A podolini kisértet

– Még mindig van elég ideje lebeszélni a barátját arról a szándékáról, hogy engem feleségül vegyen.

Riminszky vállat vont:

– A macskának van kedve beleavatkozni az ilyen dologba. Kavaczky fülig szerelmes. Soha sem hittem volna, hogy ez a tunya, lusta fráter ennyire belehabarodjon a szerelembe.

Riminszkynek igaza volt. Kavaczky uramon egyszerre kitört a szerelmi epidémia. Minél hidegebb volt Lizi, annál rajongóbb, tüzesebb lett Kavaczky. Naponkint virágcsokrokat, ékszereket küldött a menyasszonyának. Egyszer fölsóhajtott:

– Kár, hogy nincsenek itt a nizsderi tarackok. Azoknak kellene megszólalni, a mikor az esküvőre megyünk.

Riminszky talált egy szabómestert, a ki valamikor Magyarországon is megfordult és járatos volt a magyar diszruhavarrásban. Itt rendelte meg Kavaczkynak esküvői ruháját. Buzavirágszinü mentét, a mely bőven ki volt hányva arany himzéssel, vadgalambszinü nadrágot és rövid párducbőr kacagányt rendelt a szabónál. Kavaczky ugy örült, mint egy gyerek, a mikor először fölpróbálta a diszruhát. Tetszelegve nézegette magát a tükörben:

– Nem is hittem, hogy ilyen csinos ember vagyok, – mondta megelégedetten. – Hej, Riminszky, kár, hogy nem hoztál magaddal valami rozsdás kardot a nizsderi várból. Valamelyik régen meghalt ősömnek a kardját.

Riminszky hunyoritott a szemével.

– Majd csak megleszünk valahogyan kard nélkül is. Mi az ördögnek a kard a házassághoz? Valamikor olvastam egy történetet, hogy egy Krucsay nevü alispán addig hordott kardot a házasságában, mig megkivánta levágni a karddal a felesége fehér nyakát.

– Menj, te bolond! – kiáltott föl Kavaczky. – Miért vágnám én le a feleségem nyakát?

– Mit tudom én?! – dörmögött Riminszky.

Riminszkynek volt egyben az a gondja is, hogy előteremtse a leghiresebb főzőasszonyt, a ki Heidelbergában található. Riminszky napokon át tanácskozott a főzőasszonynyal, a mig az esküvői lakoma ételrendjében megállapodtak; végül az egész menü nem tetszett Riminszkynek.

– Az ördögbe, hogy nem tudnak főzni ebben a tartományban! Bezzeg, ha az én Marczinkáném itt volna!

Még valami más is nagy gondot szerzett Riminszkynek. Kavaczky ugyanis a fejébe vette, hogy ő nem utazik vasuton haza Magyarországba, hanem hintón, mint az ősei jártak. Négylovas hintón akar utazni, hajduval. Hadd lássa a fiatalasszony, hogy kihez ment férjhez. Az esküvői násznagyok egy darabig lóháton kisérik el a fiatal házaspárt.

Riminszkynek sehogy sem tetszett a dolog.

– Ugyan menj már a bogaraiddal! Ki a manó utazik manapság hintón?

– Csendesen, Riminszky. Hintón utazik az, a ki a kényelmet szereti, a kinek nem sietős a dolga, – felelt Kavaczky. – A hintóban legyen helye az én kedves kutyámnak, a Poprádnak is.

Riminszky ekkor haragudott meg csak igazán.

– Tisztára megbolondultál! Kutyát cipelsz magaddal? Még érteném, ha az valami ritka agár volna, de a Poprádra igazán nem lehet ráfogni, hogy valami rendkivüli kutya. Odahaza Nizsderen akár százszámra fogdoshatod össze az ilyen kuvaszokat.

Kavaczky ebben a dologban is hajthatatlan maradt. Általában nem érezte többé, hogy él valahol messze egy sziklafészekben egy erőszakos, nyakas öreg ember, a ki éppen ugy fölpofozta a fiát, mint a kocsisát, kitört belőle a konok, makacs természet. Valahogyan roppant büszke, dölyfös lett és hiu a nevetségességig.

– Még sem utolsó dolog, barátom, Riminszky, ha az embernek valahol van egy vára, a melyben meghuzódhat az ellenségei elől.

– Nincsenek neked ellenségeid – vetette ellen Riminszky.

Kavaczky elgondolkodott:

– Nincsenek, de éppen ugy lehetnének. Mit csinálnék akkor, ha váram nem volna? Oda bezzeg nem jönne ellenség utánam. Mondd, Riminszky, használható állapotban vannak a vár tarackjai? Az én gyermekkoromban volt vagy száz…

– Tévedsz, – vágott közbe Riminszky, – mindössze három van, az is rozsdás fülig. Arra használhatók, hogy a nevednapján elpukkanjanak, ha Korenyák János is ugy akarja.

– Ki az a Korenyák? Miféle Korenyákról beszélsz? – villant föl a Kavaczky szeme. – Vasra veretem, a mint Nizsderre értünk.

– Korenyák egy odavaló tót ember és egész Szepes vármegyében egyedül ő reszkirozza meg az életét, hogy a nizsderi tarackokat elsüsse néhanapján.

Kavaczkynak tetszett a dolog:

– Szóval veszedelmes tarackok azok. Korenyákot állandó szolgálatomba fogadom. Szeretem a bátor embereket. Ha az asszonynak kedve jön majd valami mulatsághoz, – vagy talán éppen magam derülök kedvre – leüzenek az udvarra Korenyáknak, hogy lőjjön a tarackokból. Hadd tudja az egész vidék, hogy a nizsderi várurnak vagy várasszonynak jó kedve van.

Riminszky bólintgatott a fejével:

– Helyes, nagyon helyes. Aztán a tótoknak mi hasznuk lesz abból, hogy a tarackok durrognak?

Kavaczky elgondolkozott.

– Hát csak nekik is jobb talán, ha nem haragos az uraság. Meg azután igy faluhelyen nem is igen akad kalendárium mindenütt. Némelyek még azt hihetik, hogy valami ünnep van. Ünnepkor pedig mindenkinek jobb kedve szokott lenni, többet esznek, többet isznak az emberek.

– Nagyon ravaszul gondolkozol, barátom uram, de nem egészen egyenesen. A föld szegény népe apját, jótevőjét, pártfogóját várja benned. Száz lövésnek se örülnek meg ugy, mint egy kis vetőmagnak.

– Vetőmagért menjenek a zsidóhoz – zörgött Kavaczky. – Annak az a mestersége. Nálam kapnak bort, pálinkát, vagy derest, ha rossz kedvemben vagyok. Nagyon elkényeztettétek azokat a tótokat odahaza.

Riminszky csendesen köhintett.

– Lehet, hogy lesz egy áldott asszonyi lélek, a ki jóváteszi majd mindazt, a mit te vétesz.

Az esküvő napja is elkövetkezett. Kavaczky korán reggel egy szekér virágot rendelt, a melylyel az ócska Wart-házat feldiszitették. Virágkoszoruk kerültek a sötét, régi folyosóra; a kacskaringós szuette falépcső korlátján virágfüzérek lógtak. Virágbokréta került a füstös rézmetszetek alá a széles asztalra és egy nagy csokrot kapott a sarokban álló inga-óra, a mely éppen olyan pontosan mérte az időt, mintha még mindig életben volna az öreg Wart ur.

Szobaleányok, frájok szaladgálnak a folyosókon. Odabenn a menyasszonyt öltöztették. A hosszu uszályos selyemruhát tüzdelték, igazgatták. A menyasszony sápadt arccal révedezett maga elé. Suhogtak a selymek, a csipkék. Fehér topánkák kopogtak és a barátnők nevetgélve jöttek, mentek. Csakhamar megjött a vőlegény is az ismeretes buzavirágszinü diszruhában. Széles kard az oldalán, sastollas kalpag a fején. Riminszky, mint a ki dolgát jól végezte, megelégedetten ballagott nyomában.

Csakhamar megjött Pogrányi Sámuel is. A diák csak korán reggel vetődött haza ezen a napon is, mint azelőtt mindig. Riminszky már várta a szobájában.

– No, öcsém uram, józanodjunk ki hamarosan. Délben esküvőre kell mennünk.

A diák tétován meresztette a szemét Riminszkyre.

– Én mindig azt gondoltam – dadogta – hogy az egész csak tréfa. Kavaczkynak valami bolond farsangi tréfája.

Riminszky nyujtózkodva ásitott.

– A hogy vesszük. Magam is tréfásan veszem föl a dolgot. Szerény véleményem szerint az én igen tisztelt barátom Kavaczky György nem egészen normális ember, a mint hogy nem is igen volt még Kavaczky a világon, a ki tisztaeszü ember lett volna. De hát nem jó a nagyurak szeszélyeibe avatkozni.

