap viaszt melegitett egy gyertyadarabkánál. Kavaczky odanyomta a pecsétgyürüjét. Aztán megkapta a tollat és nekivetette a papirosnak. A toll fröcscsögött, karmolta, tépte a papirost, de a haldokló nem engedte, a mig dülöngöző betükből össze nem állitotta a nevét: Nizsderi Kavaczky György, m. p.
– És ki légyen az a bizonyos Pogrányi Sámuel? – kérdezte Kovik tisztelendő ur.
Kavaczkynak hab jött ki a száján, vonagló kezével a szomszéd szoba ajtajára mutatott. A pap az ajtóhoz lépett és felnyitotta azt. Kitárta a szárnyas ajtót és benézett. Majd belépett, a biró kiváncsian furakodott nyomába.
A szobában pedig nem volt senki. Az egyik ablak nyitva. Az üres, butorozatlan szoba padlóján egy szál havasi gyopár feküdt. A pap felvette és megforgatta a kezében.
A másik szobából tompa zuhanás hallatszott. A pap és a biró berohantak. Az utolsó Kavaczky lefordult a pamlagról és holtan nyult el a szoba keményfa padlózatán.
Kavaczky mozdulatlanul feküdt.
A pap szivére tette a kezét. Aggodalmas arccal hallgatódzott.
– Megtért az örök nyugalomba, – mondta csendesen. Künn a cselédek hangosan sirtak, legalább egyszer kisirhatták magukat. Péter bácsi elővette a trombitáját és halkan fujdogálni kezdte a Rákóczi-indulót.
Az utolsó Kavaczky mozdulatlanul, némán feküdt a szoba közepén. Valami torz mosolygás jelent meg az arcán. Mintha azon nevetett volna, hogy őt még megsiratják.
*
A Kavaczky-ősök az ő torzonborz bajuszukkal, szakállukkal még egy darabig mereven bámultak az üres folyósóra. Aztán, – mert talán senki sem járt arra, – lehunyták a szemüket és aludni mentek sok százesztendős ébrenlét után. A legendának is vége szakadt, a hóbortos várurat eltemette a hatóság; a nizsderi vár állhatott tovább a kopasz hegy ormán, az ördög sem törődött véle.
De hát a legendának vége lett.
Korindesz Kálmán, a legelső lőcsei fiskális egyszer bejelenti a telekkönyvnél, járásbiróságnál és még mindazokon a helyeken, a hol gazdátlan ingatlanokat figyelemmel kisérnek, hogy a nizsderi várnak végrendelet szerint akadt uj tulajdonosa, bizonyos Pogrányi Sámuel személyében. Kornidesz ur rendesen elvégezte a dolgát, az utolsó Kavaczky végrendelkezése ellen sem volt senkinek kifogása, a nizsderi várral és környékével nem igen volt kedve törődni senkinek. Az uj gazda nyugodtan beköltözhetett hajlékába. Beköltözött és többé hir sem hallatszott felőle.
A kranyokai rezesbanda ősi szokáshoz hiven ebben az esztendőben is tiszteletét tette Szent-György napján, de a várkapuk csukva maradtak, nem guritottak hordó borokat a vár udvarára. És a rezesbanda elfujván a Rákóczit, eltávozott anélkül, hogy a várur ezüst huszasokat szórt volna közibük a toronyablakból. A megyebeli urak, korhelykedő szomszédok, vándorlólegények és ingyenélők (egyszer Borocskayt is elcsapták a hivatalából) hiába zörgettek a nizsderi kapukon. Mintha valami nagy bánat költözött volna a várba. A régi cselédek, a kik hajdanában egyebet sem csináltak, mint bort hordtak a pincéből és bortól elgyöngült vendégeket ápoltak a maguk módja szerint (Pohánka János udvarmester találmánya volt a jegesfürdő, a mely a holtat fölélesztette), az utolsó Kavaczky halála után éppen olyan jelentéktelen tótocskák lettek, mint azelőtt voltak. A sarkantyus csizmát, alabárdot, vitézi köntöst levetették és halinás, bocskoros tótok lettek ismét. A nizsderi várban esténkint nem raktak máglyát az udvar közepén dologtalan cselédek melegedésére, sőt a fáklyákat is eloltották, a melylyel a sötét hosszu folyosókat világitották. Ha világosság volt valahol, az legfeljebb csak egyetlen ablak eresztékein szürődhetett az éjszakába. A vak trombitás, a ki az uj birtokos idejében a kulcsári és várnagyi teendőkkel megbizatott, hiába világitott volna magának. Egyedül neki volt szabad belépni a várurhoz. Ő hozta föl a konyhából az ételt, ő közvetitette a várur parancsait a szolgálókkal. Tudniillik – és ez jellemző a legendákra, – éppen ellenkezője volt az uj várur a réginek. A mig az utolsó Kavaczky asszonyfélének még csak azt se engedte meg, hogy a vár küszöbét átallépje, Pogrányi Sámuel, a nizsderi vár uj birtokosa csupán asszonycselédeket tartott. Azok is valahonnan az alföldről kerültek ide. Még csak tótul sem tudtak. A vár gazdaasszonya, bizonyos özvegy Komárominé, helyre alföldi menyecske volt, a ki szörnyen lenézte azt a görbe országot, a hová a véletlen vetette. Két szamarat fogott a kordéjába, ha hébe-korban lejött a várból és a szamarak ugyancsak emelték a lábukat a takaros asszony keze alatt. A faluban és környékén csupán annyit tudtak az uj várurról, hogy Budapestről és Bécsből látja el magát mindennel. Ha Komárominé szamaras kocsija megjelent valahol, a melyen a jeles asszonyság bokorugrós szoknyában, szines kendőben, csizmában ült és cifra huszáros káromkodással nógatta a szamarait, akkor a nizsderi tótok még a szemük világát is odaadták volna az asszonyságnak. Talán nem csupán azért, mert az asszonyság zsebe mindig tele volt ezüst- és aranypénzzel, hanem azért is, mert Komárominé volt ezen a tájon a szolgabiró, pap, még több… A szolgabirónál is nagyobb ur volt ez az asszony. A pörlekedők között rendet teremtett, a veszekedő házastársakat kibékitette. Segitett a szükölködőn és köszönetet nem fogadott el érte:
– Sámuel ur parancsolta, – mondta egyszerüen.
A legnevezetesebb az volt a dologban, hogy Sámuel ur néha a legcsudálatosabb parancsokat adta. Mikor Veszelka János fenyőfa-fuvarozás közben pálinkával leitta magát és részegségében megverte a feleségét, a nizsderi várur erről is tudomást szerzett. Másnap legurult Komárominé kordéja a hegytetőről és Veszelka Jánost előparancsolta. (Nizsderen még éltek a vár régi cselédei, ingyenélői, – tulajdonképpen az utolsó Kavaczky jobbágya volt minden nizsderi lakos) – és ezek a régi cselédek tartották magukat a váruri parancsolatokhoz. Komárominé a szamaras kordéján felállott és Veszelka Jánost elitélte:
– Verjetek rá huszonötöt, a gazdám parancsából.
Az egykori várnépség megragadta Veszelka Jánost és rámérte a huszonötöt, akárhogyan tiltakozott is ellene. Komárominé a szamaras kordéról végignézte a büntetést, aztán ünnepélyes szóval kijelentette:
– Igy jár mindenki, a ki az erkölcsök ellen vét.
A szamaras kordé tovább gurult a hatalmas asszonynyal és a tótok alázatosan vették le a kalapjukat mindenütt, a merre gurult.
Máskor Kranyókán esett meg, hogy Krumpli György, egyszerü földmives abban találtatott, hogy a parasztokat mindenfelé uj eszmékkel az urak ellen heccelte. Ez a Krumpli György különben is gyanus ember volt. Megjárta Amerikát, csizmát hordott és vasárnap szivarozott. A parasztokkal semmi egyebet nem akart elhitetni, mint csupán azt, hogy egyenlőség van a világon. A kranyokai tótok egyenlők a nizsderi váriakkal.
Harmadnapra begurult Kranyokára a szamaras kocsi, rajta a pirosszoknyás Komárominé. Az egykori várnépség csakhamar összegyülekezett a kis kocsi körül. Az öregebb tótok tiszteletteljesen kérdezgették:
– Szép asszonyság, mit parancsol a várur?
Komárominé kihirdette a várur parancsát:
– Verjetek Krumpli Györgyre huszonötöt, mert vétett az igazság ellen.
Krumpli Györgyöt csakhamar előkeritették. Éppen csizma volt rajta és a szájában szivar. Igen hetykén, sőt kihivólag vitette magát az asszony-biró elé.
– Én gentleman vagyok, – mondta foghegyről. – Szeretném látni, hogy ki parancsol nekem.
