Falu.
Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó városban, – egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja felett régi családi címer hirdette, hogy a ház nemesember tulajdona. Nagy kert és számos cselédház környékezte a házat és egészben véve olyan volt a ház, mintha valahol faluhelyen állana dupla fedelével és vasrácsos ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az udvarból piszkosszőrü komondorok rohantak ki falusias ugatással és a cselédek is olyan ruhában jártak, mintha nem is a koronázó város kellős közepén volnának, hanem valami pusztai majorságban. A szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában szaladgáltak az udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, pipázgatott az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra a budai hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott ember kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását. Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert asszony lakott e falusias házban, a koronázó város közepén, egy öreg nemes asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már kilencven esztendős is. Minden maradéka, hozzátartozója kihalt Bátoriné mellől a rengeteg hosszu élet folyamán és mikor már csupa sír volt körülötte falujában, Budára költözött, hogy felejtse halottait, meg hogy közelebb legyenek az orvosok.
A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az élettől, – csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. Tulajdonképpen tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött egész háznépestől az idegen nagy városba, hogy minél több orvossal megismerkedhessen. A sok orvos között bizonnyal akad egy olyan tudós ember, aki a kilencven esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá tud toldani, – habár az öregasszony eddig még sohasem volt beteg. Azon fajtából származott, aki nem ismeri a szenvedéseket, gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A halál úgy csapott le eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a sas: hirtelen, láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg asszony szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik anélkül, hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden születésnapján, – a születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere tartotta számon, – maga köré gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi asszonyszolgálóit és a jégszürke fejű szolgákat, akik még urát, gyermekeit, testvéreit szolgálták és a nagy karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. Már mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott vagyonából a nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó előre értesíttettek a hagyomány összegéről; a harangozók a környéken már évek óta rovattak korcsmáikban a Bátori-féle végrendelkezés örömére és a mezitlábos szobalányoknak (a nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) megvolt a választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól örökölnek.
És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre nem változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb foga lett és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy helyesen hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is megünnepelték a Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem siettetésből cselekedték ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a nagyasszony körül mindenkinek jó dolga volt, csupán a fölfogadott bakter panaszkodott néha. Neki ugyanis nem hagyományozott a nagyasszony semmit, azon való haragjában, hogy minden éjjel felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna bizonyos időben és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, kétségbeesésében azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a nagyasszonyt felöltöztették szobaleányai, kezdetét vette az orvosok látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a nagyasszonyt. Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, persze, a lusta Gáspárics néha ebben is megcsalta.
A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen vezette be a soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével figyelmesen nézett a doktor arcába, aztán hirtelen azt kérdezte:
– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.
Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső határáig“, vagy „az a természettől függ“-féle feleletet adott, a nagyasszony biccentett a fejével és mérgesen azt mondta:
– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán még Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?
Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:
– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem ilyen fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a végrendeletemből.
A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és jókedvűen paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek neki. Ilyenkor meg hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a doktor szavait:
– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé.
– Hát a gyomor, orvos úr?
– Akár a struccé, nagyságos asszony.
– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes örömmel a nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a gyomrommal. Csak Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.
Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok szemrehányását:
– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos asszony egészséges, mint a makk.
Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és Gáspárics hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában mondogatta:
– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?
Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt utasításokat adott a mindig jelen levő udvarmesternek:
– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a tenyere. Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, hogy nem puha a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak írj be kétezret, ahogyan parancsolom.
Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem változott. A falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai cselédek eltunyultak, belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az öregbéres olyan kövér volt, hogy mozogni se igen tudott és ha valaki az utcáról bepillantott a nyitott kapun, olyan kövér asszonycselédeket látott a tágas udvaron, hogy bámulatában megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a kuvaszokat még ki lehetett cserélni az otthoniakkal; bizonnyal sokat regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek arról, amit láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és mérhetetlenül unatkoztak a koronázó városban.
*
Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy huncut pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt ágyában. Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A szobalányok nyomban elővették régi papucsaikat s úgy kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, hogy az máskor kétségbeejtő lett volna. De most meg se mozdult. Az öregbéres – a bámész tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem marad tovább a koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti faluba. Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki végre kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.
– Legalább a jussot várjátok meg!
Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok felé és mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán egér se maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az is hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott körül, aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig meg sem állott.
Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a cselédeknek hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy gyorsasággal.