A podolini takácsné

Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának ajtajáról és rémülten kiáltott föl:

– A papa ismét elszökött az éjszaka!

Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A fiatal asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, nyomban letette a tollat és percekig gyönyörködött kövér unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.

– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s ki tudja, mikor kerül haza!…

A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan éjféltájban elhagyták a nők a helyiséget. A kis asztalon a hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még kürtöl is, mert a Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek arról, hogy Dickens úr otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt a Themzén, most mélységesen hallgat a nők szomorúságára.

A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott függni, üres, végérvényesen üres, Dickens úr most már teljes bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos alju, karcsu kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng és rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az elhasznált lúdtollak tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngyalaku, apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt, folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. Keresgél az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:

– A regényfolytatásért is hiába jönnek!

A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának és nem kopogott a Seffieldi-utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.

A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a szomorúságot, amely a házat betölti.

Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr több, sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben: személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem kell, hogy egész Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt kabátujjal söprögették a citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. Meg-megállt és sapkáját földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezéseit, hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City korareggeli publikumának tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa. Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes távolból kövessék és résztvegyenek azon leírhatatlan élvezetekben, amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira leereszkedett a fiatal gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: „Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte olvasmányát. És bizony gyakran csorgott a nyála némelyik fiatal úrnak, amint zsebredugott kezekkel követte a népszerü Tomot a Seffieldi-utcából a Times irodájáig.

Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai regényfolytatás elmarad.

– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai házból.

Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt, gyanutlanul, bizonyos megelégedettséggel ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához címzett vendégfogadóban.

A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott le a háztetőről és az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a Régi katona falán megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más korcsmák előtt is érezték a komló illatát.

A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi katonának, amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig vonzotta. Kellett, hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, aminthogy volt is.

Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval volt befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a lugas közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a világgal és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt, nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes kancsók, amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, különösen postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes postakocsisok megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik torkukból az országút porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már nem igen divatosak ezek a poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte, vajjon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi korcsmánál. Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen a nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz postakocsival.

A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a törpe fák között.

Mondtam, hogy két karosszék volt?

Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki mostanában sűrün jár ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, a postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt szaladgált talán Twist Olivér is egykor.

Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, sűrün változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, szélesvállu, fehérhaju fogadós és nagyokat hörpintve söréből, az országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a lugasban üldögélni és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni. A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és ugyancsak lármát csap, ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.

A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy öregember üldögél.

– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens úrhoz?

A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az oceánon, – ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy szóra és egy ital sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. Meg aztán a tubákszínü öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja az embert a hazugságaival, soha sem vág közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen és fejével bólongat.

– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az asztalra teszi, új történetbe kezd.

Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a kapitány, kihörpinti sörét és visszavonul a szomszédba, a vadkörtefa alá, ahol magában azon tünődik, hogy ez a szárazföldi patkány, a Dickens úr, elhitte-e a singaporei esetet, amit az imént elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…

A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással közeledik a kocsi a Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi és utasai nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga nanking-nadrágos úr nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? Hát az a pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek és urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma és vidám kacaj hangzik föl az utasok csoportjából, ügyet sem vetnek a hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: vajjon elhitte-e az öreg uracska a szingaporei esetet?

Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a Régi katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke elcsendesedik.

Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton a Régi katona felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, elbúcsuzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól és botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.

– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont felkutattuk már utánad, hol voltát ismét papa?

– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:

– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi iskolaigazgató volt!