– A nizsderi várur, – felelt Komárominé. – Verjétek rá a porcióját!
Az amerikai hiába tiltakozott kézzel-lábbal. Bizony lekapták a tiz körméről és a szamaras kordé saroglyájából előkerült az a bizonyos spanyol nádvessző.
A delikvens fogcsikorgatva türte a botütéseket, a melyeket maga a kranyókai biró mért reá. (Valamikor bandista volt Korubány János is.) Aztán talpra állott és ökölbe szoritotta a kezét.
– Megkeserülöd ezt nizsderi uraság! Megyek a szolgabiróhoz. Egy csapat polgárt nem szabad bántani.
Komárominé a szamaras talyigán már indulóban volt, de erre megállott.
– Verjetek rá még huszonötöt – kiáltotta.
Krumpli György megkapta a másik huszonötöt is. Akkor már magánkivül volt a dühtől, fájdalomtól.
– Ügyvédet fogadok, – orditá. – Majd megmutatom én nektek, hogy ki vagyok én?…
Komárominé egykedvüen vont vállat.
– Még huszonötöt, – mondta nyugodtan és meginditotta a szamarakat.
Megkapta-e Krumpli György a harmadik huszonötöt, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Csak annyi bizonyos, hogy a nizsderi várur saját külön szolgabirójának veszedelmes hire volt. Ez a kemény, tagos asszonyszemély kegyetlenül végrehajtotta az itéleteket, a melyeket odafönn a sziklafészekben a láthatatlan ember talán az ördög segélyével tartott meg. Nem történhetett semmi kihágás, rendellenes cselekedet három faluban, a melyről a nizsderi várur másnap, harmadnap tudomást ne szerzett volna. Mintha a boszorkányok ezüsttála lett volna a birtokában, a mely tálnak a tükörvizében meglátott mindent, a mi közel, messze vidéken történt. Különösen a részeges embereket üldözte. Az utolsó Kavaczky idejében, a mikor a bor patakokban folyt e tájon, nem igen akadt józan ember a Dunajec völgyében. Részeg volt ott még az utszéli fa is. A tótocskák, a kik különben se nagy ellenségei az alkoholnak, Kavaczky idejében mértéktelenül élvezték a szeszet. Ha a várban szólott a rezesbanda – már pedig az mindig szólott – boldog-boldogtalan ihatott az udvaron csapravert hordóból. A vár körül mámoros emberek támolyogtak. Kavaczky nevetve nézte őket az ablakból.
– Legalább elfelejtik még azt is, hogy élnek – mondta nagyvidáman.
Ennek a részeges időnek egyszeriben vége lett, a mint Kavaczky György lehunyta a szemét. A várudvaron többé nem csapoltak, a megmaradt bort egy kiszáradt hegyikutba öntette a vár uj tulajdonosa, mikor pedig észrevette azt, hogy a tótok rájártak a kutra, földdel behányatta. A borkereskedő lengyel zsidók hosszu szekerei hiába nyikorogtak ezen a tájon – Kavaczky már meghalt, a nizsderi várban tejet ittak és sohasem muzsikáltak.
De hát ki is volt a rendkivüli várur a ki egyszerre uj szokásokat, törvényeket hozott ezen a tájon?
A környékbeliek sokat tudtak róla, illetőleg semmit sem tudtak. Soha nem látta senki, vele nem beszélt senki. A várból egy földalatti, rejtett ut vezetett a külső világba. Lehet, hogy ezen az uton járt ki a várur a világba, ügyelni a tótocskákra, hogy pálinkát ne igyanak.
A cselédei csak annyit tudtak felőle, hogy pontosan fizette a bérüket. Az egykori trombitás – a kürtöt régen félretette, mert senki sem volt kiváncsi a Rákóczi-indulóra – világtalan arcával mozdulatlanul ült a folyosó sarkában. Aludt-e, nem aludt-e? Hogyan lehetett volna ezt tudni? Ott ült éjjel és nappal és a harangkonditásra siető léptekkel indult a régi tölgyfaajtónak, a mely mögött hajdan Kavaczky György mulatott és ivott. Régen volt… A várba olyan csendesség költözött, mintha kripta lett volna az, egy élőhalottnak a kriptája…
Néha azonban vendég is jött a várba.
Az a vendég se volt olyan vendég, a milyenek hajdanában mulatoztak a nizsderi várban. Rendesen éjnek idején jött lóháton vagy kocsin. Hatalmas, őszülőhaju férfiu volt, nehéz lépései döngtek a vár folyosóin, de soha hangosan nem beszélt. Özvegy Komárominé, a ki a várnagyi teendőket végezte, kiugrott ágyából és felzörgette a vak trombitást a folyosói oldalon át.
– Jelentsd, Péter bátya, hogy itt van Riminszky ur.
Riminszkyt mindig fogadja a nizsderi várur. Riminszky szerette a bort és az ő tiszteletére a várpince sarkából előkerültek azok a pókhálós üvegek, a melyeket még valamelyik régi uraság raktározott el. Özvegy Komárominé talpon volt egész éjjel és ha Riminszky ur megéhezett, Péter bátya az ablakból kiadta a rendeletet:
– Paprikás csirkét főzzetek!
Az ablak bezárult és Komárominé sütött-főzött, mintha nappal lett volna.
Riminszky rendesen hajnal előtt távozott a várból. Mikor zömök, zsuffa-lován lefelé léptetett a hegyoldalból, a vár valamelyik ablakában megjelent egy fehér kendőcske. Az lobogott a hajnali szürkületben mindaddig, a mig Riminszky alakja el nem tünt a hegyoldal bokrai között.
Krumpli György, az amerikai gentleman a ki megveretése óta sokat szaglászódott a nizsderi vár körül, egyszer szivarozva igy beszélt a kranyókai korcsmában:
– Furcsa urunk van nekünk odafönn a várban! Minek neki az a sok vászoncseléd! Minek neki az éjjeli lovas, a kitől olyan nehezen bucsuzik? Az ördög tudna eligazodni ezen a dolgon. A mult éjjel a vár alatt jártam… Egyszer, hogy, hogynem, csak elében toppan egy magas, karcsu, vadászruhás urforma. A hold gyöngén világitott, a bokrok levelét meg lehetett volna olvasni mellette. A vadász rámnéz, – nagy fekete szeme volt, – aztán hirtelen eltakarta az arcát egy fekete kendővel. Sietve fordult meg. Én még utána kiáltok: – Hó, megállj!… de már csak az üres levegőnek beszéltem, a vadász ur eltünt.
– Nos, hát mi van ezen csodálkozni való? – kérdezték a falusiak.
Krumpli György eloltotta nyálával a szivar tüzét és bagó alakjában a fogára nyomta. Nagyot serccentett és a levegőbe bámult.
– Hát csak az, – felelt, – hogy a vadász urnak nem volt se bajusza, se szakálla. A szeme meg olyan volt, mint egy asszonyé. A lábát is ugy rakosgatta egymás mellé, mintha asszony lett volna, nem férfi.
– Te bolond! Az ördögök játszottak veled! – szólt a kranyókai biró. – Miért járna nadrágban egy asszony? Mikor szoknyában is járhat?
Krumpli György fölhorkant:
– Miért, miért? Hiszen éppen ez az, a mit tudni szeretnék! Azt szeretném tudni, van-e bajusza a nizsderi várurnak?
A falusiak mosolyogva néztek össze, nevettek az amerikai ostobaságán. De Krumpli Györgygyel nem lehetett olyan könnyen elbánni, a mit a fejébe vett egyszer, azt végrehajtotta, mert különben nagyon keménynyaku ember volt. Még arra sem ijedt meg, a mikor negyednapra a korcsmai beszélgetés után begurult Kranyókára a Komárominé szamaras kordéja. A hatalmas asszony nagyon mérges volt és izgatottan parancsolta mag elé Krumplit:
– Te, amerikai, – mondta neki, – nagyon sok ostobaságot beszéltél már megint. A nizsderi várur azt üzeni, hogy befogjad a szádat, mert ha egyszer kipödri a bajuszát, akkor megemlegeted.
Az amerikai vállat vont:
– Hogy pödörje ki azt, a mi nincs?
Erre a vakmerő föllépésre a jó Komárominé nem tudott mit felelni. Valójában ő sem tudta, hogy van-e bajusza a nizsderi várurnak. Vagy ha tudta is, hallgatott róla. Megdöfködte a szamarait és kordéján elgurult. Az amerikai csufondáros nevetéssel nézett a termetes asszonyság után:
– Ő kelme is jobb szeretné, ha bajusza volna a gazdájának.
A tótok a fejüket csóválták:
– Ördöngős Krumpli György, – morogták. – Egyszer még csakugyan kisüti, hogy a nizsderi várban asszony lakik.
