Őserdőben.
Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. Őserdők szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, kristálytisztaságu hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna behintve a folyó feneke.
Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az Árpádházbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt vadásztak.
Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az őserdőben és a vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüsttükörében a mondabeli csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi medvét Zalán bocskoros maradékai hajtották föl lármázva, csattogva fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.
Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen ád búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák között, mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.
*
Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a folyó medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre divatos marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak le a hegyek néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult történelmi mult világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és kiméletlenül lehántják kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami leánynevet.
*
… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.
Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy akár az óriások világa.
Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak olyanok, amilyenek a mesében voltak.
A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a varázslat elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, hogy egyes fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak kifejteni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatu és alattomos erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely leskelődve tekint rád egy kanyarodónál?…
Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az embereknek alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. Mintegy úgy idomult a törzsük, mint az emberek alakja, mintegy megmaradott, belenőtt, beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a fatörzsek kérge még fiatal, hajlékony és puha volt, amíg fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.
Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár különböző fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt Mátyás-madár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít. Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a szarka, csóka még a hangot is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bünös cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, amely valaha csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság, titkolózás, alattomosság.
*
… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a félhomályban.
Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban lévő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb csúsznak, – s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja…
Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt az ember, egy álombeli szél sóhajtását, zörgését a messziségben.
Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett ki. Nagyorru, igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt pihent, itt aludt talán a király és a fa hűségesen megőrizte vonásait…
Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany gombjait. Ott volt a király a fában – és szétnézett az erdőben.
S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei félhomályban ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában. Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal, szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak és a fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.
S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg a felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját vetette, onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. A napsugár visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, az eltünt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs sötétségéből.
… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. Voltak boldog arcok, voltak szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, – általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok maradnak ezer év óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok maradtak.
Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek minduntalan el akartak buktatni.