Pogrányi egy vödör vizbe mártotta a fejét. Komor, elszánt arccal fordult Riminszky felé:

– Az egészben csak az a legfurcsább, hogy egy leány boldogságára megy itt a játék. Helyesnek tartja ezt, Riminszky ur?

Riminszky vállat vont.

– Egy Kavaczkynak minden szabad. Utóvégre a kisasszony mind a tiz ujját megcsókolhatná Kavaczkynak, hogy ekkora ur létére feleségül veszi.

– Igy beszélnek a szolgalelkek – mormogta Pogrányi.

Riminszky nem sokat törődött a diák beszédével. Egyáltalában egy percig sem vette komolyan a „költőt“. Magában igen szánandó figurának találta. Szóba sem állott volna vele, ha Kavaczky György nem ragaszkodik olyan nagyon hozzá, mint akár a Poprád kutyájához. Igy aztán a Poprád kutyát is megbecsülte. Hja, a nizsderi uradalom nem volt valami megvetendő bérlet.

– Hát csak öltözködjünk, fiatal uri barátom és ne sokat filozofáljunk. Utóvégre nagyobb dolgok is történtek már, a világ még sem dőlt össze. Kavaczky ugy akarja, hogy Lizi kisasszony a felesége legyen. Elég szép tőle, hogy ezt a szándékát békés uton valósitja meg. Kétszáz esztendővel ezelőtt még fegyveres erővel jött volna érte.

A diák nem szólt többet. Magára szedte a ruháit, aztán ment Riminszky társaságában a lakodalmas házhoz. Riminszky kötelességének tartotta vigyázni reá, nehogy betévedjen Pogrányi valamelyik korcsmába. (Véleménye szerint a „költő“ menthetetlen alkoholista volt.)

A diáknak pedig eszébe se jutott ezen a napon berugni. A ház földszinti szobájában hordó sörök voltak csapra ütve, a hol vigan voltak azok az ismerős diákok, a kiket Kavaczky a lakodalomra meghivott. Ott ültek, pipáztak és végnélkül fujták azt a régi diák-nótát, a mely századok óta hangzik, különböző változatokban:

A kardal változatlanul, szünet nélkül hangzott a ház földszintjén. Kihallatszott az utcára és mindig szaporodott a diákok száma. Ha Kavaczky nem is volt valami népszerü alak a diákok között, teljesen eleget tett kötelességének akkor, a midőn a heidelbergi egyetemről nem valamely kisváros professzori katedráját foglalja el – utóvégre ez mindennapi dolog – hanem egy valóságos középkori várba vonul. Azonkivül még az is roppant tetszett a diákoknak („hja, mind ilyenek a fiatal emberek“ dünnyögte Riminszky), hogy Kavaczky heidelbergi ideálját, a diákok véleménye szerint régi kedvesét, feleségül veszi, mielőtt bucsut mondana az egyetemnek. Egymást kergették a pohárköszöntők. Kavaczky aggodalmasan nézegette a rézórát, percről-percre közeledett az esküvő órája, a diákoknak pedig eszük ágában sem volt felhagyni a bucsuzkodással. Mindig ujabb ötletek kerültek felszinre, a mely ötletekhez aztán végnélküli pohárköszöntőket lehetett füzni.

Különösen a „Pannonia-kórus“ volt nagy számban képviselve, a mely kórusnak a tagjai többnyire magyarok voltak. Kavaczky is tagja volt természetesen a kórusnak, de nem igen tudott többet róla, mint csupán annyit, a mennyit Pogrányi elbeszéléseiből ismert. A Pannoniának voltak a legzajosabb ivóestéi, a mikor a verekedések napirenden voltak. A szilaj fiatalság néha szétbontotta az egész korcsmahelyiséget. A Pannonia volt az, a mely szakitva az összes heidelbergai hagyományokkal, a menzurákból kiküszöbölte a hosszu, kevésbbé veszélyes slégert, a mely karddal vagdossák össze évszázadok óta az arcokat a diákpárbajoknál. A Pannoniában görbe magyar karddal intézték el a lovagias ügyeket és igy a párbajok sokkal véresebb és veszélyesebb kimenetelüek volta. A kórusbeli diákok nem riadoztak vissza a pisztolypárbajtól sem és nem mulott el esztendő, hogy pisztolygolyó halálra ne sebezett volna egy-egy diákot a Heidelberga körül fekvő erdőségekben.

Kavaczky nem annyira félelemből, mint inkább lustaságból nem igen kereste fel a Pannonia üléseit. Nem is igen ismerte személyesen a körüknek valamennyi tagját, de annál inkább ismerték a diákok a nizsderi várurat. Zajosan ünnepelték most és ősi szokás szerint meghordozták a vállaikon. Riminszkyt, mivel hirtelenében nem tudtak számára más hivatalt, kinevezték a Kavaczky nevelőjének. A nevelőnek éppen ugy kijutott része az ünneplésből, mint a nizsderi várurnak.

– Menjünk – mondta Riminszky órájára pillantva. – Az eskető pap vár.

Kavaczky fölemelkedett. Néhány ünnepélyes szóval próbált bucsut venni a kórustól, szavait elnyomta a diákok kiáltozása.

Egy bikanyaku óriás az ajtó elé ugrott:

– Hohó, nem addig van az! – kiáltotta. – A nizsderi várur még el sem mondta szerelmének történetét. Halljuk szerelme történetét!

Vagy ötven erős torok kiáltott halljukot Kavaczky felé.

Kavaczky hallott már erről a szokásról. A Pannoniában ugyanis az az izléstelen szokás kezdett lábrakapni, hogy a diákok ivóestéiken pohárral a kezükben felköszöntőt mondtak kedveseikre. Többnyire pattogó rigmusokban magasztalták a távollevő hölgy testi és lelki szép tulajdonságait, de nem hiányzott ezekből az áldomásokból gyakran a trágár tréfa sem.

Kavaczky megzavarodva nézett körül. Elvörösödött és dölyfösen mormogta a Riminszky fülébe:

– Látod, Riminszky, milyen jó volna, ha hadaim volnának. Most szétveretném az egész csürhét.

A diákok orditozása megreszkettette a falakat. Riminszky haragosan dörmögte:

– Az ördög bujjon a szokásaitokba. Utóvégre, ha már szokás, állj fel és mondj valamit.

– Az öregapám se tudott verselni – felelt Kavaczky.

Riminszkynek ekkor eszébe jutott a „költő“.

– Hol van Pogrányi, a rimek nagymestere? Az segithetne rajtunk hirtelenében.

Igen ám, csakhogy Pogrányinak hire-hamva se volt.

– Hol lehet az a korhely? – mormogta Riminszky. – Csak nem bujt el az ivás elől?

– Nem baj, hogy nincs itt – szólt Kavaczky. – Némely versét tudom könyv nélkül.

– Hát mondd el – felelte Riminszky. – Siess vele, mert már várnak.

Kavaczky kezébe vette a poharat és felállott:

– Csend legyen – üvöltötte az előbbi óriás. – Most jön a szerelmi vallomás.

Kavaczky alig mondott néhány verssort, a melyben éppen a holdvilágos éjről és az éjben bolyongó kesergő szerelmesről volt szó, mikor egy éles hang közbekiáltott:

– Plágium! Gyalázatos plágium!

Kavaczky megdöbbenve nézett körül.

A sarokban egy gummilabda gyorsaságával ugrott talpra egy ragyásképü alacsony diák.

– Igenis, plágium – süvöltötte éles hangon. – Pogrányi barátunk verseiből idéz a nizsderi várur.

– Megvallom… – hebegte Kavaczky, de Riminszky nem engedte folytatni. Dühösen felugrott és megragadta a Kavaczky karját.

– Jer, – kiáltotta – hagyjuk az ostobáskodást. Fontosabb dolgok várnak rád.

Riminszky roppant erős ember volt. Az óriási diákot, a kit legelsőnek talált az ajtóhoz vezető uton, ugy taszitotta félre, hogy annak eszébe se jutott feltartóztatni többé Kavaczkyt.

Riminszky felrúgta az ajtót és három-négy lépcsőt ugrott egyszerre, mert gonosz sejtelmei voltak. Kavaczky nyomába rohant.

Odafönn az emeleten tárva-nyitva minden ajtó. Kisirt szemü szobalányok futkostak fel s alá.

– Hol a kisasszony? – kiáltotta Riminszky.

– Elment, elvitték – felelt valaki nagy sokára.

Kavaczky hamuszürke arccal roskadt egy székre. Levegő után kapkodott és nehéz hörgés tört elő melléből.