– Az bizony, még pedig szép asszony, – felelt az amerikai.
Dehogy is félt most már attól, hogy huszonötöt csapat rá a várur.
Nem is csapatott rá. Ellenben a nizsderi várbirtokhoz tartozott egy nagy erdőség is, tul a határszélen. Ennek az erdőségnek meghalt a gondozója, bár nagyon jó hivatala volt ott neki. Annyi fát lophatott, a mennyit akart, senki sem törődött vele. Krumpli Györgyöt ezzel a hivatallal kinálta meg a teljhatalmu Komárominé.
– Eregy oda, Gyurikám, – mondta neki nyájasan.
– Nagyon messzire van, – felelt ravaszul.
– Nem hozhatjuk közelébb az erdőt.
– Az is igaz, – szólt az amerikai. – De sok a vaddisznó.
– Annál többet ehetsz vaddisznó-pecsenyét.
Az amerikai még mindig ellenkezett.
– Rámdől egyszer valami nagy fa. Soha sem lesz belőlem többé Krumpli György.
Komárominé erre már kijött a sodrából:
– Akkor se fogunk valami nagyon busulni utánad.
Az amerikai elnevette magát:
– No akkor már elmegyek abba az erdőbe. Nagyon utjába vagyok valakinek.
Komárominé megrázta a kezét:
– Derék ember vagy, Krumpli György. Lásd, már gondoltam is rád. Adok neked ajándékot előre.
S szoknyája mély zsebéből egy kis ezüst tükröt vont elő.
– Ebben meglátod majd, hogy milyen nagyra nőtt a bajuszod.
A nagyszáju amerikai elköltözvén Kranyókáról, nem igen törődtek többé a nizsderi várur minémüségével. A várból bőségesen ellátták a környék szegény népét mindennel. Szükölködő nem igen akadt azon a tájon. Sőt, a mikor egyszer nagy szegénységében Kohn Móric, a kranyókai házaló zsidó levelet irt az Uristenhez, a választ erre a levélre is a nizsderi várból kapta meg. A házaló zsidó fölkiáltott:
– Nem is tudtam, hogy a Jehova a nizsderi várban lakik. Ezentul többször fölkeresem.
S igy levelezett az élelmes Kohn Móric az Uristennel a nizsderi vár utján.
IV. FEJEZET.
Ancsurka cipőt kap.
Menjünk vissza Podolinba a vén Riminszky-házba, a hol Prihoda Anna, az anyátlan-apátlan tót leányka, havas télben menedéket talált, még pedig olyan menedéket, a hol örökösen lobogott a tüz a kályhában, sőt ennivaló is akadt bőven.
Hogy a szolgálói teendőkben nagyon ne erőltesse magát Ancsurka, arra elég gondja volt a két öreg cselédnek, Marcinkánénak és Miknek, a lakatosnak; a két öreg cseléd már annyira összeszokott, összetanult, hogy mellettük nem igen akadt tennivalója egy harmadiknak. De meg mintha vén, összeszáradt szivükbe valami napsugár utján különös gyöngédség lopódzott volna, a mely gyöngédséggel csak öreg emberek tudják körülvenni a gyermekeket. Ancsurkát egyenesen olybá vették, mintha az Uristen küldte volna ide nekik a zordon, néma ház mogorva csendjének a földeritésére. Egyszer Marczinkáné azt találta parancsolni Ancsurkának, hogy szellőztesse ki az ur bundáját, sapkáját. (Riminszky éppen valami hosszu utról tért haza.) Ancsurka engedelmeskedett és a nehéz farkasbőr bundát kiteregette az emeleti folyosó vasrácsára. Az öreg Mik, a ki ebben az időben valamely furfangos lakattal foglalatoskodott a kocsiszinben, a hol lakatosmühelyét berendezte, szájtátva bámulta a leányka cselekedetét. Aztán a haragtól kivörösödve dobta el szerszámjait.
– A szemem csal? – kiáltotta. – Mit csinálsz te ott, Ancsurka!
– A tekintetes ur bundáját teregetem.
– Az ördögbe! Hát Mik meghalt, eltemettétek már az öreg Miket? Hol van az öreg Mik? Hol? – kiáltotta. – Mik már nincs a világon? He?
Ancsurka ijedten nézte a mérges törpét. Mik, miután a szin különböző sarkaiba hajigálta szerszámait, földhöz csapta a lakatot, felboritott egy régi szerszámos ládát, lecsillapodott annyira, hogy elmondotta mindazt, a mit mondani akart. Határozottan és terjedelmesen a következőket adta elő az udvar közepéről:
– Jegyezd meg, leány, hogy az én uram, Riminszky ur holmijához csak nekem szabad nyulni. Egyedül, kizárólag csak nekem. Se Marczinkánénak, se másnak nem szabad még csak a csizmáját se megérinteni. Azért vagyok itt én, azért vagyok a szolgája Riminszky urnak, udvarmestere, lakatosa, kovácsa és a többi. Én vigyázok a zsebkendőkre, ingekre és a többire. Én vágom a dohányt, én szurkálom a pipát, én tartom számon a vasárnapokat, és ünnepnapokat. Ti nem tudtok semmit azzal a vénasszonynyal együtt. Kiváncsi vagyok, mit felelnétek, ha Riminszky ur meg találná kérdezni, hogy milyen nap is van máma? No, mit felelnél, te kis csirke? Felelj, beszélj, tedd le a vizsgát, aztán nyulj a Riminszky ur bundájához.
Ancsurka persze nem tudott feleni. Az öreg Mik diadalmasan rázta meg nagy szakállát.
– No hát Mik ezt felelné: Tekintetes uram, ma januárius tizenharmadika, a 40 katona napja vagyon. Ujhold vagyon és a Szaturnusz bolygó látható az égen. A százesztendős jövendőmondó szerint, mielőtt a nap lenyugszik, hózivatar lészen. Ezt felelné az öreg Mik, ha az ő gazdájának, nemes Riminszky urnak eszébe jutna kérdést intézni hozzá. Ti persze asszonyfélék a csirkeeszetekkel csak annyit tudnátok neki mondani, hogy csütörtök vagyon. Talán még annyit sem. Már most mit ér azzal az én gazdám, ha csak azt tudja, hogy csütörtök van? Semmit. Az ördögbe, éppen semmit. Hagyd ott rögtön azt a bundát!
A csinos szónoklatot Mik egy viharos kiáltással befejezvén, olyan iramodásba fogott karikalábaival, mintha legalább is egy vár bevételére indult volna. Pedig csak az emeletre igyekezett. A nagy kiabálásra még Riminszky is kinyitotta a szobája ajtaját. Egy pillanatra megakadt a tekintete az Ancsurka bocskorán, majd Mikhez fordult:
– Megbolondultál, hogy ugy kiáltozol?
Az öreg Mik lekapta vidrabőr kucsmáját deres fejéről és magyarázni kezdte a kiáltozás okát. Riminszky legyintett a kezével:
– Ugyan hadd el, vén bolond… Nem harap az én bundám.
A szeme akaratlanul odatévedt ismét azokra a nevezetes bocskorokra. Ancsurkának elvörösödött az arca, maga sem tudta miért. Riminszkynek összeráncolódott a homloka.
– Nem szeretem, hogy bocskorban jársz, leány – mormogta. – Bizonyosan ez is az apám bocskorai közül való, azokból a hóbortos bocskorokból.
Mik tiszteletteljesen szólt közbe:
– Tél van, tekintetes ur, mezitláb nem járhat.
– Fogd be a szádat – mordult rá Riminszky. – Járjon cipőben. Vegyen neki cipőt Marczinkáné.
Igy szólott Riminszky és becsapta az ajtót maga mögött. Az öreg Miknek szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Hol arra a bezárt ajtóra nézett, hol az Ancsurka bocskorára. Csóválta a fejét, rázta nagy deres szakállát, aztán megint az ajtóra nézett és azután a bocskorra.
– Nem szereti, ha bocskorban jársz… dünnyögte. – A manóban! Hát miben járj? Cipőben, mint a kisasszonyok?
Elkeseredve nézett a bezárt ajtóra, aztán hirtelen ellágyulással fordult a leánykahoz:
– Jer, Ancsurka, segithetsz az öreg Miknek a Riminszky ur bundájánál. Segithetsz, annyit segithetsz, a mennyit éppen akarsz.
Igy jutott Ancsurka váratlanul cipőhöz.
