Egy régi bál.
A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a nagy családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak be Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit változtak, hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, amelyet tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás megcsinálni. A hét alatt a kisasszony karosszékben tölti az éjszakát és még akkor is mindig fenyeget az a veszedelem, hogy a tüzes lovak az ujfalusi árokba fordítják a szánkót, mint éppen tavaly történt a szegény Hamrák Fanny báli hajdíszével. Talán éppen ebből az okból vontatták be magukat az óvatos ökrös-fogattal.
A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a Kuria-fogadó udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a báli főrendező ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok öltözetének.
– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat szégyenletében az ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.
Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint Fanny halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje valóban hivatva látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A kis Hamrákné fekete, de divatos ruhájában gondosan simogatta végig a leányok ruháját és azt kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a kotillon-táncot mikor fogják a bálon elkezdeni.
– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen megjegyzéssel, valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának elmondásával a Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok és cselédek nyomban hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar visszaküldettek azon megbízással, hogy a többi faluról érkezett kisasszony ruházatáról is tudósítást hozzanak.
Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában egymásután fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a báli publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a vármegyében, az mind megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek ugyancsak volt módjukban sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, amikor a szobaleányok időnként hazafutottak az ujabban érkezettek ruházatáról szóló tudósítással.
Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia kisasszony, aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán még Pesten is megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a Hölgyfutár régi és új divatképein fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók róla azt jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös, Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári hölgyek valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül a levegőbe. Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy divat szempontjából férfi módjára levágassa szép barna haját, bizonyára nem véletlenül választotta a magyaros ruházatot a szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten az összes mágnásnék ilyen ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, meg is járják a szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket idáig a legujabb divatunak véltek.
Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, hisz az úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is elkészíttették hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia borbéllyal, mr. Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles férfiu nem érhet reá az utolsó percben – ebédutáni időben a városban futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a gyorskocsi meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. Aki a kotillonokat látta, csodákat mesél azoknak szépségéről, csinosságáról. A szatmári hölgyek arca valósággal belepirult ezen izgalmas hírekbe, pedig akkor még nem volt általános divat a bécsi festékek használata. A szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik reggel óta szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, csaknem lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány idegen úr, bizonyosan pesti arszlánok is érkeztek a városba, akik majd gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki hölgyek felett. Igy tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a megérkezése, aki ha nem gróf, akkor legalább is báró, a mellénye után ítélve. Azonkívül egy alacsonyabb, vöröses barkos úr is érkezett a gyorskocsin, akinek a felöltőjén olyan gombok vannak, mint egy gyermektenyér. Egy kopottas csizmáju, magyarruhás, kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem igen sokat számíthat a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami kóbor diáknak látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró uraknál. Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő manapság.
Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely hivatva volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek egymásnak vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre keltse a kis érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy a következő hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, álmodozniok a behavazott falusi udvarházakban.
Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a Margit-valcer lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég felé ringatják a falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor kénytelenek a kácsa- és a tyúkültetés prózai gondolatával foglalatoskodni és csak sebtiben olvashatják el azokat a verseket is, amelyeket Hiador ír a hölgyek lapjába. Jőjj gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat áhitatos szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen nyelvet; csak sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem között okvetlenül van valami összefüggés. És ti, forró, titkos szavak, hosszadalmas kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, nem azért szerepeltek-e mindnyájan a költészet szótárában, hogy ezen a báli éjszakán testet öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille alkalmával, midőn minden becsületes, igazszívü halandó párjával táncol és a mamák a sarok ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a közeli farsangra, a közeli farsang lakodalmaira? Füzértánc és mazurka! Csak a negyvenes években tudták igaz jelentőségét e táncoknak.
Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden irányában és keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.
*
A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a szívek.
A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták párjaikat, mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az időben, aki életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az iskolában még Ovidiust tanították, táncolni kellett a fiatalembereknek.
De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát elkerülve, magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. Sápadt arcu, nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két kezét hátrafonva, hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem mosolygott, de szomoru sem volt. Hisz itt volt, láthatta azt, akinek kedvéért idejött. Szendrey Julia éppen Hertelendy úrral járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju arca talán még sápadtabb volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta életében először azt, hogy nem tudott táncolni.
A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és minden mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. Táncosának vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány lelkébe?
A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként mulófélben volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki egyáltalában táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés volna, mint a többi leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos mozgatásában gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy Julia ne tudná, ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy másnak a karján mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem táncolt és hallgatagon üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál többet nem mondott ezen az estén, de azt, amit gondolt, érezni kellett Juliának. És most, ime, mégis táncra kelt azzal a kicsípett fiatal úrral. Ennek bizonyosan valami mélyebb oka van…
A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, hogy senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas éjszakába a csapadékos ablakon.
Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős akarattal mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki nyilván szeret táncolni.
De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné ne tünjön föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta mögött kigúnyolja? Nem, sohasem.
Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, egyedül, amikor senki sem látja…
Egy kéz nehezedett a vállára.
– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.
– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt nyugalommal, – hisz az neki mulatságot szerez.
– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked fájdalmat okoz. Téged vár.
– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő kebléből és a táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, sietett ama sarok felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a nyomában.
– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a táncolók között.
Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét.
És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül szünet támadt volna.
– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.
– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek suttogása és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben Szendrey Julia volt…