Riminszkynek kidagadtak homlokán az erek. Olyan pillantást vetett maga körül, hogy ijedten tisztultak előle.

Egy kis fehér női cipő akadt elébe, azt összetaposta haragjában, aztán megrázta a Kavaczky vállát:

– Ébredj Kavaczky, elszöktették a menyasszonyt! – kiáltotta a megbénult férfiu fülébe.

Az némán rámeredt. Egy szónak nem volt ura. Mintha valami rémet látna maga előtt és titokban azt hinné, hogy rossz álom az egész. Hess, te rossz álom! Kavaczkyt ugyan meg nem ijeszted; tudja ő azt, hogy messze jár mindaz a valóságtól, a mit lát. Riminszky tulajdonképpen nem is haragszik olyan nagyon, hisz kajlán álló, harcsabajusza alatt már mosolyog is. Csak meg akarta ijeszteni, meg akarta tréfálni, ennyi az egész…

Riminszky azonban nem látszott tréfálni.

– Ha sietünk, még utólérhetjük őket. Jőjj, Kavaczky. Állj talpra! Hisz férfi vagy!

Megragadta a Kavaczky karját és vitte magával kifelé a menyasszony szobájából. Az ajtóból Kavaczky visszafordult egy pillanatra. No, most itt a legfőbb ideje, hogy véget érjen a gonosz álom. – A szobában szerteszét heverő ruhadarabok, virágok és fátylak; a ki innen elment, nagyon sietett, nem törődött azzal, hogy rendben hagyja hátra a lakását. Szemben az ajtóval egy nagy álló velencei tükör, Kavaczky vette az esküvő előtti napon, hogy kedvére megnézhesse magát öltözködés közben a menyasszony. Csakhogy a tükörben hiába keresi a menyasszony mosolygó orcáját. Látott ellenben egy buzavirágmentés kisértetet, a melyet egy másik kisértet, – egy feketeszemü ördög cipel magával. Meg sem áll talán vele a pokol előtornácáig.

Az ajtó becsapódott. Eltünt az illatos szoba a ragyogó tükör. Riminszky vitte lefelé a grádicson. Kavaczky nem kérdezett semmit, ment vele, mint az álomjáró. A falakon, lépcsőkarokon mindenütt virágfüzérek. Riminszkynek a keze valahogy beleakadt egy virágkoszoruba. Nem sokat teketóriázik a megszabaduláson: kitépi kezét, lerántja vele a virágot is.

A földszinti szobákba még mindig hallatszik a diákok éneke. Fujják végtelenül: tovább, tovább, tovább… Kavaczky egy pillanatig arra gondol, hogy ez a dal neki szól.

Kilépnek a lakodalmas házból. Déli verőfény ragyog a sötétes utcácskára. Tavaszi szellő száll a folyó felől és fecskék nyilaznak a vén háztetők felett, a melyek megfrissülni látszanak ezen a kedves napon.

Riminszky sietésre nógatja Kavaczkyt, a ki lehajtott fővel bandukol. Egész uton nem szólnak egy szót sem. Csakhamar elérik a vendégfogadót, a mely a „Négy Holló“-hoz volt cimezve. Riminszky már messziről látja, hogy a fogadó udvaráról hiányzik az a nagy delizsánc, a melyet Kavaczky megbizásából bérelt. A fogadós megismeri Riminszkyt, levett sapkával, mosolyogva közeledik.

– Az uraságok immár elutaztak. A számla azonban itt maradt.

Riminszky csak a fogát csikorgatja, fizet és kiadja a rendeletet, hogy vezessék elő a hátaslovakat. Csakhamar két nyergelt paripa kopog végig patkójával a kővel kirakott udvaron. Egy törpe, nagyszakállu emberke tartja a lovak kantárát.

– Hol volt a szemed, te vén gyámoltalan? – förmed rá Riminszky.

A nagyszakállu törpe hebegve keres szavakat mentségére:

– A szomszédban jártam, csak egy percre néztem át, a hol valami lakatokról volt éppen szó…

Riminszky ur nyeregbe zökkent.

– Fogd be a szádat, öreg! Addig itt maradsz, a mig visszajövünk. Ha itéletnapig kell várnod, akkor se mozdulsz egy tapodtat sem erről a helyről. Megértetted?

Mik, – mert hisz ő volt a szolga, bár szakálla még korántsem volt olyan fehér, – összeráncolt homlokával a fejbőrét mozgatta. Miután a szólás éppen most megtiltatott, igy hozza gazdája tudomására, hogy parancsát megértette.

Kavaczky csodálkozva nézi a barátját a nyeregben.

– Hová akarsz menni? – kérdi sokára.

– Hová? Bolond kérdés! Hát utánuk, a szökevények után. Hamar lóra, Kavaczky! Ne vesztegessük az időt, drága minden perc. Lóra, Kavaczky!

Az öreg Mik már el is kapta az egyik csizmáját, a melynél fogva a nyeregbe akarja segiteni.

– Azt hiszed, – mormogja tétovázva Kavaczky, – hogy okos dolog a hűtelen után futni?

– Kutya máját! Ki beszél itt a hűtelenről? Az ördög vigye a szökős kisasszonykáját. Jobb, hogy előbb szökött el, mint később. Itt a csábítójáról van szó. Remélem, nem akarod életben hagyni?

Kavaczky a vállát vonogatta, mig Riminszky türelmetlenül, hevesen kiabált:

– Lóra! Lóra!

Elszánta magát és nyeregbe zökkent. Aztán körülnézett, hogy nem neveti-e valaki? Az udvaron csak a fogadós hajlongott.

– Merre ment a hintó? – kérdezte tőle Riminszky.

A fogadós megmutatta az irányt. Riminszky oldalba nyomta az almásszürkét, a melyen ült. A lovasok gyorsan ügettek ki a visszhangos kapuboltozat alatt. A fogadós érdeklődve nézett utánuk, az udvaron csak egy alak maradt mozdulatlanul. Egyetlen emberféle, nagycsizmás, vidra-kucsmás, hetyke öreg legény, a ki egy utszéli cölöp nyugalmával állott helyén.

A lovasok pedig nyargaltak kifelé a városból. Egyszerre zöld mezők között ügettek és megcsillant többször a folyó ezüstlapja. Vidám bokrocskák szegélyezték az utat, másfelől virágos fák köszöntöttek rájuk…

Riminszkyt mindez nem igen érdekelte. Ő a keréknyomot nézte, a melyet itt-ott hátrahagyott egy előttük elhaladt kocsi. Parasztokat szólongatott meg, majd hosszasan tárgyalt egy mezei csősz-féle emberrel. Az utakat tudakolta és figyelmesen nézett körül a tájon. Később utszéli korcsma piros fedele tünt fel egy erdőcske szélén. Riminszky a szeme elé emelte a tenyerét.

– Megvannak! – kiáltott föl oly hangon, mintha a világon legnagyobb öröm érné ebben a pilanatban.

A korcsma udvarán állott a postakocsi. Körülötte kovácsok foglalatoskodtak, ugy látszik, valami baj érte a kocsit utközben.

Egy perc sem tellett bele, Riminszky benyargalt a korcsma udvarára.

– Hol vannak az uraságok? – kérdezte kipirult arccal.

A korcsmáros megmagyarázta, hogy a közeli erdőcskébe mentek sétálni. Riminszky leugrott a lováról, nyomában Kavaczky. Az erdőcske felé indultak, miközben Kavaczky megfogta a barátja karját. Halk, de határozott hangon mondta:

– Meg fogom ölni!

Riminszky bólintott.

– Helyes! Megérdemli. De betartjuk a párbajszabályokat.

A kis erdőben nem sokáig kellett kutatni a megszököttek után. Lizi kisasszony egy fatörzsön ült, a diák levett kalappal előtte hevert a fűben. Nyugodtan, minden meglepetés nélkül nézték a közeledőket, mintha lopva összemosolyogtak volna. Szerelmesen, boldogan.

Kavaczky hátramaradt és hátat forditott a jelenetnek. Riminszky megemelte a kalapját. Fagyos nyugalommal mondta:

– Pogrányi urral volna egy kis dolgunk!

A diák vidor arccal emelkedett föl a fűből. Mintha valami kellemes hirrel készülne őt meglepni Riminszky, oly vidáman mosolygott reá.

– Azonnal, tisztelt Riminszky ur… Nyomban rendelkezésére állok. Jöjj, kedves…

Lizinek szerelmes gyöngédséggel nyujtotta a kezét. A leány leugrott a fatörzsről és a diákhoz simulva, könnyü, boldog léptekkel indult vele a korcsma felé. Közben halkan, szerelmesen suttogtak és sürün egymásra mosolyogtak. Riminszky sötét arccal követte őket. Kavaczky visszamaradt az erdőcskében.