De nem nagyon örült ám a cipőnek. Sajnálta a gyönyörü bocskorokat, a milyenben valamikor a királynék járkáltak, a mikor még a királynék is bocskort viseltek. Hiábavaló volt Marczinkánénak minden rábeszélése, hiába dicsérte munkáját Fintor Mátyás, a podolini suszter, a kit a leányhoz hivattak, Ancsurka vigasztalan volt a bocskorok miatt. Fintor Mátyás megsértődvén önérzetében, az ő kezemunkájának a lebecsülését látta a leányka szomoruságában.
– Menj, te kis béka! – förmedt rá. – Az első pár cipőt már csak hadd varrjam én neked. Tudom, ha ujra cipőre lesz szükséged, nem kell többé a Fintor munkája, hanem valami pesti svindleré. Ugy ám!… Vagy talán bécsié, mint már az a kisasszonyoknál szokás. A Riminszkyeknek az a bogaruk, hogy a lábára gondolnak legelsőbb is annak, a kit szeretnek.
A sánta suszter csak akkor vette észre, hogy mit mondott, a mikor már kinn volt a száján. Ijedtében körülnézett. Marczinkáné egykedvüen hámozott almát a konyha sarkában, mert ő süket volt. De az öreg Mik elkeseredve vetette hátát az ajtófélfának. Mogorván nézett a levegőbe, mintha igazat adott volna Fintor Mátyásnak. Ancsurka nem értette mindjárt a dolgot, de hát leány volt és lassan-lassan mégis csak megértette a Fintor uram szavainak jelentőségét. Az arca olyan vörös lett, mint a bibor. Még fehér nyaka is elpirosodott. Két nagy könycsepp jelent meg hosszu szempilláin.
– Aztán jó legyen az a cipő – mondta kényeskedve.
A sánta suszter letérdepelt előtte, kezeibe vette a lábát.
– Igenis, kezét csókolom – mondta gunyolódva. – Ámbátor nem dolgozom ilyen kisasszonyoknak, csak a főbiró ur kisasszonylányainak, a postamesternének, a patikárusnénak, kezét csókolom…
Ancsurka erre még pirosabb lett.
A konyhaajtó kinyillott. Riminszky állott a küszöbön bundában. Kedvetlenül nézte a susztert, meg a leányt. Mintha valamit mondani akart volna, de meggondolta magát.
– Elmegyek, Mik, – dörmögte.
A törpe a kapukulcshoz nyult és előrefutott kaput nyitni. Ancsurka, a mikor a hatalmas férfiut látta az udvaron végigmenni, megrázkódott és hevesen kezdett dobogni a szive. Valami különös érzés járta át.
– Szép lesz a cipő? – kérdezte Fintor Mátyástól.
A suszter felállott. Csunyán nevetett és gunyosan felelt:
– Szép lesz, kisasszonyka.
Három nap mulva elhozta Fintor a megrendelt cipőt. Ancsurka felpróbálta. Tizenkét gomb volt a cipőn, az orra hegyes, mint a kecsegéé, a sarka magas, hogy csak ugy ingadozott benne a sugár leányzó, mint a nád a szélben.
– Jaj, én szép drága bocskoraim – mondta sirva.
Fintor uram kedvetlen arcot vágott.
– Majd megtanulsz benne járni, ne félj. Ha az Uristen azt rendelte, hogy kisasszony legyen belőled, hát kisasszony leszel.
Marczinkánénak se tetszett valami nagyon a cipő-viselet.
– A macska rúgja meg, – dohogta. – Már csak szebb a bocskor.
Aztán sóhajtva tette hozzá:
– De hát ha az ur azt parancsolta, mit csinálhatunk akkor?…
Persze, hogy nem lehetett semmit sem csinálni. Sőt az öreg Mik, a ki Riminszky távollétében sokkal szigorubban ügyelt a házirendre, mint akkor, midőn az ur otthon volt, nagy patáliát csapott, a midőn Ancsurka egy délután előkereste régi bocskorait és titkon felhuzta a Fintor uram gombos cipellői helyett.
– Ez a hála? – kiáltozott az öreg Mik. – Felfogadtunk az utcáról, mint talált gyereket, most pedig ellenszegülsz Riminszky ur parancsainak, te béka?! Ancsurka, ne görbitsd el a szájadat. Nagyon kérlek, ne görbitsd el a szájadat!…
Ennek a szájgörbitésnek mégis megvolt az az eredménye, hogy Prihoda Anna egész nap viselhette a bocskorokat. Szomoruan sétálgatott a bocskorokban a nagy házban, mintha bucsuzott volna valamitől, mintha kedves halottja volna… Tudja isten, miért fájt olyan nagyon ennek a kisleánynak az, hogy többé bocskort nem viselhet? De fájt neki, mert még éjjel is felkelt ágyából és megtapogatta a bocskorokat.
– Még itt van, – suttogta magában és a feje alá tette. Erre kedves álmai voltak. Az anyja simogatta az arcát és becézgette. Egyszer még a toporci kovács is megjelent álmában, a részeges Korinszky. Ekkor nagyon józan volt Korinszky, – álomban mindenféle bolondságokat lát az ember, – s igy szólt hozzá:
– Némely tótocskákból gazdag tótocskák lesznek odaát az uj világban. Nagyon hiszem, hogy az a furfangos Prihoda kifundált valamit.
Igy szólott éppen a kovács és a nagy fa alatt állott bőrkötényében, a mely nagy fa alatt Rákóczi Ferenc üldögélt; – a hegyeken tavaszi virágok nyiltak és fehér báránykák szaladgáltak a réteken; az égen bárányfelhők uszkáltak, – a mikor a kapu nagyott csattant a Riminszky-házban.
Ancsurka nyomban fölébredt és ijedten felült ágyában. Sötét téli hajnal volt odakünn, talán havazott is, a szél dorombolva kóborolt a régi ház zeg-zugai között. A kapuboltozat alatt nehéz döngő lépések hallatszottak.
Riminszky mély hangja hallatszott:
– Megvarrták a cipőt?
Az öreg Mik szokásos bőbeszédüségével felelt:
– Igenis, meg. Fintor mester varrta, a legelső mester városunkban. Magam voltam érte, magam hoztam el és magam szóltam igy hozzá: Szép legyen a cipő, Fintor, mert Riminszky ur ezt parancsolta… Ne kiméld, varga a bőrt.
– No ezt éppen nem mondtam – dörmögött Riminszky. – Hát aztán?
– Aztán? – szólt Mik és Ancsurka képzeletben látta, hogy az öreg szolga milyen hősies állásba vágja magát, mert gazdája annyi kérdést intézett hozzá. – Aztán, kérem nemes uram, megvarrták a cipőt. Meg ám. Tizenkét gomb van rajta, megolvastam.
– Hát a leány?
– A bocskorai után bőg naphosszant, – felelt haragosan Mik.
Riminszky erre nem felelt semmit. Felment a szobájába és nehéz lépései sokáig visszhangoztak odafönn. Ancsurka hiába hunyta le a szemét, hiába próbálta folytatni az álmot ott, a hol elhagyta: Korinszky, a kovács, végleg eltünt a sötét éjszakában. Ellenben mindenféle más képek vonultak el előtte: az öreg Mik, a lakatos, a mint a kapukulcsot szorongatja, a méltatlankodó sánta suszter és végül Riminszky, a mint komoran néz alá a folyosóról. Igy kergették egymást a képek szundikálásában, a mig végre eszébe jutott az a fehér macskácska, a mely valami véletlen folytán a Riminszky-ház udvarába került. A kis macska tán a háztetőkön kalandozott és kiváncsi lett arra, hogy mit kalapál az öreg Mik örökösen a szinben. Ezt megtudni lejött a tetőről és Ancsurka nyomban foglyul ejtette, reáboritván a kötényét.
A kis macska igy fogságba esett és Ancsurkának egyéb gondja se volt ezentul, mint megédesiteni a kis fogoly rabságát. Elnevezte Ancinak, mert ez volt a legkedvesebb név előtte. Igy szólongatta valamikor az édesanyja, a mikor még nagyon kicsi volt. Egész nap dajkálta, táplálta, dédelgette. Az öreg Mik, a ki nem igen szerette, hogy ismét megszaporodtak a ház lakói, mindenáron arra akarta rábeszélni Ancsurkát, hogy bocsássa szabadon a macskát. Ő majd – tudniillik az öreg Mik – készit neki egy olyan lakatot, a melyet egész nap zárogathat, nyitogathat. De Ancsurka sehogy sem akarta belátni a csere előnyeit és Anci igyen továbbra is megmaradt a zordon házban, a hol együtt sétálgatott urnőjével és néha nagyon boldogan simultak egymáshoz.
– Én is olyan árva kis macska vagyok, mint te, – suttogta Prihoda Anna a macska fülébe.
Értette-e a macska azt, a mit Ancsurka sugott neki, nem lehet teljes bizonyossággal állitani. Csak az bizonyos, hogy nagyon odasimult az Ancsurka kebeléhez.