A diák bevezette Lizit a fogadó vendégszobájába. Riminszky utánuk nézett és ezt mormogta magában:

– Remélem, elbucsuzik tőle a szerencsétlen flótás.

Aztán a postakocsi ládájából egy lapos fekete táskát emelt ki, s egy lovászszal az erdőbe küldte. Majd szétnézett a korcsma ivójában. Néhány vándorlegény iddogált ott. Az egyik, egy hegyesszakállu, intelligens arcu, nyomban megnyerte tetszését. Félrehivta és beszélgetett vele. Valami elzüllött irnok volt a vándor, a ki városról-városra kóborolt, mert egy helyen nem tudott megmaradni. Foltos köpönyegéhez, görbe botjához és sovány utipodgyászához aligha illett a neve, hivták Schiller Szigfriednek…

– Talán a versiráshoz is ért, barátom? – érdeklődött Riminszky.

A vándorlónak felcsillant a szeme.

– Igen, pengetem olykor a lantot, mint vérrokonom. Persze, kevesebb a szerencsém. Hallgassa meg, uram, például ezt a verset!

Riminszky aggodalmasan nézett az udvarra. A diák még nem mutatkozott. A költő pedig már szavalni is kezdte egy piszkos papirosról, a mely nyilván sokat volt használatban, a verset: egy kóborló lovagról…

– A lovag, az én vagyok! – mondta mosolyogva, midőn a vers végére ért.

– Helyes, igy szeretem – felelt Riminszky, megdörzsölve a kezét. – Éppen lovagi szolgálatról van szó.

Schiller Szigfried meghallgatta az esetet, aztán kigombolta tarka kabátját:

– Itt vagyok, uram. Eddig ugyis csupán csak költeményeimben vettem részt vitézi tornákon.

A diák fehér szalmakalapja megjelent az udvaron.

– Annak az urnak lesz a szekundánsa, kedves izé…

Igy szólt Riminszky, a következő percben bemutatta a kóbor lovagot a diáknak. A diák mosolygott. Rózsaszinü volt az arca és a szeme ragyogott. Egy kis virág volt a kabátján és azt néha boldogan érintette meg kezével.

– A pisztolyokat már előre küldtem – mondta Riminszky hidegen.

– Minden jól van – felelt a diák és mosolyogva nézett vissza a korcsmaudvarra, midőn onnan kilépett.

Sietve mentek az erdőcske felé. Kavaczky hátat forditott ismét, pedig a diák olyan szivesen, barátságosan nézett reá, mintha meg akarná ölelni.

Riminszky letérdepelt a fübe és kinyitotta a fekete táskát. Két hosszu csövü pisztolyt vett onnan elő. Schiller ur nagy érdeklődéssel figyelte a dolgokat.

– Megtöltjük a pisztolyokat – mondta komoran Riminszky. – Ért ön a pisztolyhoz?

Schiller ur olyan szakértelemmel bólintott, mintha egész életében pisztolylyal foglalkozott volna.

Tompán kopogott a vasvessző a pisztolyok csövében. A golyót ünnepélyesen a Schiller tenyerébe adta beverés előtt Riminszky:

– Valódi?

– Ugy van – felelt Schiller ur és nagy érdeklődéssel szemlélte tovább a dolgokat.

A pisztolyok már töltve.

– Azt hiszem, elég distancia lesz husz lépés? – kérdezte Riminszky szekundáns társától.

– Hogyne, hogyne – felelt ez komolyan.

Riminszky kimérte a távolságot. Az ellenfeleket háttal egymásnak felállitotta. A pisztolyokat kisorsolta és a kezükbe adta.

Egy másodperc még és erősen tapsolt.

A diák fordult meg előbb. Még mindig mosolygott rózsaszinü arca. Valami kimondhatatlan kedvesség, boldogság tükröződött a szeméből.

Kavaczky féloldalt nézett rá. Lassan felemelte pisztolyát. Valami erőszakos megrándulást érzett egész testében. Pedig ez a rándulás csupán egy ujjmozdulat volt… A pisztoly eldördült, füstje szállott csendesen és a diák még mindig rózsásan, derülten, egyenesen Kavaczkyra mosolyogva állott egy pillanatig helyén, aztán lassan térdre zuhant, majd féloldalra dőlt. Még kinyujtotta a lábait egyenesen – aztán többet nem mozdult.

Kavaczky megrázkódott. Ledobta a pisztolyt. Schiller Szigfried halálsápadtan, üveges tekintettel bámulta az előtte pillanat alatt lejátszódó gyilkosságot. Aztán futva, rémületes arccal menekült be az erdőbe.

A dördülésre a korcsma felől is futólépések közeledtek. Egy bokor mögül Lizi kisasszony ugrott ki fehér ruhában.

Krétafehérré vált arccal nézett körül. Valami tébolyitó, szivethasitó éles sikoly tört ki a melléből. Aztán odaroskadt a halott mellé és őrjöngve ráborult.

– Menjünk, Riminszky – mondta Kavaczky és reszketett egész testében.

Tántorogva tett egy pár lépést. A leány fölemelte a fejét és elváltozott hangon sikoltott reá:

– Verjen meg az isten, veretlen ne maradj!…

Gyorsan mentek a korcsma felé. Emberek kezdtek gyülekezni mindenfelől. Sebesen lovaikra ugrottak és elnyargaltak.

*

És elmult tizenhat esztendő…

A nizsderi várur megszürkült, megvénült és soha egy pillanatig nem találta meg a boldogságot. Azaz igen, minden esztendőben boldog volt egyetlen percig. Karácsonyi estéken gondolt reá valaki a nagyvilágban és jelt adott magáról. Néha Pétervárról, máskor Londonból, vagy Kairóból érkezett a nizsderi várba egy postacsomag. A csomagban mindig egy tárgy volt: gömbölyü ólomgolyó. Kavaczky boldogan forgatta meg tenyerében a sajátságos küldeményt.

– Tehát még él – mondta.

És eltette az ólomgolyócskákat legtitkosabb szekrényébe, mint valami ereklyéket.

A sors – ez a nagy szemfényvesztő – az egykori heidelbergai órás leányát abba a kötényébe vette, a mely kötényében a csodás, valószinütlen és rendkivüli dolgokat tartogatja. Wart Erzsébet a csodák ösvényén egy vándor cirkusztársasághoz vetődött és Európa egyik leghiresebb lovarnője lett néhány esztendő alatt. A legsajátságosabb az volt a dologban, hogy a lovarnő a titkolózás homályával vette magát körül. Nappal soha sem látta senki. A legenda azt tartotta, hogy csak férfiruhában szokott kilépni házából, hogy megmeneküljön a férfiak udvarlásától. Riminszky, a ki a nizsderi várur megbizásából három nagyvárosban is nyomozott Wart Erzsébet után, mindössze annyit tudott meg, hogy a lovarnő egyike a legkalandosabb teremtéseknek. Nyomtalanul eltünik néha hetekre, majd ismét felbukkan valahol Európa valamelyik nagy városában. Mosolyogni soha senki sem látta. A cirkuszban elvégzi produkcióját és egyáltalán nem törődik azzal, hogy tetszett-e munkája a közönségnek. Jéghidegen köszön és kiséret nélkül hagyja el a cirkuszt. Az artista-ujságok mesés dolgokat tudnak lovaglásáról, a kartársai pedig regényeket mondanak azokról a temérdek reménytelen szerelmekről, a melyek már a lovarnő utjába megakadtak. Cirkuszigazgatók versengtek kezéért és ennél többet nem is igen kell mondani szakmabeli férfiu előtt. Az jelentéktelen körülmény e mellett, hogy orosz nagyhercegek gyémánt-küdeményeit gondolkozás nélkül visszaadta. Egy angol milliomos három esztendeig utazott utána városról-városra és minden este ott ült az első sorban. Mielőtt a három esztendő letelt, csupán annyit irt a müvésznőnek:

– Holnap lejár a terminus. Vagy a feleségem lesz, vagy nem lesz a feleségem.

Az angol most még választ sem kapott, másnap este a nézőtéren főbelőtte magát a lovarnő szemeláttára. Mondják, hogy a müvésznőnek meg se rebbent a tekintete az öngyilkosságra. A durranástól a paripája félreugrott és elvétette a mazurkalépést. A lovarnő aranygombos lovaglóostorával kegyetlenül fejbevágta a nemes mént.

Az angolon kivül számos más imádója is volt Wart Erzsébetnek, a kit a cirkusz romantikus világában nem ismertek más néven, mint a jégkeblü hölgynek.