– Te vagy az én gyerekem! – sugta neki Ancsurka. – Te vagy az Anci, én pedig az öreg Prihodáné vagyok. Jer ide Anci, hadd csókoljalak meg!
Majd kérdezgetni kezdte halkan, szomoruan, a mint az anyjától hallotta egyszer:
– Hol van az apád! Mondd meg, hol van az apád?… Elment, elhagyott bennünket az a rossz apád. Talán sohase is jön vissza.
A macska álmosan hunyoritott a szemével. Hogyan tudott volna ő erre a rendkivüli kérdésekre megfelelni? Talán a podolini háztetőkről tudott volna egyetmást elmondani, de Toporcon már nem volt ismerős.
– Felelj, felelj, – biztatta szenvedélyesen Ancsurka, – te vagy az én gyermekem.
Riminszky ur betegen jött vissza abból az utból és se másnap, se harmadnap nem mutatkozott. Negyedik nap hirtelen igy szólott az öreg Mikhez, a ki mindenféle teákat kotyvasztott körülötte, a melyet Riminszky ur természetesn nem ivott meg. Tehát igy szólott:
– Valami macskát láttam annál a lánynál. Régen láttam már macskát; hozd el, Mik, hadd ugrándozzon itt körülöttem.
Nagyott ásitott a medvebőr-kanapén.
– A leány is bejöhet a macskájával.
Az öreg Mik hamarosan elővezette Ancit és Ancsurkát.
– Itt vannak, – mondta keményen, mintha valami fogháznak lett volna az őrmestere.
Riminszky tunyán intett.
– Üljetek le itt, – folytatta az öreg Mik. – Aztán játszatok itt.
Ancsurka kebléhez szoritva fehér macskáját, szorongva nézett körül a komor szobában. Nem igen mert megmozdulni. Anci is nagyon ijedtnek látszott. Az öreg Mik dirigálta a leányt:
– No, beszélj hát! Mit szoktál mondani a macskádnak? Mi neked a macskád? Nos?
Ancsurka szégyenlősen nézett a macskájára:
– Az én gyerekem…
Az öreg Mik elégedetlenül sodorta meg a szakállát, mint a ki nincs megelégedve a mutatványnyal.
– No és tovább? – szólt kemény hangon.
Riminszky ur ekkor megfordult a medvebőrön. Nagyon fáradtnak, szenvedőnek látszott.
– Ne féljetek! Te pedig fogd be a szádat, Mik. Lódulj, nem akarlak látni.
Mik erre a váratlan fordulatra azt hitte, hogy megnyilik alatta a föld. Körülnézett, háromszor is körülnézett, de senki sem mondta neki, hogy rosszul hallott.
Csendesen ódalgott kifelé az ajtón, mintha azt várta volna, hogy meggondolják a dolgot és mégis csak visszahivják. De nem hivta senki. Elkeseredve vonult le a mühelyébe, a hol egész nap olyan zörgést müvelt, mintha valamennyi rozsdás lakatját ezen a napon akarta volna kivégezni.
Ancsurka pedig leült a szoba sarkában a macskájával. Ott ültek sokáig csendesen, mozdulatlanul és folyton egymásra néztek. Folyton-folyvást nézték egymást, mintha beszélgettek volna valami rejtett dolgokról. Riminszky végre megunta a nagy csöndességet és fölnyitotta lezárt szemét.
– Szeretném, ha nekem is ilyen macskám volna!
Ancsurka alázatosan emelkedett föl a sarokból. Két kezébe fogta a macskát és Riminszky felé vitte.
– Tessék! – mondotta, de a szeme könybe borult.
Riminszky ránézett:
– Hadd el, nem kell a macskád. Csak játsz vele tovább… Játsz vele mindig. Aztán ide is be szabad jönni, ha éppen kedved tartja. Megengedem.
Ancsurka kezet csókolt Riminszkynek. Az megsimogatta a macskát a nagy tenyerével.
– Csak játsz vele mindig, – szólt. – Most pedig elmehetsz.
Riminszkyt valami kinzó reuma kötötte szobájához. Az öreg Mik minden tudománya kudarcot vallott, hiába főzte reggeltől-estig a mindenféle teákat:
– Ha lakat volna, a kakas csipje meg, majd elbánnék vele, – dörmögte elkeseredve, – de hát nem lakat!… Ha egyszer nem lakat, mit csináljak?
Riminszky ur még éjjel sem tudta lehunyni a szemeit. Kinjában még Rocskay Teofillal, a podolini körorvossal is összeveszett.
– Mit tudtok ti, doktorok? – kiáltozta haragjában, szokása szerint tegezve mindenkit, – semmit sem tudtok. Illetőleg sintérelni tudtok. Kezem, lábom le tudnátok vágni, de benn, odabenn egy beteg csontot nem tudtok meggyógyitani.
Rocskay Teofil zömök, elhizott, bölcsészkedő ember, volt, a kinek az volt a szokása, hogy leült a haldokló tótok ágya szélére és vitázott velük a mulandóságról. Illetőleg a tótok nem igen tudtak hozzászólani a dologhoz, de felelt és kérdezett helyettük Rocskay.
Riminszky dühöngése se hozta ki a sodrából. Szeliden összefonta kövérkés kezeit és áldott mosolylyal hallgatta. Csak a tegezése bántotta egy kicsit, utóvégre ahhoz még sem szoktatták a tótok. De filozófus létére könnyen segitett magán: visszategezte Riminszkyt.
– Mit ágálsz, ember? Mit hánykolódol, ugrándozol, rug-kapálsz? Sorsod meg van pecsételve, mint valamennyi földi halandóé. Itt hiába trémázunk, barátocskám, itt hiába jajgatunk, imádkozunk, sirunk; menni kell, ha a másvilági zsandár eljön értünk. Azért legjobb férfiasan viselni a bajt, a melybe keveredtünk. A gonosztevők közül is mindig az a szimpátikus, a melyik nyugodtan, bátran, félelem nélkül néz szembe a reá váró büntetéssel. A halállal vivódónak se szabad gyávaságot mutatni. Az egész néhány esztendei földalatti fogság. Néhány év alatt a legerősebb csontokkal is elkészülnek a férgek. Néked erős csontjaid vannak, Riminszky.
Riminszky dühében az asztalra csapott:
– Ördög bujjon beléd, doktor. Hát azt gondolod bolond fejeddel, hogy én tán meghalok? Egy rongyos kis reuma miatt! Azt gondolod rólam?
Rocskay doktor szeliden legyintett a kezével:
– Hallottam én már ilyent! Ne folytasd, Riminszky, tudom előre, mit akarsz mondani… Azt akarod mondani, hogy nem akarsz meghalni. Tudom, fiam, tudom. Senki sem akar. De senkit sem szokás megkérdezni erről. Magad is ismerheted a tót közmondást, – elég tót vagy magadért, Riminszky, – hogy Jarinkó, az erdei szellem köhint egyet és egy pár bocskor gazdátlan lesz a földön. Már most minden attól függ, hogy mikor köhint neked Jarinkó? Elmégy te is, mint a többi tótok.
Riminszkyt végleg kihozta flegmájából ez a cinikus beszéd. Összefonta a karját és a doktor elé állott:
– Hát te mi vagy? Nem vagy tót? – orditotta magából kikelve.
Rocskay Teofil angyali nyugalommal felelt:
– Ne ordits, bolond, ugy is megmondom. Hát igenis én nem vagyok tót. Semmiféle ivadékom nem volt az. Nekem köhöghet Jarinkó… de azért egyszer én is csak elmegyek, ebben nyugodt vagyok. Gondolhatod, nem szivesen. Magamfajta tudományos ember pedig már csak megpróbálkozik, hogy hosszabbra nyujtsa az életét, mint a tótokét. De hiába próbálkozik. Becsületemre mondom neked, nincs segitség. Uri becsületemre, Riminszky…
– Először is ne tegezzen az ur, – sziszegte Riminszky, mert már nem tudott egyebet mondani a rettenetes embernek.
A doktor komoly arcot vágott:
– Pardon, ezer pardon… Lássuk csak, miről is van itt szó? Arról, hogy egy beteg csontot kellene meggyógyitani, egy uj csontot kellene fabrikálni a régi helyett. Erre az a válaszom, uram, hogy ha én nem egy darab csontot, hanem csak egy mákszemnyi izületet tudnék ujjáteremteni, kicserélni az emberi testből, akkor meg volna oldva az örök élet titka. Annyit azonban tudok, hogy enyhitsem, esetleg elmulaszszam a fájdalmait.
Leült, receptet irt és igen komoly arccal ajánlotta magát.