Riminszky minden találékonyságát összeszedte, hogy találkozhasson a műlovarnővel. De Wart Erzsébet tudni sem akart róla. Riminszky kémeket fogadott, a kik lépésről-lépésre követték a művésznőt; semmit sem tudhattak meg róla. Kavaczky a nizsderi várban minden karácsony estéjén megkapta a maga ajándékát, a pisztolygolyót. Riminszky is beleunt az üldözésbe. Talán az érdeklődése csappant meg, talán a nizsderi uradalom nem érte meg többé a fáradozást? Ki tudott volna eligazodni Riminszky eszejárásán?

Egyszer valami különös okból Kavaczkyval is megszakitott minden barátságot és a nizsderi várur egyedül maradt a boroshordóival és a rezesbandájával. Wart Erzsébetről sokáig nem jött semmi hir… Mig egyszer a lapokat bejárta a hir, hogy a hires műlovarnő lábát törte egy cirkuszi lovasmutatvány alkalmával. Ezután egy havas karácsonyi éjszakán Wart Erzsébet megjelent a nizsderi várban és oda költözött.

VI. FEJEZET.
Mit csinál tovább Ancsurka és a macskája?

A podolini Riminszky-házban egyhanguan multak a napok. A házigazda meggyógyult és a medvebőrt többé senki sem teritette a sarokba, hogy Ancsurka macskájával oda letelepedjen. Az öreg Mik tovább foglalkozott lakatjaival és Marczinkáné, mint már annyi esztendő óta mindig, szorgamasan dolgozott a kis konyhában, Ancsurka pedig a macskájával naphosszant bolyongott a nagy házban. Az öreg Mik szivesen mutogatta neki valamennyi lakatját. A kalapácsával sorban megkopogtatta a lakatokat és mindegyikről tudott valamit. Véleménye szerint érdekesebb történettel nem is igen mulattathatta volna Ancsurkát, mint azzal, hogy elmondta, hogy egyik-másik lakatnak milyen természetü a szerkezete. Voltak furfangos zárak és kevésbbé furfangos zárak. Az öreg Mik alaposan megmagyarázott minden srófocskát, a mely a lakatokban található volt, majd jókedvüen forgatta meg a kulcsot a zárban.

– Jeles munka, lengyel munka – mondta a furfangosabb zárakra s igen jól esett neki, hogy Ancsurka ezen álmélkodott.

– Látod, kisasszonyka – folytatta az öreg Mik – hajdanában még Riminszky ur is szerette a lakatokat. Annál kevesebbet törődik ma velük.

Majd kalapácsával a lakatra ütött s igy dohogott:

– Most már csak a macskákat szereti.

A sors könyvében az volt megirva Prihoda Anna felől, hogy mielőtt betölti tizenötödik életévét, már kisasszony legyen. Hisz igaz, a mi igaz, voltak, akadtak már más lányok is Toporcon vagy Podolinban, a kik egy darabig bocskort hordtak, aztán kisasszonyok lettek. De hát mindegyiknek volt valami története. Egyik szolgálatba ment az Alföldre, a másiknak szép szeme volt, a harmadiknak szerencséje volt… De egy rossz kis fehér macska révén még senki sem lett kisasszony Podolinban, de talán az egész vármegyében sem.

A sors igy rendelkezett: a macskának megtetszett Ancsurka, a macska megtetszett Riminszkynek és ezzel Ancsurka élete folyása meg volt pecsételve.

Nem igen sok idő mulott el, hogy tisztelendő Felkis János uram jelentkezett a háznál. Marczinkáné akkora csókot nyomott a barát kezére, mint egy papucs, az öreg Mik is tiszteletteljesen sunyitott a szinben lakatjai között. Illetlenül csupán Anci, a fehér macska viselte magát, a ki valamiképpen elszökött Ancsurka karjából és a háztetőre menekült. Onnan nézte nyivákolva az udvart és az udvarban történteket.

– Valami Prihoda Annát keresek itt – mondta a tisztelendő ur és öreg barátok szokása szerint nyomban elővette burnótos szelencéjét.

Ancsurka megijedve lapult a falhoz, mert hiszen nem igen volt hozzászokva, hogy a nevén emlitsék. Az öreg Mik azonban, a ki Riminszky ur távollétében szorgalmasan ügyelt a rendre, nyomban kilépett a szinből és hosszu karjával Ancsurkára mutatott.

– Ott van a leány, tisztelendő ur!

A barát megnézte tetőtől-talpig Ancsurkát.

– Te vagy, kis béka? – kérdezte. – A macskába! Azt hittem, hogy valami kényes kisasszonyt találok itt. Nos, tehát Riminszky ur ugy rendelkezett, hogy győződjem meg arról, vajjon ismered-e a kis és nagy betüket. És a mennyiben nem ismernéd, a betükre megtanitsalak.

– Én minden betüt ismerek – felelt ijedten Ancsurka.

A fráter – mert csupán fráter volt János barát, hiába fehéredett meg a haja – szeliden legyintett.

– No, azt mindjárt meglátjuk. Nem sokáig maradhat titokban a dolog.

A konyha felől jó illatok sodródtak kifelé, a fráter arra vette utját.

– Jer, Prihoda Anna, jer. Riminszky urnak is több esze lehetne, mint téged a betükre megtanitani. Minek neked a betü? Pláne, nagyon fiatal is vagy hozzá. Magam huszesztendős voltam, a mikor megismerkedtem az öreg Á-val.

Marczinkáné, a ki áhitattal hallgatta a szent férfiu szavait, előre sietett és széket törölt a fráternek. A konyhában vidáman pattogott a tüz és a takaréktüzhelyen éppen töltött káposzta rotyogott. A barát szakértő pillantást vetett a fazekakba.

– Jó dolgotok van, – mondta. – Milyen jó dolgotok lehet akkor, ha az ur is idehaza van!

Az öreg Mik ezalatt gyorsan behányta lakatjait a szerszámos ládába és a konyha egyik sarkában, a hol mindent láthatott, figyelő állást foglalt.

– Kezdődjön tehát a vizsga, – szólt János barát és csuhája zsebéből egy darab krétát huzott elő.

A konyha ajtaja barnára volt festve és Ancsurkának oda kellett vetnie a különböző betüket. A barát egymásután sorolta föl azokat a betüket, a melyek véleménye szerint alkalmasak lehettek a növendék megtévesztésére. Mikor Ancsurka az X-betüt is hiba nélkül irta föl az ajtóra, János tisztelendő megelégedetten bólintott:

– Jeles gyermek! Ugy ismeri a betüket, mint egy pap. Hát a számokkal hogy vagyunk?

A vizsgálatot itt megakasztotta az a körülmény, hogy Marczinkáné a sütő ajtaját fölnyitotta, a honnan egy valóságos pirosra sült malacka alakja tünt föl. János pap csettintett a nyelvével.

– Kutya-kutyánszki! Malac is van?

A podolini toronyban ebben a percben megszólalt a déli harangszó.

– Tisztelendő ur, ha nem veti meg ebédünket, szivesen látjuk, – szólt alázatosan Marczinkáné.

Az öreg Mik, a ki eddig mozdulatlanul állott a sarokban és félreismerhetetlen bámulattal nézte az Ancsurka betüvetését, most nagyot szusszantva előlépett:

– A pincekulcs is nálam van, – mondta.

Mig Marczinkáné megteritett a konyhaasztalon, karikalábaival gyorsan megjárta a pincét és gyöngyöző palackkal tért vissza. Az asztalra helyezte, majd ünnepélyesen fordult Ancsurkához:

– Nem is hittem volna, kisasszonyka, – mormogta meghatottan. – Az ördög bujjon belém, hogy ha hittem volna valaha…

A zsebébe mélyesztette a kezét és titokzatosan egy pici lakatot vont elő.

– Tegye el, csak tegye el a mai nap emlékeül.

Öreg szemeiből viz szivárgott a szakállára és ijedten állott vissza az előbbi sarokba, csakhogy most háttal.

A barát hatalmasan evett, ivott. Evés közben sem feledkezett meg nagy, kiülő szemével figyelemmel kisérni a tüzhelyen lévő fazekakat. Késével néha rábökött egyik-másik fazékra:

– Hát ez vajjon mit rejt magában? – kérdezte ártatlan hangon és toll nem irhatja le csodálkozását, ha a fazékban véletlenül volt valami gyomornak kellemetes.

A fazekak is elfogytak és János fráter hiába guritotta a szemét a tüzhely irányába, ott semmit már föl nem fedezhetett, a mikor száncsörgés hallatszott a ház előtt. Mélyen kondult a harang a kapu alatt. Mik talpra ugrott.

– Itthon van az én nemes uram! – kiáltotta és sietve gurult karikalábán a sarokból.