Riminszky egy percig a doktor után nézett, aztán valami hirtelen ötlettől megkapatva, rákiáltott az öreg Mikre, a ki a sarokból álmélkodva hallgatta a doktort:
– Fuss a doktor után, jöjjön vissza.
Mik karikalábain még a kapu alatt utólérte Rocskay Teofilt. A doktor fejcsóválva jött vissza.
– Ugy látszik, még sem győztem meg egészen, hogy meg kell halnia, – dünnyögte, a lépcsőket kopogtatva elefántcsont botjával.
– Nekem is, doktor ur? – kérdezte ijedten az öreg Mik, a ki mellette ballagott. – Megvallom, még sohasem gondoltam a halálra.
A doktor különös mosolylyal nézte a Mik hosszu, deres szakállát.
– Kár lesz a szakálladért! – mormogta. – Egyébként elég érett vagy már.
Benyitott Riminszkyhez:
– No, mit akar még az ur? – kérdezte.
– Mik, maradj odakünn, – szólt Riminszky.
Az öreg Miket módfelett meglepte ez a parancsolat. Még nem fordult elő, hogy gazdája, nemes Riminszky ur kiparancsolta volna őt a szobából. Vén fejében valami bolondos gondolat azt sugta, hogy Riminszky talán mégis megtudja a doktortól, hogyan lehet elsvindlizni a halált. Az a kutya doktor tán tud valamit, hogy olyan bátran mer beszélni Riminszky urral. Az öreg Mik se volt rest, hamar kihuzta fejét a vidrabőr-kucsmából és odanyomta a fülét a kulcslyukra.
Odabentről a gazdája akadozó szavát hallotta:
– Tudja, doktor ur, sok mindenféle bolondság megtörténik az emberrel. Néha még meg is szokott házasodni. Tegyük föl, ha egy ötvenesztendős ember megházasodik, számithat-e az arra, hogy házasságának gyümölcse legyen?
A doktor krákogott
– Hm, – dünnyögte, – sok minden függ attól az ötvenéves embertől. De ha olyan erős valaki, mint Herkules és legyen bár csak harmincesztendős, azokra a gyümölcsökre csak akkor számithat, ha a felsőbb természeti hatalmak is beleegyeznek a dologba. Mert, uram, ez sem biztos dolog.
Riminszky hümmögött valamit, olyan mély hangon, mint mikor a medve haragszik.
A doktor az ajtóból felelt:
– Ámbátor minden lehetséges…
Az öreg Mik ugy kapta el a fejét, mintha le akarnák vágni. Pedig csak a doktor koppantott rá a pálcájával, mikor észrevette, hogy hallgatódzott:
– He, vén betyár, tán te is meg akarsz házasodni? – kérdezte csufolódva.
Sietve kocogott lefelé a lépcsőkön, Miket pedig gazdája a patikába küldte a recepttel.
– Menj, öreg Mik, – mondta Riminszky ur különös szomorusággal. – Azt a leányt pedig küld föl a macskájával. Hadd mulattassanak.
Mik mérgesen ugrált lefelé a lépcsőn.
– Beteg, tisztára beteg, – dünnyögte. – Egy macska mulattatja! Szörnyű! Érteném, ha furfangos lakatokat szeretne látni! De egy macskát?…
Bekiáltott a konyhába:
– Ancsurka, vedd a macskát. Az ur hivat.
Ancsurka hamarosan előkereste a macskáját. Nem sokáig kellett keresgélnie. Ott aludt a meleg kemencén.
– Jer, Anci, – szólt hozzá, – Riminszky ur látni akar.
A két lábánál fogva megfogta Ancit, ölébe vette és megigazitotta a kék szalagot, a melylyel tegnap óta földiszitette a macskát. Vidám, fürge lépésekkel futott föl az emeletre, mint a ki tudja, hogy kedvesen látott vendég.
A Riminszky szenvedő arcán valóban valami játszi mosoly futott keresztül, a mikor a leányt meglátta macskájával. A sarokba már oda volt dobva egy nagy medvebőr. Ugyan ki dobhatta oda előre? Talán az öreg Mik? Nem, Mik nem gondol az ilyesmire.
Riminszky a medvebőrre mutatott:
– No, üljetek oda és játszatok.
Leültek és játszadoztak a maguk módja szerint. Ancsurka halkan kérdezgette a macskát:
– Te vagy az én gyerekem?
Mindjárt felelt is a macska helyett:
– Én vagyok a te gyereked.
– No hát akkor mondd el, mit csináltál máma?
– A kemencén aludtam, édesanyám.
– A háztetőn voltál-e?
– Voltam, voltam, ne haragudj, édesanyám. Csak az orromat dugtam ki a padláslyukból. Juj, de hideg van odafent. A konyhán jó meleg van.
– Hát a torkoskodással hogy vagyunk?
– Ma nem torkoskodtam.
– Akkor jól viselted magad. Akkor az én gyerekem vagy.
Mire az öreg Mik visszajött a patikából az orvossággal, Riminszky ur már ott ült a kanapén és nevetett.
– Ördöngős macskája! – kiáltotta és mindig nevetett.
Az öreg Mik földhözvágta a sapkáját:
– Bizony ez egy ördöngős macska! – tóditotta. – Az ördögök kuglizzanak a fejemmel, ha láttam valaha ilyen macskát. Becsületemre, kitünő macska.
Riminszky még mindig nevetett és ugy kérdezte Ancsurkától:
– Hát ki a te gyereked?
– A macskám, – felelt Ancsurka.
– Hát te ki gyereke vagy? – folytatta Riminszky.
– Senkié. Én árva vagyok.
– No, azért ne sirjál, majd csak valahogy gondoskodom rólatok… Az az ördöngős macskád csaknem meggyógyitott.
– Az az ördöngős macska! – üvöltötte az öreg Mik és már rohant is az orvosságos üveggel, hogy ezer darabra zuzza azt.
Neki ugyanis az volt a fölfogása, hogy a ki orvosságot használ, az bizonyosan meghal. Azért összetörte az üveget, de még sem volt teljes az öröme. Ezen a napon elgondolkozva ült a szinben rozsdás lakatjai között és ha a jó Isten megengedte volna valakinek, hogy belelásson az öreg Mik vén koponyájába, ott a következőket látta volna:
A mühelyben található legnagyobb lakat Riminszky ur alakját vette föl, egy négyszögletes, furfangos záváru a Rocskay doktorét. Marczinkánét egy kimustrált, két darabban heverő ócska lakat képviselte, mig egy vadonatuj, kis lakat, a melyet az öreg Mik nem a furfangosságáért, mint inkább a csinosságáért vásárolt meg a legutóbbi országos vásáron, Ancsurka volt. A macskának nem volt külön lakatja, az együtt volt Ancsurkával a csinos lakatkában.
Az öreg Mik kezében a kalapács és a kalapács olykor végigkopogtatja a lakatokat. Végig valamennyit, mindegyiket más és másféle érzelemmel. A lakatok is másféleképpen szólnak a kalapács alatt.
Mikor végigment valamennyi lakaton, akkor nagyot csap a kalapácscsal a lakatos-üllőre. Kettőt, hármat, négyet.
Mert az üllő, ott benn a vén koponyában, az öreg Mik alakját öltötte magára ezen a gondolat-teljes délutánon.
V. FEJEZET.
Ki is volt hát a nizsderi várur?
Annak a rejtélyes várurnak a történetét, a ki a nizsderi sziklafészekben lakott, a következőkben lehet összefoglalni:
Sok esztendővel ezelőtt Heidelbergában lakott egy becsületes órásmesterember, bizonyos Wart Sámuel.