A fráter megtörölte a száját. Leverte a csuhájáról a kenyérmorzsát és komoly arculatot öltött.

– Éppen jókor jön, Riminszky ur. A vizsga eredménye kielégitő volt.

Lusta léptekkel ballagott az öreg Mik után. Riminszky utibundában állott a kapu alatt. Zuzmarás volt a bajusza és nagy vadászcsizmában topogott.

– Öltözzön föl az a leány, – kiáltotta. – Elviszem valahová, a hol jobb helye lesz, mint itt volt.

– Igen jeles betüvető, – szólt közbe János páter.

De Riminszky ügyet sem vetett rá. Türelmetlenül várta, a mig parancsát teljesitik. A ház előtt könnyü szán állott, előtte két hórihorgas kanca.

Ancsurka azt sem tudta, mi történik vele. Marczinkáné és az öreg Mik sietve öltöztette. Nagy kendőkbe burkolták, Mik a medvebőrt is a nyakába akasztotta volna, de nem lehetett.

– Jöjj, Ancsurka, – szólt Riminszky. – Elviszlek valahová, a hol urikisasszonyt nevelnek belőled. Jöjj, te kis béka.

Ancsurka már az udvaron állott.

– A macskám, – szólt pityeregve.

– Hol van a macskája? – kiáltott Riminszky.

A kis bolond fehér cica még mindig ott ült a csatornán és szomoruan nyávogott.

– Adjátok ide a macskáját! – kiáltotta indulatosan Riminszky ur.

Az öreg Miknek se kellett ismételni a parancsot. Nagy létrát támasztott a csatornához és a létrán oly fürgén futott föl, mint egy mókus. A következő percben már hozta nagy diadallal a fehér cicát.

– Megfogtam, mint egy vasszöget, – mondta és átnyujtotta Ancsurkának a macskát.

Anci csakhamar eltünt a leányka kendői alatt.

Riminszky helyet csinált a szánban. Egy pillanatig arra figyelt, hogy gondosan betakargatják-e Ancsurkát cselédei az utra, aztán csettintett a nyelvével. A hórihorgas kancák vigan indultak el a csörgő szánnal.

János fráter elgondolkozva csóválta a fejét, majd az öreg vállára ütött, a ki tátott szájjal bámult a szán után.

– Hadd lássuk, vén ember, hogy ismered-e még a betüket?

Igy szólt a fráter és a házba visszament, habár a Mik vizsgájából semmi sem lett, mert odabenn az összes fazekak üresnek találtattak.

*

A szán pedig repült a kanyargó országuton. Hegynek föl, völgynek le. Egy darabig a Poprád mellett haladtak. Olyan volt a Poprád a fehér téli szemfedő alatt, mintha meghalt volna. Rongyos tót falucskákon vágtattak keresztül. Riminszky hallgatott, mintha befagyott volna a szája. Ancsurka pedig erősen szoritotta magához a kendő alatt a fehér cicát.

Repült a szán… A hegyek oldalán mélységes mély fenyőerdők jelentek meg, havas fenyők szegélyezték az országutat is. Halottak a hegyek, halottak az erdők, a mélységes csöndben csak a szán csengőinek csörgése hallik.

Alkonyatra hajlott az idő és az erdőben mindenféle árnyak kezdtek bolyongani. A nap valamely hegycsucs mögül még vissza-vissza pislogott és az ut mentén álló százéves fenyők hosszu hidakat raktak a hóra. Most már igazán elaludtak az erdők, hegyek. Semmiféle hang nem jött belőlük, a rongyos kis falvak, a melyeket néha utközben értek, mintha vastag hótakaró alá bujtak volna a hidegnek igérkező éjszakára. A szán repült, a lovak nem fáradtak, Riminszky mozdulatlanul tartotta kezében a gyeplőt és a kis cica boldogan aludt Ancsurka ölében.

Midőn már csaknem leszakadt az este, Riminszky hirtelen letért a rendes országutról. Hegynek vivő, havas utra kanyarodott. Ancsurka fölnyitotta a szemét. Ledőlt fatörzsek, hóval belepett bokrok szegélyezték az utat és fönn a hegytetőn sötéten, az alkonyat csalékony világosságában nagyranőtten emelkedett egy régi vár. Riminszky ekkor hátrafordult és az ostorral a tetőre mutatott:

– Oda megyünk, – mondotta a hidegtől berekedt hangon. – Ott jó dolgod lesz.

Ancsurka nem is igen tudta elég bizonyosan, hogy ébren van. A toporci szalmafödeles házikókba öreg asszonyoktól hallott mindenféle tündérmeséket és a tündérmesék egyszerre megelevenedtek előtte. Chalupkánénak már nem volt foga, de mesélni tudott. Az ő meséiben mindig elindult valamely tót kisleány és ment-mendegélt, mig az elátkozott várba jutott. A falak mozdulatlan komorsággal emelkedtek a mesében is és nagy fenyőfák állták el a tót leány utját.

– Ne menj, ne menj, – mondták a vén fenyők.

A szán hirtelen megállott és Ancsurka megdörzsölte a szemét. A várkapu előtt állottak és az csikorogva ereszkedett le. A félhomályban fáklyafény lobogott odabenn, a fáklya alatt egy hatalmas termetü asszonyság állott:

– Kezét csókolom! – mondotta az asszonyság és elkapta a Riminszky kezét.

– Szállj le, Ancsurka, – szólt Riminszky ur.

De türelmetlenségében nem tudta megvárni, a mig Ancsurka kikászolódik a pokrócokból, megfogta és a földre emelte.

– Megvan a macskád? – kérdezte gyöngéden.

– Itt van a kendőm alatt, – felelte Ancsurka.

Sötét nagy udvaron mentek keresztül, Riminszky nagy bundájában hosszukat lépett a kisleány mellett.

– Ebben a házban egy jó nénike lakik, a kinek sokat beszéltem rólad és macskádról. És a nénike azt mondta, hogy hozzalak el téged a macskáddal. Most itt vagyunk és ezentul jól viseld magad.

– Igérd meg, Ancsurka, hogy jól viseled magad.

– Igérem, hogy jól viselem magam, – felelt a kis leány.

Tágas tornácon haladtak föl, – a kőlépcsők be hidegek voltak! – az első szobában egy nagyon öreg, fogatlan fehér kutya feküdt a szőrtakarón. Fáradtan emelte föl fejét az öreg kutya, de ugatni már nem tudott. Csak a farkát mozditotta meg. Riminszky barátságosan simogatta meg kopott hátát.

– Poprád, hogy vagy Poprád? – mormogta.

Magas szárnyas ajtó nyilott föl és az ajtóban sugártermetü, nagyon fehérarcu, szőke hölgy jelent meg. Bő házi ruha volt rajta és kis papucsai kicsusztak ruhája alól. Riminszky a kis leányra mutatott és kedélyes nevetéssel kiáltott föl:

– Itt van, elhoztam a macskájával együtt.

A szőkehaju hölgy valami csodálatosan bánatos hangon szólalt meg:

– Köszönöm, Riminszky. Szép öntől, hogy gondolt reám.

Riminszky ledobta a bundáját és fázósan dörzsölte a kezét:

– Hideg volt, megfáztunk. No vetkőzz, Ancsurka. Csókolj kezet a nagyságos kisasszonynak… Te kis neveletlen!

Ancsurka eleget tett annak, a mit Riminszky ur parancsolt. A kisasszony megsimogatta a fejét és arcát. Ancsurka észrevette, hogy igen finom fehér kezén gyönyörü gyürük ragyognak.

– Ezentul itt maradsz, Ancsurka… Ugy-e az a neved? Hát a macskádat hogy hivják?

De már nem is várta be Ancsurka feleletét. Az asztalhoz lépett és egy ezüstharangot megkonditott.

Halk csoszogás hallatszott a tornác felől, az ajtón egy meggörnyedt vállu, nagy, öreg tót ember lépett be. Ancsurka nyomban meglátta rajta, hogy a vén ember vak. Remegő kézzel tapogatódzott, majd mozdulatlanul megállott.

– Parancsolatot várok! – dünnyögte.

– Szólj, hogy tálalhatják a vacsorát – mondta most valaki mély hangon.

Ancsurka Riminszkyre nézett, de nem Riminszky szólt, meg aztán a Riminszky hangját ismerte. A szőke kisasszonynak pedig előbb olyan bánatos, szomoru, búscsengésü hangja volt! Ugyan ki szólhatott tehát a vak embernek?

A vak ember megfordult, kicsoszogott az ajtón. A szőke kisasszony a kandalló mellé ereszkedett egy mély karosszékbe és hidegfényü szemével tetőtől-talpig végignézte Ancsurkát:

– Ezentul te leszel az én kis szobalányom, a barátném… Majd megtanitalak mindenre. Ha jó és okos leszel, nagyon jól fog menni dolgod.