Hogy Wart Sámuel uram mennyire müvész volt a mesterségében, az nem tartozik ennek a történetnek a keretébe. Lehet, hogy nagy müvész volt a rugók és kerekek világában, de az is meglehet, hogy mit sem értett a mesterségéhez. Utóvégre Wart Sámuel uram e regénynek irója szempontjából teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn kis emeletes házikót vásárolt és benne családi fészket alapitott. Bizonyos Klein Clara nevü leányzót vezetett az oltár elé, – a heidelbergi óriások nagyot ittak ennek az örömére és egy nagy rakás esztendő lemullott Heidelberga és az órás kis emeletes háza felett. Ezen esztendők alatt a sorsnak akaratából kis leánya született a szorgalmas órásnak és a leánykát Lizinek keresztelték. Furcsa is lett volna, ha nem Lizinek keresztelik. Utóvégre nem hivhatják másképpen egy heidelbergai órásmester leányát. Lizi lett a csöppség, kövérkés, kékszemü és szőkehaju csöppség és Wart Sámuelnek kimondhatatlan volt az öröme. Azért a csöppségért élt, halt. Midőn a rugókat igazgatta a beteg órákban, lelki szemei előtt a Lizi kék szeme ragyogott. A kerekek halk zörgésében a Lizi hangját hallotta. És midőn a felettünk kiismerhetetlen sors rendelkezéséből Wart Sámuelné belefáradt a háztartás gondjaiba és egy ábrándos alkonyaton, a midőn a hegyek felett ugy bucsuzott a napsugár, mint akár Goethénél, a hol a bús szerelmet énekli, – a csendes asszony elbucsuzott az idevalósiaktól, férjétől, a hozzátartozó rugóktól és kerekektől, valamint a kis Lizitől: elmenvén egy szebb, nyugodalmasabb, ábrándosabb világba, mint Heidelberga, a hol utóvégre is nem dalolnak a diákok éjnek-éjszakáján az utcasoron. Elment s a rugók tovább munkálkodtak, a kerekecskék forogtak, a diákok énekeltek, mert egy szegény egyszerü asszonynak az eltemetése nem szokott földrengést okozni. A királynék is meghalnak, hát még az órásnék! Lizike is kinőtt gyermekruháiból, Sámuel ur a rugókat mindig nehezebben fogta meg szerszámjaival és a kerekek, azok a bolondos kerekek olykor minden látható ok nélkül forogni kezdtek keze alatt. Igy multak az évek. A fiatal órásból öreg órás lett, Heidelbergában vénebbek lettek a házak és a diákok más nótákat énekeltek éjjelenkint, mint valamikor énekeltek.
S egyszer – a midőn már igen sok esztendő elmulott – az öreg órás estebéd idején igy szólt Lizihez:
– Mi magunkban vagyunk és a házunk sokkal nagyobb, mint hogy ketten meglakjuk minden szobáját. Nekem elég egy sötét zugocska is, a hol fáradt szemem megpihentetem.
– Nekem elég egy másik zugocska, – felelt alázatosan Lizi.
Az öreg órás habozva, csendesen igy folytatta:
– A szomszédaink és ismerőseink kitünő kenyérkeresetre tesznek szert azzal, hogy diákokat fogadnak a házukba. Mondd, Lizi, nem volna kedved hozzá? A rugókat és kerekeket mind nehezebben látom, a boltocskát maholnap becsukom, mert legfeljebb karácsonykor téved vevő boltomba. Próbáljunk megélni ugy, mint a heidelbergaiak már számos esztendő óta élnek. Egy-két diákot veszünk házunkhoz és csendesen éldegélünk.
Lizi – ebben az időben már igen tömör szőke hajzata volt és csak a rugók és kerekek embere nem látta meg, hogy arcának olyan szine van, mint a hamvas őszi baracknak – Lizi, mondom, nem ellenkezett. Utóvégre a diákok olyan ábrándosan énekeltek néha az utcasoron, hogy kedves álmai lettek e daloktól. Miért haragudott volna a diákokra?
Ezen beszélgetés után nemsokára meghirdették, hogy két komoly és rendes magaviseletü diák urat hajlandók volnának házukhoz fogadni. A hirdetés után következő napon már jelentkezett is egy tagbaszakadt, egészséges arcu, rövidszakálu fiatalember. Egyebekben semmiben sem különbözött a többi diáktól. Az akkori idők divatja szerinti sapkát viselt, pipa volt a kezében. Csak a kutyája volt valamiképpen másféle, mint a milyent Heidelbergában láttak. Lompos, fehérszőrü, középnagyságu kutya volt.
Bemutakozás helyett átnyujtotta a névjegyét Lizinek, a ki ajtót nyitott a csönditésre. Azon a névjegyen csak ennyi volt:
Kavaczky de Nizsder.
A látogató ezzel mintha be is fejezte volna jövetele célját. A lompos komondorra mutatott:
– Ez majd szerez lakótársat!
Igy szólott különös nyugalommal. Lizi megnézte a kutyát, megnézte az embert és semmi jót nem látott rajtuk. Kavaczky de Nizsder lehetett igen tisztességes férfiu, de a kutyája az semmiesetre se volt a jó kutyák közül való. Igen alattomos, ármányos ebnek látszott, a mely szaglászva dugta be az orrát a házba, a mint a kaput kinyitotta Lizi.
Lizi az ebet nézte és azt a kérdést intézte Kavaczkyhoz, a ki Nizsderről jött:
– És hogyan gondolja azt, uram, hogy majd az eb lakótársat szerez önnek?
Kavaczky furcsán mosolygott.
– Igen egyszerü a dolog, kisasszony. Ez a kutya magyarországi komondor. Ennek az ugatását nyomban meghallja minden magyar ember. Nemcsak meghallja, de meg is érti. S megtudja belőle, hogy ott, a hol ez a kutya ugat, ott magyar ember van. Igy kapok én lakótársat ehhez a lakáshoz.
Lizike furcsának találta az okoskodást, de mert igen kötelességtudó, jó leányka volt egyébként, szépen megmutatta a kutyás embernek a földszinti szobákat, a melyeket diákoknak rendezett be az órásmester.
Kavaczkynak módfelett tetszett a szálás. A vasrácsos ablakok, bolthajtásos vén falak különösen megnyerték tetszését.
– A gyermekkoromat is éppen ilyen falak között töltöttem, – mondta.
Lizi kiváncsi volt a Kavaczky gyerekkorára.
– És hol lakott eddig az uraság?
– A nizsderi várban, – felelt nyugodtan Kavaczky. – Ott várur az apám, de a multkoriban összevesztünk, hát eljöttem onnan. Az öregur ugyanis nem egészen tisztaeszü ember.
Lizi, – igen jó leányka volt, – szemrehányólag vágott közbe:
– Ugyan, hogy beszélhet igy az édes apjáról?
Kavaczky furcsán nevetett. Felelet helyett a kutyája fejét simogatta és annak a mocskos bundáját nézte.
– Ez még magyarországi sár! – mondta végül, a kutyája bundájára mutatva. – Mit kérnek a lakásért?
Lizi ekkor elmondta, hogy apja beleegyezése nélkül ő semmit sem tehet, fáradjon el délután az uraság és akkor megállapodhatnak a lakás dolgában.
Kavaczky de Nizsder egykedvüen vállat vont.
– Otthon egy egész falura megalkudtam volna ennyi idő alatt, – mondta csendesen. – De azért eljövök, már csak a maga kedvéért is, szép kisasszony.
Lizi elpirult és többé nem látta olyan utálatosnak a juhászkutyát, a melynek Kavaczky füttyentett.
– Poprád! – mondta.
És a kutya hegyező fülekkel rontott utána.
Aznap délben igen nagy tanácskozás volt az óráséknál. Lizi elmondta tapasztalatait, a melyeket az idegen ur felől szerzett. Sámuel mester komoly arccal hallgatta.
– Hm, – mormogta, – olvastam valamikor, hogy furcsák a magyarok. Igen furcsa népség. Ám, ha előre kifizeti a lakást, véleményem szerint beköltözhet oda utálatos kutyájával.
– Csöppet se látszik művelt embernek, – vetette ellen Lizi.
Az órásmester egy lekváros gombócot tolt a szájába.
– Utóvégre csupa professzor urakat nem vehetünk ide. A szegény ember ugy rendezi be az életét, a hogyan lehetséges.
Lizi belátta apjának helyes gondolkozását és igy történt, hogy midőn Kavaczky de Nizsder délután ismét megszólaltatta a kapu-csengetyüt, az utálatos kutya társaságában, Lizi nem utasitotta őt el, hanem alkuba bocsátkozott vele a lakás irányában, a mint jóravaló, rendes lányhoz illik.
Kavaczky de Nizsder a sörtebajusza alatt furcsán nevetett, a mikor a Lizi aggodalmait hallotta a lakáspénz dolgában. Egy csomó aranypénzt markolt ki zsebéből.
– Akár egy esztendőre előre kifizetem, – mondta egykedvüen.
Egy pillanatra a leány arcába tévedt a tekintete. Aztán megfordult és megsimogatta a sarkában szaglászó ebet.
– Poprád, ezentul itt lakunk, – szólt a kutyához, mintha egy hozzá hasonló emberhez szólott volna.
Kavaczkynak igaza volt.
Az első este, a melyet uj lakásában töltött, meghozta neki a lakótársat, még pedig az első holdvilágos este. A hold magasan barangolt a heidelbergai csúcsos háztetők fölött és ábrándos sugarai enyhe fényt árasztottak a szük, kacskaringós utcácska kövezetére. Kavaczky a diványon heverészett és éppen azon elmélkedett, hogy tulajdonképpen roppant unalmas dolog az egész élet, a mikor Poprád, a lompos fehér kutya, jelt adott magáról. Jelezte, hogy ő is a világon van. Két első lábával felkapaszkodott az ablakpárkányra és teljes szivvel, odaadással vonitott a holdra, a melyet éppen észrevett barangolásában.