– Igenis – felelt alázatosan Ancsurka.

– Szép szemed van, de ha akarom, nem szabad látnod semmit.

– Nem látok semmit.

– A füled se nagy és rózsaszinü. Hallani se szabad, csak azt, a mit megengedek.

– Süket leszek, kisasszonyom.

– A nyelvecskédet tedd lakat alá. Háromszoros lakat alá. A lakat kulcsa nálam van.

Ancsurka engedelmesen kezet csókolt.

A szőke kisasszony fölemelkedett helyéről. Kitárta a szoba ajtaját.

– Itt három szoba van. Ebből a három szobából nem szabad kimozdulnod. Soha, soha. Ha megszidlak, ha megverlek, ha a hajad megtépem, még akkor se… Most pedig menjünk vacsorázni. Riminszky, a karját!

Fejedelmi mozdulattal kapaszkodott a Riminszky karjába, a ki a másik szobában felteritett asztalhoz vezette. Nehéz ezüsttányérok, antik edények sulya alatt roskadozott az asztal. Aranylámpásban ragyogó fény égett. Ancsurka nagyranyilt szemmel nézte a gyönyörü holmikat. Igen, itt van a mesebeli tündérpalotában, csak a boszorkányt nem látja sehol. Vajjon hol van a boszorkány az ördöngős orsójával, a melyből a boldogtalanság fonalát szövi?

A butorok ragyogtak az elefántcsonttól és aranytól. Nehéz, vastag szőnyegek lógtak az ajtókon, ablakokon s a pádimentumon is mintha zizegő selyembe süppedt volna a láb.

A szőke kisasszony igy szólt Ancsurkához:

– Te ide állsz a hátam mögé és ha intek, elveszed a tányért előlem. Vizet öntesz vagy elhozod az ételt, midőn azon a kis ajtón kopognak.

A pohárszék mellett a falban egy kis ajtó látszott derékmagasságban. Csakhamar halk kopogtatás hallatszott az ajtócska felől. Ancsurka sietve nyitotta ki. Az ajtó mögött a falban mély üreg volt, a hol hófehér abroszon, ezüsttálban valamely sült párolgott. Ugyanide rakta Ancsurka a kiüritett tálakat, tányérokat.

A várkisasszony hatalmasan evett. Néha valami idegen nyelven szólt Riminszky urhoz, a ki gyorsan felelvén, farkasétvágygyal evett tovább. Ettek, ettek és Ancsurka titkon nézte őket.

– Vajjon szerelmes pár-e a nő és a férfiu? – gondolta magában. – Eddig nem csókolództak, még csak nem is mosolyogtak egymásra. Riminszky ur se gyerekember már, de a szőke kisasszony is régen tanulhatta maga befonni a haját.

Az ajtócskán mindig kopogtattak és mindig ujabb tálak varázsolódtak a hófehér abroszra. Később azt is észrevette Ancsurka, hogy mielőtt a tálak megjelennének, a szőke kisasszony megnyom egy fekete gombot az asztal közepén. Az ő kis leányeszével nagyrészt boszorkányosnak látta mindezt: a nehéz ezüsttálakat, a ragyogó fényü lámpákat és pompás butorokat.

– Hát a kályha hol van? – kérdezte magában.

A kályhát nem találta sehol. A meleg valami rejtek uton szürődött a szobákba.

Véletlenül elhaladt az ablak mellett és természetesen kipillantott az ablakon. Imbolygó, táncoló nagy hópelyhekkel volt tele az éjszaka az égtől a földig. A hóesés eltakart mindent.

– Istenkém, vajjon hol vagyok! – sóhajtott magában. – Ha legalább az öreg Mik, vagy Marczinkáné itt volna. De nincs itt senki.

Anci, a macska is hütlenségbe esett, nyomban az urnőhöz szökött és ott hizelkedett, dörzsölődzött a ruhája körül. Később az igen öreg kutya is bejött valahonnan olyan támolygó léptekben, mint a részeg embereké. Lehajtott fejjel járta körül az asztalt és Ancira, bár az nyomban hadiállapotba helyezkedett: gombóccá összehuzódva és csendesen sziszegve, a vén eb ügyet sem vetett.

Riminszky a fogát piszkálva észrevette a kutyát:

– Ennek is jobb volna már egy golyó, mint ez a nyomorult kinlódás. Nagyon vén lehet már a Poprád.

– Nem vénebb magánál, – felelt duzzogva a várkisasszony. – Az én állataimat ne pusztitsa ugyan el! A minap is egyik lovam nem tetszett. Az a ló tiz évig táncolt mazurkát minden este és dolgozott magas iskolát, hát nem olyan fiatal, mint ez a kis pesztra itt.

Ancsurka felé vágott hamuszinü szemével, aztán hirtelen idegen nyelvre forditotta át a szót. Riminszky figyelmesen hallgatta és olykor megcsillanó szemmel mondott neki valamit, nyilván valami kedveset.

A vacsora végén a tea is megérkezett. A várkisasszony bő ruhaujjából egy kis gyémánt órát vont el.

– Siessünk Riminszky, mindjárt tiz az óra; azután nem szabad maradnia.

– Kegyetlen! – felelt Riminszky tréfásan. – Nem fél, hogy megesznek a farkasok?

– Miért féljek én? Féljen maga, – szólt nyugodtan a várkisasszony.

(És Ancsurka ebben a pillanatban hátul egy bronzparipa szobra mögött azt gondolta, hogy a várkisasszony mégsem szereti ugy Riminszky urat, mint a hogy Riminszky ur óhajtaná.)

Riminszky ur komoran mondta:

– Én nem szoktam félni semmitől. Még az éjszakától sem!

A szőke hölgy összerezzent:

– Igaza van. De most már menjen, menjen. Szeretném, ha minden elcsendesedne, ha már megnyugodnék…

Riminszky ur fölállott az asztaltól:

– A konyhája jó, Erzsébet, de a pincéjéről nem is akarok beszélni.

(Ancsurka megjegyezte, hogy egy csöpp bor nem került az asztalra.)

– Majd szóljon odalenn Komárominénak, – felelt a várkisasszony, – adjon egy üveg jó bort vagy finom konyakot a szánkójába.

Riminszky fanyarul mosolygott.

– Nem érek én rá inni az uton. Most szeretnék egy pohár jó bort. Tele van a vár pincéje, Erzsébet.

A kisasszony makacsul csóválta a fejét:

– Tudja, hogy nem lehet. Nálam, az én jelenlétemben nem lehet inni. Meglássa, megutálom, Riminszky.

– Az ördögbe! – morgott nagy farkasbőr bundáját magára kapva. – Szeretném már, ha megutálna. Vajjon milyen lehet az? Bizonyosan jobb a mostaninál, amikor állitólag jóbarátságban vagyunk.

A szőke hölgy Ancsurkára nézett és a szeme villogott.

– Riminszky ostobát beszél.

Majd, mintha hirtelen valami eszébe jutott volna, kedélyesen hátba vágta a bundás Riminszkyt:

– Aztán vigyázzon a csizmájára. Nehogy holnap a belevaló embert keressék mindenfelé a nizsderi tótok. Magam is hallottam, sok a farkas.

Riminszky kiegyenesedett. Akkora volt, mint valami fenyő-óriás a hegyek között. Kissé gunyolódva felelt:

– Ne féltsen, Erzsébet.

– Már mondtam, hogy nem féltem, – felelt nyomban a kisasszony.

Riminszky ur kezet csókolt a várkisasszonynak, majd megsimogatta az Ancsurka arcát:

– Jól viseld magad, Ancsurka. Ha jövök, pedig nemsokára jövök, csupán jót szeretnék rólad hallani.

Egy perc mulva már becsukódott mögötte az ajtó.

A várkisasszony lehajtott fejjel hallgatta a külső folyosón visszhangzó lépéseket, aztán lábujjhegyen futott az egyik ablakhoz, miközben ruhája ugy suhogott rajta, mintha egy-egy madártábor készüle utrakelni. Egy pillanatig ujját ajkára tapasztva, hallgatózva figyelt ki a havas éjszakába, aztán csendesen fölnyitotta az ablakot. A következő pillanatban hirtelen száncsörgés törte meg a hóesés mély csöndjét és a száncsörgés mindinkább távolodott. A várkisasszony félig kihajolt az ablakon, hogy minél tovább hallhassa a völgyben elhaló száncsörgést…

Ancsurka a sarokban, maga sem tudta miért, dobogó szivére szoritotta a kezét és ugy ügyelte a hallgatózó kisasszonyt.