Kavaczky néhányszor rászólt a kutyára, de azt nem lehetett lebeszélni az égen uszó sajtról, egy olyan sajtról, a melynek szaga nincsen. Poprád el-elhallgatott, de aztán csak folytatta az éjszakai ábrándozást, a mely ábrándozás különös hangokat csalt ki belőle.
Kavaczky, – természeténél fogva igen lusta, nyugalomkedvelő férfiu volt, – megunta a kutya csillapitását, ez pedig nem hagyott fel az ábrándozással. Sőt mikor a hold felhő mögé rejtőzködött, hangos ugatással követelte vissza az égi sajtot.
Egyszerre azt veszi észre Kavaczky, hogy árnyék vetődik a szobába. Az árnyék ott maradt a szoba közepén, a kutya erősén ugatott és kaparta a falat.
Kavaczky végre fölemelte a fejét a divány karfájáról. A holdvilágos éjben egy fekete férfiu állott a függönytelen ablak előtt és látszólag nagy kedvteléssel hallgatta a kutya ugatását.
Kavaczky álmosan fordult el. Azt gondolta magában, hogy az éjjeli ember majd csak elunja egyszer az álldogálást és tovább megy. De bizony az nem mozdult. Sőt inkább halkan kopogtatni kezdett az ablakon, mintha mondani akart volna valamit a kutyának.
Az eb vigan csaholt, Kavaczky most már hiába figyelmeztette szeliden vagy szigoruan:
– Poprád! Csiba te, Poprád!
A Poprád ugatott, mintha fizették volna érte. Ugatott torkaszakadtából és legjobban szeretett volna kirohanni az utcára, és lábszárába kapni az idegennek.
Kavaczky, – végtére ő sem volt fából, – feltámaszkodott a diványról és néhány erőteljes rugással elkergette a kutyát az ablaktól.
– Mit akar itt, hé? – kérdezte mérgesen az idegentől.
Az idegennek széles mosolygás terült el az arcán:
– Azt a kutyát szeretném! – kiáltott be, tölcsért formálva tenyeréből.
Kavaczkyt nem hozta ki a flegmájából ez a beszéd.
– Majd mingyárt kinyitom az ablakot, aztán elviheti, – felelt és már nyitotta is az ablakszárnyat.
– Csipd meg! – kiáltott a kutyára hazai szokás szerint.
A kutya nem sokáig hagyta magát biztatni, egy-kettőre odafönn volt az ablakon, aztán kiugrott az utcára.
Az idegen ezalatt csendesen hátrahuzódott. Ugy látszik, igen komolyan fogta fel a dolgát. Négykézlábra ereszkedett és ugy fordult a kutya felé. Valami különös hangot hallatott, a mitől egyszerre megjuhászodott a dühös eb. Farkát lába közé huzva odalgott a fal mellett. Az idegen pedig, mint a ki teljesen bizonyos akar lenni dolgában, fejével néhányszor a kutya felé bökött és szüntelenül hallatta a különös hangot. A kutya szükölve hátrált.
Kavaczky elképpedve nézte a különös jelenetet az ablakból.
– Poprád! – kiáltotta. – Összetöröm a fejed, te becstelen dög.
De Poprádnak mondhatott már akármit. A kutyát tejesen megbüvölte az idegen különös magaviseletével. A Poprád szeliden lapult meg a fal mellett, majd mikor az éjszakai látogató talpraállott, hizelkedő farkcsóválással közeledett feléje.
– Hát most már viszem a kutyát! – mondta az idegen. Füttyentett a kutyának és halkan mondta:
– Poprád!
A kutya, – hja, ilyen a kutyabarátság! – szeliden, csendesen követte.
Kavaczky mérgesen vágta be az ablakot. Megsértett büszkesége nem engedte, hogy egy hanggal is visszacsalogassa hűtelen kutyáját.
Ámde hiába való volt minden büszkesége, valahogyan igen rosszul kezdte magát érezni, a mint a kutya és uj gazdája eltüntek az utca kanyarulatánál. Nyugtalanul sétálgatott fel és alá a szobában; valami nagyon hiányzott neki. Nézegette a szobasarkokat, bepislogott az ágy alá, mintha keresne ott valakit. De nem talált senkit. Senkit, senkit… Teljesen egyedül volt. S e végből elkeseredésében földhöz vágta a pipáját, majd lefeküdt és nyugtalanul aludt.
– Poprád, – mondta néha, de senki sem felelt neki.
– Poprád! – sóhajtotta.
Vajjon hol járhatott már akkor Poprád!
Reggel sietve öltözködött és a szabad levegőre vágyódott, hogy elfelejtse bánatát. Hát a mint kisietett a kapun, kit talál vajjon a kapusarok mellett üldögélve? Senkit mást, mint a hütelen Poprádot. A kutya farkcsóválva, ragyogó szemmel közeledett feléje. Kavaczkynak is nagyot dobbant a szive.
– A kakas csipjen meg! – kiáltott fel, a midőn magához tért csodálkozásából. – Hol jártál az éjszaka, te betyár?
Poprád persze felelt volna, ha tudott volna. Felelet helyett csak a lompos farkával ütögette a Kavaczky csizmaszárát. Mintha azt mondogatta volna, nagy hizelkedve:
– Ne haragudj, öreg. Nekem is vannak diszkrét dolgaim.
Kavaczky egyszerre igen jól kezdte magát érezni. Szétterpesztett lábbal, pipázgatva állott a kapuban, a kutya mellette guggolt, hegyező füllel. A jövő-menőkre legfeljebb csak annyit nézett Kavaczky, a mennyire egy fehér, lompos juhászkutya gazdája nézhet. Talán, ha a nagyherceg jött volna éppen arra, azon se csudálkozott volna jobban, mint a szomszéd pékmesteren.
Egyszerre fölemelte fejét Poprád és vigan elvakkantotta magát.
Kavaczky gyanakodva nézett abba az irányba, a merre a kutya orrát forditotta. Mintha valami uj veszedelem készült volna!… Nem, szó sem volt veszedelemről. Az utca végén kék ruhában, kis fehér kosárkával kezében, nyulánk, karcsu, fiatal hölgy közeledett. Kis kerek kalapja alól megcsillant aranyszőke haja a tavaszi reggeli napsugárban és Kavaczky ünnepélyesen emelte le kalapját:
– Jó reggelt, Lizi kisasszony!
Lizi mosolygott:
– Már ébren, doktor ur? A doktor urak nem koránkelők.
(Heidelbergában minden diák doktor volt hajdanában.)
A „doktor ur“ komolyan pislogott és fejét bólongatta hozzá:
– Én mindig korán kelek. Korán, mint a madarak.
Lizi kisasszony elmosolyodott erre a különös hasonlatra. Kavaczky de Nizsder minden inkább lehetett volna, mint madár. Azaz, hogy kakas-madár lehetett volna, pocakjával és vékony lábszárával.
Kavaczky nagyot szivott pipájából:
– Az éjjel nagy dolog történt, – folytatta és szemével hunyoritott Lizi kisasszonyra. – Az éjjel ellopták a kutyámat. De Poprád hűséges volt és szépen hazajött, mire megvirradt.
Lizi kisasszony, már mondtam, hogy igen jóravaló, rendes leányka volt, – nagyon elcsodálkozva hallgatta a Kavaczky előadását az éjszakai kutyalopásról. Későbben maga is megcsóválta szép fejét:
– Mindenesetre különös dolog, – mondotta.
S ezzel már eltünt a ház ajtajában. Kavaczky megelégedetten nézett utána egy pillanatig.
– Csinos teremtés, – dörmögte és lábait ujra szétterpesztette, kutyájára engedékeny pillantást vetett és pipázgatva nézegette tovább az utcai járókelőket, a mig a házból harangcsöndités jelentette, hogy odabenn ebédre tálaltak.
Kavaczky ekkor szobájába vonult és nagy érdeklődéssel várta az első ebédet. Az ajtó fölnyillot és Wart Sámuel, az öreg órásmester lépett be rajta.
Az órák mestere ebben az időben már olyan rövidlátó volt, hogy csak hosszas vizsgálódás után vette észre Kavaczky urat, a ki szarvasagancsos kését, ezüst kanalát már az asztalra készitette és mindenféle töltött káposztáról ábrándozott, a mint Heidelbergában ábrándozni szoktak a magyar diákok.
Wart uram az ő félszeg, alázatos modorában, félénken közeledett az asztalhoz és a Kavaczky bicskájára mutatva igy szólalt meg:
– Odafenn az emeleten is van kés, valódi ezüstkés, a melylyel a sültet földarabolni lehet. Legyen szerencsém, doktor ur. Tiszteljen meg, Kavaczky ur.