A kisasszony egyszerre becsapta az ablakot.

– Feküdjünk le, – mondotta rekedtes hangon.

Sebes léptekkel a szomszéd szobába ment, a honnan csak percek mulva tért vissza. Kijelölte Ancsurkának a fekvőhelyét és sajátkezüleg csukott be minden ajtót.

– Jegyezd meg, – szólt Ancsurkának, – hogy este minden ajtó csukva legyen. Ha egyszer vétesz ez ellen, nyomban visszaküldelek Riminszkyhez.

Ancsurka gondolta magában, hogy mily nagyszerü szobaleányra tenne szert a várkisasszony az öreg Mik személyében, a kinek legnagyobb szenvedélye a zárakkal, kulcsokkal foglalkozni. De még se mert erről szólani, mert a várkisasszony lehangoltnak és szomorunak látszott.

Ott, a hol Ancsurkának a fekvőhelye volt, a falból egy kis ezüstcsengő domborodott ki:

– Mikor ezt a csengőt hallod, akkor bejöhetsz hozzám. Addig nem szabad háborgatni.

A kisasszony elsuhogott, mint egy látomány, a félhomályba borult szobából.

Ancsurka legelsőbben lefektette Ancit, aztán maga is a vetkőzéshez látott. Igen ám, de az ablakfüggöny egy részecskéjén át odakivülről bevilágitott a fehér éjszaka. Miután Anci nyugodtan aludt, igen természetes volt, hogy Ancsurka az ablakhoz lopózott és sokáig-sokáig nézte a hópelyhes éjjelt.

Ugy esett a hó, mint a hogy csak a Kárpátok között szokott: bőségesen, mintha a legnagyobb hegyet is el akarná boritani, mintha a tótocskák itt egyébért se imádkoznának az egekhez, mint hóért, minél több hóért. Pedig imádkoznak ők egyébért is, teszem azt, krumplicskáért. Az volna aztán a furcsa, ha az Uristen meghallgatná a tótok imáját és hópelyhek helyett krumplit eresztene a földre. Megtehetné, könnyen megtehetné. Csak egyszer pajkosságból kioldaná valamelyik kis angyal odafenn az égi éléskamrában annak a zsáknak a száját, a melyikben a krumplit tartják. Be nagy zsák krumpli lehet ott!…

Ancsurkának efféle gondolatok kavarogtak a fejében, mialatt a sürü hóesést nézte. Eszébe jutott sok mindenféle, mint a hogy éjjel szokás: Korinszky, a toporci kovács, az anyja künn a temetőben és az öreg Mik, a kinek lakatja, a melylyel a vizsgálatkor megajándékozta, még mindig a zsebében volt. S mikor mindezen végiggondolt, akkor megállapitotta magában, hogy sorsa akkor fordult jobbra, a midőn azokat a bizonyos piros bocskorokat Marczinkáné a lábára huzta. Addig födélnélküli, mindenkitől elhagyott árva volt, most pedig még macskája is van.

Ki tudja, meddig nézte Ancsurka a hóesést az ablak mellett, a mikor egész testében összerázkódott egy éles, rövid csöngetésre. Eszébe jutott urnője parancsa és találomra nyitott fel egy ajtót, utána egy másikat és urnője hálószobájába ért.

Erzsébet az ágyaszélén ült még mindig ugyanabban a pongyolában, a mely este rajta volt. Valami különös álmatagság, önkivület és beteges sápadtság tükröződött arcáról:

– Jár odakünn valaki? – kérdezte megcsukló hangon.

Ancsurka ijedten intett nemet a fejével.

– Pedig én világosan hallottam – mormogta, megrázva fejét Erzsébet. – Nagyon sokan jártak odakünn, annyi sokféle volt a lépések zaja, hogy alig tudtam őket egymástól megkülönböztetni. Pedig ismerem valamennyinek a lépését… Ülj le ide a lábamhoz és melegitsd a kezem, Ancsurka.

A leány engedelmeskedett. Ekkor látta, hogy az ágy mellett háromlábu kis asztalka áll, a mely asztalkán kiüritett csésze és poharak állottak. Egy karcsu, hattyunyaku kristályüveg alján még látszott valamely tündöklő zöld folyadék, a milyen a tengerszem vize.

Erzsébet lehunyt szemmel, meghajtott fejjel ült és a keze reszketett az Ancsurka kezében.

– Pedig jártak itt, hiába tagadod! – mormogta rekedtes hangon. – Majdnem minden éjjel eljönnek… A legelső volt egy bársonymellényes és kékfrakkos öreg bácsi, nemde Ancsurka? Annak a botocskáját mindig hallom kopogni, akár még nappal is. Néha azt hiszem, hogy már itt van a szomszéd szobában, csak nem mer bejönni. Tudod-e, Ancsurka, hogy ki az az öreg ur? Senki más, mint az én apám, a ki órásmester volt valamikor. Most már tudod, ugy-e, Ancsurka? Jobban szoritsd meg a kezem.

A szőke hölgy kétségbeesetten szoritja le a szemhéjját, mintha igy akarná elkerülni azt, a mit nem akar. Ancsurka kezébe kapaszkodik és hallgatózni látszik.

– Most semmit sem hallok. Elmentek mind a folyosó végére és bizonyosan tanácskoznak ott, hogy mitévők is legyenek. A középen báránybundásan, zöldkalpagosan – olyan kalpagban, a milyent a lengyel vojvodák viseltek valamikor – áll ennek a várnak az ura. Biztosan tudom, hogy minden éjjel kijön a kriptából és mindent körülnéz, megvizsgál. Lásd, most is engem figyel, mindig reám mereszti azt a nagy gömbölyü szemét.

Ancsurkának a fejét hátrafelé forditotta és Ancsurka megrázkódott. Egy ember állott a szobában piros arccal, kifent bajuszszal, a fején zöld kalpag, a derekán aranyos kard, mig a lábán zöld sarkantyus csizma. Ancsurka nem tudta levenni róla a tekintetét…

– Csak nézd meg jól, ismerned kell őt. A neve Kavaczky György és a vőlegényem volt. Nézd, milyen ifju, milyen erős itt a menyegzői ruhájában! Nézd meg Ancsurka jól! Tünj el Kavaczky.

Villámgyorsan tünt el a pirosképü vajda a szoba pádimentuma alatt.

– Most elment, de a mikor akarom, visszajön. Itt áll és néz engem napestig, hajnalig. Én beszélek hozzá és felelek helyette. Mert, fájdalom, megszólalni nem tud.

A hölgy tenyerébe hajtotta fejét.

– De nemcsak ő gondoskodik a mulattatásomról. Azért, hogy már olyan öreg és csúf vagyok, mégis hamarosan megunnék egy udvarlót. Ha a várurat eluntam látni zöld kalpagjában, előhivom a másik udvarlómat. Ők kerülik egymást, egyszerre sohasem jöhetnek, nem találkozhatnak soha. És ezt tudják ők is, azért nyugodtan időznek szobámban. Nem türelmetlenkednek. Fordulj meg, Ancsurka.

Azon a helyen, a hol előbb a várur állott, világoskék kacki kabátkában, vadgalambszinü pantallóban, félcipőben és kezében szalmakalapját tartva egy szőkefürtös, mosolygó ifju állott. Mintha egy lépést tett volna előre a várkisasszony felé, de Ancsurka csakhamar rájött, hogy a csinos és kedves ifju éppen olyan mozdulatlan, mint társa volt a zöld csizmában.

A mikor Ancsurka elforditotta a fejét, azt látta, hogy urnője hangtalanul, eltakart arccal zokog. Az ifju eltünt és erre csendesen magához tért. Megtörölte az arcát.

– A kit láttál, Ancsurka, azt szerettem először és egyedül az életben… Ki volt, mi volt? Minek azt neked tudni.

Sirt csendesen… Egyszerre fölemelte a fejét, az ablakra nézett. Valahol mélyen a völgyben csendesen, halkan szólt a hajnali harangszó.

– Hajnalodik! – kiáltott fel.

– Talpra ugrott és félrevonta az ablakfüggönyt. Odakünn kékes-halovány szinü hópelyhek hullottak.

– Virrad… és Riminszky még mindig nem ért volna haza?… – mormogta zsebkendőjét tépegetve. – Az lehetetlen, régen otthon kell lennie. De hát mért nem értesitett szokás szerint? Mi baja történhetett?

Gyors léptekkel egy kis faliszekrényhez ment és annak ajtaját felpattantotta. Halk csengetés hallatszott. Aztán percek multak és a várkisaszszony még mindig mozdulatlanul, merev nyakkal állott a szekrény előtt. Izgatottan csapta be a szekrényke ajtaját.